Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 22. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
Regény - Önéletrajz II. (4. közlemény)
XII.

Az emlékezetes este után házkutatást tartottak az egyletben, de eredmény nélkül. Valaki azonban mégis árulkodhatott ránk, mert a grundon elásott vasbotokat megtalálták. Komolyabb baj nem következett emiatt. S ez az eset megerősítette a titkár állását. Most már parancsoló úr volt közöttünk és élt is a hatalmával. A munkanélküliek, akik napközben az egyletben tartózkodtak, állandóan hadilábon álltak vele. Természetesen, hogy ő maradt az erősebb. Mi morgolódva tűrtük és a sebesültek ápolták a sebeiket.

Nálunk a Mariska tovább volt beteg, mint akit a tüntetésen megvertek. Három napig feküdt a konyhában, ahol ő az anyámmal együtt lakott. Heccelődtünk és játszottunk vele. Megértettük, hogy egy fiatal lány ilyen gyönge természetű. Az anyám meg volt ijedve, még a mi mókáinktól is óvta.

- Jól van - mondtuk a Böskének, a legkisebb testvéremnek - hozzál neki cukrot, hogy édesedjenek meg a fájdalmai.

Ez a kis lányka volt különben is a mi legjobb barátunk. Feltűnően barna bőrű, ovális arcú lányka volt. Szilva formájú szemekkel, ritka hajjal, ami erősen egy copfba volt fonva. Olyan volt, mintha valami angyal és boszorkány keverődése lett volna. Sokat és selypítve beszélt.

Egyszer a vacsoránál azt kérte tőlünk, mondjuk meg neki, hogy ki az a Darányi Ignács.

- Micsoda? Ignács? - kérdezte tőle a bevert fejű és őrült nevetésben törtünk ki valamennyien.

A kis lány értelmetlenül nézett ránk:

- Igen, a Darányi Ignács, akiről mindig beszéltek!

Olyan furcsán és kedvesen mondta ezt a nevet még egyszer, hogy ekkortól kezdve rajta maradt ez a csúfnév. Ezentúl csak Ignácsnak hívtuk. Egy különös hivatása is akadt ehhez a névhez. Reggelenként nagyon nehezen keltünk s az anyám mellé őt is bekapcsoltuk ébresztgetőnek.

Az anyám volt az első.

- Gyerekek, föl, hat óra! Hat óra el is múlt! - Valahonnan a szoba közepéből ezt elmondta minden reggel pontosan, mint egy vekkeróra. Nem mozdultunk, tudtuk, hogy még a Böskének is jönni kell. S néhány perc múlva kibújt az ágyból és megállt a mi ágyunk előtt külön-külön és elmondta:

- Itt van Darányi Ignács, a csipőpucsuló!

- Itt van Darányi Ignács, a csipőpucsuló!

- Itt van Darányi Ignács, a csipőpucsuló!

Háromszor-háromszor, összesen tehát kilencszer mondta ezt minden reggel. Erre aztán kimásztunk az ágyból s ő pár hatost kapott tőlünk szombat esténként ezért a munkájáért.

A beteg Mariskát is most az ő gondjára bíztuk. S ha időnk volt hozzá, elkezdtük nyaggatni, játszottunk vele, mint valami csikorgó, nyafogó játékszerrel.

Alapjában véve gondtalan és boldog gyerekek voltunk valamennyien. A jó otthon elfelejtette velünk az ivást és a csavargásokat. Kevés olyan tiszta és nyílt eszű fiatal munkást lehetett volna a kültelken találni, mint amilyenek mi voltunk. A Népszavára előfizettünk és tájékozódtunk mindenről, ami bennünket érdekelhetett. Abban a házban, ahol a rokonaim laktak, volt a keresztényszocialisták egyesülése. Örömmel jelentünk meg gyűléseiken és kedélyes estélyeiken, hogy zavart csináljunk és elcsábítsuk a táncosnőiket. Innen fel szoktam menni Rózkához és sokáig ott maradtam, ha ők már az ágyban is voltak. A néném, mintha már nem látott volna olyan szívesen, mint ezelőtt, állandóan csipkelődött velem. Kétértelmű szavakat mondott s mindig úgy tett, mintha valami egyéb mondanivalója is lenne a számomra. S egyszer el is mondta.

Táncmulatság volt a mi egyletünkben, reggelig ott maradtunk, aztán egyenesen hozzájuk mentem fel. Ott feküdtem le kicsit a díványra s délben náluk maradtam ebédre. A konyhában ettünk, az egész család együtt volt, bort hozattam és gonoszkodtunk az asztalnál.

A néném egyszer csak nagyon komolyan azt mondta:

- Mondd csak, te Lajki, nem vettél te észre semmit az utóbbi időben?

- Dehogy nem - mondtam, - például azt is, ha az ember jár, mozgatja a lábait.

A gyerekek nevettek, de ő megmaradt komolynak.

- Ne bolondozz, ha azt akarod, hogy megmondjam.

- No, jó! De hát mi az a nagyon megható valami? Talán csak nem akar kitiltani innen?

Rózka mellettem ült, piros volt és láthatóan izgatott.

- Fogadd meg, hogy nem csinálsz valami bolondot, ha megmondom. A magam részéről legjobban szeretnék nem is beszélni róla.

- No csak ki vele, - mondtam. - Ha van valami, akkor csak ki vele.

- Tölts neki bort, Rózka. Mondom, nem kell, hogy úgy felizgulj.

Rózka bor töltött a poharamba, aztán fölkelt az asztaltól és bement a szobába. Az üveg-ajtón át láttam, az ablakhoz megy és kihajol az utcára. Nem érdekelt a néném fecsegése, szerettem volna az ablakhoz kerülni. Jó emlékeim voltak már ettől az ablaktól.

De a néném folytatta:

- Tudod-e gyerek, hogy a Mariskátok másállapotban van?!

Érthetetlenül felnevettem.

- Attól a vasútitól. Egy okos embernek nincs ezen mit nevetni. Ha az anyádnak lelke lenne, nem hozta volna ide a nyakadra ezt a szégyent.

Fölkeltem az asztaltól.

- Hát én ezt az egészet nem hiszem! Nekem is csak van szemem s nekem nem is szóltak erről semmit.

- Éppen ez a csúnya az anyádtól - tüzelt a néném. - Csacsi, Lajki, hát mit gondolsz, miért ájul el ez a lány minduntalan? Nyisd ki csak a szemed és meglátod, milyen jó gömbölyű már a szegény.

Elakadt a hangom, szerettem volna nekiugrani ennek a vén asszonynak, de megfogott valami sejtelem és nem engedte, hogy mozduljak. Szerettem volna, nagyon szerettem volna, ha ez az egész nem lenne több gonosz hazugságnál. De már belém vetették ennek a lehetőségnek a gondolatát s éreztem, hogy lehet valami igazság ezekben a vadító szavakban.

- Ha ez igaz, akkor agyonütöm - mondtam határozottan és vettem a kalapomat, hogy elmenjek.

- Ne bolondulj meg, Lajki, - mondta a néném, de nem marasztalt, nem próbált lecsillapítani.

Csak pár lépésre laktunk tőlük, útközben még átgondoltam a dolgot. Most már egyáltalában nem találtam lehetetlennek semmit. Biztosan azért volt nekik olyan sürgős az ideköltözés, azért betegeskedik állandóan a testvérem és azért ájult el a múlt este is attól a kis vértől. Mit csinálhatok most vele? Ha igaz, akkor agyonütöm - gondoltam. - Agyon fogom ütni, mint a kutyát.

Otthon is már ebéd után voltak. De még az asztal körül beszélgettek. Mariska a saláta levét kanalazta, fáradt szemekkel és sápadtan. Észrevettem, hogy az anyám valamit sejthet, gyanakodón nézett rám.

- Nem akarsz lefeküdni, gyerek? - kérdezte. - Aludd ki magad, Lajki.

Láttam, már a testvérem is figyel rám. Alig szóltam valamit, körbesétáltam a szobában és minden oldalról megnéztem a testvérem. Nem tudtam rajta különösebb változást felfedezni. Talán mégsem igaz a dolog, kissé megnyugodtam.

Anélkül, hogy valamit szóltam volna, barátaimmal kimentem a ligetbe. Ahhoz nem volt bátorságom, hogy a Rózka elé kerüljek. Hiába nyugtattam meg magam, valami bogár esett az agyvelőmbe, valami kergette a szívem, hogy ijedten kalimpált. A többiek bementek az egyik kerti vendéglőbe, táncolni akartak, én elváltam tőlük. Egyedül kószáltam és egyszer csak azt vettem észre, hogy a karmeliták templománál vagyok, egészen a lakásunk előtt. Az anyám és a testvérem más asszonyok között a kapuban ültek.

- Jöjjenek föl, valamit akarok mondani - s megvártam őket, amíg elköszönnek.

- Mi van veled, hogy ilyen nyugtalan vagy? - kérdezte az anyám, de anélkül, hogy rámnézett volna.

Becsuktam az ajtót és odaálltam a testvérem elé. Az riadtan húzódott visszafelé a sarokba.

Már biztos voltam benne, hogy igazat mondott a néném. Anélkül, hogy valamit is kérdeztem volna, nekiestem a megrémült lány torkának.

- Hát azért jöttetek ide, - ordítottam. - Így becsaptatok, de most megfojtalak.

Az anyám visítva közénk vetette magát.

Alig pár pillanatig tartott ez a dulakodás.

A Mariska hangtalanul, mint valami rongytömeg összecsuklott a sarokban.

- Megölted, te gyilkos, - visította az anyám. - Megölted a testvéred!

Nem tudtam, hogy tulajdonképpen mi történt, de nem is érdekelt. Lehet, hogy megfojtottam. Tompa nyugalommal ültem le az ágyam szélére. Nyitva voltak a szemeim, de nem láttam velük, a tárgyak összefolytak előttem a szobában, csak percek múlva mutatkoztak meg szögletesen és ellenségesen.

Mariska az anyám ölében feküdt a földön és hangosan zokogott.

Megint elfogott a kétségbeesett düh, megint neki akartam rontani. A kisebb testvéreim kopogtak az ajtóban.

Beeresztettem őket.

Mikor a két síró asszonyt a padlón meglátták, ők is hangosan és kétségbeesetten sírva fakadtak. Nem értették, mi történhetett, de odahúzódtak a másik kettőhöz és néha felnéztek rám, mint valami bámész állatok.

Ruhástól bedőltem az ágyba és valami sötét lepedők alatt elaludtam.

Este a barátaimmal bementem az egyletbe. A tiszta, nagy terem jól hatott rám, beszélgettem, nem akartam, hogy észrevegyenek rajtam valamit. De hiába, a bensőmben csak nem tudtam megnyugodni. Mintha összetörött volna bennem valami. Egy nagy lyuk volt előttem a világ, amiben csak ürességet és nyomorúságot láttam. Ha jól meggondolom, az életem egyik fele volt ez a lány, valahogyan őbenne voltam büszke önmagamra. Most mindennek vége. Ilyen reménytelen még sohasem voltam. Ha velem magammal történt volna valami, az bizonyára nem tudott volna így kétségbeejteni. Nekem megvolt hozzá az erőm, hogy harcoljak magamért. De most úgy éreztem, ha valaki őrá néz, az én nyomorúságomat látja meg. Úgy éreztem, hogy ezt a csapást százszorta nehezebb eltűrni egy szocialistának, mint a többi embernek. Egy szocialista az egész gonosz világgal szemben áll és ha semmi egyebe nincs, de megvan a nagy emberi tisztasága, s az jogot ad neki ahhoz, hogy egy szebb világért harcoljon. De mi lesz az ezentúl, ami engem azoktól megkülönböztetett, akik ellen harcolni akarok?

Az emberek vitatkoztak körülöttem. S anélkül, hogy meggondoltam volna a szavaimat, én is belementem a vitába.

Valaki azt mondta, hogy ne feledkezzek meg magamról, végre is az egyletben van az ember.

- Amit a szaktárs beszél, az tiszta nihilizmus. Miért kellene azért minden kapitalistát megölni, hogy előbbre juthassunk.

Egészen nekivadultam:

- Hallottam én, hogy az oroszok hogyan csinálják, ha nem megy másképp, megölik a cárt.

A titkár is odajött s ő is figyelmeztetett, hogy az egyletben vagyunk.

- Azt tudom, - mondtam és fölálltam az asztaltól. - De azt is tudom, hogy ez nem a katolikus legényegylet, hanem a forradalmárok egyesülete. Nem azért vagyunk itt, hogy siránkozzunk a bajaink fölött.

Bizonyára azt gondolták, hogy kicsit be vagyok rúgva, jól bántak velem, csöndesítettek.

Hazafelé menet azt mondtam a barátaimnak:

- Tudjátok meg, hogy összevesztem az anyámmal s felmondom a lakást. Keressetek valahol helyet magatoknak.

- Alighanem megbolondultál máma - felelték, - az is bolondság volt már, amit az egyletben összebeszéltél. Csak ugrálj sokat, majd jól elverünk - és röhögtek az elkeseredésem fölött, aminek semmi értelmét nem látták.

Úgy jöttek rám a napok, mintha penészből és ólomból lettek volna. A testvéremmel nem beszéltem s az anyámnak minduntalan elmondtam, hogy becsaptak, hogy alattomosan tönkretettek. Valósággal kibírhatatlanná volt számomra ez az otthon. Örültem, ha senkit sem kellett látnom a családomból. De a Rózkától is meglehetősen elhidegültem. Ő biztosan tudott valamit erről a dologról, nem bírtam neki megbocsátani, hogy az anyja helyett nem ő szólt nekem előbb. Kissé már kitisztult a fejem s láttam, hogy a néném direkt valami komoly bajba akart belekeverni. Esténként találkoztam a lánnyal, de nem játszottunk, mindig valami komoly dolgokról beszélgettünk. De ezek sem hagytak bennem nyomot. Elváltam tőle s másnap talán már csak szokásból mentem el hozzá.

A műhelyi agitáció azonban annál jobban érdekelt. Az összeférhetetlenség, ami bizonyára az utóbbi hetek eseményeiből fejlődött ki bennem, itt hasznos munkává változott s jól esett ezek között a gyáván előre tapogatódzó emberek között az akaratot és bátor elhatározást képviselnem. Szinte tüntettem azzal, hogy semmitől sem félek, annak a lehetősége, hogy ezt a jó keresetemet elveszíthetem, nem gátolt meg a cselekedeteimben. A dalegyletből kinőttek egyesek, akik titokban már szocialistáknak vallották magukat s végre is megtartottuk a telep első gyűlését. Mi műhelyiek nem beszéltünk. A véglegesek közül egy öreg kalauz mondta el a bajait szépen, egyszerűen s valamennyiünknek éreznie kellett, hogy sok igazság és jogos panasz van a szavaiban. Aztán mások is felbátorodtak s elhatároztuk, hogy legközelebb újra összejövünk s akkorra a Közúti Vasút embereit is meghívjuk. Ez már rendes formája volt a tettre készülődésnek.

Ezentúl a műhelyben is inkább a megbeszélések, mint a munka foglaltak le bennünket. Nem akartuk, hogy elaludjanak a tüzek, az emberek lassan magukra eszméltek és követelések támadtak, amiket keresztül akartak vinni. Az egyletben külön megbeszéléseket tartottunk, röpiratokat csempésztünk be a telepre. Már voltak emberek a Közútinál is és a legközelebbi gyűlésen bizalmi férfiakkal képviseltették magukat.

Egy memorandumot dolgoztunk ki az egyletben s ezt egy régi munkással felolvastattuk. Senki nem szólt hozzá ellenségesen. Bizottságot választottunk, amely másnap átadja ezt az üzletvezetőségnek. Mi tudtuk, hogy ez már csak egy formalitás, az üzletvezetőség ki fogja dobni a küldöttséget s mi megcsináljuk az első általános villamossztrájkot.

Éjjel és nappal ezeket az eseményeket éltem. Keveset tartózkodtam otthon és ez most jó is volt így. Anyám és testvéreim mindent megtettek, hogy a kedvembe jussanak, szinte személytelenné tudtak válni előttem.