Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 14. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő · / · Kürti Pál: Szomory Dezső új novellái

Kürti Pál: Szomory Dezső új novellái
1

Epikuros iskolája szerint az istenek ég és föld között laknak, az intermundiumban; az emberekkel nem törődnek. Ha az ilyen isten egyszer lekíváncsiskodik tekintetével a földre, csak végtelen megvetést érezhet az emberek iránt.

Van néhány költő, aki intermundiális nézőpontot tudott elfoglalni. A legnagyobb közöttük: Rabelais. Csak költő költőnek tudja utána érezni, hogy a magányosságnak ez a földöntúli foka mit jelent: az istenek is kényelmetlenül érzik magukat és borzasztó unalmukban néznek le az emberre.

Ez az álláspont terméketlen, mert csak befelé tragikus, kifelé gőgösségből nem akar az lenni. Fegyvere: a passzív irónia.

Szomory Dezső új novellás könyvének [*] néhány lapján közelébe jutott annak az állapotnak, amelyet nevezhetünk intermundiálisnak. Egyelőre más a látszat; azt hihetjük, hogy a travesztia és a vicc az, amihez elérkezett. De ha elképzeljük, hogy például Rabelaisnek mennyi emberi fikcióra és mennyi művészi hipotézisre van szüksége, amíg álláspontjához közel tud hozni egy-egy kifejezési lehetőséget, akkor talán megsejthetjük, hogy miféle új stációhoz érkezett el Szomory Dezső, mikor a travesztiát választotta kifejezési eszközül.

Lehet, hogy nála egészen különleges fejlődésről van szó. Igen elképzelhető, hogy őt a kifejező-eszközeiben lappangó sajátos dialektika hozta közel az intermundiális állapothoz. Persze, ha nem volna olyan költő, akiben hajlandóság él a didergő magányosságig való fölemelkedéshez, akkor nem érkezhetett volna el mégsem oda, ahol ma áll.

Talán így sejtethetjük meg az összefüggést: a tragikus hajlandóságú költő ehhez hasonló állapotban találja meg legjobban kifejezési eszközeit, mert szélsőségesen absztrakt tud lenni. Szomory Dezső a legélesebb ellentéte a tragikus hajlandóságú költőnek; vadul, borzalmasan, démonikusan benne él a valóságban.

Miféle kifejezési lehetőségek állanak ma rendelkezésére a költőnek, ha olyan vadul él benne a valóságban, mint Szomory Dezső? Ez a valóság ma minden zegében-zugában annyira fel van kutatva a közönséges ember számára, mint eddig soha; éppen ezért kibogozhatatlanul kaotikus, kusza és értelmetlen a költőnek. Egészen furcsa helyzet alakul így: az olyan költő, aki ezt a valóságot erősen éli, kénytelen a látszólag kibogozott, de számára örökké misztikus összefüggéseket a legfurcsább arabeszkekben és szógirlandokban utánaérezni; sajátságos, mesterségesen megteremtett világ jön így létre, amely a valóságot akarja lihegő elszántsággal ábrázolni és egyetlen gyökere sincs a valóságban. (Innen a legjellemzetesebb Szomory-mondatok, amelyeket kozmikus arabeszkeknek lehetne nevezni: «jöttek a napsütésben», «sírt az éjszaka alatt.») A lírából számtalan példát hozhatnánk a kifejezésnek erre a paradoxiájára; elbeszélő-műfajban élő költő hirtelenében csak egy jut eszünkbe: Szomory Dezső. Talán ezt az állapotot fejezi ki, mikor egyik új írásába becsúszik egy ilyen mondat: - ez már túl van az elbeszélő-művészet határán!

Régi novelláiban mindig volt valami operaszerű. Maga is szeret hivatkozni írásainak zeneiségére. De ez a zeneiség csak másodsorban rejlik a szomoryas kép-hypertrophiákban és művészi ravaszsággal inszcenált hasonlat-zuhatagokban; elsősorban az operaszerűségből fakad. Operaszerűségnek hozzávetően azt nevezhetjük, ha egy írásban pátosz van, de az nem költőjének valami rejtelmes megrázkódottságából ered, hanem a kifejezési eszközöknek mámoros halmozásából. Ilyen írások figuráinak olyan mozdulataik vannak, amilyeneket csak operák hősei tesznek.

Ez az a pont, ahonnan le lehet vezetni Szomory Dezső elérkezését a travesztiához.

Talán a következőből megérthetjük ezt a folyamatot:

Ha az emberek fellengzősséget akarnak kigúnyolni, gyakran látványos operák garasos kulisszahasogatására gondolnak. «A gróf, a gróf a vízbe fúlt» énekelik és nem is sejtik, hogy az iróniának micsoda mélységei fölött járnak. Mert igazában azt csúfolják ki ilyenkor, hogy valaki hatalmas apparátust indít meg, zenekart, énekkart, tánckart, ragyogóan fölcicomázott színpadot és mégsem sikerül neki semmit kifejezni. Az ostobák elkábulnak, mert a hatalmas apparátus minden érzéküket foglalkoztatja, de az okosak érzik, hogy csak egyetlen lappangó koboldnak kell kiugrania és minden a feje tetejére áll.

Vezessük tovább a zenei párhuzamot. Azok a modern zeneszerzők, akik a legújabb zenei fejlődésnek minden vívmányát mohón magukévá tették és megcsinálták a mamut-zenekart, többszörösen osztott vonósokkal, celestával, mandolinnal, harangjátékkal, sőt zsákbavarrott kastagnettel dolgoznak: előbb-utóbb mindannyian elérkeztek a zenei vicchez és a travesztiához. Messze vezetne annak a megvizsgálása, hogy ez miért történt így, mert hiszen az okoknak egy része valószínűen durva hangszer-technikai ráutaltságban rejlik. De ezenfelül bizonyosan abban, hogy a kifejezési eszközöknek végtelen halmozása egy ponton ellenkezőjére fordítja a szándékolt hatást és - némi mesterségbeli belátás mellett - már csak iróniában oldható fel.

De a Szomory-írások? A «differenciált» Szomory-figurák? mi közük van ahhoz a grófhoz, aki egy operafinálé görögtüzének fényében a vízbe fúl? Talán megvilágítja az összefüggést, ha emlékeztetünk arra, hogy Tell Vilmosból szinte magától értetődőn operalibrettónak kellett kerekednie, mert a schilleri szomorújátékban is van valami operaszerű, de éppen olyan magától értetődő, hogy Wilde «differenciált» Salomeját operalibrettónak használták fel.

Szomory Dezsőnek alighanem egyetlen írásából sem lehet librettót csinálni, valószínűen és főképpen azért, mert ő már megszerezte valamennyinek a muzsikáját.

Az ő muzsikaszerzése: annak a művésznek kínos gyönyörűséggel telt munkája, aki a lihegő intenzitással átélt valóságot csak a kifejezési eszközöknek korlátlan halmozásával tudja kifejezni. A lappangó koboldok kiöltögették nyelvüket néha régi írásaiban is és a helyzet gyakran az volt, ami az operában: hogy hajszálon múlik és minden a visszájára fordul.

E legújabb novellás-könyvében azután Szomory Dezső elérkezett oda, hogy tudatosan átfordít mindent a visszájára. Csodálatos találkozása ez a kifejezési eszközökben élő önműködő erőnek és egy sajátos lelkiállapotnak.

Nyugodtan állíthatjuk: ez a találkozás Szomory Dezső legszebb és legérettebb írásait eredményezte. Mert mi lehet meghatóbb annál, ha egy költő, aki szenvedélyesen éli a valóságot, egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy egyedül van és meg kell vetnie az embereket?

 

[*] A mennyei küldönc. - Athenaum.