Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 23-24. szám · / · Dánielné Lengyel Laura: Madeleine

Dánielné Lengyel Laura: Madeleine
(A Nyugat novella-pályázatán második díjjal kitüntetett pályamű)
III.

A gyermek egyedül maradt. Fölemelte fejét és figyelmesen körülnézett. Aztán óvatos, lassú, macskaszerű léptekkel körüljárta a termet. Megállt, gondolkozott, aztán a nehéz sárga selyem, aranyliliomokkal telehímzett függönyt akarta felhúzni. Ebben a pillanatban lépett be a király. Madeleine semmit sem látott, keze a selyemfüggöny rojtján babrált, mikor a király bejött.

Lajos lassan előrelépett, megállt a kandalló előtt, egy pillanatig a függöny rojtjait babráló gyermeket nézte, aztán halkan megszólalt:

- Mit csinálsz, kisleány?

Madeleine csak most vette észre, hogy a király a szobában van. Egész testében megrázkódott. Az arca eltorzult, valami halálos, már nem is emberi félelem kifejezése látszott rajta. A bókot most még ügyetlenebbül csinálta, mint Laborde előtt. Aztán térdre roskadt és úgy maradt a helyén mozdulatlanul, lehajtott fejjel, lesütött szemmel. A király arcára még nem mert ránézni.

A király egykedvű, futó pillantást vetett a gyermekre. A pillantása szórakozott, semmi érdeklődést, semmi indulatot sem árult el. Lassan elfordította a fejét a térdelő leánytól, a kandalló tüzét nézte és úgy mondta:

- Kelj fel.

Madeleine engedelmesen, kissé nagyon is gyorsan felállt. Mereven, mozdulatlanul ott maradt helyén, öt-hat lépésnyire a királytól. Még mindig le volt hajtva a feje, még mindig nem mert a király arcába nézni.

Lajos az erős lánggal égő fahasábokat nézte, félig elfordított fejjel szól rá a leányra:

- Gyere közelebb.

Madeleine gépiesen előrelépett. Mikor két lépésnyire volt a kandallótól, valami bájos gyermekes vakmerőséggel felvetette a fejét és egyenesen, merészen a király arcába nézett és majdnem felkiáltott meglepetésében. Ha egy részeges szolga leánya volt is, ha még csak most töltötte is be a 15-ik évét, de mégis nő, csinos s ami legfontosabb francia leány. A legsötétebb canailleból idevetődőt leánygyermek hódoló bámulattal nézett az öreg emberre, ki egy századokon át kiválasztott uralkodó race minden nemességét, finomságát, imponáló voltát viselte szoborszerű arcán.

A király mintha megérezte volna a gyermek tekintetét, elfordult a tűztől s a kisleány gyönyörködő, elámult arcába nézett. Ez a leány úgy bámulja őt, mint egy szobrot, vagy képet, leplezetlenül, minden tartózkodás, minden szemérem nélkül.

- Mit nézel? - kérdezte a király?

- Hogy milyen szép...

Lajos kedvetlenül elhúzta a száját. Egy keserű, kissé undorodó grimasz ült ki az arcára. Otromba, betanított hízelgésnek vette a gyermek szavait és bosszankodott. Nem a gyermekre, hanem azokra, akik ilyen bárgyúságokra betanították. Egy pillanatnyi csönd után kurtán, kedvetlenül rászólt a leányra:

- Ülj le!

Madeleine egy kis támla nélküli alacsony székre ült. Félt, remegett, sírásra állt a remegő szája. Csak azt látta, hogy a király haragszik, de nem értette, miért? Eszébe jutott, hogy neki okosan kell viselni magát, de nem tudta, mint kezdjen hozzá? A szegény gyermek egész erejét arra fordította, hogy kitörni akaró zokogását visszafojtsa. vékony, kis fejletlen teste dideregve megborzongott.

A király, aki eddig folyton a tüzet nézte, de azért jól látta a leány reszketését, így, félig elfordított fejjel megkérdezte:

- Fázol?

- Nem fázom, Sire.

- Akkor miért reszketsz?

- Nem tudom, Sire.

- Gyere csak ide.

Madeleine mély bókot csinált és megállt. Lajos a kandalló baloldalán lévő karosszékre mutatott.

- Ülj a tűz mellé! Ide ni!

Madeleine egy félénk pillantást vetett a nagy aranyos karosszékre, mely éppen olyan volt, mint amelyikben a király ült. Lajos még egyszer rászólt:

- Ülj le!

Madeleine leült. A nagy karosszékben majdnem elveszett törékeny, gyermekes alakja. A király most lassan felé fordította fejét. Egy nagy pillantás s Lajos - a század legkitűnőbb asszonyismerője - teljesen tisztában van a kis Madeleine minden szépségével, a legelrejtettebbekkel is. most már nem fordította el szemét. Elmosolyodott. Madeleine e király iménti végignézése alatt úgy megremegett, mintha apja szíjostorát érrezné testén. A király barátságosabb hangon kérdezte:

- Még mindig fázol? Itt a tűz mellett is fázol?

- Nem fázom, Sire.

- Hogy hívnak?

- Madeleinenek.

A leány most összeszedte bátorságát, megint a király arcába nézett. Újra az az őszinte bámulat és ragyogó lelkesedés volt szemében, melyet csak egy szép művészi tárgy látásakor érez a műértő. A szeme kerekre nyílt, a szája nyitva maradt.

Lajos mosolygott.

- Mit nézel, kislány?

Madeleine lehajtotta fejét, lesütötte szemét és úgy felelt:

- Az imént megmondtam. De akkor haragudott.

- Nem haragudtam. És most mondjad még egyszer.

- Azt néztem, hogy milyen szép...Éppen ilyen szép ember volt a nagyapám is.

A király megint elfintorította arcát, de grimasza már nem volt keserű, főleg nem olyan haragos, mint az imént. Inkább egy kis öngúny és saját magának lesajnálása volt a grimaszba.

- A nagyapád? Nagyon kedves...

Madeleine megint összeborzongott.

- De hát mi bajod? Hozassak egy sálat vagy köpenyt?

- Én nem fázom, Sire.

- Mindig ezt mondod és folyton remegsz. Miért?

Madeleine egyszerre kétségbeesett bátorsággal felelt:

- Mert Felséged haragszik reám!

Lajos a gyermek arcát nézte.

- Mondottam már, hogy nem haragszom. Miért haragudnék?

Madeleine egyszerre nagyon komolyan, fontoskodva, öreges hangon kezdett beszélni.

- Én ügyetlen vagyok és ostoba. Pedig okosan és ügyesen kell viselkednem. Mert a családunk jövője és mindnyájunk boldogsága a kezemben van.

- Úgy? Ki mondta ezt neked?

- Mondták.

- Ki mondta?

Madeleine már nem beszélt, makacsul összeszorította száját és elszánt arccal ült helyén.

A király figyelmesen, áthatóan nézte a gyermek makacs, kis, keskeny arcát, aztán előrehajolt székében, úgy szólt hozzá:

- Micsoda? Hát te így is tudsz? Te makacskodni is tudsz? Mit mondtak neked? Hogy szépen és okosan viseld magad. Mondták?

Madeleine halkan, remegve felelt:

- Igenis, Sire.

A király az előbbi pózban folytatta.

- Hogy kell magadat szépen és okosan viselni? Ezt nem mondották?

Madeleine már teljesen összetört a király tekintete alatt. Alig lehetett hallani, amit felelt.

- Mindent meg kell tennem, amit uram és királyom parancsol.

- No látod Madeleine, hát te ugyan szépen kezded a dolgodat.

Összeszorítod a szádat és nem akarsz felelni, amikor kérdezlek.

Madeleine szemét elborította a könny, kínos-keserves zokogásban tört ki. Lajos egyszerre indulatosan rákiáltott:

- Ne sírj! A sok ostobaság helyett inkább erre tanítottak volna. Nem mondták neked, hogy a sírást nem tűrhetem?

A gyermek kínosan vergődött, hogy zokogását elfojtsa. A sírása egyre hangtalanabb lett. A végén már csak a válla rándult meg kínosan.

A király hangja még szigorúbb, még keményebb lett.

- Nem mondták? Felelj!

Madeleine egész testében remegett.

- De mondták.

A király egyszerre nagyon nyugodt, barátságos hangon beszélt.

- Madeleine, figyelj reám. Az inasok mindjárt bejönnek a terített asztallal és én nem akarom, hogy lássák rajtad a sírást. Megérted? Szót fogadsz?

A kisleány fölemelte fejét, megtörölte szemét. Vértelen, kis sápadt arca most teljesen nyugodt volt. Az inasok behozták a terített asztalt és a kandalló elé tették. Egy másik kisebb asztalra rárakták a hideg ételeket. József és Jean teljesen zajtalanul dolgoztak, a kislányt mintha észre sem vették volna. Mikor minden készen volt, Lajos a kislány felé fordult:

- Madeleine, te ma velem fogsz vacsorázni.

- Igenis, Sire.

Az inasok a király elébe tartották a sültes tálat. Lajos csak a kezével intett és nem vett ki belőle semmit. A tálat mos Madeleinehez vitték. A gyermek keze idegesen remegett. Kiválasztotta a legkisebb darabot és háromszor-négyszer beleszúrta villáját, míg ki bírta venni. A király figyelmesen nézte, aztán megszólalt:

- Ez kevés, Madeleine. Miért nem eszel?

- Köszönöm, Sire.

- Vegyél ki még egy darabot.

- Igenis, Sire.

És Madeleine nagy kínosan a villára tűzött egy darab sült húst. Ám úgy reszketett a keze, hogy azonnal elejtette az abroszra. Az inasok úgy tettek, mintha mit sem látnának. Madeleine esedezve, könyörögve nézett fel a királyra, Lajos mosolygott.

- No ez nem sikerült. Majd egyszer még megpróbáljuk.

A második próba szerencsésen ment, Madeleine csakugyan kivett egy darab sültet, Lajos nyájasan biztatta:

- Nos, egyél hát!

Madeleine engedelmeskedni akart, de a keze annyira reszketett, hogy alig bírta a falatot a szájába vinni. Riadt, idegen pillantása néha Jeanra tévedt, ilyenkor mindig krétafehér lett az arca.

Lajos egy pillanatig összevont szemöldökkel figyelte a gyermeket, aztán kezével intett az inasok felé s azok éppen olyan nesztelenül , tapintatosan távoztak, ahogy bejöttek. A király most megint Madeleine felé fordult:

- Nos kisleány, most már egyél, most már csak ketten vagyunk.

- Igenis, Sire.

Madeleine most már bátrabban, majdnem jó étvággyal evett. Mikor a két darab hús eltűnt, a borát is kiitta. Az inasok nehéz vörösbort töltöttek a király és a leány poharába. A király mosolyogva nyújtotta újra Madeleine felé a sültes tálat.

- Nos kis Madeleine?

- Köszönöm szépen. - És félénken a süteményes tálra mutatva mondta:

- Talán inkább abból...

Lajos elnevette magát:

- Persze, mindig csak a nyalánkság...Szereted az édességeket?

- Nagyon.

- Tönkreteszed a fogaidat - mondotta a király komolyan, - pedig kár lenne értük. - De azért a süteményes tálat a gyermek felé tartotta. Madeleine most már jóval ügyesebben és bátrabban vett ki a tálból. A király megkérdezte:

- Madeleine, miért féltél az imént az inasoktól?

Madeleine megrezzent:

- Én csak Jean úrtól féltem, Sire.

- Jean úr? Ki az?

- Az az úr, aki Felségednek a bort töltötte.

- Úgy? És miért féltél attól az úrtól?

Madeleine dadogott:

- Sire...Én...nekem...engem...

- Csak nem akarsz hazudni, Madeleine?

- Nem, Sire...De úgy félek, hogy haragudni fog...

- Mondtam már, hogy nem haragszom, nem is fogok haragudni.

- Egy pillanatnyi szünet után folytatta: - Én sohasem haragszom nőkre. - Aztán ránézett Madeleinere, halkan, mintha csak saját magának mondaná a szót, befejezte a mondatot: - gyermekre.

- Igenis, Sire. Köszönöm szépen.

Lajos a leány szeme közé mosolygott. a király mosolya, - mikor lelkéből jön, - szívet-lelket megnyerő, ifjú, fensőbbséges, elmés és graciózus. A kis Madeleine tizenöt éves, práiszi leány, azonnal észrevette a mosolyt és honorálta.

Lajos hangja most majdnem derült lett:

- Nos kislány, miért is félsz attól a...hogy is hívják?...

- Jean úrtól.

- Igen, igen, Jean úrtól? Mi van vele? Halljuk?

Madeleine óvatosan körülnézett, hogy nem hallja-e valaki. Aztán úgy kezdte, lassan, titokzatos hangon:

- Én már voltam itt egyszer.

- Itt?

- Igenis, Sire. Itt, ebben a szobában...

- Úgy? És hogy jutottál ide?

- Én...én egyszer beszöktem ide...mikor takarítottak. Nem volt bent senki...Jól megnéztem mindent...Akkor is épen így volt minden, de volt egy széles, óriási aranyos ágy is...Az most nincs itt?...

A király fölvetette fejét, figyelmesen, kutatólag nézte Madeleinét. Aztán kurtán, nyersen vetette oda:

- Ott van!

Madeleine lelkét egyszerre hatalmába kerítette a gyermekes kíváncsiság.

- Most is ott van?

Lajos a sárga selyemfüggöny felé mutatott és kurtán felelt:

- Ott.

Egy pillanatnyi csönd után hozzátette:

- Meg akarod nézni?

Madeleine bólintott, de mozdulatlan maradt.

- Nos, miért nem nézed meg?

- Mert azt mondták, hogy nem szabad a helyemből megmozdulni, míg Sire ezt meg nem engedi. És nem szabad felállni az asztaltól, míg Felséged is fel nem áll.

A király mosolygott és egy kissé felemelkedett, aztán mondta:

- No eredj hát, ha meg akarod nézni.

Madeleine gyorsan, hirtelen, szelesen felpattant a helyéről. Kíváncsi, gyerekes mozdulattal félrehúzta a selyemfüggönyt. A nagy, hatalmas ágy felbontva, megvetve állt előtte. A csipkés lepedő széle leért egész a földre. A hímzett, áttört párnák egymás mellett pihentek. A fehér selyem, aranyliliomokkal telehímzett paplan egészen beterítette az óriási ágyat. A kislánynak szinte holdkórossá vált a tekintete a bámulástól és nyitva maradt a szája. Aztán halkan, dadogva kezdett beszélni:

- Jaj de szép!...Olyan szép mint...mint egy halottas ravatal.

A király egyszerre megborzongott. Hátradőlt székén és kemény, parancsoló hangon kiáltott a leányra:

- Húzd össze a függönyt! Azonnal!

Madeleine remegve visszasompolygott az asztalhoz. Némán, alázatosan állt helyén.

A királynak még mindig érdes volt a hangja.

- Ülj le!

Madeleine elült és lehajtott fejjel, némán tányérjára meredt.

Lajos erőt vett magán és nyájas szóval fordult a gyermekhez:

- De hiszen gyümölcsöt még nem is ettél. - Odatartotta a gyümölcsös tálat a kisleány elé és Madeleine egy őszibarackot vett le róla.

- És most mondd el nekem, miért féltél az imént attól az embertől?

Madeleine figyelmes gonddal hámozta barackját.

- Jean úrtól?

- Igen, Jean úrtól.

Madeleine most fölvetette fejét, különös, vakmerő bátorság csengett a hangjában:

- Felséged semmit sem eszik? Még ma este egy falatot sem evett.

Az a kislányos, szemtelen konfidencia majdnem megijesztette a királyt. Egy pillanatig némán bámult a leányra, aztán furcsa, majdnem zavart hangon kérdezte:

- Micsoda?

Madeleine ezalatt elkészült barackjával, kettévágta a gyümölcsöt és egyik felét mosolyogva nyújtotta át a királynak.

Lajos meghajtotta fejét, éppen olyan udvariasan köszönt, mintha az udvar egyik előkelő hölgye kínálta volna meg.

- Köszönöm, kicsi Madeleine, te nagyon kedves és figyelmes vagy. De engem nem lehet megvesztegetni semmivel, még egy fél őszibarackkal sem. Te még mindig nem mondtad meg, hogy miért félsz ettől a Jean úrtól?

Madeleine most már zavartan, idegesen babrált az asztalon. Konfidens bátorságának, mely különben is csak nagy félelmének leplezője volt, egyszerre vége szakadt. Az arca kipirosodik, a keze remeg.

- Istenem...

A király nem tágított.

- Nos, kisleány?

- Engem akkor...akkor engem nagyon megvertek.

- Megvertek?

Madeleine folyton lesütött szemmel, egyre jobban növekvő félelemmel beszélt.

- Igen...De megérdemeltem...ide belopóztam...Már az sem lett volna szabad...Aztán ott oldalt a kis asztalon egy nagy tál őszibarack volt...Olyan, mint ez itt ni...Én akkor még nagyon kislány voltam...Csak tíz éves...És én...Én nagyon szeretem a barackot...És akkor még én igazán kicsi voltam...És nem is volt senki a szobában...Hát aztán...én...

A király egy pillanatig sem vette le szemét a gyermekről.

- Szóval elloptad a barackot?

Madeleine még mindig lesütött fejjel folytatta a vallomást.

- Én kérem...Én csak egyet vettem el és csak a felét ettem meg...akkor jött Jean úr, meglátott és...

A király arca egyszerre vérvörös lett. A szoborszerű szép arc rettenetessé vált. A király felette ritkán jött indulatba, de ilyenkor félelmetes volt mindenkire. Most a legnagyobb felindulás látszott rajta és teljesen dédapjához, a napkirályhoz hasonlított, kinek ilyen tekintete alatt a párizsi parlament remegve sompolygott szét a teremből.

- Megütött? azért a fél barackért, Megütött?

Madeleinet meglepte a király hangja. Egyszerre felnézett. A kisleány szívének dobogása megállt a rémülettől, amint a férfi arcát meglátta. Térdre esett.

- Irgalom, Sire!...Ne haragudjon rám...nem teszem többet, igazán nem teszem...Csak egy fél barackot ettem meg...a legkisebb barack volt... És én kis gyermek voltam akkor még...Az imént azt mondta, hogy a gyermekekre sosem haragszik...És én...különben is visszaadtam Felségednek az imént azt a fél barackot...

Lajos egyszerre fölkacagott. Ebben a nevetésben feloldódott a haragja, felháborodása. Kezét rátette a gyermek hajára és megsimogatta a kisleány fejét. Aztán felemelte a keskeny, finom kis állat, a gyermek arcát maga felé fordítva mondta:

- Bolondos kicsi Madeleine...No kelj fel szépen...

Madeleine azonban nem mert mozdulni, a király most már keményen rászólt:

- Nos, nem hallottad? Egy-kettő!...

A leány felállt és ott maradt a király előtt.

- Sire, hát már nem haragszik?...

- Rád? Persze, hogy nem haragszom. Különben is visszaadtad már nekem az elcsent fél barackot. Én elfogadtam tőled, megettem és látod, most már minden rendben van. Dehát azt akarom tudni, ki bántott téged? Ez az inas?

- Nem, ő csak kis cafatnak nevezett és átadott apámnak. az apám nagyon mérges volt és addig vert szíjjal, míg csak a nagyapám, meg Jean úr ki nem vettek a kezéből.

- Persze a nagyapád...Az, aki én hozzám hasonlított.

- Éppen olyan volt, mint Felséged...Ő is összeszidott, hogy miért vettem el a barackot. Szerencsétlenné tehettem volna az egész családunkat. Az apámat is elkergették volna, ha Jean úr feljelenti. De Jean úr jó ember volt, nem jelentette fel. - Hallgatott egy pillanatig, majd félénken kérdezte: - Itt csupa nagy urak, gazdag emberek vannak. Ugye, itt nem lop senki?

Lajos nagyon komolyan felelt: - Egy fél barackot soha senki.

- Én sem tettem azóta...Az apám úgyis olyan mérges...Sok baja van, mióta meghalt az anyám.

- Régen halt meg?

- Nagyon régen. Már hét esztendeje. Akkor én még csak nyolc éves voltam. Én voltam a legöregebb, mert még három kis testvérem van.

- Úgy?

- Igen. Catherine, Pierre és Vilmoska. Az apám megházasodott. De az asszony csak egy fél végig volt nálunk...Megszökött egy lovásszal...Most, hogy a nagyapám is meghalt...

A király szórakozottan, unottan nézett maga elé, szemmel láthatólag nem érdekelte túlságosan ez a viharos családi ügy.

A leány lopva a király arcát nézte. Látta, hogy a király unatkozik, s tudta, hogy neki az a kötelessége, hogy ma este ezt az öreg embert mulattassa. Egyszerre kétségbeesett, mert érezte, hogy hiába minden, a király nem törődik vele, szórakozottan, elgondolkozva ül helyén.

Lajos egyszerre fölnézett, meglátta a gyermek aggodalmas arcát. Elmosolyosodott és barátságosan megszólította:

- Madeleine, ülj le.

A leány gyorsan, engedelmesen leült helyére, a király most nagyon nyájasan szólt hozzá:

- Miért nem eszel?

- Köszönöm, Sire.

- Én azt akarom, hogy egyél, jókedvű légy és megelégedett. - Fölvette a gyümölcsös tálat és a kislány felé tartotta. - Egy kis szőlőt...

Madeleane kivett egy fürtöt, lassan csipegeti és aztán zavartan, bátortalanul kérdezte:

- Felséged nem eszik?

- Mit akarsz folyton éntőlem? A barackot már elfogadtam, de szőlőt nem loptál tőlem.

Madeleine pár pillanatnyi habozás után szólalt meg, látszik, hogy azon törte fejét, hogy mivel lehetne szórakoztatni a királyt.

- Sire, nem parancsolja, hogy énekeljek valamit? Itt van a gitárom is.

- Nagyon kedves vagy. Mit akarsz énekelni?

- Beaumarchais úr tanított egy dalra, hogy itt majd Felséged előtt elénekeljem.

Lajos kurtán, kedvetlenül felelt:

- Nem kell!

A szegény kis Madeleine gyorsan hátrahúzódott, a visszautasítás nagyon fájt neki, meg félelemmel is töltötte el. Sokat vár a Beaumarchais dalától és ez a kísérlete nem sikerült. Lehajtotta fejét, amint szemben ült a királlyal, olyan volt, mint egy megalázott kis veréb, akinek egy kegyetlen, szeszélyes ember lassan kitépi a tollát.

Lajos mintha megbánta volna az előbbi nyers visszautasítást, lassan felállt és Madeleinehez lépett. Megfogadta a kisleány fejét, és egy erős, de nem erőszakos mozdulattal hátrahajtotta, mélyen, hosszan a gyermek szemébe nézett. A gyermek, kinek egész élete félelemben, üldöztetésben és verésben telt el, ki félt Jeantól, az apja öklétől, a király haragjától, kedvetlenségétől, most nem félt. Nyugodtan, mosolyogva hagyta, hogy a király a szemén keresztül belenézzen a lelkébe. Lajos halkan, gyöngéden mondta:

- Madeleine...kis leány...

Madeleine nem mozdult, úgy beszélt, mintha álomban szólna:

- Így jó...nagyon jó... - és arcán, szemén, egész bágyadt, jóllakásban, jóérzésben, melegben, illatos levegőben kielégült kis testén látszott, hogy pompásan érzi magát.

Lajos lassan, de gyakorlott, biztos mozdulattal közelebb hajlott a leányhoz. Mosolygott, úgy tartotta keze között a leányt, mint aki már százszor meg százszor volt ilyen helyzetben s mint akit nem is érdekel túlságosan a dolog, egyetlen gondja, hogy meg ne ijessze a gyermeket. Arca egészen ott volt a leányé mellett, halk, suttogó hangon egészen a fülébe súgta:

- Hol jó?

Madeleine már maga sem tudta, mit mond. Nagyon jól érezte magát, boldog volt és kielégült.

- Itt jó...itt nagyon jó...jó...

Lajos mosolygott, a kisleány már egész a karjában pihent. Az ajka majdnem ott volt a leány ajkán, aki tehetetlenül, teljes átengedéssel pihent a karján. A király egyszerre felemelte fejét.

- Hát szeretsz itt lenni?

Madeleine feje még mindig a király karján feküdt, mintha csak ott volna a legjobb helye.

- Nagyon szeretek...

- Igazán? szeretsz? Itt akarsz lenni mellettem?

- Most már nagyon szeretek...

- Hát ha szeretsz... - A király egy erős, biztos öleléssel magához szorította a leányt.

Madeleine egyszerre kétségbe esetten felsikoltott:

- Most...most...meg kell lenni.

A király hirtelen elbocsátotta.

- Minek kell meglenni?

Madeleine kezét tördelve állt vele szemben.

- Sire...Én tudom, hogy meg kell lenni...Én tudom...

Lajos keményen végignézett a leányon.

- Azt mondtad az imént, hogy szeretsz nálam lenni.

- Óh Istenem!

- Hazudtál!

- Nem, Sire...Én nem hazudtam...

- Hazudtál!

Madeleine kétségbe esetten könyörgött:

- A családom...Az egész családom jövője...és a kicsik...A három kis testvérem, Catherine, Pierre és Vilmoska...

A király bosszús, ideges hangon rákiáltott:

- Elég!

- Elküld? Nem szabad tovább itt maradnom?

Lajos egyszerre figyelmesen, áthatóan nézte a leányt.

- Minek tartsalak itt? - kérdezte.

Madeleine vérvörös lett, halálosan szégyenkezni kezdett.

- Hiszen megteszem...Mindent megteszek, amit parancsol. Nem sírok, nem sikítok. De ha most elküld, mindennek vége...

Lajos le sem vette szemét a leány arcáról.

- Miért hazudtál? azt mondta, szeretsz itt lenni mellettem. Hazudtál.

- Nem hazudtam. Itt nagyon jó volt. Olyan jó. Mintha az édesanyám is itt lett volna és énekelt...Hallottam a hangját. Azt énekelte...

- Mit?

Madeleine egyszerre nagyon zavart lett, szégyenkezve lesütötte szemét.

- Amit nekünk szokott esténként énekelni.

- Emlékszel-e még, hogy mit énekelt?

- Hogyne.

Lajos leült a karosszékbe helyére.

- Nos hát énekeld el.

Madeleine halálosan szégyenkezve mondta:

- De az olyan gyerekes...Az csak kis gyerekeknek való.

- Halljuk.

- Az nem való egy ilyen nagy úrnak. Az csak kis gyerekeknek való.

- Mindegy. Én azt akarom.

- Sire... - könyörgött Madeleine.

- Fogsz szót fogadni? Ülj le.

- Igenis, Sire. Itt maradhatok?

Lajos elmosolyodott:

- Lehet, talán. Ha szépen szót fogadsz és most énekelni fogsz.

Madeleine nagyon bátortalanul, halkan kezdett énekelni. Szörnyen szégyellte az együgyű kis nótát a király előtt. Sokkal jobban szerette volna a Beumarchais dalát elmondani, melytől nagy hatást várt.

"Eső kezdett esni,
Almát mentem venni,
Két sous volt a fontja,
Két sous volt a fontja."

A király bólintott.

- De hiszen ez nagyon kedves. Halljuk még egyszer.

Madeleine vérvörös lett, de most már az örömtől. Mikor látta, hogy a királynak tetszik a dal, bátrabban és erősebb hangon énekelt.

- Nagyon koszönöm, Madeleine - és a király bort töltött magának.

Madeleine félénk mosollyal kérdezte:

- Itt maradhatok?

Lajos bólintott:

- Talán, azt hiszem - és Madeleinere nézett, aztán felhajtotta a vérvörös színben égő bort. Madeleine csillogó szemmel nézte.

Egyszerre megint vakmerő és konfidens lett. Madeleine viselkedése az egész estén két véglet között ingadozott: vagy remegett, mint egy korbácsot váró állat, vagy szemtelen és vakmerő volt, mint egy utcakölyök. De mind a két hangulatban bájos, szép, megkapó a kisleány, mert tizenöt éves, mert gyermek, s mert párizsi nő. A leány most hirtelen a király felé fordult:

- Adjon nekem is.

Lajos a kisleányra bámult:

- Mit adjak?

- Bort.

Lajos egy pillanatig habozva nézett a gyermekre és úgy kérdezte:

- Bort?

Madeleine hangja egyre élénkebb lett.

- Igen, bort. Én bort akarok inni!

A király mosolygott, aztán teletöltötte Madeleine poharát a nehéz, sötét vörösborral.

- Tessék, kisasszony.

Madeleine pedig kiitta a bort, hátravetette magát karosszékén és hangosan kacagott.

- Én kisasszony vagyok...én vagyok Madeleine kisasszony.

Aztán a király felé tartotta poharát és szemtelen, követelő hangon mondta:

- Még!

- Mit akarsz?

- Bort.

- Ejha! - mondotta a király és csak félig töltötte meg a leány poharát.

- Ez kevés.

- Elég lesz, Madeleine.

Madeleine azonban tovább követelődzött:

- Csak még ezt a poharat...De legalább tele legyen.

- Jól van. Nem bánom. Ezt a poharat még tele adom, de többet nem kapsz.

Madeleine újra gyors hajtással itta ki a nehéz bort. Most már hangosan, idegesen kacagott és alig lehetett érteni a hangját, mikor beszélt:

- Ez jó, ez nagyon jó. Én még sohasem ittam bort...Sohasem ittam...Egyszer megkóstoltam az apám pálinkáját, az moslék volt. De ez a vörös...ez a vörösbor nagyon jó...

Madeleine szeme csillogott, arca egyre pirosabb lett, ajka majd kicsattant, most már nem kellett kérni, magától énekelt, bátran, hangosan:

"Eső kezdett esni,
Almát mentem venni,
Két sous volt a fontja,
Két sous volt a fontja."

Mikor vége volt a dalnak, felállt s a király felé nyújtotta poharát:

- Még! Bort kérek!

Lajos komolyan rászólt:

- Elég volt.

Madeleine ideges makacssággal követelődzött.

A király fejét rázta.

- Nem kapsz többet.

- Bort kérek...Bort adjon!...

Lajos nyugodtan, türelmesen felelt:

- Megígérted az imént, hogy nem kérsz többet.

Madeleine agyán és érzékein egyre jobban elhatalmasodott a mámor, most már nem volt egyéb, mint egy vásott, neveletlen utcakölyök. Rikácsolva, durva hangon kiabált:

- Bánom is én!...Én bort akarok...Adjon!...

- Egy szót sem - mondta a király, de nem emelte fel a hangját.

Madeleine felugrott és dühösen, arcátlanul kiabált:

- Inni akarok!...Inni akarok!...Miért nem ad bort?...Én is adtam magának barackot...Inni akarok!...

- Madeleine, csend legyen! - s a király most felállt a helyéről.

A leány szinte magánkívül dadogta:

- Nem ad? Majd veszek én magam...

A boros palack felé kapott, de a király már rátette az üvegre a kezét.

Madeleine arca égett, szeme fátyolos lett, megfogta a boros palackot és ki akarta rántani a férfi kezéből.

Lajos most eleresztette az üveget és mindkét kezével megfogta a leány vállát, kemény szorítással maga felé fordította Madeleinet.

- Te, mit csinálsz? Vigyázz magadra!

Madeleine valamivel halkabban, de még mindig követelődzött.

- Bort kérek!

- Nem kapsz semmit. És ha tovább ostobáskodsz, akkor majd én...

Madeleine ki akart szabadulni a király kezéből és az üveg után kapott. Lajos most megfogta a csuklóját, egyetlen egy mozdulat - melyben ott volt a király irtózatos testi ereje - a gyermek ott feküdt előtte a földön.

- Te! mit csináljak én most veled?

Madeleine egyszerre, megértette, mi történt. Mámora elszállt és a részegséggel együtt eltűnt a szemtelen arcátlansága is. Most már átérezte a helyzet rettenetességét és térden csúszott a király elé. Aztán nem mert felnézni, hanem a fejét odafektette csendesen a király lábához.

Lajos egy pillanatig nézte, aztán vállat vont, semmiféle harag vagy indulat nem látszott rajta.

- Te!...Mit csináltál?

Madeleine feje ott feküdt a király lábánál.

- Nem tudom...Verjen meg engem...

A király kedvetlen hangon szólt rá:

- Ostobaság. Kelj fel!

- Üssön bele az arcomba vagy verjen szíjjal, ahogy az apám szokott. Felség, esedezem, legyen irgalmas hozzám...Büntessen meg.

A király a földön vonagló gyermeket nézte.

- Bizonyára meg foglak büntetni. Meg is érdemled. Nagy keményen meg foglak büntetni. De most kelj fel.

- Verjen meg engem...Most verjen meg...

- Miért akarod, hogy bántsalak?

- Mert azután, ha megvert, majd meg fog nekem bocsátani.

Lajos arca egy kissé keserű grimaszba torzult, lenézett a lábánál térdelő gyermekre és inkább magának beszélt, mint a kislánynak:

- Lehet, hogy igazad van. Az ember mindent megbocsát azoknak, akiknek fájdalmat okozott.

Aztán egészen más hangon folytatta:

- Madeleine, azt akarom, hogy azonnal kelj fel! Értetted?

Madeleine föl akart emelkedni, de a félelem teljesen elvette erejét. A király lehajolt s egy gyors mozdulattal felemelte. Ezt is éppen olyan könnyedén csinálta, mint az imént a földre dobást. Madeleine olyan volt a keze között, mintha egy kis hópehely volna. A gyermek ott állt, szemben a királlyal és szívettépő tekintettel könyörgött:

- Hát nem akar megverni?...Én nem fogok kiáltani, akármilyen nagyot is üt.

- Ostoba vagy. Ülj le, hiszen mindjárt összeesel.

- Hát nem bocsát meg?

Madeleine, hogy fantáziájában a verés a bocsánat szoros kapcsolatban volt egymással, egyiket semmiképpen sem bírta elképzelni a másik nélkül.

Lajos csöndesen a pamlaghoz vezette a kisleányt, ott leültette, ő maga megállt előtte. Most furcsa, fáradt szomorúság volt a király hangjában.

- Ide hallgass, Madeleine! Te fáradt és álmos vagy. Azért is voltál olya rossz és neveletlen az imént. Ha kialszod magadat, megint okos, szófogadó, jó kiesleány leszel. Majd reggel beszélünk a többiről

Madeleine a király kezére omlott.

- És Felséged maga...maga fog engem megbüntetni azért, hogy rossz voltam?

- Igen, én magam.

- És...és...nem veret meg az apámmal, vagy az inasokkal?

- Nem.

- És ugye, nem fogja megmondani, hogy én itt mit csináltam?

A király végig simogatta kezével a gyermek haját.

- Nem. Arról, ami ezen az éjszakán történt, vagy nem történt, arról egyikünk sem fog beszélni. Madeleine...holnap elküldelek egy zárdába, ott fognak nevelni, tanítani s ha majd itt lesz az ideje, férjhez adlak valami derék, becsületes fiatalemberhez, akit szeretsz s aki téged is szeretni fog. Most pedig aludni kell. Értetted? Feküdj le!

Madeleine nem merte a királyra emelni szemét, fojtott, remegő hangon kérdezte:

- Hová?

- Ide a pamlagra. Nos mi lesz? Már megint makacskodsz?

- Én? Én soha többet...

Lajos parancsoló gesztussal a pamlagra mutatott:

- Akkor hát!...

Madeleine félve, remegve meghúzódott a széles pamlag egyik sarkában...A leány teljesen tisztában volt azzal, hogy miért hozták ide s most azt hiszi, hogy itt van a pillanat és mégis teljesíteni kell kötelességét. Madeleine anya nélkül, az utcán nőtt fel, de azért mégiscsak gyermek és leány és minden ízében remegett, borzongott.

Lajos ott állt a pamlag előtt és látta, mi történik Madeleine lelkében. Furcsán, kedvetlenül elmosolyodott, aztán rászólt a gyermekre:

- Nem jól fekszel. Így nem tudsz aludni. várj, adok egy párnát.

Félrerántotta a selyemfüggönyt s levett az ágyról egy csipkés párnát, aztán a pamlagon kucorgó leányhoz fordult:

- No, emeld fel a fejedet.

Madeleine dermedt rémületben nézett a férfira.

- Nem hallod, mit mondtam? Az imént még ilyen hetyke voltál...Most meg...Emeld fel a fejedet!...

Madeleine felemelte a fejét, a király a párnát a gyermek feje alá tette. Madeleine önkénytelenül végigsimogatta a csipkés, illatos párnát, aztán beletemette arcát és mozdulatlanul maradt.

Lajos csöndesen lehajolt hozzá, most már egy kis kegyetlen kíváncsisággal kérdezte:

- Nagyon félsz?

Madeleine fogai összekocogtak a halálos félelemtől, de azért gyorsan hadarva elmondta a betanított leckét:

- Én boldog vagyok, hogy Felséged kitüntető figyelme felém fordult és sohasem, egész életemben nem róhatom le hálámat, mert...

Lajos hangosan felkacagott:

- Elég volt! Már új beszédeket csinálhatnának. - Aztán ránézett a félelemtől félig halott gyermekre és Madeleine fejére tette a kezét.

- Hát most már ne félj...Senkitől sem kell félned...Aludj szépen. Aludj, kis Madeleine...

Madeleine félig felemelkedett:

- Én most...én most aludjak?

A király valami különös, szomorú mosollyal bólintott. Madeleine egyszerre megértette. Az ideges félelem torzvonása eltűnt a gyermek arcáról. Mosolygott. És mosolya bevilágította egész arcát:

- Sire...Én...Felséged...

Lajosnak most nagyon komollyá és szigorúvá vált a hangja:

- Aludj!

Madeleine még nem tudott aludni. A királyra emelte félve, esedezve, tekintetét.

- Nos, mi az? Mit akarsz még?

A leány hangjában még mindig félelem és aggodalom csengett, de már korántsem olyan mértékű, mint az imént:

- És ha reggel majd megbüntet engem azért, hogy rossz voltam...Ugye, nem ver meg nagyon?

- Azt hiszem, nem túlságosan - felelte a király. - Ki lehet állni, el lehet viselni.

Madeleine tovább könyörgött.

- Igaz, hogy én kértem, hogy büntessen meg, de azért mégis fáj, nagyon fáj. És ugye, nem fog soká tartani. Míg elmondok egy miatyánkot, vége lesz.

Lajosnak furcsán vonaglott az arca.

- Madeleine, most már elég volt...Én nem akarom, hogy tovább beszélj. Most már aludj. Ugye, megígérted, hogy aludni fogsz? Én is ígérek neked valamit: hogy téged soha senki ebben az életben bántani többé nem fog...

Madeleine ajkához szorította a király kezét.

- Hát akkor, Sire...Hát akkor egészen megbocsátott nekem?

- Igen, ha most rögtön alszol.

Madeleine becsukta szemét, mint aki komolyan aludni készül. De egy pillanat múlva panaszos, halk hangon nyöszörgött:

- Fázom...

Lajos körülnézett, hogy mivel takarja be a gyermeket. Nem talált semmit, lehúzta az ágyáról az óriási selyemtakarót és belepólyázta a gyermeket.

Madeleine hálásan mosolygott, majd egyszerre aggodalmasan kérdezte:

- Sire, ideadta a paplanát...Most mivel fog takaródzni, ha lefekszik?

- Én nem fekszem le.

- Nem?

- Nem. - A király megrázta fejét. - Itt ülök majd a karosszékben és vigyázok rád!...Meglátom, hogy igazán szófogadó jó kisleány vagy-e. Hogy szépen, csendesen fogsz-e aludni? Majd meglátom.

- Igenis, Sire.

Madeleine behunyta szemét, egész testén látszott a rettenetes fáradtság és kimerültség. A következő pillanatban már szabályos, mély, egyenletes lélegzése hallatszott.

Lajos csöndesen a gyermek fölé hajolt, majd lassan felemelkedett. A kandalló felé ment, de aztán eszébe jutott valami, megint a pamlaghoz lépett. Madeleine lábáról lecsúszott az arany liliomokkal telehímzett selyemtakaró, a király gondosan megigazgatta. A király most a gyertyákat eloltotta, egyiket a másik után, hogy a világosság ne zavarja az alvó gyermeket.

Csak a kandallón álló nagy girandolt hagyta égve. Lajos leült a karosszékbe. Maga elé nézett. Az egész szoba sötét, csak a király arca volt keményen, erősen megvilágítva. Lajos hátrahajtotta fejét, behunyta szemét. Megborzongott, a kandallóban kialudt a tűz. Lajos bort töltött és halkan dúdolta:

"Eső kezdett esni,
Almát mentem venni,
Két sous volt a fontja,
Két sous volt a fontja."

A gyermek mélyen, nyugodtan, csendesen aludt.