Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 23-24. szám · / · Figyelő · / · Zenei Figyelő

Tóth Aladár: Három zongoraművész

Brorowsky Sándor, orosz pianista, három hangverseny keretében teljes képet adott művészetéről. Borowskyt Franciaországban nagy mesternek ünneplik. Németországban egy Furtwängler tüntette ki pártfogásával. Magyarországon ez a művész...megbukott. Szidjuk vagy dicsérjük ezért a magyar közönséget? Dicsérhetjük is és szidhatjuk is. Dicsérhetjük: mert Borowskynem mélyenszántó, nem véresen komoly költő egyéniség s így a mi elfogulatlan, a "mellékessel" nem törődő s csak az igazi egyéni megnyilatkozásnak behódoló hangverseny látogatóink ösztönösen megérezték, hogy Borowosky művészetéből hiányzik az a nagy emberiesség, mely az egész emberiségnek szól, tekintet nélkül arra, hogy szakzenészek vagy laikusok a hallgatók; hiányzik az az erő, mely a kultúrálatlan füleken keresztül is megbabonázza a lelkeket. A tömeg megérzi, hogyha valamit egész lelkünkkel, egész szenvedélyes életünk árán csinálunk; s ahol ezt nem érzi, ott hideg marad. Igaz, a közönséget becsapni is lehet: olcsó hatásvadászattal, modorosságokkal stb.: de sohasem az egész közönséget, mindig csak az álkultúrával elbetegített ízlésű, félműveltek hangos, átmeneti csoportját. Borowosky távol áll az ilyen olcsó virtuóz csalásoktól. Ha már az egészséges ízlésű magyar közönséget nem hódította meg., rokonszenvesen lemondott arról a dicsőségről, hogy becsalogassa hangversenyeire a Friedman-koncertek félművelt rajongóit. Dicsérjük közönségünket, hogy Borowskyt nem tévesztette össze egy d`Albert-rel, Sauerrel. Dohnányival vagy Fischerrel, hogy élesebben lát, mint a francia vagy a német publikum és mégis szomorú dolog, hogy ezt a művészt teljesen elhanyagolta. Borowosky ugyanis, bár semmit sem ad az embernek, sok érdekeset ad a kultúr embernek. A technika, az ízlés végső kifinomodása, ha nem is lényege, de mindenesetre értékes velejárója kultúrának s az igazán nagy műveltségű közönségnek ezeket a technikai és ízlésbeli finomságokat is méltányolnia kell. Méltányolnia kell, mint például az iparművészetet. Nem csodáljuk, hogy Borowosky, Franciaországban, az artisztikus finomságok és az ízlés hazájában, kedvező talajra talált. Azt sem csodáljuk, hogy a külföldi artisztikumokra szomjas mai németség szívesen fogadja. Borowosky valóban előkelő képviselője egy artisztikusan kialakult modern művész típusnak: az elfranciásodott orosz muzsikus egyik típusának.

Nincs-e ebben az újfajta keverékben semmi sem az orosz paraszt minden komplikáltságon túli egyszerűségéből, hatalmas nyers erejéből. Hiába keressük itt az orosz regénynek azt a mély életigenlését, mely átélte előbb a francia regény pesszimizmusát, hiába a racionalizmust magába olvasztó idealizmust. ez a zenész-típus a franciáktól csak a mesterségesen egyensúlyozott és temperált, kristályos formaművészetet vette át. A francia formalizmus az orosz temperamentumban azonban lényesen átalakult: a racionalista szigor, a kérlelhetetlen plasztika helyébe inkább valami misztikus áhítat, forma-áhítat lépett; a francia szkepszissel szemben valami hit, talán elsatnyult csökevénye a nagy orosz írók hitének. Ennek a kétségkívül dekadens típusnak az orosz zeneszerzésben Prokofjev a képviselője. Így természetesen Borowosky Prokofjev műveit szólaltatja meg legkongeniálisabban. után a Medtner, majd Poulene, Roussel szerzeményeinek a leghűbb tolmácsa. Csodálatosan fejlett "kis technikával" brilliáns tónusban fürdeti meg Rameaut, Couperint, Scarlattit. Rendkívüli tudásában általában a legtökéletesebb alakban nyújtja mindazt, amit az efféle művészet nyújthat. finom, csiszolt hangjátékot, az előadott műveknek kellemes tónusba beállított, az élet nagyságnál természetese jóval kisebb fotográfiáját. A "fotográfia" itt majdnem szó szerint értendő: Borowosky csakugyan fotográfus: a szelíd "forma áhítatból" fakadó fátyolozott érzelmességet leszámítva, interpretációi teljesen tárgyilagosak: a művész, akárcsak a fényképész, egyedül a "pózt" állítja be és különféle tónusú függönyökkel rafináltan szabályozza a megvilágítást. Borowosky műterme tökéletesen be van rendezve erre a célra. Zongoraszínei gazdagon árnyékoltak, rendkívül kidolgozottak: technikája szédítően biztos, differenciált, minden nehézséget könnye győz, tiszta és fürge; muzikális kapacitása nagy és hézagtalan. - Ami ebből a párizsi muszkából hiányzik, az a tiszta rasszok mély gyökeressége, az igazi egyéniségek meggyőző, lenyűgöző ereje. Bach, Mozartot, Haydnt elfinomkodja, agyon csiszolja, Sztravinszkinak (a másik fajta francai-orosz típusnak) elementáris ritmusát, nem is szólva Bartók víziós költészetéről, még sejteni sem képes. Művészete zenei ínyencfalat, gourmandoknak való.

Ugyancsak három hangversenyt tartott egymásután Caffaret Lucie. Ő is Franciaországból jött s virtuóz temperamentumot, annak megfelelő nagy technikai készséget, de sajnos még technikai készségeknél is jóval nagyobb szellemi éretlenséget hozott magával. Caffaret Lucie játéka megtestesülése a külsőségességnek és felületességnek. Brillíroz, mint a hamis nyakék, mely méghozzá nem is tökéletes hibátlan utánzat; nem is foglalkoznánk vele, ha nem bámulták volna meg úgynevezett "komoly szakférfiak," ha nem adott volna külön hangversenyt a zeneakadémia növendékei és tanárai előtt. Pedig Caffaret Lucie, minden, csak nem pedagógiai-érték. Aki Mozart A-dur szonátáját így derűre-borúra brutálisan kiforgatja, az inkább való az orfeumba, mint a Zeneakadémiába. Nem változtat ezen az sem, hogy Caffaret kisasszony nagyon fürge újjakkal, pompásan csengő billentéssel és olykor valóban sziporkázó könnyedséggel játszik, hogy van fantáziája és ritmusa. Hiszen még technikája sem érett; egyed dolgokat bravúrosan old meg, más dolgokról fogalma sincs. Vajon mit szólnának az olyan szalonszínészhez, aki pompásan tud meghajolni, elegánsan tud belépni a színpadra, de ügyetlenül ad kezet a partnerének és félszegen ül le a székre. Körülbelül ilyen hiányok vannak Caffare kisasszony technikájában is. A különbség csak az, hogy a színházban kifütyülik, a hangverseny teremben pedig pedagógiai szaktekintélyek megtapsolják az ilyen egyoldalú készültséget. Hiszen vannak darabok, ahol nem kell kezet adni és nem kell székre ülni félig félszeg szalonszínészünknek és így ő is beválhat, de Caffare kisasszony Mozartot játszott s itt bizony nagy baj, ha a minore variáció oktávai ragacsosak és nehézkesek, ha a túlzott graciózó minden forte jelzésnél durva, nyers merevségbe csap át. Vajon mikor fognak az elemi zenei dolgokban olyan egészségesen és tisztán látni a szakemberek, mint az elemi színházi dolgokban a karzat közönsége? Caffare kisasszonynak pedig másképp kell felhasználni szép képességeit, ha be akar lépni a zongoraművészet birsalmába.

A magyar zongoraművészet a fiatal Adler Oszkárral sokat ígérő tehetséget küldött a hangverseny dobogóra. Adler, Thomán István mesteriskolájából került ki külföldre s onnan most vissza Magyarországra. Thomán eléggé gyorsan és biztosan alakult ki s így az egyéniségétől idegen német kultúra befolyása inkább megedzette, mint elkényszerítette művészi jellemét. Adler keleties, sűrűvérű, túlfűtött temperamentum. Lírája érzéki, "szaftos." Szereti a rubátokat; szeszélyes és tisztulatlan. Általában művészi karakterében sok a brutális, sőt kissé közönséges vonás. Előkelő ízlésről itt szó sem lehet. - De van benne igazi erő, muzsikus élményei meglepően intenzívek és határozottan egyéniek. Akármit csinál, mindig érdekel és leköt. Szellemes, találékony és a maga módján nagyon intelligens. Ezért kitűnően ért hangszeréhez és határozottan ragadja meg az előadott művet. Segíti ebben kivételes technikai ügyessége és ösztönös, átfogó erejű muzikalitása. - Az ilyen dús, nagy átélő képességű, ösztönös, amellett esze, alapjában azonban a brutalitás felé hajló és az öntudatlan ízlésesség erényét nem ismerő talentumokat egyetlen veszély: a modorosság veszélye fenyegeti. Éles elméjükkel ugyanis gyakran az ekszkvizitre, az aparta, a finomra és előkelőre törekednek s így ellentétbe kerülnek alaptermészetükkel, melynek elementáris lendületét megtörik. Az ízléstelenek ízlésesedése épp olyan veszedelmes, mint a tapintatlanok tapintatosodása. Végeredményben mindig az ellenkező sül ki, mint amit az illető elérni óhajtott. Az izgága művész ne törekedjen nyugalomra, a szeszélyes ne erőszakoljon magára egyenletességet, általában: ne foglalkoztassa intelligenciáját olyan problémákkal, melyek nem fakadnak közvetlenül művészlelke természetéből. Adler megtalálta egyéniségét s most, mikor annak elmélyítésén kezd dolgozni, szükséges, hogy figyelmeztessük őt erre a veszélyre. Amit így nem ér el, azt az igazi művészi elmélyülés útján könnyen elérheti. El is kell érnie, mert mi az izgága, szeszélyes temperamentumtól is kiforrott stílust követelünk. De nem külsőleg magára erőszakolt stílust. Ha Adler teljesen elmélyül abba, amit a művekben megérzett, helyesebben, ah teljesen elmerül a műveken keresztül önmagába, amit ott talált, azt egyre pontosabban, egyre megfelelőbb eszközökkel, mind mélyebb lényegében igyekszik megragadni, akkor olyan formák birtokába jut, melyek teljesen fedik mondanivalóját, akkor megtalálja azt az egyenletesen kiforrott, szabályos stílust, melybe pontosan beleillenek nyugtalan művészlelkének mondanivalói. A tartalom és a forma teljes egymásra szabottsága már kielégíti az ízlés követelményeit, a koncentrált kifejezés eltűnteti a brutalitást.

Adler játékában máris fellelhetők ennek az igazi elmélyülésnek nyomai. A dallamokat plasztikusan mintázza, költőien íveli. zongorahangja a poétikusan kifejező tónusoknak gazdag palettájával rendelkezik. Brahms Haendel-variációinak egyes változataiban szinte maradéktalanul magára lelt fiatal művészünk, ámbár inkább előrelendülő, mint relexiós lelke e kevés közösséget talál Brahms súlyos világával. Bach olasz koncertjének első tételében viszont a mű szellemének lényegére tapintott, a lassú tételben, noha nélkülöztük a nagyvonalúságot, azé részletmunkát kaptunk. Adler tulajdonképpen igazi romantikus, ha jól sejtjük. Chopin, Liszt s részben Schumann lesz művészetének legsajátosabb melegágya.