Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 2. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Komlós Aladár: Krcsméry István: Anthologia szlovák költőkből

(Academia könyvkiadó Pozsony-Bratislava)

Míg Magyarországon egyelőre felháborodva tiltakoznak az ellen, hogy a győztes nemzetekhez közeledjünk, az utódállamok magyarságának nagy része már át van hatva a tudattól, hogy az ellenséges magatartás kölcsönös megváltoztatása politikai érdek és erkölcsi kötelesség. Még a szlovenszkói magyarság - mondhatni - hivatalos költője is "testvérharcra" hívja fel a "tót fiúcskát s magyar lánykát." A közeledés mégis egyre késik. Szlovenszkón még azok a gesztusok sem születtek meg eddig, amelyeket például az erdélyi művelődési élet elég bőven termelt. Miért? Talán mert a szlovák nyelv nehezebben megközelíthető számunkra, mint a román, - és míg Kolozsvár egyaránt központja a román és a magyar irodalomnak, a szlovák és a magyar írók földrajzilag sem igen találkozhatnak, mert amazoknak Pozsony és Turócszentmárton, ezeknek inkább Kassa a centrumuk.

Krcsméry István új könyve az első komoly cselekedet a szlovák és a magyar kultúra egymást-megértése érdekében. A könyv annál jelentősebb, mert írója a szlovák irodalom egyik legkitűnőbb művelője, aki egyébként magyar költők, köztük Ady szlovákra fordításával már előbb is bizonyságot tett nemes humanizmusáról. Anthologiája nem alkalmi fordítások gyűjteménye, hanem azzal a céllal készült, hogy a szlovák költészet minden kiemelkedő alakját jelentőségének megfelelő terjedelemben mutassa be. A rövid előszó szerencsésen tekinti át a szlovák irodalom történetét a Szilágyiról és Hajmásiról szóló históriás énektől kezdve (1560.), amely a mi "szendrei névtelenünk" hasonló tárgyú egykorú versének mintájául szolgált, a szlovák nemzeti ébredésen át (amely, éppúgy mint nálunk, a XVIII. század végén következett be) a 40-es évek népies korszakáig, majd részletesebben méltatja a szlovák klasszikusokat: Sládkovicsot, Vajanskyt és Hviezdoslavot.

De hiába: élő verset, amelynek minden sorában a poézis titokzatos, bizsergő áramai bujkálnak, csak az anyanyelvén írhat az ember. Azon a nyelven, amelyen minden szónak a tulajdonságait az ujjahegyében érzi. Krcsméry tiszteletreméltó kisérletének ezért nem lehet teljes a sikere. A fordító mindig a maga színvonalára hozza a lefordított verset. Világos, hogy miért: a lírai vers nívóját - akármit mondanak azok, akiknek folyton a "világnézet" szó van az ajkukon - a nyelve szabja meg. A versfordítás nyelve pedig, különösen kötött versnél, a fordító nyelve.

Így a versek, amelyek az eredetiben biztosan megfogják az embert, Krcsméry fordításában elvesztették érzéki szépségüket. Csak a népdalok sikerültek. Ezekben valóban valami népies ízű könnyűség van. Úgy látszik, Krcsmérynek a magyar népies költészet stílusát sikerült csak beidegeznie. A modern versekhez már nem elég sem a nyelvtudása, sem a technikai készsége. A névelőt és igekötőt jogtalanul el-elhagyja ("ifjú korában Petőfi bilincselte", írja például), egyes szavakat félreért (mikor például a "Jánosik halálá"-t "magánvaló alkotás"-nak nevezi). A könyvet nem ártott volna egy magyar íróval átnézetnie. Néha azért megtörténik a csoda is, hogy strófái nemcsak zökkenő nélkül olvashatók, hanem muzsika és melegség árad belőlük. Így Sládkovics "Mariná"-jának strófáiból:

Úgy vagyunk mi is, Marinám, drágám,
mint fönt az égi csillagok,
mint a mezőnek pompás virága,
gyémánt, mely a napban ragyog.
Lehullunk egykor, mint hull a csillag
és lelkünk elszáll, mint virágillat
s a gyémánt is a rögbe hull;
de a csillagok mégis ragyogtak
és szép volt éltük a virágoknak
s gyémánt a rögben el nem múl.

Mint esztétikai értéket csak mérsékelt elismeréssel fogadhatjuk tehát Krcsméry könyvét. De ez az anthológia egyéb is: egyedülállóan szép kultúrpolitikai gesztus, a szlovákság egyik legkomolyabb vallomástétele a megértés politikája mellett. Hogy Krcsméry nem tud tökéletesen magyarul? Ezt azok hányhatják legkevésbé a szemére, akiknek Krcsméry munkáját el kellett volna végezniük: a magyar írók.