Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám

Kosztolányi Dezső: Somlyó Zoltán
(Bevezető szavak szerzői délelőttjéhez)

Tisztelt hallgatóim,

mielőtt írni kezdtem, sokáig tétováztam, kezemben a kicsavart töltőtollal. Percek, negyedórák tűntek el, anélkül, hogy egy betűt róttam volna. Az a valaki, ki bennem emlékezni tud arra, ami régen elmúlt, otthagyta a testet, mely az íróasztalra görnyedt, e kezet, mely írni készült s csukott ajtón, zárt kapun át kiszökött az utcára, falakat áthágva, városrészeket keresztülrepülve haladt zarándokútján, hogy megkeresse azt, ki életének egy darabja. nem egyhelyütt találta meg. Szétszórva, itt-ott bukkant rá. Vidéki szerkesztőségek lepkelángja alatt, majd a pesti Mária utcában, aztán a régi New York kávéház karzatán, az irodalmi halhatatlanság erkélyén. Itt látta őt legtisztábban, szinte képpé merevedve. Viharvert fejét látta, egy aranyozott barokk-oszlophoz támasztva, sápadt arcát, keményre kovácsolt, erőszakos homlokát, kék állát, melyet sohasem lehetett egészen megborotválni, a száj bíborvonalát és a két szem haragos szurokfényét egészségesen villogó fogait, melyek közé cigarettát szorított, vad, fekete haját, fekete lakkcipőjét, fekete ruháját, meggyszín mellényét, melynek széles, művészi kivágásán az ingmell ragyogott. Sötéten nézett maga elé, amint csak a maga-bízó fiatalság tud s úgy írta mindegyik versét, mint öngyilkos az utolsó levelét. Ez a csodálatos ember Somlyó Zoltán volt, a költő.

Most, hogy visszaemlékezem vándorlásomból, megindultan állok előtte. De mit mondhatok, amit mások is megértene? Húszéves korunkban kerültünk össze, mikor fölkiáltásokkal, izgatott taglejtésekkel közöltük egymással gondolatainkat, abban a korban, melyről már beszélni sem érzem magamat méltónak. Micsoda friss szemmel veszünk észre ilyenkor mindent, a telet és nyarat, melyet még csak hússzor láttunk s micsoda szűz rezzenéssel fogadjuk magunkba a szót is, melyet még nem untunk meg hallani s talán először írunk le. Ő pedig különösen megtestesülése volt mindannak, ami ifjúság. Ámulva turkált az élet gazdagságában. Nem ismert alapfokot, középfokot, csak felsőfokot. Azok a fogalmak, melyekről azóta mind a ketten megtudtuk, hogy többnyire csak nagybetűvel írt szavak: Dicsőség, Szerelem, Barátság, eleven valóságként éltek tiszta szívében s meg volt győződve, hogyha az utcára kilép, föltétlenül találkozik majd valamelyikkel. Minden új verse a dicsőséghez vezette közelebb, minden nő, ki elsuhant előtte, a Szerelmet jelentette s minden férfikéz, melyet az ő hű kezébe zárt, a Barátság reményét ígérte. Ezeknek az álmoknak teljes megvalósulására vágyakozott. Szemében a Dicsőség nem silány hírnév volt, melyet újságok hirdetései kürtölnek világgá, hanem fölistenülése önmagának, egy végeláthatatlan, fáklyát lobogtató tömeg, mely ablaka elé jön s babért dob feléje és rózsát, a Szerelem nem olcsó ábránd, vagy gazdasági szerződés, hanem dac minden veszéllyel s a beteljesülések beteljesülése, a Barátság nem érdekek okos összeegyeztetése, hanem férfi-szövetség, életre-halálra. Naponta meghalt volna ezért a Dicsőségért, ezért a Szerelemért, ezért a Barátságért. Másféle nem kellett neki. Túlzó, mindig egyforma lázban sistergő lelke később aztán csodálkozott, hogy az élet legföljebb kisebb-nagyobb megalkuvásokra hajlandó. Nem arra született, hogy ezt megértse. Érzései túlságától különben sem volt módja, hogy ilyesmin gondokozzék.

Így fogantak versei is, az élet és halál jegyében. Csak verseket írt. A kifejezés e tömör formáját tartotta legtöbbre, mely pár szakban - s minden sorában külön-külön is - az egész létezés csodálatos voltát összesűrítheti. Mindig verseket írt. Vagy befejezett egyet, vagy újba kapott. Nem vonulhatott vissza dolgozószobájába. Amint ült ott a kávéházi zajban maga elé meredve, bámulva egy gyufatartót, nyilván a valóság igazi arcát fürkészte s a szaiszi fátyolt hajtogatta róla. Ihletnek hívják ezt, köznapi nyelven. A japán költők az ihletnek, akár az álomnak több mélységi fokát különböztetik meg, kezdve az első mozdulatlanságtól, az éber figyelemig, mikor már a világ belénk hull s közvetlenül hat reánk, egészen addig a feszülésig, mely boldog kirobbanással enyhíti magát s a mozdulatlanságot a szavad játszi mozgásává varázsolja. Mennyire ismerhette ezt az állapotot ő, ki látszólag öntudatlanul alkotott. Némely költeményének egyes sorai arról tanúskodnak, hogy e révület legmélyebb delejes-álmát aludta.

Olyan vakmerő kapcsolatokkal találkozunk itt, melyet értelmünk talán nem mindjárt ért meg, de érzésünk eleve elfogad, a sorok mögött megnyilatkozó belső rend, a mögöttük áramló elemezhetetlen sugallat alapján. Van neki egy bűvös szótára, mely magában foglalja a magyar nyelv ékköveit. Ez a legkisebb benyomásra rázkódni kezd, mint a kaleidoszkóp. A szavak szeszélyesen - s úgy rémlik - véletlenül egymás mellé hullanak - gyöngy és emlék, virág és szív, szalag és seb - majd fehéren, mint a fagyott könnyek, majd pirosan, mint a vérrögök, s olyan színesen mozgó, eleven ábrákat raknak ki, hogy e meglepő találkozás láttán fölujjongunk, a teljes sikert üdvözölve. Senki, ki újabban verset írt, nem követte ily ösztönösen a jelképes költészet tanítását, mely a verset "jó kaland"-nak tekinti és senki sem köszönhet ennyit a véletlen ez áldott és termékenyítő szerencséjének, mely már nem szeszély többé, hanem maga a szavak végzete. Ez a végzet adja ajkamra a "Könyökutcá"-ról szóló versét, valahányszor nagyon szomorú vagyok. A "Nyitott könyv" pedig számomra ma már a ferencjózsefi idők érett napsütését, messze ezüstfényét, hősi-irodalmi nyomorát őrzi lapjain, oly varázsosan, mint Anyegin Eugen egy másik kor hangulattartalmát.

1900-tól 1910-ig, az új irodalom fénykorában - homályban - írta legszebb köteleit, egyik hónapos szobából a másikba vándorolva. Bohémnak nevezik. Nem tudom, mit jelent ez a szó. Ha azt jelenti, hogy igaz ember, akkor bohém. Romantikusnak is nevezik. Ha a romantika azt jelenti, hogy az életet az író a maga teljességében akarja megmarkolni, akkor romantikus is. Egyik régi romantikus azt mondta, hogy a világot az éhség és szerelem kormányozza. Ő csakugyan az éhség és szerelem éneklője. Nagyon sokat szenvedett a kenyér és csók miatt. Talán olykor változtathatott volna élete során. De ki-ki olyan sorsot teremthet magának, amilyent kíván. Somlyó Zoltán annyira szerette a fájdalmat, hogy nem tudott tőle megválni. Tőle kapta legnagyobb kincsét, azt, hogy amit magáról dalolt, az ő magánügyeit mások is átérezték. Úgy hiszem, hogy az embereket igazán csak a magánügyek érdeklik, csak ezek valók a nyilvánosság elé. A közügy, az, hogy milyen sínpárokat fektessünk le, végeredményben sok-sok ember kis magánügye. De a lélek magánügye a költészet csodája folytán sok-sok ember nagy közügyévé nemesedik. Ezért figyeltünk rá élete minden szakaszában. Mindig ezt a csodát kereste. Mindig éhes volt. Éhes volt a szerelemre. Mindig szerelmes volt. Szerelmes volt az éhségbe. Mindig költő volt.