Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 23-24. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő

Lányi Viktor: Mario
ifj. Bókay János regénye

(Az Athenaeum kiadása)

A regény hőse kimustrált tengerész, aki kénytelenségből pincér lesz egy lídói hotelben és szárazföldi foglalkozását a végtelen nagy távlatok, a korlátlan szabad természet hatalmas nosztalgiájával terhelten végzi. (Ez az óceáni romantika a regény írójából sem hiányzik s mint lírai alaphangulat, hullámzik végig a könyvön. "Tudod," - mondja egyik pincértársa Mariónak - "olyan tengerszagod van..."- és még több helyet idézhetnék, ahol erős szenzualitással fejeződik ki az író bensőséges tenger élménye.) Tengerészből - lídói pincér: a szárazra vetett hal esete ez, vagy a háziállattá szelídített farkasvérű kutyáé. Bókay hősét is hívja vissza a "vadon szava," de Mario nem enged a hívó szózatnak, ott ragad a parton, tehetetlenül vergődve egy kielégíthetetlen szerelmi érzés hálójában. A háló - az író akaratából - a gyilkosság aktusával szakítja szét s a római Csillagbörtön magányában sínyli meg ösztöneinek vak fellázadását a természeti és társadalmi kényszerűségek ellen.

A regény elgondolása egyszerűségében is szép és költői. Bókay én-formát választott, a szerelmes pincér naplóját lapozta föl előttünk, úgy, hogy szubjektív megvilágításban követhetjük nyomról nyomra Mario bánatos tragédiáját. Ahogyan a sok világot járt, sok kalandot élet, sok csókot csókolt matróz elhelyezkedik a hotel alkalmazottak kis társadalmában. Ahogy megtanulja új mesterségét. Ahogy lassanként tájékozódik a vendégek és borravalók világában s kollégái meg kolléganői között megtalálja barátait és ellenségeit. Ahogy a fürdőzők egyike, egy magányos nő iránt titkolt szerelemre lobban s a pincér sors mélységéből fölfelé epekedve glóriás ideált, megközlíthetetlen bálványt formál az unatkozó, rá ügyet sem vető szépasszony képéből...eszembe jut egy másik pincér, Bíró Lajos egyik brilliáns novellájának kevésbe érzelmes hőse, aki merész és ravasz casanovai ötlettel hidalja át a szociális távolságot saját maga és a szállodában lakó, szerelemre szomjas hölgy között. De Mario más fából van faragva, ő lovagi és trubadúr. Lovag, aki megveri a szakácsot, mert döglött homárral traktálta imádottját és trubadúr, aki teszem az étlap sokat jelentő átnyújtásával, vagy a legjobb asztal soronkívüli fenntartásával fejezi ki rajongó hódolatát. És Márió úr, aki ékszerrel fizet a signoráról intimitásokat pletykázó szobalánynak és kaszinói mozdulattal adja tovább a signorától kapott borravalót. És Mario férfi, aki az ő beléje szerelmes, magát neki, magát érte föláldozó kis szállodai kenyereslánynak szenvedélyes hitvallást tesz a férfi, az igazi férfi jogáról, nem: kötelességéről arra, hogy féltékeny legyen. Mario, ha történetesen nem pincér, akkor katonatiszt és párbajhős lenne, mellesleg művész és esztéta - de így csak árulkodó névtelen levelet írt az asszony távollevő férjének s végül tengerbe löki azt az inci-finci, egyébként is védekezésre képtelen franciát, aki részeg fővel imádottjának becsületébe gázolt.

A mese analízise szinte akaratlanul a téma tragikomikus visszáját fordítja kifelé. De Bókay távol áll attól, hogy ilyenféle színezetben akarja láttatni emberét és emberének sorsát. Már a szentimentális naplóforma kizárja ezt. De különben is Bókay romantikus széplélek és ezzel a tulajdonsággal nagy mértékben ruházza fel regényének igénytelen hősét. Bókay - bocsánat a cinikus pesti metaforáért - "mellre szívja" Mario szenvedését, gimnazistásan plátói szerelmét egy nő iránt, aki a dologban olyan ártatlan amilyen egy női papiros-figura csak lehet. De az író a gyilkosságra vetemedett hős ártatlanságára is nagy súlyt helyez, amennyiben apró külső és belső előzmények, vagy inkább enyhítő körülmények felsorakoztatásával próbálja motiválni a tettet, amelyet végül mégis megokolatlannak érzünk, holott ha mint lelki kirobbanás, őszinte brutalitással jelentkeznék, talán elfogadnánk megoldásnak.

A minden sorában megnyilatkozó becsületes írói szándékon kívül mi teszi ezt a könyvet széppé és rétékessé? Mindaz, ami benne közvetlen átélés, az írói tapintószerv egyéni rezultátuma, a látó és nem spekulatív költői képzeletnek teremtménye. Legfőképpen a művészi környezetrajz, a pincér-szemszögből látott szállodai életnek, az alkalmazottak egymás közti dolgainak részletfinomságokban gazdag, érdekes ábrázolása. S külön érdem, hogy a miliőfestés nem szerepel elszigetelten, hanem - éppúgy mint a tenger-fantáziák - szerves hangulat elemként szövi át a regényt.

A mellékszereplők némelyike romantikusan eltúlzott klisé-típus (ilyen pl. az ördögien gonosznak ábrázolt intrikus-pár): de nagyrészt jól meglátott, pár vonással élethűen fölvázolt alakokkal találkozunk. Beszélni kissé egyformán beszélnek mind. Egyforma szépen és irodalmian. Összehasonlításra kínálkozik Móricz Zsigmond regénystílje. Nála az epikus részekben is (tehát ahol maga az író beszél) mintegy hajszálcsöveken átszivárog a dialógusokból az éppen beszélő alakoknak (mondjuk parasztoknak) a gondolkodása, karaktere, szó-zamatja. Bókay épp megfordítva. szereplőit még a dialógusokban is lelkesíti a saját irodalmi velleitású, egyébként lendületes és zeneiségben sem szegény stílusával.

Mario nemes tollal megírt történése tán nem színültig "Literatur," de több mint "lektűr." Fejlődésképes írja pedig, mint komoly belletrista, akiben ízlés, lelki és irodalmi kultúra nem henye tartozék, hanem belülről ható életelem, - méltó a hozzáértők figyelmére s az olvasók rokonszenvére.