Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Kardos László: Karinthy Frigyes

Kardos László: Karinthy Frigyes
(A Nyugat tanulmánypályázatán II. díjjal kitüntetett pályamű)
II.

Karinthy Frigyes bizonyosságot áhít.

Bizonyosságot minden vonatkozásban, legelőször persze az emberről és világáról. Olyan bizonyosságot, amely megszünteti a belső, emésztő viadalt s fellebbezhetetlenül megmondja: mindenütt, és mindenkor érvényesek-e fizikai és szellemi világunk törvényei, - mi bennük maradandó, mi múlékony? Hogy e kérdésre feleletet kaphasson, megkísérti elvetni a tiszta megismerés akadályait. Megpróbál kilépni minden elfogultság "barlang"-jából, elszór minden előítéletet, sorra leveti egyénisége, ember volta és földhöz-tartozása öltönyeit. Ne gátolja semmi!

Karinthy munkáinak túlnyomó része tanúság arra a szüntelen erőfeszítésre, amellyel a költő a földi és emberi viszonylatokon túl szeretne lendülni. Lázas örömmel ragad meg mindent, ami eszközül kínálkozik e cél felé. Az emberi lélek ama sajátos állapotaira figyel lankadatlan érdeklődéssel, amelyekben a normális funkciók csődöt mondanak és új törvények parancsára új kapcsolatok, új szituációk létesülnek. Az álom és őrület az ő kedves területei. Itt elpattannak a képzelet bilincsei, megkövült elmei viszonylatok szétrepednek, s elolvadnak a fizikai lét acéltörvényei. Minden lehetséges. Az álom és az őrület megszállottjai eldobhatják a közös látás szürke pápaszemét s új szemszögből meredhetnek a tünemények arcába. Új szemszög! Ez az, amit Karinthy árkon-bokron át hajszol. Mintha annak a gondolatnak a lidércnyomása üldözné, hogy kurta földi létünkben nem adatik meg, hogy az összes lehetséges szempontokból értékeljünk. Csak egy-egy relatív ítéletre van időnk és módunk, - az összes ítéletek megfogalmazását, vagy éppen egyetlen abszolút igazság felismerését a jövendő generációkra kell bíznunk. Mintha ez a félelem szorongatná, mikor forró ujjakkal forgat meg mindent, minden oldalról. Az álom és az őrület birodalmában szinte kísérleti telepeket kap törekvéseihez. Kipróbálhat életet és halált, kiléphet a társadalmi korlátokból, eldobhatja a kultúra és a történelem nyügző homokzsákjait, - s amiről éberen és józanon azt tudta, hogy jó, szép, igaz és örök, abban világosan felismerheti a rosszat, rútat, tévest és mulandót. Akinek az ébrenlét és az álom egyformán csak egy-egy szemszöget jelent, annak e két állapot egyformán reális valóság. Az ilyen felfogásnak szükségképpen el kell jutnia ahhoz a megfontoláshoz, hogy elvégre is semmi bizonyosságunk sincs arranézve, hogy éber életünk nem káprázat-e csupán és álmaink nem fogható valóságok? Sőt el kell jutnia egészen addig a gondolatig, amelyhez Karinthy újra meg újra - csak formákat váltogatva - visszatér, hogy tudniillik egész életünk csak kínzó, büntető álom, amelyből a halál a boldog ébredés. (A rossz álom, Feltámadás, Az ítélet). S ugyanezt a gondolatsort lepergethetjük az őrültségre vonatkoztatva is (Buxbaumné, a fa, Játékok, Az új élet stb.).

Az új és új szempontok s ezek mögött az abszolut igazságnak a hajszolása más utakra is elvezeti a költőt. Álmon és őrületen túl a beteg láz (Dódi, Verkliszó) s a fantázia irreális képződményei is előre segítik. Éltető eleme lesz a fantasztikum s kifejező eszköze akkor is, amikor a mondanivaló megbírná a realitás formáit is. Elméjének játékos, tornázó kedve mindig unja a földit, a közöst, a valóságost. Mi lenne, ha nem úgy volna, ahogy van? Mi lenne, ha az ember visszafelé is leélhetné az életét, haláltól születésig (Tanulság), mi lenne, ha az isten ma megjelennék egy szabadalmi irodában és patentet kérne a naprendszerre (Szabadalmi iroda), mi lenne, ha egy Mars-lakó Pestre kerülne (Levél az ürön át), ha egy csecsemő félórás kávéházi csevegés közben aggastyánná szakállasodnék. (Örvendetes fejlődés) - mi minden lenne, ha a lehetetlen egyszer lehetővé válnék!

A földi törvények ilyen fantasztikus feloldása még kedveltebb eszköze álomnál és őrületnél is az élet új szemszögű vizsgálatában. A Holnap reggel című nagyigényű drámai kísérlet abból a gondolatból épül, hogy milyen módosuláson menne át az ember, ha nem félne a haláltól. Olson Irjő finn orvos a bennünk rejtező szabad emberideál teste, aki átmetszi a halálfélelem idegét, hogy kiderüljön, mennyi félszeg előítélet, mennyi hamis értékelés fűződik ahhoz a haszontalan tényhez, hogy az ember fél az elmúlástól? Karinthy a halálfélelmet is olyan elvakító idolumnak ismeri fel, amelyet le kell küzdenünk, ha közelebb akarunk férkőzni az abszolúthoz. Érdekes nyomon-követni egy-egy Karinthy-téma genezisét. A félelemtől való szabadulás ötlete először mulatságos konzekvenciák kíséretével, elmés krokiban jelentkezik, később elmélyülve, új meglátásban háromfelvonásos dráma lombosodik belőle. Az a vörösmartyas, "rettenetes különösségű" gondolat, hogy az ember fájó betegsége a földnek, ugyancsak egy tréfás karcolat szűköcske keretében bukkan fel (Csevegés az űrben), hogy később a kötetnyi Faremidó-ban mutassa meg tartalmi tömöttségét, nagy fajsúlyát, sőt tragikus mélységeit. A költő Gulliver álarcát teszi fel és wells-i ügyességgel kalauzol a szolaszik zengő birodalmában, ahol a szervetlen lények élik tökéletes életüket és ahol világossá lesz a szerves földi élet betegség-volta. Karinthynak lelkéből lelkedzett témája ez. Itt van egészen elemében, lerázhat minden kötöttséget és wells-i szabású - logikus röptű - fantáziájával új világot teremthet magának, amelyből - hisz ez csak a célja - újfajta teleszkópokat szegezhet a Föld felé és az Ember felé. A Capillaria is, amely Karinthy nagyobb, egész kötetet tevő munkái közt a legkülönb, fantasztikus körbe visz, le a tenger fenekére, az oihák, e csodálatos nőstények, s a bullokok, e szomorú kis hím-férgek közé. E lírikus hevű, nagyszabású szatíra is tág teret ad az író pazar világteremtő kedvének s az irreális környezetrajz virtuóz részletmegoldásai szinte vetekszenek a főgondolat pompás kifejtésével.

Az ezerarcú lélek legendája is fittyet hány a törvényeknek. Mit jelentene a világ számára, ha egyetlenegy embernek megadatnék a földön a lélek halhatatlansága? Ha az elhullott testből új testbe szállhatna a régi öntudat, örökkön, akadálytalanul? Csak egyetlen ilyen ember, egyetlen ilyen lélek kellene s az egész irdatlan világot talpa alá igézhetné! Karinthy megteremti ezt az egyetlent Telma Titusz személyében.

Az őrület, az álom és a lázas fantázia határmezsgyéjén imbolyognak a Kötéltánc szereplői is. Ez a fullasztó, különös regény balladait homályával, alakjainak álomszerű elváltozásával, a jelenetek rejtelmes gomolygásával és megoldatlanságával egyébként kiüt a Karinthy-munkák sorából, amelyekhez, bármily titokzatosan indultak is olykor, végül mindig kulcsot kaptunk. A Kötéltánc kulcsát az író a tengerbe vetette; ha némely írása után a rejtvény-oldás kéjét élveztük, ennél a regénynél a megfejtetlenség érzete kínoz...

Karinthy kipróbálja az állatok látásmódját is. Vajon nem látnak-e ők ugyanúgy, mint mi, vagy még igazabban? Az emberi társadalom vérengző bestiának gyalázza a medvét, amely rátámad a vadászra. De vajon nem a medve-újságnak van-e igaza, amely a gyilkos vadászt bélyegzi meg így? (Ki a vérengző bestia?) Vajon nem tűnik-e a semmibe egy egész kozmosz a kacsa kioltott életével éppen úgy, mint emberhalálkor? (Kacsapecsenye.) A gólyák nemzetsége nem gondolkozhatik-e ugyanúgy az emberről, mint az ember a gólyáról? (Idill.) S a nyomorult kis bogarak nem festenek-e ember módra bogár-gondjaik, bogár-szerelmeik közepette? (Találkozás.) Faj, nem, foglalkozás és ezer apró faktorocska irányítja megismerő elménket. Aki sokat sakkozik, az az utca épületeit és a szoba bútorait is a sakktábla viszonylataiban értékeli. Mennyire befolyásolhat akkor bennünket szakadatlan földön-létünk, egymáshoz-tartozásunk! Erkölcsi világunk nem mutat-e érthetetlen ingadozásokat időben és térben? Ami békében jó, az háborúban irtanivaló rossz és viszont. Tolvajországban a házépítést nevezik destrukciónak. Rossz indításokból jó kerekedik, jó indításokból rossz szülemlik (Az igaz és a hamis forintról). A lenézett, csúnya és barbár ősember szelíd gyermekként hat kultúrált századunk vadságai között (Az ősember).

Az emberfeletti helyzetekért való sóvárgás magyarázza Karinthy extatikus lelkesedését minden olyan technikai találmányért, amely béklyóink lazítását igéri. Ilyen elsősorban a repülőgép. Karinthynak kötetremenő írása van a repülésről, s ez írásokban a pilóta szinte új emberideálként magasztosul elénk. (A repülő ember.) Kevés jellemzőbb mondatot írt le, mint amelyben megállapítja, hogy ha az ember repülőgépen bizonyos magasságig feljut, a kóválygó, szétfolyó földfelülettel szemben egyetlen szilárd és megnyugtató pontot érez a mindenségben s ez éppen a száguldó repülőgép. Néha maga is kedvvel pózolja egy-egy meglepő ötlete taglalásával a feltaláló gesztusait (A lélek arca, Az élő molekula).

Hogy Karinthynál a relativitás problémája nem csupán alaposan kiaknázott téma-találmány, hanem kiirthatatlan lélek-rész, menten bizonyossá lesz, ha kritikai munkáit vizsgáljuk. Az ismeretelméleti és etikai relativizmussal elkerülhetetlenül együtt jár az esztétikai ítélkezés relativizmusa. Karinthy kritikai ítéletei mögött semminő rendszert nem érzünk. (Írások írókról.) Csak a dialektika fényessége ugyanaz, az értékelés szempontja mindig más és más. Természetes, hogy ilyen ingatag kódex alapján hozott ítéletek nem lehetnek megálló igazságuk. Mint szellemesen indokolt egyéni nézetek, viszont minden érdeklődésre méltók. Karinthy a művészetnek alázatos hívője, de nem ment a kételyektől. "Néha tétován és hitetlenkedve kérdezzük magunktól: hát lehet mindezzel komolyan, mélyen, egy életet igénylő apparátussal foglalkozni..." Másutt: "De kétely és csüggedés fogott el: hátha mégsem a művészet fogja megváltani a világot?" Néhány példa az ítélkezés szemszögének folytonos eltolódására: A testőr című Molnár-darabban azt fájlalja, hogy a nő hazudozását komédiának rajzolta az író, holott ő tragikumot érez benne. A medikus-ban, Bródy darabjában már "ez a pár, kedves emberke a fontos, hogy régi, drágaszép szerelmekre emlékeztessenek", a francia bohózatot bírálván, azt veti a szerzők szemére, hogy kikacagják az "altruisztikus világnézetet". Egy fiatal, kedve ellen való poétát végül azzal intéz el, hogy "nagyon valószínűtlen is, hogy igazi, egész költészet fejlődhessék a léleknek olyan fejletlen és gyermekes állapotában, melyet még a kinyilatkoztatott vallás (tételes katolicizmus!) tejszagú misztikumai nyűgöznek". Látnivaló, hogy az esztétikai értékelés egyre-másra etikai és egyéb szemléletnek ad helyet. Hogy az ilyen esztétizálás hovatovább az "impresszionista kritika" anarchiájába züllik, azt Karinthy is érzi. Egy-egy fix ponton próbálja hát megvetni a sarkát, "egy bizonyosságot" keres, amelyből kiindulva maradandó igazsághoz juthat: "Egy bizonyos: a huszadik század emberének agy és lélek... nem jelenthet többé különnemű s megközelíthetetlen magánvalót..." - "...annyi bizonyos, hogy igaza volt Shaw Bernátnak, mikor Caesar egyéniségét átértékelte..." - "Líra vagy bármi legyen a vers, egy bizonyos: másoknak beszélünk magunkról..." - Egyetlen fix és biztos van csak igazi drámaíró szemében: hogy élünk..." stb. stb. A relativitással szemben az abszolútum képviseletében ezek a magányos "bizonyosságok" veszik fel ezúttal a harcot.

Karinthy pályája az Így írtok ti című karikatúra-gyűjtemény megjelentekor szökött fel meredeken. A költő maga ezt a népszerű és nagyhatású kis kollekciót később nyűgnek érezte: úgy látta, hogy e könyv a közönség szemében őt egyszer s mindenkorra irodalmi torzképrajzolóvá, ötletes csúfolódóvá bélyegezte. Úgy járt, mint a komikus színész, akitől csak tréfát várnak s akinek legszomorúbb szavaira is csak kacajjal zeng vissza a karzat. Az Így írtok ti utolsó kiadásában Karinthy szinte fitymálva szól e kis darabokról s azt a hitet kelti az olvasóban, hogy e munkája nem komolyan veendő, nem becsülni való érték. Karinthynak nincs igaza. Édes gyermekeivel bánik mostohán. Ha lelkivilágának irányító centrumául az abszolútum és relatívum küzdelmét ismertük fel, akkor tudjuk azt is, mi szülte e sajátos fintorú gúnyképeket. A művészet - különösen művész számára - valami abszolutat ígér és rejteget. A művészi produktum tehát kettőzött erővel izgatja az abszolútum kutatóját. Mi örök egy versben? Mi benne a múlhatatlan, a változatlan értékkel megálló? Tartalom, rím, ritmus? Nyelv, szín, hangulat? Cseréljük ki a tartalmat - mi marad? Árasszuk el ugyene hangulatot más témán - mi marad? Szereljük át a rím és ritmus masinériáit egy idegen hangulatra - mi marad? Feszítsük túl egy fokkal a pátoszt - hova lesz a fenség? Mélyítsük egy fokkal az egyszerűséget - nem vált-e komikussá? Kezeljük a romantikus tárgyat naturalista modorban - hol van a romolhatatlan remek? Ilyen és hasonló kérdések lappanganak Karinthy karikírozó ösztöne alján. Az Így írtok ti valódi Karinthy-könyv, amelyet költőjének nincs oka-joga kitagadni. A művészetben rejlő abszolútum keresése, próbára-tevése, a művészi technikák relatív becsének szellemes kimutogatása még ily hanyagnak tetsző formák közt is jelentős teljesítmény.