Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 10. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

M. Pogány Béla: Trois réformateurs
Jacques Maritain könyve

Maritain a "thomistá"-nak (helyesebben: "neothomistá"-nak) nevezett írói csoportba tartozik, amely mintegy tíz évvel ezelőtt kezdte meg hadjáratát Aquinói Szent-Tamás nevével a lobogóján. Legnevesebb harcosai Henri Massis, Gonzague Truc és Maritain. Céljuk: bölcseleti, társadalmi, esztétikai és általános emberi világnézetté tenni a "thomizmust", propagálni a szellemi és reális élet minden megnyilvánulásában s belenevelni a köztudatba, amelynek eddig nem igen volt használható katolikus világszemlélete.

Dogmatisták. Aquinói Szent-Tamás az igazság. Minden olyan törekvés és bizonyítás, ami nem foglaltatik benne Szent-Tamás műveiben, istenkáromlás, otromba tévedés, gyalázat és pökhendiség. Szent-Tamás nevében mészárolja le Maritain is a "három reformátor"-t: Luthert, Descartes-ot és Rousseau-t.

Az általa annyira megvetett és kipellengérezett "modern szellem" megteremtőit kárhoztatja bennük. Luthert azzal vádolja, hogy az emberi cselekedeteket kivonta az erkölcs kontrollja alól s egy sehova sem kapcsolható, önmagában létező vallásos hittel megelégedve, fölszabadította az állatot az emberben. - Descartes a "cogito" elvével a mindenség középpontjába csente az én-t s az elvont eszmék légüres világában jogtalanul angyallá szublimálta az embert. - Rousseau pedig a "természetes jóság" trükkjével megtalálta a módját minden alacsonyrendű érzelemben gyökerező aljasság elkövetésére. - Mind a háromnak közös elméleti hibája Maritain szerint, hogy a "személyiség" (personnalité) spirituális fogalmát összekeverték az "egyéniség" (individualité) materiális fogalmával s ily módon a lélek törekvéseit porba fullasztották.

Az utóbbi évtizedekben s főleg a közelmúlt idők folyamán oly eszeveszett iramban követték egymást az irányok, törekvések és iskolák, oly sok akármilyen igazság volt elégséges új csoportosulásokra, hogy teljesen jogosultnak tekinthető, ha egyesek a káosz helyett a dogmák szilárd talaján vertek gyökeret. Ámde a megvalósítás tényével ugyanazt a repulziót ébresztik a mai emberben, mint a középkori inkvizíciók emléke. Szent-Tamás nagy árnyékában fesztelenül garázdálkodnak, megcsonkítják és széttördelik a kultúra nagy alkotásait, ami nem egyezik dogmáikkal. Egyéni felelősség nélkül, mondhatni büntetlenül. Mint sorkatonák a fronton, felsőbb parancsnak engedelmeskednek. A vádaskodásokkal szemben Szent-Tamásra hivatkoznak.

Értjük. De ez nem fair play. Megütni valakit és aztán egy erős ember háta mögé bújni: ma elfogadhatatlan kritikai elv. S nekünk rokonszenvesebb az a forrongó avant-garde, amely dacolva nyomorral, gúnnyal, nevetséggel, kiáll a porondra s küzd a lelkében lobogó igazságért, a sajátjáért, amelyet vérmérséklete, intuíciója vagy elmélkedése a legnemesebb emberi eszménynek ismert föl.

Nem lehet oly könnyen hétszáz évvel megfiatalodni.

(Párizs)