Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 4. szám

PAP KÁROLY: A HARMONIUM
A Nyugat novellapályázatán díjjal kitüntetett pályamű

- Tíz óra, - mondotta a tiszteletes úr és mosolygott; - igyanak az urak, amíg lehet. Anya! Hozzon csak még egy literrel a művész uraknak!

A tiszteletes úr testes felesége nehézkesen kimozdult helyéről és a konyha felé ment. Nagy pillék őrjöngtek a lugas hízott lámpása körül; a nyolcszögletű asztalon két kosárban garmadával állott a piros alma, a haloványsárga körte, és a pap vendégei, elnyűtt vándorszinészek zsúfoltan ültek a lugas sötétzöld vadszőlőlombjai alatt.

- Igazán, főtiszteletes uram, - beszélt a ripacsok direktora, - Ön az egyedüli ember a faluban, aki önzetlenül pártolja a művészetet.

- Egyenek az urak, - felelte a pap, - én szívesen adom.

A szinészek egymás szavába vágva, esve, botolva, sorsukon síránkoztak, míg a pap erőltetett figyelemmel nézett hol ennek, hol annak az arcába.

- El is lehet tenni az almából - mondotta, mire egymásután mindenki a zsebébe dugott kettőt-hármat a gyümölcsből.

A szérüskert felől bebőgött a cséplőgép, a lugas körül, kint a bealkonyult udvaron, a pap lánya szembekötősdit játszott a szomszédos fiatalsággal. Hangja mindúntalan nevetésbe, sikoltozásba fulladt.

A szinészek komoran, sietve ettek. Poharukat mindíg fenékig ürítették s közben jól vigyáztak, hogy a beszéd egy pillanatra se akadjon el, mintha attól féltek volna, hogy a csönd asztalt bontat a pappal. Egyik a másik után beszélte el élettörténetét, vágyat és hazugságot keverve, egymással beszéltek iskolákról, ahová sohasem jártak, nagy kőszinházakról, ahol sohasem játszottak, dús ruhatárról, nagy szerepekről, amelyektől már kezdetben megfosztotta őket saját könnyelmüségük és a sors visszássága. Csak a nők hallgattak. Szemük zsugorin röpdösött az almák és körték körül, fonnyadt ajkukat szemérmesen merítették néha a borba, óvatlan pillanatokban kinyújtották kezüket és gyors mozdulattal tömték meg gyümölccsel kosárkájukat és kalapjukat. Majd tovább pillogtak, hallgattak, álmoskodtak.

A pap súlyosan ül a helyén, le-leteszi a cvikkerjét, megtörli homlokát. Ez a sok beszéd úgy hatott rá, mint egy távoli forrás örökös csobogása. Beleolvadt a cséplőgép hangjának viharába.

- Igen, - mondja szórakozottan, - sok a nyomoruság ebben a szegény országban... tessék uraim, gyujtsanak rá. - És kiteszi az asztal közepére hatalmas cigarettatárcáját.

A kocsis éppen most megyen el a lugas mellett, a pap szeme megakad rajta.

- János, - kiáltja feléje, - megitathatja a lovakat, már tiz óra, az elébb néztem.

- Majd itatok, ha kell, - feleli mogorván a kocsis és eltűnik a sötétben.

Kinn az udvaron már elfáradtak a játszók, búcsúzkodnak egymástól, a leány bejön az anyjához, mind a ketten halkan elköszönnek és mennek be ágyat vetni. Csönd lesz, még csak a sertések fészkelődnek az ólban, kutyák nyugtalankodnak a faluban s leghátul valahol a táj fenekén virraszt egy láp hangja, mint valami óriási halk kereplő. A nők fülledten sóhajtoznak, egyikük ölén álomba nyúlt már egy kis gyerek. Most valahogy mégis kiapad a szó a lugasban, ellustul a komédiások arca, érthetetlen szomorú bambasággal néznek egymáson keresztül, valamennyien hallják a távoli láp hangját, anélkül, hogy megértenék ezt az örökös, egyhangú békamuzsikát, amely minden zenénél fájdalmasabban emlékezteti a fáradt embert a vándorló nyomoruság egyhangú végtelenségére. De megszólal a karmester. Mélázva beszél, fanyar mosollyal:

- Jó lehet a békáknak, - mondja, - vajjon ki lehet közöttük karmester? - A direktor a pap fülébe súgja:

- Ő tudniillik a karmesterünk. Egy nagyon intelligens ember, jogász is volt és tiszt.

- Igen, - feleli a pap minden meggyőződés nélkül, - látom, maguk mind intelligens úriemberek. Ez nagyon sajnálatos, - teszi hozzá, majd körülnéz, szünetet tart és hirtelen elhalkul a hangja.

- Persze, - suttogja, - maguk tulajdonképpen a harmóniumért jöttek. - Fölteszi a szemüvegét megint, arcról-arcra jár a szeme. A komédiásokba erre új élet költözik, egyszerre szeretnének beszélni, de mintha valamennyien különös zavarba esnének.

- Már féltem, - suttogja végül a direktor, - hogy a tiszteletes úr megfeledkezett rólunk...

- Nem akartam a feleségem előtt, - feleli a pap, - tudják az urak, ő nem olyan modern ebben a tekintetben, mint én.

- No igen, igen, persze, persze, - száll körbe a szó a komédiások száján, míg a pap folytatja:

- Remélem, senkinek sem beszéltek erről a faluban. Mert én szívesen odaadom maguknak a harmóniumot a templomunkból, de gondolhatják a művész urak, ha a hiveim megtudnának erről valamit, ez számomra ugyancsak kellemetlen lehetne.

- Igen, igen, természetesen, - mosolyognak a komédiások és egymásután szóval, fejjel, kézzel bizonyítják, hogy ők senkinek sem szóltak erről és ezután is hallgatni fognak.

- Mint a sír, - mondja legvégül a karmester.

- Úgy van, - feleli a pap, - én a magam felelősségére cselekszem, de a hiveim sohasem tudnák megérteni, hogy a pap odaadta a “komédiásoknak" a harmóniumot.

- Magától értetődik, - feleli a direktor, - nem is lehet nekik olyan fenkölt gondolkozásuk.

- Én azonban, - folytatja a pap, - megértem az Önök helyzetét tökéletesen. Ha egyszer seholsem sikerült önöknek muzsikát szerezniök, hát akkor kihez folyamodjanak, ha nem a paphoz?...

- Bátorkodom megjegyezni, - válaszol a karmester, - a tiszteletes úr biztosan meg fog érteni, ahogy nincsen igazi istentisztelet zene nélkül, úgy szinház se lehet muzsika nélkül. Ki tudja kérem? - teszi hozzá fáradtan mosolyogva, - melyik az igazi isten: a templomé vagy a szinházé?

A karmester kutatva néz végig a komédiásokon, újra a papra téved a tekintete, kissé elvörösödik:

- Ön meg fog engem érteni tökéletesen, - folytatja s mivel nem tud olvasni a pap arcában, könnyedebb hangon igyekszik igazitani szaván:

- Én magam is voltam egykor orgonista és most vándorszinészekkel kószálok és muzsikálok. Van az ember, ahogy lehet.

- Egy hölgy miatt - súgja a direktor a papnak.

- No igen, - vélekedik a tiszteletes úr, - Önöknek is élni kell. De tudniok kell hallgatni... tudniok kell hallgatni arról, hogy ugyanaz a harmónium, amelynek segitségével éneklek én a híveimmel...

- “Mint szarvas a hives patakra... - dudol közbe a karmester.

Lelkem utánad úgy óhajtozik... "

- Szóval, hogy ugyanazon harmónium mellett, - folytatja a pap, - maguk csárdást vagy foxtrottot fognak táncolni, vagy azt éneklik, hogy...

- “Ajkam az ajkad csókba fürössze... " - recitálja a pap.

- Milyen jól tetszik emlékezni, - bókol a direktor.

- És hol fognak játszani tulajdonképpen? - kérdezősködik a tiszteletes úr.

- A Habján-féle vendéglőben - feleli szolgálatkészen a direktor és hozzáteszi:

- A főtiszteletes úr fülén egy lepke ül.

- A Habján-kocsmában? - válaszol a pap és óvatosan szétnyomja fülén a vacsoravesztőt. - Remélem, most már teljesen megértik a helyzetemet, úgy mint én az Önökét.

- Oh, oh - olvadoznak fáradtan a komédiások.

- Mert én is játszottam ám szinpadon... - folytatja a pap némi hatásvadászattal. - Diákkoromban, tetszik tudni, Uraim? A cigánybárót játszottuk, még most is a fülemben van, hogy: “Bár a bűvészkedés..."

- Itattam, - kiált kivül a kocsis, mire a társaság elnémul és megvárja, míg a kocsis eltünik a sötétben.

Most szürcsölő lovak nyerítése zeng fel az udvar felől, a cséplőgép oly fájdalmasan búg, mintha nem is holt kévéket, hanem embereket kívánna a gyomrába.

- Ne, te Bús, - hangzik a kocsis káromkodása, - az anyád!... Leütöm a derekadat!

- Ma hétfő van, - folytatja szünet után a pap és nehány kortyot iszik, - az urak tehát hat napig használhatják a harmóniumot háborítatlanul, de vasárnapra majd, természetesen, újra ott kell annak állni a kóruson.

- Arra gondolok, tiszteletes úr, - álmodozik a karmester, - hogy az Úr is hat nap alatt teremtette a világot és a hetediken megnyugodott. A harmónium is hat napig komédiázni fog és a hetediken meg fog nyugodni a templomban.

- Aztán, - folytatja a pap megkezdett gondolatát, - szeretném, ha az urak valahogy kissé befednék a harmóniumot, talán egy ponyvával, vagy valamivel, hogy a híveim véletlenül rá ne ösmerjenek.

- Majd én kimegyek az erdőre, - ajánlkozik a karmester, - és jó nagy lombokkal bedíszítem a hangszert - így aztán majd senkinek sem fog feltünni.

- Így még jobb lesz, - válaszol a pap és lassan fölkerekedik.

- Elmaszkirozzuk mi, - mondja a karmester, - mint az ágyúkat a háborúban.

- Tiszt volt ő, - mondja a direktor és a pap után lassan valamennyien felcihelődnek.

- Az én embereim most úgyis a cséplésnél izzadnak, - véli a pap, - tehát nem kell félni az uraknak, de azért mindenesetre egyenként menjenek át az udvaron és majd várjanak rám a templompitvarban, mindjárt jövök, csak bemegyek a kulcsért és a lámpásért.

A komédiások helyeslőleg bólogatnak.

- A hölgyek úgyis álmosak, - folytatja a pap, - segiteni úgy sem tudnak, legjobb lesz, ha hazamennek.

A nők máris elköszönnek. - Vigyázzatok, gyerekek, - mondja a legidősebbik, karján a gyerekkel. Kikászálódnak a lugasból és suttogva eltünnek a kerteken át...

- Van az uraknál valami világítás? - fordul vissza az ajtóból a tiszteletes. A direktor és a karmester gyertyát, gyufát húznak ki a zsebükből.

- Elég erősek lesznek az urak? - kérdezi a pap.

- Azt hisszük, - felelik a szinészek - heten vagyunk:

A tiszteletes úr eltünik a konyhán át.

- Derék ember, - mondják a komédiások, zsebre tesznek még nehány gyümölcsöt, szétosztják maguk között a maradék bort és elindulnak egymásután a templom felé, amely a porta végiben mozdulatlanul fekszik, mint egy fehér zsiráf, amely szügyig a földbe sülyedt.

A pap már benyitott a belső szobába, felesége fekvéshez készülődik.

- Mi az? - kérdi suttogva, nehogy a leánya ki a díványon fekszik, felébredjen. Úgyis félénk és kissé nyavalyatörős szegényke.

- Te oda akarod adni a harmóniumot a szinészeknek?

- Odaigértem, - feleli a férfi.

- Meg vagy őrülve? - izgatódik az asszony. Az ember ad nekik almát és bort, de harmóniumot a templomból? Ennek a népségnek? Hogy szétkiáltsák a faluban?

A tiszteletesné remegő mellel, elfordulva a tükörtől, dühösen fésüli ki hajából a korpát.

- Hallgass, - feleli a pap, - ezt te nem érted. Ezeknek is élni kell. Nem tehetnek róla, hogy éppen csak a templomban van hangszer és hogy nekik is ugyanaz kell, ami a templomnak.

A tiszteletes úr elteszi a templomkulcsot. - Különben pedig, - folytatja, - nyugodt lehetsz, úgyse tudják lehozni a harmóniumot szegények. Nem lehet azt így éjszaka hét embernek segítőszerszámok nélkül lecipelni ...

- De ha odaigérted nekik a harmóniumot, - vélekedik az asszony, - akkor köteleket is fogsz nekik adni.

- Nem adhatok, - feleli a pap, cigarettára gyújt, megkeresi a kicsi kézilámpát - arravaló köteleim nincsenek, - folytatja és felesége felé fordul:

- Odaigértem nekik a harmóniumot, mert sajnálom szegényeket. Fáradtak, vándorok, éhesek. Nősek és gyerekeik vannak. De köteleket, embereket már nem adhatok nekik.

- Akkor mit kezdtél el velük? - suttogja az asszony - jobb lett vólna, ha mindjárt megmondod nekik az igazat.

- Az igazat?... - feleli a pap, - én azt akarom, hogy lássák, miszerint meg van bennem a jóakarat. Ne mondják, hogy a pap így, meg úgy, hanem mondják: megtette, amit lehetett. A többi az Isten dolga. Én reményt adok nekik, és aztán - folytatja kissé elgondolkozva és ölelkezve a feleségével - tulajdonképpen kötél sem volna nekik elég ehhez, csiga kellene hozzá, sőt ha csigát adnék is nekik, avval is csak legföljebb leereszthetnék a harmóniumot, de vasárnapra úgy sem tudnák vissza felhúzni a helyére. Ami pedig a lépcsőit illeti, az szűk volna. Erre te is emlékezhetsz. Te kis csacsi. Mi is a levegőn át csigákkal húztuk fel annakidején. De nincs szívem elutasítani szegényeket. Miattam ne káromolják az Istent! Értsd meg!

- Én az egészet hagynám a te helyedben, - feleli az asszony.

- Bízd rám, - inti a férfi és fölfigyel.

A kislány a diványon felnyögött álmában és lerázta magáról a piros paplant, mintha kigyók öltötték volna ezt mérges nyelvük nyálával. Így takaratlanúl fekszik néhány pillanatig, majd megvonaglik meztelen karja és lába és érthetetlen szavakat mormog. Az anya kezében megáll a fésü, a diványhoz lép és gyorsan betakarja a lányát.

- Ezt is mindig üldözik álmában, - mondja elkeseredetten.

- Nem kell neki annyit enni adni, - feleli a pap, kiveszi hatalmas óráját zsebéből, megnézi, de nem teszi vissza, hanem künn hagyja az asztalon. Máskor is ott szokott nyugodni az óra éccaka. Mindjárt fel is hangzik durva ketyegése.

- Nagy madarak és állatok üldözik szegénykét, - folytatja az anya, - tegnap is mondta. - Lányához hajlik. - Kis tubicám - mormogja és újra meg újra betakarja.

A pap levetette puha gallérját és szabad nyakkal, kényelmesen, hagyja el a szobát.

A komédiások cigarettázva várnak a templompitvarban és unalmukban a falba vésett öreg felírásokat böngészik.

- Tyuki Gergely segítette emelni az Úr dicsőségére, felesége emlékezetére, - olvassa az egyik.

- Fene nagy úr lehetett ez is - véli a direktor, - hogy a feleségének egész templomot emeltetett.

- Oh! - mondja valami nagy életszerelem sebével az ajkán, - csak már látnék egyszer egy templomot, amelyen ez állna: “Emelte X. úr Y. szeretőjével töltött felejthetetlen éjszakák emlékeül", egyébként, - folytatja - elég nagy sírkő ez egy asszonynak. Olvastam egyszer valahol, hogy mindegyik templom egy-egy sírkő, amelyet az ember legnagyobb vágyának, a hitnek hamvai fölé állít... A föltámadás mit sem ér, - sóhajtja, - csak az élet, élet...

- Nocsak vigyázzon, - aggódik a direktor, - hogy valahol a nagy sötétségben megint itt ne ragadjon kántornak. - A karmester rá se figyelve mondja:

- Mennyi helye és otthona van az isten fiának, ahol alhatik, és milyen szűk és kevés az ember kvártélya ezen a földön. Én például igazán nem tudom, hogy ma hol fogok aludni, mert már tegnap sem tudtam fizetni a parasztnak az ágyért.

- Kérje meg a papot, - mondja valaki a ténfergő szinészek közül, - hogy engedje magát a harmónium helyére feküdni.

A pap most lépi át a küszöböt.

- Nos, akkor gyerünk, uraim! - mondja s kinyitja a kórushoz vezető ajtót. Gyertyával, lámpással a kezükben, lassan másznak fel a lépcsőn a komédiások, elől a pap, kulccsal és villanylámpással. Suttogva, fújva, köhögve, krákogva surlódnak egymáshoz és a falhoz. Egyre fojtóbb és forróbb lesz a levegő. De valamennyiök közül a karmester lélegzik a legnehezebben. Tüdejében egy golyó roncsait, szívében egy arc romjait és emlékezetében egy összedűlt templomot hurcol magával keservesen. A templomot, ahol egykor orgonista volt, amikor még a hitet szolgálta és nem a komédiát.

- Tja, tja - mondja, - mikor még én is ilyen helyen játszottam.

Fölérnek és a harmóniumhoz mennek. Csak a direktor áll meg a lépcső mélységének a szélén és méricskéli a falak közti távolságot.

- Nem lesz ez a lépcső nagyon szűk, Tiszteletes Uram? - kérdezi aggodalmasan és megvakarja füle tövét.

- Ho-hó! - kiáltja egy szinészsuhanc és legénykedve elsőnek ragadja meg a harmónium sarkát. De az meg se mozdul. Míg a pap és a karmester leemelik róla a kótatartót és a fedőlap díszes faragványait, a többiek is piszmogva, immel-ámmal egymásután próbálják meg erejüket a harmóniumon. A pap magasra emeli a lámpát, a direktor még mindég a lépcső lejáratát méricskéli, a karmester pedig a kórus rácsához támaszkodva, gondolkodva bámul le a templomhajóba. A harmónium azonban nem mozdul. A komédiások fáradtan és bambán bámulnak reá, majd tehetetlenül, egymásután néznek fel a torony öblének sötétlő magosába, majd egymásra néznek tünődve, mint akik nem is reménykednek erejükben. Végül a papra siklik szemük, aki erősen és kövéren, valamennyiöknél két fejjel magosabban, magához szorítva a harmónium kulcsát és a gyertyatartókat, mozdulatlanul biztatja őket.

- Próbálják meg talán egyszerre és együtt művész urak, - mondja és vaskosan ásít.

- Na gyerünk, gyerünk, - biztatja a direktor a társaságot, - különben holnap sem lesz kassza, majd én megadom a jelt!

Most valamennyien egyszerre keresnek helyet kezüknek a harmóniumon. - Nem lehet megfogni, - nyög az egyik, - ha legalább fogantyúja volna, - hiszen ez kőből van, - mondja a másik. - Nehéz, mint egy döglött ökör, - mondja a szinészsuhanc és megpöki a kezét. Most maga a direktor is hozzájuk lép és nekidűl a harmóniumnak. Csak a karmester áll meg távol tőlük magánosan a kórus rácsa mellett. Pusztán tátong föl reá alulról a négy meszelt fal öble, hátul az oltárral, amely olyan, mint titokzatos, hatalmas kapu, s padsorok, mint mély árkok serege.

A pap nehány pillanatig gondol arra, hogy talán segíthetne ezeknek az embereknek, de nagyon tele van a gyomra, úgylátszik sokat evett az este és tulajdonképpen úgyis hiábavaló ez az egész.

- Nem is hittem volna, - mondja komolyan, - hogy ilyen nehéz legyen. Régi szerszám. Mióta felhoztuk ide, senkinek sem jutott eszébe megmozdítani. Nehéz és a hangja is már öreg, - teszi utána s mintha vígasztalni akarná a komédiásokat igyekezetük jövendő csődjéért, így folytatja:

- Nem is tudom, fogják-e majd használni tudni a hangja miatt. Talán jó volna, ha előbb a karmester úr kipróbálná.

A karmester azonban meg sem mozdul, míg a többiek szemrehányóan néznek reá, halkan és türelmetlenül így szól:

- Amilyen, olyan. Jó lesz nekünk. Csak vigyük már, - és arra gondol, hogy talán legjobb volna, ha most mingyárt levetné magát innét a rácson keresztül a padsorok árkainak a mélyébe. Koponyája szétloccsanna, és ez volna a legillőbb muzsika, a legérdemesebb mindazok közül, amiket valaha ember játszott.

- Én azt hiszem, - mondja rekedten az erőlködéstől a suhanc - hogy azért nem bírjuk kimozdítani ezt a dögöt, mert nem töltöttük meg eléggé a gyomrunkat. Ha a főtiszteletes úr csak egy hétig zabáltatna minket pulykahússal és püspökfalattal, biztosan kiemelnénk, mint a pelyhet. - A pap mosolyog.

- No-no, annyira csak nem koplalnak a művész urak...

Egyik komédiás a másik után bizonykodik, hogy lehet, valószinűleg, ámbátor, hanem... és mindnyájan inkább inni, enni, vagy aludni szeretnének tovább-tovább.

Csak a karmester nem akar tudni az egész ügyről, mintha észre sem venné a történteket, melankólikusan mereng le a templomhajóba, ahonnét múltja kisértete száll felé a hit teljes ornátusában. Akárhogy is legyen, gondolja... azért még nem szegődött el teherhordónak. Akármi csábította is vándormuzsikusnak, mégsem azért jött a ripacsok közé, hogy izzadjon. Különben is olyan megszégyenítő ez az egész, ami eddig vele történt, míg faluról-falura vándorolt ezzel a truppal, csak azért, hogy legyen, ami lesz. Kalapjával és botjával játszik.

A komédiások újra és újra nekirohannak a harmóniumnak.

- Csak elmozduljon egyszer, - véli a direktor, - a többi aztán már könnyen fog menni.

Alázatosan néz a papra, aki a zsoltártartó állványon igazgatja a fehér jelzőtáblákat.

- Legyen szíves - mondja végül a direktor a karmesternek - segítsen maga is!

- Az én erőm ugyan nem sokat használ! - legyint a karmester.

- Miért? - kérdi a pap szórakozottan.

A karmester szomorú mosollyal méri végig a testes papot, száján lebeg a szó, hogy “A főtiszteletes úr, az igen, az segíthetne..." de inkább hallgat és végül csak ennyit mond:

- Én muzsikus vagyok, mert annak születtem. Nézzék meg a kezemet és az arcomat. Gyönge és törékeny. Nem tehetek róla. Akik éhesek és soványak, mint maguk, gyöngék és törékenyek, mint én, mért vállalkoznak ilyen munkára?

A direktor egyre idegesebb lesz.

- Beláthatja, - berzenkedik lassan, - hogy ilyen helyzetben nincs muzsikus, sovány vagy törékeny. Mindnyájan vándorló nyomorult emberek vagyunk, akik jól akarunk lakni és aludni, magunkat, feleségünket és gyermekeinket etetni és ruházni. Ilyen helyzetben senkisem helyezheti kívül magát a többieken.

A komédiások topognak, morognak, újra nekirugaszkodnak, útálják a karmestert, mit finnyáskodik. Ha nekik nem lesz, neki sem lesz. Ő is éhen döglik. Mit akar hát az az ember? Máma mindenütt így van. Nem tudja? No majd!

Idegesek lesznek és egyelőre egymást okolják. - Persze, Tömb úr, az nem emel - mondja az egyik vézna, rossz szemű komédiás.

- Én? - felel a megszólított. - Maga nem emel!

A karmester karbafonja a kezét. Ő már előre sejtette ezt. Nincs itt segítség. Új faluk jönnek, új nyomorúságok, más elmozdíthatatlan harmóniumok, más jószívű kövér papok, más tolvajlások éjnek idején, idegen portáról, és a végleg elszalasztott multnak új és új hiábavaló feltámadásai. Legszívesebben fölhívná az egész társaságot, hogy papostul együtt vesse le magát az isten kőkarjaiba, amelyek odalent oly hívólag tárulnak feléje. Ám erről jobb nem szólni nekik. Annyit éheztek már a társai az úgynevezett művészettől és a pap annyiszor lakott jól már az úgynevezett hittől, hogy fejük makacs és kemény. Nekik a halál nem béke, hanem harc.

De a ripacsok civódása egyre hevesebb lesz, már a pap is kezdi unni jótékony szellemét. Hiába! A komédiások csak komédiások maradnak. A szegények nem tudnak bánni azzal, aki jót akar. Nem tudnak tűrni, szenvedni, összetartani ott, ahol kell, ez az, hogy nincs bennük jámborság. Pedig talán le is vihetnék a harmóniumot valahogy.

A direktor most már haraggal förmed a karmesterre.

- Maga nézi, hogy mi hogy szakadunk meg? Mit gondol tulajdonképpen?

A karmester szomorúságtól gőgösödve felel:

- Mondtam már, amit mondtam, maguk olyan emberek, akik mindig azt hiszik, hogy csak egy ember keze hiányzik a boldogságukhoz... hagyjanak engem!

- És maga azt hiszi, - rivall egyre hangosabban a direktor - hogy elég az a boldogságunkhoz; ha maga leül este klimperozni? Az semmi - ordítja, - muzsikálni! Mit nyavalyog, ha meg kell fogni valamit! Ki maga?

- Én, - feleli csöndesen a karmester - az vagyok, aki mindég voltam. Tudom, maguknak olyan muzsikus kéne, aki, ha kell, háljon az árokban, legyen teherhordó, komédiás, amit akarnak! Sőt lehetőleg a mellényzsebében hordjon egy harmóniumot, vagy ha képtelen erre, akkor ne szégyeljen muzsikálni egy fűzfasípon, vagy akár egy fésűn maguknak.

- Igen, - mondják most már egyöntetűen a komédiások - ha tudtuk volna, hogy ki maga, esküszöm, nem szerződtettük volna karmesternek.

- Amit én a maguk révén szereztem, - feleli a karmester - az csak éppen annyi, amennyi kevés az életre, de sok a halálra.

A pap már betelt evvel a népséggel, szeretne lefeküdni is, meg aztán még mindig csépelnek odakünn, oda is ki kellene nézni, meg a felesége is biztosan türelmetlenül várja már.

- De uraim - szól közbe, - gondolják meg, most az Úr házában vannak, ne ordítsanak, hiszen ez már a mezőre is kihallatszik.

- Jól van - mondja csöndes indulattal a karmester, - a mezőre kihallik, de az égbe nem hallik... Sajnálom, hogy valaha együtt vándoroltam magukkal. Jobb lett volna, ha kezdettől magamra maradok, magánosan inkább játszanék a jégen, dúdolnék a széllel, de magukkal együtt már a Szent Péter templom orgonáján sem szivesen muzsikálnék. Inkább legyek a maga kísértete, mint a maguk kísérője.

Szomorúsága egyre hatalmasabbra fújja enmagával megtelt szíve gőgjét, és fölkiált:

- Szedett-vetett népség! A gőgömet nem adom most!

- Szedett-vetett? - kiabálnak fölháborodottan a komédiások. - Micsoda sértés! Maga sípláda! Maga elcsapott katonatiszt!

A pap nem tudja, kire haragudjon, a karmesterre, vagy a komédiásokra. Mégiscsak hallatlan, mennyi időt kell neki evvel az üggyel eltölteni! A cséplés, a lovak, a felesége! Még kitudódik ez az egész piszkos ügy. Egyre idegesebben törli a homlokát.

- Vegyék tudomásul, - folytatja a karmester míg sápadt arca kigyúl - mindig lealázónak tartottam helyzetemet, hogy a maguk ócska játékaihoz muzsikát nyekergessek. - Tudják meg, hogy nem a maguk életének kedvelése és nem is a kenyér vitt maguk közé, hanem a magam keserűsége. Megérdemlik ezt, ami itt történik. Falut, papot, harmóniumot, engemet!...

- Pfuj, pfuj! - mondják kórusban a komédiások.

A karmester gyors léptekkel a lépcső felé megy, ott megáll, elönti az indulat és szinte eszméletlenül kiáltja:

- Öljék és pusztítsák egymást, de ne engemet! - Majd a pap felé fordul: - Lesz még ebből a házból istálló és egy másik istállóból egy új templom, ahol egy másik megváltó születik! Addig is csak tovább, de nálam nélkül!

- De aztán már kikérem magamnak! - botránkozik a pap. - Hogy merészel itt ilyesmit mondani?! Ön nem intelligens ember, így csak a fegyencek beszélnek!

A karmester féllábbal már a lépcsőn áll. Indulatosan vállára akasztja botját.

- Ne szóljon! - kiáltja a papnak. - Csak a gyomrát hagyja beszélni!...

Utolsó gondolatait elnyeli, őt pedig a lépcsőtorok. A komédiások káromkodva zúdulnak fel. A pap utána menne, hogy felelősségre vonja, de inkább csak megtörli nyakát a zsebkendőjével.

- Bárdolatlan ember, - mondja, - hogy is lehetett ez orgonista vagy éppen tiszt a hadseregben?

- Mindig azt mesélte a csirkefogó, - feleli a direktor - de én majd fel fogom jelenteni a csendőrségnél, mert még mindig tartozik az utiköltséggel. Nem fog megszökni a gazember!

A komédiások lassan visszaterelődnek a harmóniumhoz, a pap azonban már izgatottan visszateszi helyére a gyertyatartókat és a faragványokat, miközben így morog:

- Ha ezt tudtam volna, uraim, nem mentem volna el idáig. Segíteni akartam Önökön, de ezt már igazán nem éri meg az egész ügy.

- De főtiszteletes uram! - hajladozik a direktor, - bocsásson meg, ő és mi: az kettő! Legszívesebben megvertem volna!

- Nem ártana egy ilyen embernek, - mormogja a pap, miközben az indulattól verejtékezik.

- Meg is tettük volna, - vélekednek a komédiások, - ha nem tekintettük volna ezt a szent helyet.

- Most azonban már, - legyint a pap - azt hiszem, tárgytalan ez az egész ügy.

- Hogy-hogy? - kérdezik fáradtan a szinészek.

- Gondolom, ha nincs karmester, úgysem fogják tudni használni a harmóniumot.

- Szabad itt dohányozni? - kérdezi az egyik ripacs. A többiek pedig fáradtan leülnek a kóruspadokban, míg egymásközt halkan a karmestert szapulják.

- Én úgy gondolom, - véli a pap, - hogy talán mehetünk...

- Bocsánat, - védekezik a direktor, - ha a karmester ilyen gyalázatosan cserben hagyta a társaságot, azért mi nem fogunk zavarba jönni. A Tömb úr tud egy kicsit játszani.

- No igen, - felel lankadtan Tömb úr, a zsebéből almát szed elő, majszolja, amiben egymásután valamennyien utánozzák.

- Annyira tudok, amennyi talán elég lesz nekünk...

- Hiszen elvégre nem fontos, - magyarázza a direktor a papnak, - hogy egy művész játsszon a harmóniumon, fontos, hogy valami muzsika legyen és ne éppen füttyszóval kísérjük a játékot.

A szinészsuhanc ezalatt ceruzával fölírja a falra, hogy: “itt jártam 1926-ban, Tolna Imre szinész."

- Nézetem szerint - kezdi újra a pap - most már hatan el se bírják ezt a nehéz hangszert...

- Engedje meg, hogy megpróbáljuk - kéri a direktor, miközben ezt gondolja: Nem, nem csapsz be már minket, komám!

- Az urak kissé erőszakosak, - mondja a pap.

- A nyomorúság kérem, - védekezik alattomosan a direktor, - tessék most még türelemmel lenni.

A pap esze azonban másutt jár:

- Ez a karmester, - mondja - még föllármázza az egész falut.

- Agyonütjük! - szól közbe az egyik ripacs.

A pap azonban tovább aggodalmaskodik:

- Mindenesetre utána kell nézni, - folytatja, - addig tehetnek az urak egy utolsó próbát. De természetesen vigyázzanak, mert sem a harmónium, sem a templom nem az enyém. Egyébként mingyárt itt leszek.

Ezzel a pap eltünt a lépcsőtorokban.

- Fiuk, - szaval a direktor, - most kössétek fel a nadrágotokat, ha nem akartok itt is úgy járni, mint Ötvösben, vagy Pinnyén. Itt van reménység! Ma délután beszéltem az intelligenciával, jönnének, csak próza nem kell nekik. Holnap vásár lesz, én kezeskedek egy milliós kasszáról.

- Ha legalább szét lehetne szedni ezt a veszekedett harmóniumot, - véli az egyik komédiás.

- Hatan vagyunk még! - tüzel a direktor, - kell, hogy menjen a dolog. A karmester nem számít, úgyis gyönge fickó volt. Jó, hogy elment, Tömb úr majd fog játszani s annál több fog jutni majd mindegyikünknek a kasszából. Előre fiuk, amíg a pap nem akadékoskodik! Már nagyon lóg az orra!

A komédiások fölcihelődnek a padsorokból, csöndben levetik kabátjukat, kigombolják a gallérjukat, ingujjukat föltürik, sovány sárga mellük, húsuk elősápad a rég mosott fehérneműkből, gyertyáikat leragasztják a padokra, megköpik a markukat, félrerakják a zsoltártartót, aztán utóljára nekirugaszkodnak. Céda kiáltások röpködnek.

A pap ezalatt kiment az utcára. Nehéz csönd. Itt-ott a távolból egy-egy cséplőgép búgása. Máma sok helyütt virasztanak, hogy kipótolják a holnapi vásáros napot. A pap elmegy megnézni cselédjeit. Mikor azonban elhalad a lugas mellett, ahol a lámpa még mindig ég, eszébe jut a leánya, és először hozzájuk megy. Benn a szobában horkolás és öreg órájának ketyegése fogadja. Megkeresi a bort, iszik egy pohárral. Megnézi a lányát, jól be van-e takarva... az asszony már alszik... semmi baj...

Halkan kimegy és a lépcsők felé tart.

Föllengzős pelyvaporban, takart lámpások vörös fényében, mély homályban reng, remeg a hatalmas álló motor. A cséplő, mint egy szomjas elefánt, feketén nyújtja ormányát az égnek.

Sok a csillag. Rekedten a portól és fáradtságtól, etetik és gondozzák a gépet a félmeztelen cselédek és felkötött szoknyáju lányok. A cséplő belsejéből, mint egyhangú erős zokogás, hallatszik a sziták remegő ritmusa.

- No, - mondja a pap a gépésznek - megy a munka?

- Ötvenkilós lesz a termés, - vélekedik a koromfekete ember és kibúvik a gép alól.

- Nem járt erre valaki? - kérdi a tiszteletes.

- Valaki? - válaszol a gépész.

- A szinészeknek adtam egy kis bort, - magyarázza a pap, - a karmesterük meg, azt hiszem, le is részegedett, gondoltam, talán idetévedt valamelyikük...

- Nem bizony, - feleli a gépész és ide-oda jár az olajos kannával. A tiszteletes úr leül kissé a gépládára, lassan dalolni kezdenek az etető lányok:

Olyan vagyok, mint az engedelem,
A babám ajkán viruló szerelem.

Belébúg a gép a melódiába és elnyeli a dalt is. Megsiketül a tájék. A pap összeszámolja a termését.

- Jól termett az idén, az istállót is gyarapítani fogja és egy nagy új szint fog építtetni a porta végibe. Elandalító ez a dalolás és a búgás. Ez az igazi templom, - gondolja és szétnéz, - a cséplőgép pedig hasonlatos az orgonához. - Odamegy hozzá és tenyerét az egyik zsák szája fölé tartja. Lámpáshoz viszi a magot és belefúj kissé. Jó nehéz mag. - Ez az igazi szent ének - gondolja és szeretne maga is nekivetkőzni a föld cselédjének, de visszaviszi a magot a zsákba. Gondosan az utolsó szemig beleszórja, azután még hallgatva, hosszan nézi a munkát. A pelyvaporban hajladoznak az emberi árnyékok.

- Dél úr, - mondja elmenőben a gépésznek, - szóljon az embereknek, hogy ma kivételesen van ez a kései munka.

- Igenis, - feleli a gép mellől Dél úr.

A pap lassan megindul, vissza a templom felé.

- Ostobaság, - mondja, - így jár, ha jó az ember. Jó még, hogy szűk a lépcső. Azonban hirtelen megijed. Hátha valaki jönne mögötte.

Hátra akar fordulni, de nem mer, mikor mögötte megszólal valaki:

- Nagyságos úr, nagyságos úr...

A pap felindultan fordul meg. Egy öreg béres alázkodik mögötte. A tiszteletes önkéntelenül megráncolja a homlokát. Halk szellő kerekedik.

- Nagyságos uram, - mondja az öreg ember, - ne tessen haragudni, csak azért jövök, hogy megkérjem a nagyságos urat, tekintettel erre a késői munkára, lehetne egy kis itókát, nemcsak magamért, a többiek nevében kérem...

- Mért nem mondta ezt a gépnél? - feddi a pap. - Jó, hogy nem mászik utánam a házba!

Az öreg újra bocsánatot kér.

- Majd... majd, - mondja a pap, - csak menjen, majd holnap.

- Isten fizesse meg a nagyságos úrnak - feleli az öreg és visszafordul.

A pap most már gyorsabb léptekkel szeli át a szérűt. Eljut a templomig, belép a pitvarba és a fölfelé vezető kóruslépcső felé tart, mikor a nagyobbik ajtón át, mely a templomhajóba vezet, fényt lát. Megdöbbenve lép az ajtó felé, de még mielőtt összeszedhetné az eszét, keze rányit a templomhajóra. Jézus Máriám!

A harmónium kötelekkel a testén, súlyosan, lassan ép most lebeg alá a kórus emeletéről, mint egy élére állított kocka.

Lent a hajóban tátott szájjal várják a komédiások az aláereszkedő muzsikát, mások pedig izzadt fejjel a balusztrádon túlhajolva, megfeszült, félmeztelen nyakkal, kidülledt szemmel tartják az istrángokból, hámokból, vetőkötelekből összetoldott eresztőponyvát. Mikor meglátják a papot, megáll a harmónium a légben. A direktor dadogva közeledik:

- Bocsásson meg, tiszteletes uram, a lépcső valóban szűk volt. Kérem, mingyárt lent lesz az egész, utólagos engedelmével előszedtünk nehány kötelet...

A pap alig bír szólni.

- Ki engedte meg maguknak?! - rivallja. - Micsoda disznóság?!

- De, kérem... - hebegi a direktor.

Odafent a balusztrádon már nem győzik tartani, ereszteni a harmóniumot az ernyedt, sovány komédiások. Fogukat vicsorgatják, ajkukba harapnak, sziszegnek, azután hirtelen fölkiáltanak:

- Ha-a-a, ha-a-a!

A harmónium kicsúszik kezükből, kötelékeiből, zuhan, mint egy fekete kocka, amelyet mintha íratlan, sötét lapjaival egyenesen a torony magosának sötétségéből hajtott volna alá egy ösmeretlen kéz.

A pap és a komédiások egyszerre rebbennek szét. Iszonyatos dörejjel zúzódik eléjük a harmónium. Feszült csönd, odakünn fölbúg újra a cséplőgép, a pap összerázkódik, fönt a kórusban, mint rémült patkányok, kabátjukat magukra kapkodva, surrannak le a komédiások, négyen, ki az ajtón, ki a mezőre. De ketten még állnak odalenn a templomhajóban, zavartan, rémülten, a pap körül, aki fölordít:

- Lecsukatom magukat, tolvajok, rablók! Elvitetem magukat a csendőrséggel! Pusztuljanak ki a faluból!

- I-i-igen, - hebeg a direktor, - a véletlen... a nyomor...

- Pokolba magukkal! - kiált a pap, míg a direktor mellől gyorsan elillan az utolsó szinész, ki az ajtón, ki a mezőre...

A pap alig győzi az indulatát.

- Szerencsétlenek! - riad a direktorra, - miért nem vártak rám?! Nem tudtak várni?!

- Féltünk, - hebegi a sápadt ember, - hogy a főtiszteletes úr meggondolja magát.

- Most aztán kitől kérjem vissza ezt a harmóniumot? - folytatja a tiszteletes úr dühösen, - legkevesebb hárommillió ez a harmónium! - Szeretne legalább egy nagyot káromkodni, de a szokás és a gyakorlat visszatartja.

- Bocsásson meg főtiszteletes uram, - motyogja izgatottan a direktor, - de nekem igazán nincs másom, mint egy aranyórám itten... egy aranyórám - és idegesen kapirgál mellénye ráncaiban az óra után.

- Azt megsütheti! - dühöng a pap - az aranyóráját.

- Ez az egész, - hebegi a direktor, - az egész... kérem!

S remegő kezével nemhogy kivenné, hanem kiugrasztja az óráját, szerencsétlen ember; s az óra mint valami menekülő kerek aranyhalacska, fürgén veti magát a tóba: a harmónium roncsai közé.

Mind a két ember egyszerre kap az arany után s ujjaik összeütköznek.

- No! - mondja a pap nyugodtabban, - most aztán a magáé is odavan!

A direktor már szólni sem tud az izgalomtól. Letérdel s úgy keresi óráját a roncsok közt.

- Semmijük sincs, de azért nem vigyáznak, - folytatja a pap csillapultan.

- Vége az órámnak - hebegi a direktor, - vége... öt évig takarítottam...

Visszateszi zsebébe az óra romjait s föláll.

- Menjenek, menjenek, - mondja a pap s előre megy az ajtó felé, - tünjenek el mielőbb ebből a faluból s aztán hallgassanak mindenről. Mást úgyse tehetnek.

- Öt évig takarítottam! - nyög a direktor.

- Siessenek, - feleli a pap, mégegyszer óvatosan körülnéz s elhagyja a pitvart, direktort.

A komédiások egymásután bújnak elő a sötétből:

- No, mi van? mi lesz? A pap?...

- Fussatok, amerre láttok, - szól kurtán a direktor - ezt üzeni a pap.

- A pap? - kérdik az emberek.

- Miattam is mehettek már a pokolba! - végzi a direktor - oda az aranyórám!

- Elvette a papzsák? - kérdi a suhanc.

- Marha - dühöng a direktor - a kőre esett.

- És mi lesz az utiköltséggel? ki fizeti?

- Az isten, aki megvert, hogy idejöttem! - feleli az igazgató s faképnél hagyja az embereit.

- Majd fizeti a csendőrség! - röhög a suhanc - most aztán tarha, tarha!! tarhálni! [*]

Ebben megegyeznek a többiek is s miután fölosztották egymás közt a helyeket, ahol tarha lehet: lassan éjji szállásukra mennek.

 

[*] Tarhálni: Igy titulálják a vándorszinészek a kéregetést, koldulást, amit a művészet nevében szoktak elkövetni azokban a községekben, ahol csak a kutya nézte meg az előadásukat.