Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 23. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti figyelő

Elek Artúr: Divald Kornél

"Szentek fuvarosá"-nak nevezte el a csúfondáros sárosi humor, ő pedig a maga kesernyés humorával "műtörténeti detektív"-nek nevezi olykor magát. A "szentek fuvarosa" annyit jelent, hogy Divald Kornél évek fáradságos munkájával bejárta a felvidék nagy részét - tizennégy vármegyéjét - felkutatta annak minden félreeső faluját és ami művészettörténeti anyagot bennük talált, szentek szobrait és képeit, "elfuvarozta" Bártfára, Besztercebányára, Kassára, néha még Budapestre is. A "műtörténeti detektív" meghatározásának pedig az az értelme, hogy a sorra vett falvakban a padlásokat és kamrákat sem hagyta megtekintetlenül. Mindenhova benyitott és detektívi szimattal kereste az elhullajtott és lomtári porban eltemetett művészeti maradványokat. Két múzeumnak, a Sáros megyeinek és a besztercebányainak anyagát javarészt ő hordta össze. De elmondható, hogy annak a művészeti anyagnak legértékesebb darabjait, mely egyéb városok gyűjteményeibe került (például a fővárosba, Esztergomba, Kassára és egyebüvé) legalább is ő fedezte föl.

A munka, amit elvégzett, fizikai mivoltában is fölér azzal, amit Toldy Ferenc régi irodalmunk ismeretlen értékeinek fölfedezése körül végzett. Régi művészetünk főbb emlékeit Divald előtt is ismertük. Első archeológiai iskolánk, melynek Rómer Flóris, Henszelmann Imre, Ipolyi Arnold voltak legkiválóbb munkásai, az ismert anyagnak már a rendszerezését s az egykori európai művészettel való összevetését is megkezdte. Kassa, Bártfa, Lőcse és a Szepesség egyéb fontos helyeinek művészeti kincseit ők jól ismerték és helyesen értékelték is. De egy-egy kor művészete nemcsak az országút mentén örökíti meg magát alkotásokban, hanem alkotó ereje messze szétsugárzik és eljut a vasúttól távol eső, szekérrel is alig megközelíthető hegy mögötti zugokba, sokszor mit sem sejtető környezetekben hagy ragyogó nyomokat. A csak vasúton járó tudományos kutatás semmit sem tud róluk, mert nem egyjükhez csak úttalan vadonon keresztül juthat el az ember, patakmederben, hepe-hupán által, néha csupán gyalogszerrel, de mindenképp nagy testi fáradság árán.

1904-ben, harminckét éves korában, kapta Divald Kornél a megbízást, hogy részt vegyen Szepes vármegye műemlékeinek monográfiaszerű leírásában és ismertetésében. A feladat egyet jelentett a vármegye egész területének bejárásával. Fölfedezői feladat volt. Negyedfél hónapig vándorló legény módjára járta Divald a Szepességet. Egyetlen társa a fényképezőgépe volt, útbaigazítója a szerencse, a véletlen, a kutatói ösztön. A templomok százait vizsgálta meg, és fedezte föl újabb köntösük alatt értékes, régi eredetüknek maradványait: a barokk és még későbbi burok alatt az eredeti zamatú középkort, régi kultúrának megannyi ismeretlen tanúságát. Három kötet lett ennek az útjának és az utánuk következőknek eredménye. Három kötet, melyeknek egyike a Szepesség építészeti, másik a festészeti, harmadik az iparművészeti emlékeit mutatta be képeken és ismertette szépen hangzó szóval. Régi művészetünknek valóságos rejtett kincstárát nyitotta meg ebben a munkájában Divald, akkora gazdagságot, melyről addig senkinek sem volt sejtelme.

Hármas könyvének sikere újabb megbízásban vált láthatóvá. Azt már a közoktatásügyi minisztertől kapta s megbízása úgy szólt, hogy járja be, kutassa föl Sárosmegyét éppen úgy, mint a Szepességet, és a föltárt kincset gyűjtse össze a bártfai városházában tervezett sárosmegyei múzeum számára.

Sárosmegye a szűkebb hazája Divaldnak. Eperjesi fiú és régi családi emlékek is Sáros földjéhez kötik. Csaknem négyszáz községe van a megyének, s Divald valamennyit bejárta, minden templomukat átkutatta, minden várromot, minden régi kastélyt szemre vett, s ami elmozdíthatót bennük talált: szárnyas oltárt, szobrot, egyházi ötvösmunkát, szövött és hímzett holmit, összeszedte és Bártfára "fuvarozta." Annyi volt az, amit összegyűjtött, hogy a készülő múzeumban - szerencsére - el sem fért az egész, s ennek köszönhető, hogy a szerzett holmi értékes darabjaiból a fővárosnak is jutott. Nem egy nagy értékű tárgyat a falu templomának lomtárul használt halottas kamrájában fedezett föl és tetszetős új holmi fejében kapott meg csereképpen. Sok pusztulásnak szánt értéket mentett meg így az enyészettől. S ha útján veszedelemben forgó műemléket látott, vészjelet adott Budapestre. Ily módon is sikerült egy és másnak az elmúlását - műemlékek lebontását, vagy eltorzítását - megakadályoznia.

Miután a bártfai múzeum gyönyörű anyagát összegyűjtötte, hasonló munkára, az alapítandó besztercebányai múzeum anyagának összehordására Fraknói Vilmostól, a vidéki múzeumok országos főfelügyelőjétől kapott megbízást. Ugyanazzal a fáradhatatlansággal, mint a Szepességet és Sárosmegyét, járta be Divald Besztercebánya környékét. Mátyás király múzeummá átalakított házának termeit hamarosan elsőrendű művészet- és kultúrtörténeti érdekességű anyaggal töltötte meg. Ennek a múzeumnak az első katalógusát is ő szerkesztette meg.

Közben állami alkalmazást kapott a közoktatásügyi minisztériumban. Kutató útjai rendszeresebbé váltak és fokról-fokra egész Felső-Magyarországra kiterjeszkedtek. Bejárta Liptót, Árvát, Trencsént, Hont- és Barsmegyét. Mindenütt gazdagon aratott és a fővárosi gyűjtemények nem egy értékes darabjukat köszönhetik az ő útbaigazításának.

A vándorlással töltött nyár után a teleket a fölfedezett anyag feldolgozásával töltötte el. Csak az a fényképmennyiség, amit útjairól hazahozott és melyen addig soha meg nem ábrázolt, nem egyjükön azóta megsemmisült műemlékeket és régi művészeti tárgyakat örökített meg, megőrizné nevét művészetünk történetében. Közzétételük már nagy nehézségekkel járt. Kiadó híján könyvbe foglalásukról le kellett mondania és beérnie azzal, hogy szakfolyóiratainkban bocsássa közre őket tájékoztató adataival és magyarázataival. Felső-Magyarország csúcsíves, szárnyas oltárait ismertető úttörő munkája mint a Mérnök- és Építészegylet folyóiratának különnyomata jelent meg két füzetben. A harmadik már meg sem jelenhetett: a kommunizmus idejében szétdobálták a kész szedését. Ugyanez a sors érte a bártfai Szent Egyed-templomról irt monográfiájának tekintélyes részét.

Ha végignézünk Divald Kornél elvégzett munkáján, azt látjuk, hogy egymaga indult neki olyan feladatnak, melyet más országokban a kutatóknak szervezett seregével szoktak megoldani. Egyebütt részletesen kidolgozott terv szerint, nagy fölkészültséggel járják be az ország kijelölt részét és fényképezik, vagy rajzolják le műemlékeit megfelelő leíró szöveg és történeti adatok kíséretében. Szakkörökben nálunk is esett szó ilyesmiről, de a nagy munkát senki sem indította el. Egyetemünkön a művészet történetének szemináriumára várt volna a feladatnak legalább egy része. De ott a hazai művészeti anyag iránt senki sem keltette föl a fiatalok érdeklődését. Művészettudósaink nemzedékei nevelkedtek úgy, hogy a hazai régi művészetről úgyszólván mit sem tudtak. Évtizedeken át idegen tárgyakat dolgoztak föl disszertációikban, vagy a művészet elvont kérdései körül sűrítették a levegőt, a hazai levéltárakban egyikük sem nyomozott műemlékeink és régi művészeink adatai után. Az érdeklődők csak az országút mentén épült emlékeket nézték meg, a félreesőbb tájakon senki sem kereskedett.

Minderre Divald vállalkozott és el is végezte belőle azt, amit egyetlen ember szűkre határolt időben egyáltalán elvégezhetett. Minden töredékes volta mellett úttörő volt a munkája. Kevésbé alapos és kevésbé teljes, mint a Cicerone-író Burckhardté, vagy a német műemlékeket röviden lajstromozó Dehioé, de viszont sokkal járatlanabb utakon járó. Amazok összeírók, felülvizsgálók, méltatók voltak. Divald fölfedező is. A szobájukban dolgozó tudósokhoz mérve a kényelmetlenséget és a fáradságot kereső. A szakadatlan vándorlásra bizonyára nemcsak a kutatókedv hajtotta, hanem a turistaszenvedély is. A felvidék hegyes-völgyes világa, vadonai és csilingelő patakjai ugyanannyira vonzották, mint a kis falvak kicsiny templomaiban rejtőzködő művészeti kincsek. Hányszor megverte az eső, hányszor törött el alatta a kocsi tengelye, fordult szekerével maga is a hóba. Mindezek a sokszor életveszélyes kalandok derűs kedvvel világolnak föl emlékezéseiben. Nem panaszos lélek lakik benne, hanem békésen álmodozó.

Nem mondhatni, hogy munkáját itthon valami nagyon megbecsülték volna. Az a szerény hivatal, amit a közoktatásügyi minisztériumban kapott, nem annyira jutalom volt, mint inkább a munka folytatását lehetővé tevő buzdítás. A Szent István Akadémia, sőt a Magyar Tudományos Akadémia is tagjának választotta. De tudósi körökben leplezetlenül lebecsülték. Elvitatták tőle a "szakemberi" minősítést. Útmutató műveivel a szakfolyóiratok többnyire rosszul bántak. Kevesellték a szakirodalomban való jártasságát. Kifogásolták fényképfölvételeit, elégedetlenkedtek méreteikkel, a kivitelükkel. Pedig mekkora fáradság árán volt kénytelen fotografálni Divald! A lőcsei Szent Jakab-templom megvilágíthatatlan és alig megközelíthető főoltáráról harminc fölvétellel kísérelt meg kielégítő képet szerezni. S mennyi olyan emlékről készített fényképet, melyekről nélküle kritikusainknak sejtelme sem lett volna.

Munkássága, való igaz, fölfedező, ismertető és gyűjtői munka. Odáig nem jutott, hogy anyagát föl is dolgozza, vagyis hogy a velük felmerült problémákat megoldja. Egy embertől ennyi nem is telhet. Anyagának rendszerezésével és összefüggéseinek megállapításával is adósunk. Ez azonban nagy és nehéz munka, mely az egyes ember képességeit szintén felülmúlja. Az vessen rá követ, ki azon a területen, amelyen ő járt, csak megközelítőleg is, annyit végzett volna, mint ő.

Ha a háború nincs és a felvidéket le nem tépik rólunk, talán ma is vándorúton járna. Még látta, megkönnyezte és - lefényképezte a háború pusztításainak nyomait a Makovicában. A sok népművészeti és egyéb emlék, ami ott az ágyúknak áldozatul esett, ma már csak az ő fényképeiben él.

Fényképeiben, emlékezetében és álmaiban. Mert "a szentek fuvarosa" nem csak kutató, hanem álmodozó is. Szabad idejében írói álnév alatt bujkáló elbeszélője régi városok régi történeteinek. S mint a beszélő, megindult szívű költő is. (Szakkörökben alighanem ez a "mellékfoglalkozása" rontotta el a hitelét.) S egyben csöndes bölcs, kinek szívében nincsen neheztelés. Írói vándorlásának harmincadik esztendejét egy szerény kővel jelölte meg: egy meleg szívvel bélelt könyvvel (Felvidéki séták), abban egyszerű szavakkal elbeszéli kutató bolyongásának epizódjait és szinte mellesleg rá-rámutat eredményeire is. Az ígéretnek elérhetetlen földje lett számára a Tátra világa, amely szülőföldje és élete legboldogabb esztendeinek színhelye volt. Kevesen veszítettek annyit, mint ő. S felháborodás, keserűség, gyűlölet még sincsen benne. Csak költői lélekből sóhajthatnak föl az ilyen szavak:

"A felvidék ma nem a miénk. Szívem minden érzésével ragaszkodom szűkebb hazámhoz. Hogy elvesztettük, mégis alig érzem. Lelkemben úgy él, ahogy boldogabb időkben láttam és senki sem veheti el tőlem. Még ha nincs is szemem előtt térkép, elevenen magam előtt látom mindenestül, hegyeit, völgyeit, erdőit, virágos rétjeit, szántóföldjeit, ezek hegynek föl, völgynek leszaladó tarka pásztáit, hegyek ormain búsongó várait, egymást érő városait, s még sűrűbben fehérlő falvait, régi emlékeit, jólelkű embereit."