Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 22. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő

Bonkáló Sándor: Az orosz emigráns-irodalom

A polgárháborúk lezajlása s a bolsevizmus uralomra jutása után 1919. végén az oroszok százezrei vettek vándorbotot a kezükbe és kerestek új hazát. Az orosz értelmiség zöme elhagyta otthonát s már hat éve a hontalanság keserű kenyerét eszi. Körülbelül két és félmillió orosz él ma Oroszországon kívül, nagyobbára volt földesurak, katonatisztek, írók, újságírók, művészek, politikusok, professzorok és cári hivatalnokok. Az emigrációban él az ismertebb írók közül Bunin, Merezskovszkij, Remizov, Kuprin, Csirikov, Cvjetájevá, Gippiusz, Arcybásev, Nemirovics-Dáncsenko, Báljmont s újabban Gorjkij is, valamint sok más többé-kevésbé ismert író és költő; az emigrációban halt meg a nálunk is ismert írók közül Avercsenko és Andrejev Leonid. Számra nézve sokkal több író él a külföldön, mint hazájában s mégis ami szépet és értékest alkotott az orosz irodalom az utolsó hat évben, az a hazájukban maradt írók műve, ezért kissé furcsán hangzik az emigráns kritikusoknak (pl. Krájnij Antonnak) az az állítása, hogy "oroszország szellemi élete a külföldön van." Mivel az igazi nagyok hazájukban maradtak, az emigráns írók porpotenciával akarják pótolni a tehetséget. Rendkívül önhitten, nagy hangon beszélnek s az orosz genius egyedüli képviselőinek tüntetik föl magukat. Másik nagy hibájuk a merev konzervativizmus. régi, taposott utakon járnak, a maradiságot törvénnyé emelték s ma is úgy írnak, mint a világháború előtt. Ha a kiválóbb emigráns írók legújabb műveit a háború előtt megjelent műveikkel egybevetjük, a témán kívül semmi más különbséget nem találunk. Ugyanaz a realisztikus ábrázolás, ugyanaz a forma, ugyanaz a felfogás s ezrét az emigráns írók nem a jelen, hanem a múlt irodalmának a képviselői. Maguk is büszkén hangoztatják, hogy ők az orosz műveltség és irodalom nem s hagyományainak az őrei, ami bizonyára tiszteletreméltó hivatás, hanem a művészetnek nem annyira örökre mint inkább alkotó tehetségekre van szüksége. A művészet nem állhat meg egy ponton. Ahol nincs fejlődés, ott már csak haldoklásról beszélhetünk. S valóban az emigráns irodalom a művészetre nézve haldoklik.

Bunin alig ír valamit, Kuprin unalmas politikai cikkeket közöl a monarchisztikus lapokban. Arcybásev kimerült s bár van tehetsége, nem dolgozik, ő is politikai cikkekkel árasztja el az újságokat. Különben Arcybásevet a külföld nem értékeli kellően, mert csak a leggyengébb műveit ismeri. A kétes értékű Szánin-ját olvassák s nem igen vesznek tudomást művészi értékű alkotásairól. Lánde diák halála, az 1905-1907. évi forradalomból vett elbeszélései vagy a párás Tumánov határozottan kiváló alkotások s a jövő számára ezek fogják megőrizni a nevét s nem a naturalisztikusan megírt erotikus regényei.

Csirikov eleinte szintén kiváló írónak indult s bár sohasem volt finom és ízléses, mégis a Zsidók (Jevreji) c. drámája s néhány sikerült elbeszélése ismertté tette a nevét .Az emigrációban eldurvult, határozottan ízléstelen, szertelen és túlságosan tendenciózus. Az orosz irodalom semmit sem veszít vele, hogy keveset ír, de viszont az emigráns újságírás sem nyer semmit publicisztikai tevékenységével.

A régi írók közül bővebben kell szólnunk Merezskovszkijról. Nemcsak politikai újságcikkeket, hanem regényeket és tanulmányokat is ír, újabb művei azonban nem nyújtanak olyat, amit régi műveiben nem találnánk meg.

Racionalista és éles eszű vitatkozó. Pontos, előre megállapított terv szerint a Hegel-féle dialektika szabályai szerint építi föl regényeit, vagyis minden regényében tézist, antitézist és szintézist találunk. Hideg megfontolás és józan ítélet vezeti tollát, éppen ezért teljesen érthetetlen, hogy miért akar misztikusnak látszani, miért akarja elhitetni olvasóival, hogy elvont rendszere s matematikai pontossággal fölépített formuláéi misztikus kinyilatkoztatások. Kétségtelen azonban, hogy érdekesen és szépen ír, sokat tanult, sokat tud s a történeti múlt restaurációjának nagy művészet, de húsból és vérből való élő emberekkel nem igen találkozunk nála. Az emigrációban írta Az istenek születése - Tutankamon Krétában c. regényét. Valószínűleg egy újabb trilógiának az első kötete, mert teljesen a Krisztus és Antikrisztus c. trilógia mintája után készült s mint ennek (különben legjobb) regényének a gondolatait előre közölte egy tanulmányban, úgy most is a Tutankamon gondolatait a Háromság titkában (Tájná trjoch) olvashatjuk, vagyis a regény csak művészi illusztrációja a tanulmányában közölt misztikus történeti paradoxonoknak. Merezskovszkijnál tehát szintén nincs fejlődés s ha valaki nem tudja, hogy mikor írta a Tutankamont, azt gondolhatja, hogy a Krisztus és Antikrisztus c. trilógia megírása korában, tehát egy negyedszázaddal ennek előtte.

Arcybásev, Kuprin, Csirikov és Merezskovszkij az emigrációnak nálunk is ismert jobb írói. Gorjkijt nem számíthatjuk az emigránsok közé, hiszen csak 1924-ben hagyta el a hazáját gyógykezeltetés céljából s ma is a moszkvai folyóiratokba ír. Báljmont költeményeit s prózai műveit nálunk nem ismerik, de ő is éppen úgy ír, mint egy negyedszázaddal ezelőtt. Cvjetájeva Marina, az emigráció legkiválóbb költője, jobb verseit még Moszkvában írta. Remizovot a magyar és általában a nyugati olvasóközönség nem ismeri, pedig Merezskovszkij mellett ő az emigránsok legkiválóbb tehetsége. Népies szólásokkal tarkított sajátságosan stílusa miatt elbeszélései s meséi csaknem lefordíthatatlanok. Rá is alkalmazhatjuk azt, amit De-Vogüé a Jevgenij Anyeginre mondott. "Emlékszem, hogy láttam az Anyegin egyik példányának a lapjai között egy szentjános bogarat, melyet egy fiatal nő hozott Nápolyból; az olasz éjszakák csillagából egy szomorú férgecske maradt meg: az egész bűbája, amely fényéből állt, elenyészett, mihelyt megérintették. Így halna meg ez a költészet is, ha átvinném e lapokra." Remizovnak gyémánt módjára ragyogó nyelvét olyan nehéz híven visszaadni, hogy nem is igen mernek rá vállalkozni. Az emigrációban is dolgozik s ő az egyetlen, aki nem ismétli önmagát.

Ezek után érdekes annak a kérdésnek a felvetése, hogy mit olvasnak ma az emigránsok? Ki a külföldön élő oroszok legnépszerűbb írója? Ha az elkelt példányokat nézzük, akkor Krásznov Pável áll első helyen s utána Lappo-Danilevszkaja következik. Divatos írók még Chvosztov, Bjelogorszkij, Pervuchin és Bresko-Breskovszkij. Tehát nem a művészi értékű regényeket, hanem a silány, tendenciózus regényeket olvassák. Különben ez mindig így volt az oroszoknál. A háború előtt is sokkal több olvasója volt az erotikus Verbickájának és Nagrodszkájának, mint pl. Tolsztojnak és Dosztojevszkijnek. Verbickája műveit az 1913. évi kimutatás szerint több példányban nyomtaták s adták el, mint Dosztojevszkij és Tolsztoj műveit együttvéve s a kölcsön könyvtárak forgalmában is az első helyen álltak. Hanem míg a forradalom előtt az orosz olvasó közönséget az erotika., a sátánizmus és a fekete misék érdekelté, ma a politika lépett előtérbe. Az emigránsokat Oroszország felszabadításának a kérdése foglalkoztatja s azért azokat a regényeket olvassák, amelyek ezt a kérdést tárgyalják.

Az újonnan feltűnt divatos emigráns írók a háborúból és a forradalomból merítik témáikat s csaknem kivétel nélkül mind a cárizmus visszaállításától várják ügyük jobbra fordulását. Hőseik nagyhercegek, hercegek, grófok, magas rangú katonák s hivatalnokok, míg a polgári elemet a bankárok képviselik. Oroszország mai urai a regények szerint zsidók, akik minél többet igyekeznek lopni, hogy majd a bolsevizmus bukása után a külföldön gazdagon élhessenek. a bolsevistáknak pajeszük van, zsidós kiejtéssel beszélnek, kedves szólásuk a "peche". Minden bűnnek zsidók az okai, ők idézték elő Oroszország anyagi és szellemi romlását, ők döntötték le a cári trónt, ők semmisítették meg a művészetét, ők ölték ki a pravoszláv hitet a lelkekből. A divatos írók nemcsak az igazságon, hanem az ízlésen is túlteszik magukat, útszéli pampfletteket írnak, dehát ez kell a mai olvasónak. Dosztojevszkij azt hirdette, hogy a szenvedés megtisztítja a lelket, hanem az emigránsok divatos íróinál s az olvasóknál az ellenkezőjét tapasztaljuk. Gyűlölettel van tele a szívük s tehetetlenségükben a mea culpa helyett bűnbakot keresnek s a zsidónál jobbat nem tudnak találni. Lehet, hogy az írók csak az olvasó közönség ízléséhez alkalmazkodnak, de ha így van, ez frivol játék a művészettel, amelyet ők is éppen úgy megszentségtelenítenek, mint a bolsevisták.

Az emigráns tendenciózus irodalom s a monarchisztikus regény tipikus írója s legkiválóbb képviselője Krásznov Pável tábornok, a többi író csak követője s utánzója a "mesternek." Igen sokat ír. Már A puszta amazonja, A bogáncs, A lehullott levelek, utazás Áj-Petribe, A puszta stb. c. műveinek nagy sikerre volt az emigránsok között, hanem két főművének: A kétfejű sastól a vörös zászlóig c. négykötetes regényének s a Mindent megérteni - mindent megbocsátani c. nemrég megjelent regényének szenzációs hatása volt. Az első, mint regény, igen csekély értékű s minden lapján ráismerhetünk a mintára, hanem a tárgya érdekes. Szerkezete laza, szétomló. A szerző minden rendszer nélkül sorakoztat föl újabb és újabb alakokat, akik azután nyomtalanul eltűnnek a háború viharában. Epizódok gyűjteménye a rémregény s csak Száblin alakja fűzi egybe az epizódokat. Részletesen leírja a hadsereg felbomlását s a bolsevik kegyetlenkedését. Legtöbbször való eseményeket mond el, de elferdíti, szubjektív szempontból nézi s nem hiteles adatokra, hanem mende-mondákra támaszkodik. Mindennek a zsidók az okai, ők bomlasztották szét a hadsereget, ők szervezték meg a forradalmat s ők vették át a hatalmat. A forradalom igazi okait nem kutatja, vagy talán, mint a cár hűséges szolgája, nem is akarja közölni olvasóival, s ezért az egyszerűbb magyarázatot választja s a zsidók művének tulajdonítja, jól lehet minden orosz tudja, hogy a forradalomra tősgyökeres orosz bankárok adták a pénzt s a zsidóknak a cárizmus bukása idejében, az u. n. márciusi (ónaptár szerint februári) forradalomban még nem igen volt szerepük, hiszen a duma (országgyűlés) lázadt föl először a cár ellen. Trockij, Lenin és 36 társuk csak 1917. ápr. 16-án érkeztek meg Svájcból Pétervárra s kezdték meg agitációjukat, tehát jóval a cár detronizálása és az ideiglenes forradalmi kormány megalakulása után. Az ideiglenes kormánynak nem volt zsidó tagja.

Még ennél is tendenciózusabb, hamisabb művészietlenebb a második regénye. Szerkezete ennek is laza s szétfolyó s ez is csak többé-kevésbé érdekes epizódoknak a gyűjteménye. A cselekmény egy párizsi étteremben kezdődik s Oroszországon keresztül Argentínába vezet. Már az eleje is komikusan hat. Kuszkov tiszt Bulgáriából Párizsba megy s egy étteremben találkozik barátaival. Vodkát tesznek az asztalra, mire Kuszkov lelkesülten felkiált: "Orosz vodka! Ez azt jelenti, hogy még valami orosz is van s nemcsak 3. internacionálé és bolsevizmus!" Beszélgetés közben megtudja, hogy mi történik a hazájában s a társaság megállapodik abban, hogy a hazának új emberekre van szüksége, csak az uralkodó családot nem szabad bántani, mert a trón a Románovokat illeti meg. Mialatt a fiú külföldön él, hol nemsokára a rejtélyes Ara grófnő miatt amerikai párbaj áldozatává esik, az apa, Kuszkov generális Oroszországban nyomorog. A testvére rábeszéli, hogy lépjen be a vörös hadseregbe. "Nem szolgálhatok a zsidókkal együtt" - feleli a generális, de aztán mégis enged a rábeszélésnek, hanem keserűen csalódik. Megtudja, hogy a bolseviki vezérek démonok, akiket a sátán küldött oroszország elpusztitására s otthagyja a szolgálatot. A következő fejezetekben két fiatal tisztről mesél a szerző. Ingrunjka felváltva hol a vörösöknél, hol meg a fehéreknél szolgál s végül külföldre menekül. Amerikába kerül, ahol egy rég kivándorlott s már elamerikásodott orosz meggyőzi róla, hogy minden jó orosz monarchista. A bölcs amerikai a következő jóslattal fejezi be a beszélgetést: "Ha a végre gondolok, mindig egy név jut az eszembe. Nem tudom, miért, de minden orosz ajkán csak egy név él, a nagyhercegnek, Nikolaj Nikolajevicsnek a neve. Azt hiszem, hogy hamar eljön a nap, amikor a nagyherceg derék emberek kis csapatának az élén megjelenik Pétervárott. A hadsereg főparancsnokság épületében elfoglalja a zöld asztalnál az elnöki széket s jobbra tőle Denikin, Vrangel, Judenics, Kutepov és Miller tábornokok, balra Nadezsdij, Curikov, Budennyi, Lebedev, Scheidemann, Garf és Kamenev helyezkednek el. És imigyen fog szólni a nagyherceg:

- Azért hívtam ide az urakat, hogy közös erővel a hadsereg újjászervezéséhez lássunk.

S ha a baloldalt ülők nem lesznek erre hajlandók, a vörös hadsereg katonái felakasztják őket. A hadsereg rögtön orosszá lesz, mihelyt megtudja, hogy egy pártok fölött álló vezér állt az élre. A hadsereg mindenki agyontapos, aki nem bánja meg bűneit s nem mossa le magáról szentelt vízzel, mindenkit, aki nem ismeri el a právoszláviát, mert helyesen mondtad, hogy a právoszlávia és Oroszország egy. Aki nem pravoszláv, az nem orosz. Nem beszélek a mohamedánokról meg a buddhistákról, mert azok egybeforrtak velünk. Mi megértjük őket, s ők is megértenek minket."

Nagyon gyenge munka, mint a tartalmából s a pár idézetből kitűnik, de az emigránsok lelkesednek érte s Krásznovot második Dosztojevszkijnek nevezik. A többi divatos íróról ezek után fölösleges megemlékezni, hiszen egyikük sem közelíti meg a mestert.

Bizony nagyon szomorú az emigráns orosz irodalom képe, ha a monarchista regények nagymesterét, Krásznov generálist tartják a legkiválóbb művésznek.

Valóban tehetséges az emigrációnak a legfiatalabb írója, Áldánov, ő azonban nem ismeri hazáját és népét s ezért nemzetközi témákról nemzetközi szellemben ír.