Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 22. szám · / · Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Kosztolányi Dezső: Édes Anna
Regény (10)
XX. Párbeszéd egy zöld kerítéses ház előtt

Most megint ősz van. A kocsmákban mustot árulnak, a gyermekek játszanak a lepottyanó, politúros vadgesztenyékkel. Hullanak a levelek.

De a korona is egyre hull. Árfolyama: 0.22. Az emberek kétségbeesnek, hogy lehet majd ilyen alacsony árfolyam mellett enni, ruházkodni, fűteni s remegve tekintettek a közelítő tél elé.

Délben a tőzsde ordít, itt az infláció, vagyonokat vesztenek és nyernek. Csonka-Magyarországot fölvették a népszövetségbe. Ismét elmúlt egy év. 1922-t írnak.

Mi is történt azóta?

Vasárnaponként fönn a Bástyasétányon katonabanda zeng s rézlármájára önkéntelenül ütemesen lépdelnek a járókelők. Tatárék sétálnak, a kisebb lányuk nélkül, aki már férjhez ment. Ilonkának egy miniszteri fogalmazó udvarol. Jancsiról azt hallotta egyszer, hogy Lengyelországban van és parkett-táncos.

Néhai Vizy Kornél háza olyan, mint régen, csak a házmester új: a másik elköltözött megszállt területre.

Moviszterné ma is zongorázik és Ady-verseket szaval. Egyre fiatalabb emberekkel találkozik. Haját kanárisárgára festi, erősen hízik. Az ura pedig még mindig él. Már nem is volna szabad élnie, de ő, akit annyian eltemettek, először a hivatalos tudomány, az orvostanárok és kartársai, aztán ismerősei és tisztelői - szegény, megboldogult Vizy Kornél is - minden objektív, klinikai megállapítást és baráti jóslást megcsúfolva tovább él, rejtélyesen és megmagyarázhatatlanul, nem tudni, hogy miért. Nyilván azért, mert valami élteti.

Ő egyébként itt a legcsekélyebb pont. Viseli a megaláztatást a felesége miatt s Etel növekvő szeszélyeit. A környék szánakozva mosolyog rajta.

Drúma Szilárd a házgondnok. Patikárius Ferenc a gyászeset után örökölte a házat s az ő ügyvédei gondjaira bízta. A lakáshivatalnál kijárta, hogy nagy praxisára való tekintettel megkaphassa a volt háziúrék lakását is, ezt újratapétáztatta, most itt lakik a családjával. Közben született egy gyönyörű kislánya, aztán egy fiacskája. Német kisasszony ügyel a három Drúma-csemetére, aki szépen fejlődik. Stefi még itt szolgál, de szemüveget hord, mert gyöngül a szeme. Mellette egy kis pesztra van, széles, mongol járomcsontokkal, suviksz-fekete varkoccsal, mint egy kínai. Az iroda a második emeletre került, a régi, szerényebb lakásba. Azóta hatalmasan fellendült. Két írógép kopog itt s a látogatóknak bejelentő-ívet kell kitölteniük, milyen ügyben keresik az ügyvéd urat. Egyre nagyobb szerepet játszik a közéletben is. Legközelebb föllép országgyűlési képviselőnek, a pótválasztáson olyan kerületben, ahol ellenjelöltje nincs.

Egy délután, mikor gyújtogatták az utcai lámpákat, de az őszi ég még nyájasan ragyogott, Drúma Szilárd a Várból jött le két kortesével, a Zergelépcsőn. Lassan ballagtak hazafelé a Tábor utca szelíden ereszkedő lankáján.

Lejjebb, egy zöldkerítéses ház előtt bepillantottak a vasrácsos kapun. A kertben üveges verandát láttak, egy asztalt, uzsonnára terítve.

Ez az üvegkalitka a maga csöndes zártságában, a kivilágított ablakaival fölkeltette érdeklődésüket. Mindhárman megálltak. Leplezett kíváncsisággal, de őszinte irigységgel szemlélték, azt gondolva magukban, mint mindenki, aki kívülről néz akármilyen otthont, hogy ott a boldogság és megelégedettség lakik.

Szőke kisfiú ült az asztalnál, szövetkezeti ruhájában, már uzsonna után s azzal foglalatoskodott, hogy ólomkatonáit harcszerűen állítsa föl a morzsás abroszon és egy háborús indulót dúdolt, kezével verve az ütemet. Mellette az édesanyja varrt, munkájára hajtva komoly, okos fejét. Tűnődő arcán, melyet a koszorúba font dús haj keretezett, árnyék volt. Időnként valamit mondott a kisfiúnak. Az tanácsokat kért tőle, hogy verhetik meg a tejeslábas meg a findzsák körül portyázó magyarok a túlerőben lévő, fojtógázzal és tankokkal operáló franciákat.

Belülről, a lakásból a verandára lépett egy magas, kócos férfi munkazubbonyban, cigarettázva. Feketét töltött egy vizes pohárba. Amint szájához emelte, tekintete találkozott a három idegen tekintetével.

Ezek elszégyellve kandiságukat, megindultak a kerítés mellett.

- Kosztolányi - mondta Drúma, egy kis idő multán - Kosztolányi Dezső.

- A hírlapíró? - kérdezte az első kortes.

- Az.

- Ez írt is egyszer valamit - szólt a második kortes. - Valami verset. Egy beteg gyermek haláláról. Vagy egy árva gyermekről. Nem tudom. A lányom említette.

Drúma ezt mondta:

- Nagy kommunista volt.

- Ez? - csodálkozott az első kortes. - Hiszen most nagy keresztény.

- Igen - tódította a második kortes. - Egy bécsi lapban azt olvastam, hogy fehér terrorista.

- Nagy vörös volt - ismételte Drúma. - Pogány népbiztossal dolgozott. Le is fotografálták őket együtt a Vérmezőn.

- És mit csinált ott vele? - tudakolta az első kortes.

- Nézze - felelt Drúma titokzatosan.

- Nem értem - csóválta fejét az első kortes.

- Hát akkor tulajdonképpen mit akar? Kikkel tart ez?

- Egyszerű - döntötte el a vitát Drúma. - Mindenkivel és senkivel. Ahogy a szél fúj. Azelőtt a zsidók fizették meg s az ő pártjukon volt, most meg a keresztények fizetik. Okos ember ez - kacsintott. - Tudja, hogy mit csinál.

A három barát megegyezett ebben. Ismét megálltak a kerítés végén. Látszott azonban, hogy még most sem értik egészen. Az arcukon pedig az látszott, hogy nekik valóban mindig csak egy gondolatuk volt, de az is látszott, hogy kettőt már nem tudtak volna gondolni.

Vállat vontak, mentek, lefelé. Drúma még mondott valamit, amin mindnyájan jóízűen kacagtak.

De, hogy mit mondott, azt már nem lehetett hallani.

Beszédükre fölneszelt Hattyú, az a kuvasz, amelyik e ház békéjére ügyel, lefutott a kert sarkáig és ott mérgesen csaholni kezdett, úgyhogy szavuk egészen elveszett a kutyaugatásba.

(Vége)