Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 14. szám · / · Móricz Zsigmond: A vámőr

Móricz Zsigmond: A vámőr
2.

Ahogy a vonatról leszállt, rögtön a kávéház felé ment. De mikor az ajtó elé ért, olyan szívszorulás fogta el, hogy nem mert bemenni. Szerelmes volt a kasszírnőbe és szerette volna feleségül venni. De nem tudott megegyezni a lelkiismeretével. Rettegés fogta el, akárhányszor rágondolt. Hogy vigye ezt a lányt haza a szüleihez? Hogy mutassa be? Hogy állítsa oda a faluba a tisztességes asszonyok közé?

Már majdnem beleőrült, éjszaka nem aludt, munka közben is folyton rágondolt, a kétség és remény hányta. Olyan szerelmes volt, hogy üvölteni szeretett volna és reszketett vele a katonapriccs. Ha a lány ugyanilyen szerelmes volna, akkor mindegy... ő mindent elfelejt... neki semmi sem számít. A múlt nem számít, mert a szerelemben újjászületik az ember... De szereti-e a lány? hajlandó-e lemondani arról a fényes és lusta életről, amelyet most folytat... Vér önti el az agyát: az urakról, akikkel szerelmeskedik?... Hajlandó-e szegény asszony lenni? kielégíti-e egy iparosasszony csöndes élete?... gyerek sose volt, akar-e gyereket? szülni, nevelni, boldog lenni vele?... Mert ő nem marad vámőr, ebből nem lehet megélni, megy haza, kőmíves, ha van kiért, akkor ő úgy fog dolgozni, mint egy isten... Boldogan érzi a rettenetes erőt a karjaiban, a lelkében, fog és akar dolgozni... Vállal és többet keres egy héten, mint az egész szakasz... Ily nyomorult fizetések, 540.000 korona egy hónapra... Nem így akar ő élni...

De magában nem lehet. Otthon az anyjával nem tud kijönni, mert sok a testvére és amit ő keres, a többi elszórja és az anyja csak őt használja ki... Azért is csapott fel fináncnak a katonaság után... De ha eljönne vele a Lotti... Ha ő akarná és csinálná... a világ legboldogabb életét élhetnék... Mit számít a tegnap, ha a jelen igazolja.

Ezt mind szeretné elmondani Lottinak, de nincs rá tehetsége, csak érezni tudja. Ha szembenéz vele, elsápad, elpirul és dadog és vagdalkozik. Pedig a lány is szerelmes. Sokszor rajtakapta a zavaron, ijedtségen, ábrándon. Volt egy nap. Volt egy nap, mikor szegényke nem tudott szebbet és jobbat adni, a szobájába vitte a szegény kis vámőrt. Ez volt életének legboldogabb napja, akkor tudott beszélni is, mindent, mindent elmondott, sírt, panaszkodott, mint egy kis gyermek: s a lány hallgatott, meghatottan, szelíden és némán fogadta őt...

És aztán nem lett semmi. Elküldte. S többet nem fogadta. Mit akar? Csakugyan becstelen állat és nem való tisztességes emberek közé.

- Nézze, hagyjon el engem - mondta akkor éjszaka neki -, én egy nulla vagyok.

S ezzel a szóval szinte szentté avatta magát a fiú előtt, aki úgy nézett, úgy emlékezett rá azóta, mint a megdicsőült szűz Máriára.