Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 7. szám · / · Nagy Endre: Különös úti élmények

Nagy Endre: Különös úti élmények
A dinnye-kaktuszok

A zászlóaljunk Sibi-Bar-Kashbá-ban állomásozott, amikor egy görög bajtársammal, Zamaikopouloszszal elhatároztam, hogy megszökünk a légióból. Ünnepélyes alkalmakkor ugyan a parancsnokaink szép szónoklatokban magyarázták meg nekünk, hogy mi a francia trikolór nyomán a fölszabadítást és a fölvilágosítást visszük az emberiségnek és ahányszor egy-egy átlőtt arabus bennszülöttet láttam, mindjárt megértettem, hogy az ő lelke már valóban felszabadult a földi rabság alól és a lelke is megkapta az örök világosságot, amit Mohamed helyezett kilátásba minden igazhitű muzulmán számára, - de azt nekünk senki meg nem magyarázta, hogy abban az istenverte Marokkóban miért kell nekünk a természetadta kínokon kívül még a durva szitkokat, a kikötéseket, magányos börtöncellákat és a kényszeredett halál-masírozásokat is elszenvednünk.

A görög agyafúrt fickó volt, de műveletlen, mint a bocskortalp. A térképen nem tudta megkülönböztetni a hegységet a zsírfolttól. A szökés eszméje tehát tőle eredt, de már a kivitel gondja rám szakadt. Maga a szökés nem volt nagy föladat; mikor egyszer előretolt őrszemnek állítottak ki bennünket, egy kicsit tovább kellett mennünk, mint ahogy a napiparancs kijelölte volt. Ezzel már mi meg voltunk szökve.

(Cholnoky ráförmedt haragosan:

- Hallod-e, ha így beszélsz, én köttetlek ki és az elől ugyan meg nem szököl! "Meg voltunk szökve!" Ilyen germanizmus!

Lukits a mellére tett kézzel mentegetőzött:

- Ott mind így beszélt! Azért hívták idegen légiónak!)

A nehezebb föladat még csak azután kezdődött. A térképen kimértem, hogy körülbelül háromszáz kilométert kell megtennünk a sivatagban, amíg a Riff-hegyekbe értünk. Hát én úgy számítottam, hogy ha a zsidók negyven évig el tudtak lenni a sivatagban, mi is elleszünk valahogy benne egy hétig. A legnagyobb probléma a szomjúság volt. Én tehát mindenesetre úgy intézkedtem, hogy ami kulacsunk csak volt, azt mind megtöltöttük vízzel, rummal és keményen megfogadtuk egymásnak, hogy ezzel csöppenkint fogunk csak élni, amíg a hegyekbe nem érünk.

Ez elméletben nagyon szép volt, de az átöröklési elmélet nélkül számoltunk. Én olyan somogyi gyerek vagyok, akinek a dédapja még dalmata tengeri rabló volt, a görög pedig olyan görög volt, akinek az ősapja már kétezer év előtt degenerált athéni kéjenc volt. Ennek folytán mindjárt az első este, amint a sivatagban leheveredtünk, szerencsés megszökésünk örömére mind a ketten megittuk a rumot, amit magunkkal hoztunk volt. Nagyon jó kedvünk lett tőle. Én megtanítottam a görögöt arra a nótára, hogy "a lámpában ecet ég, hej de ecet ég", - ő pedig arra a hangulatos görög dalra tanított, hogy: "Kalipelosz szamerosz..." Úgy ordítoztunk, hogy a sakálok tíz kilométeres körzetben elszaladtak tőlünk.

Ennek aztán másnap reggel az a sajátos következménye lett, hogy amikor fölébredtünk, úgy éreztük magunkat, mintha a Sahara forró homokja mind a mi hasunkban lett volna. Ez bizony szabályos "Katzenjammer" volt, aminek pokoli kínjait minden rendes ember ismeri. Bizony, ami vizünk volt, mind megittuk, aztán elszántan nekivágtunk a sivatagnak; lesz, ahogy lesz.

Azt nem volt nehéz kitalálnunk, hogy hogy lesz. A dolog úgy kezdődött, hogy amint diskurálva vánszorogtunk a süppedős homokban, ami úgy eszi az ember bakancsát, mint a választóvíz, - a beszélgetésünkbe mind gyakrabban és mind konokabbul tértek vissza bizonyos motívumok. Például a görög arról kezdett elérzékenyülten mesélni, hogy az ő hazájában a márványhegyekből különös források fakadnak, amelyek savanykás ízűek és úgy pezsegnek, mint a francia pezsgő. Én viszont elmondtam neki, hogy Somogyban az utak szélén vannak furcsa magányos kocsmák, ahol a gyönge vinkóhoz kútban hűtött szódavizet kapni. Aztán minden átmenet nélkül fölelevenítettem neki ifjúkori emlékemet, hogy Pesten néha egy-egy utcasarkon megjelenik a hatósági személy egy nagy T-alakú vasfúróval, megnyitja az utcai vízvezeték csapját, a víz emberderék-vastagságban szökik fel és a gyerekek mezítláb fürdőznek a rögtönzött folyóban. Emlékszem, akkor mi sehogy se tudtuk megérteni ezt az esztelen pocsékolást.

Eleinte még csak ilyen kedélyesen játszadozott velünk a szomjúság, mint a délibáb, amelynek ködképeit szórakozva nézegeti az utas. De aztán a délibáb helyett jött a valóság és dühös fenevadként kezdett mardosni bennünket. A harmadik napon már csak a gondolat és remény nélkül való vis inertiae vitt előre bennünket. Dühösen fújva, lihegve vánszorogtunk és ha egyikünk lerogyott volna, a másik okvetlenül rögtön odarogyott volna melléje. Már nem is szóltunk egymáshoz, de tudtuk, hogy menthetetlenül végünk van.

Ekkor jött a csoda.

Amint a kifogyhatatlanul ismétlődő homokbuckák egyikén túljutottunk, sötétzöld színű, zömöktestű kaktuszokra találtunk. De ilyen kaktuszt ezen a vidéken még sose láttunk. Mindösszesen három darab volt belőle, akkorák voltak, mint egy-egy söröshordó és csak itt-ott meredt ki belőlük egy-egy tüske darabja. Én szórakozottan, mint ahogy a gyerek szokta az útszéli katángkóró fejét kaszabolni, beledöftem a bajonétomat az egyikbe és persze nem mulasztottam el a gesztusomhoz mellékelni ama somogyi káromkodások egyikét sem, amelyeket a magyarok minden bizonnyal a Kaspi-tó partjáról hoztak magukkal. De a következő pillanatban mindketten üdvözült röhejjel hördültünk fel.

Képzeljék csak, a bajonétom nyomán vastag sugárban szökkent ki a kaktuszból valami tejszínű folyadék és amint néhány csöpp a kezemre hullott, éreztem, hogy itt, a szaharai forróságban is olyan hűvös az, mint a forrás vize.

A görög eszeveszett mohósággal odahajolt már, de én az utolsó pillanatban visszarántottam. Nem sok erőm volt, de szerencsére a görög is alaposan elgyengült volt már, így hát sikerült őt valahogy legyűrnöm és amint a mellén térdepeltem és két kezét hátracsavartam, szépen megmagyaráztam neki, hogy nagy balgaság lenne ebből a gyanús nedvből úgy vaktába teleinnunk magunkat. Hátha ez is csak olyan folyadék, mint a kutyatej, akkor aztán a kínok kínjával kell elpusztulnunk.

Különös vita kezdődött kettőnk között. A görög azt mondta, hogy ő nemcsak a farkastejet, de az ördög öreganyjának a tejét is megissza, csak folyadék legyen a hasában. Én viszont azt magyaráztam, hogy a szomjúság is öl ugyan, de lassan és mindig marad egy picike reménységünk, hogy valami csuda megmenthet bennünket; ellenben ha telezabáljuk magunkat ezzel a maszlagos folyadékkal, egész bizonyosan belebetegedünk és nincs az a csuda, ami segíthetne rajtunk.

Persze, akármilyen fogas probléma volt ez, sokáig nem vitatkozhattunk rajta, mert közben a szomjúság veszejtett volna el bennünket. De szerencsére nekem eszembe jutott magyar voltom, hogy tehát született politikus vagyok és egy közvetítő indítvánnyal állottam elő.

Azt indítványoztam, hogy vessünk sorsot és akire a sors esik, az föláldozza magát. Iszik a kaktusz nedűjéből és a másik legalább kitapasztalhatja, hogy mérges-e, vagy ártalmatlan. Ezt az indítványt a görög is elfogadta.

"Pile ou face"-t dobtunk egy húszfrankos arannyal. A görögre esett a "face". Meg kell adni, nem ellenkezett, hanem hősiesen odahajolt a kaktuszhoz és olyan mohón kezdte szopni, mint egy kétnapos malac az anyja emlőjét. Én meg irtózó elmélyedéssel néztem, hogy mi lesz.

Borzasztó dolog lett belőle. A görög, mikor már jól teleszívta magát, hirtelen nagyot bődült, mint a letaglózott barom, a szeme fehérjével kifordult, az arca eltorzult, az ajkán habos tajték ütött ki; előbb elkezdett őrjöngve körbe futni, aztán lerogyott a homokba, görcsösen rángatózott, gyötrődve üvöltözött, aztán az üvöltés halálos nyögésbe gyöngült, már csak a foga vacogott és a teste néha-néha rándult egyet.

Azt én már elmondani se tudom, hogy milyen érzéssel ültem ott mellette. Tessék elképzelni köröskörül azokat a kopár homokbuckákat, amelyekből még a messzi perspektívák lágy kéksége is hiányzott; sehol semmi élet, csak a fejünk fölött kerengett néhány keselyű, ami azonban csak úgy hasonlít az élethez, mint egy "pompes funébres" alkalmazott egy huszárhoz. Én nem szerettem különösképpen azt a görögöt, de mégis csak bajtársam volt, veszedelmeimnek és reménységeimnek osztályosa és mindenekfölött az egyetlen ember kívülem ez egész nagy pusztaságban.

Hallgattam egyre halkuló nyögdécselését, néztem egyre inkább torzuló arcát és csüggedten megláttam benne az én életemnek, bizakodásomnak, küszködésemnek hiábavalóságát. Halálos szomjúságtól mardosva, kimarjult lábbal, elgyöngült inakkal mi reménységem lehetett még e vég nélküli sivatagban?

Eh mit! A legokosabb, ha magam is végét vetem mindennek. Együtt kezdtük úgyis, hát végezzük is együtt!

Nem okoskodtam tovább, a bajonétommal meglékeltem a másik kaktuszt, mint ahogy a hevesi dinnyét szokás, halálra szántan, kicsücsörített szájjal odahajoltam a sebhez és nagyot hörpintettem a kizuhogó nedűből. Mindjárt az első kortynál leírhatatlan paradicsomi gyönyörűség szaladt végig rajtam. Olyan íze volt ennek a folyadéknak, mint a cukrozott, jégbehűtött mandulatejnek. Olyan bizakodva, hogy úgy mondjam: olyan otthonosan szaladt le a gyomromba, mint ahogy az anyatej szivároghat a maszületett csecsemőbe. Teleszívtam magamat és vártam. De csak az édes jóllakottságot éreztem, más semmit. És az orrom még most is tele volt ennek az isteni italnak az édes illatával, a szám az ízével.

Előbb még arra gondoltam, hogy ez talán másfajta kaktusz volt, mint az első, amelyet a szerencsétlen görög ízlelt meg. Megkóstoltam hát óvatosan azt is. De annak is pontosan olyan volt az íze, szaga. Hogy lehet ez?

Csak ránéztem a görögre és egyszerre megértettem. Ez a cudar Herostrates-ivadék arra spekulált, hogy én csak menjek tovább egyedül; neki ez a három kaktusz elég lesz néhány napra, amíg a hegyek közé elvergődik.

Mit csináltam volna vele? Szükségem volt még egy darabig a gazemberre. Nem csináltam hát kázust az esetből, a harmadik kaktuszt tövestül kivágtam, beletettem a hátizsákomba és kurtán rámordultam a görögre:

- Elég volt a lustálkodásból! Gyerünk tovább!

Ellenkezés nélkül föltápászkodott és kullogott utánam. Útközben hebegve kezdte magyarázni, hogy neki különleges gyomra van, ezért árt meg neki, ami másnak nem árt. Hagytam, hadd makogjon. És nagyokat röhögtem magamban, hogy mikor a harmadik kaktuszt meglékeltem, ő csak félreállott és nem merte a maga porcióját követelni belőle.

(Cholnoky nevetve mondta:

- Szóval a folyadék kétharmad részét te ittad meg. Ez legalább igaz történetnek látszik.)