Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 22. szám

Krúdy Gyula: Tizenhárom magyar nő menybeszállása
Jegyzetek egy történelmi könyv margójára

Az éjszaka álmomban meglátogatott Kanizsay Dorottya...

Kerekded üvegben virágvizet hozott magával: amint az illatáról megítéltem: kakukkfű víz volt. Mielőtt letelepedett volna, ürömmel, örménygyökérrel és egérfarkkal kifüstölte a szobámat, hogy benne jól érezze magát. Majd birsalma-liktáriummal kínált meg.

- Bár már nem is esik messzire karácsony, - kezdte Kanizsay Dorotty, - mégsem hozhattam neked lódfiakat, mert I-ső Ferdinánd királyunk részére neveljük azokat otthon Kanizsán. A király fiatal lópecsenyét szeret már januárban enni, ha ugyan el nem fagynak azok útközben, mint a tavaly is a Báthory Erzsébet lódjai, amelyeket Zrínyi Doricának küldött. Ellenben, hogy a szél fúvatlan ne induljon, hogy kedves legyen a rólam való megemlékezéshez, íródiákom: hoztam neked olyan holmit, amit mostanában, a förgeteges időben otthon Kanizsán készítgetni szoktunk a leányaimmal, az udvarnépemmel. Verünk csipkét, fonunk, varrunk, hímezünk...Esküvő lesz nálunk Kanizsán nemsokára, férjhez megy az egyik atyafi-lányom. Hát ha a lagzira el nem jöhetnél, (mert tudom, hogy az öregséged miatt télen nem szeretsz utazni,) elhoztam neked az ajándék-inget, amelyet minden valamirevaló férfiember kap, aki a kanizsai lakodalmon megjelenik. Itt van az ing: arannyal és selyemmel kivarrva, viseld egészséggel.

Miután lehetőleg álmomban is udvarias ember vagyok, hálásan megköszöntem a nagyasszony jóságát...

- Úgy nézd meg ezt az inget, hogy török rablányok hímezték, mert ők tudnak csak a vont arannyal és a vontezüsttel bánni: a mintáját pedig a körmendi török földesuraság felesége küldte viszonzásul azokért a hízott pávákért, gyöngytyúkokért, amelyeket ajándékba adtam neki. De a török asszony mustrája se volt valami toritopos.

Félelem, hogy bizony jó lesz nekem az ing, csak most már valami leányasszony féle is kellene a hímzett ing viseletéhez. Így felelt erre Kanizsay Dorottya:

- Hát magam is gondoltam arra, kedves íródeákom, ideje volna már, hogy megházasodjál. ugyanezért hoztam a jövendőbeli mátkád részére is egyetmást. Hoztam neki udvarló, kurtafarkú, hosszúfarkú szoknyákat a megfelelő prémekkel. Hoztam neki fátyol-előruhát, arannyal és selyemmel varrott orcatörlőt, hímes előkötőt varrással és spanyol hímmel, zománcos aranyboglárokkal kirakott ingvállakat, aranyos receszoknyákat, aranyos kaftánból varrt vetkőző ruhákat, selyemprémes szoknyaingeket, huszáringeket, ha karcsú volna a szentem, bő csahol ingeket, ha terebélyesebb formája volna...Subát és hacukát, bogláros udvarló párát, rózsahímmel varratott aranyos ágylepedőt, csepegtetve varrott abroszt, arannyal hányt derékaljat. Ne legyen hiányossága semmiben a szentemnek, ami az én szegény kanizsai udvaromból kitelik. Aztán ne mulasszon el az orvosság tudakozódó leveleivel felkeresni, ha valami nyavalya bántaná. Aszaljon télire különféle zöldséget, mert az tartja fenn a házi békességet.

most már megint csak rajtam volt a sor, hogy hálálkodásomat kifejezzem. Vajon mivel hálálhatnám meg a nagyasszony jóságát, kegyességét?

- Semmivel egyébbel, - felelt Kanizsay Dorottya, - mint azzal, hogy ha eszedbe jutna valamely istenes könyvet írni, vagy valamely virágéneket: engedd meg nekem, hogy annak sajtó-költségeit én fedezhessem a magaméból. Ne csak Batthyány báróné, meg Nyáry Krisztina adhassanak ki szép magyar könyveket, hanem Kanizsay Dorottya is.

Így szólt az éjjeli látogató és eltűnt.

*

- Ejnye, de bolond álmom volt az éjszaka, mondom magamban felébredésemkor. És amint körülnéznék volna, az éjjeli asztalkámon megpillantom annak az ismeretlen hölgynek az arcképét, aki kegyességében álmomban meglátogatott. Ott állt fametszetben, hattyú nyakkal, koronás fejjel, hosszú derékben egy könyvnek a borítékán...A magyar nagyasszony, akiről mostanában Takáts Sándor uram könyvet szerkesztett.

...A Nyugat szerkesztője szíves volt elküldeni Takáts Sándor Magyar nagyasszonyok című testes könyvét.* [2] Miközben ebben a mai időkhöz mérten szokatlan terjedelmű könyvben lapozgattam, mindenféle mondanivalók jutottak eszembe a borongós őszi időben, amely időjárás a legjobbnak mondható a magyar történelmi művek olvasgatásához.

*

Takáts Sándor tizenhárom ,vagy talán még több történelmi regényhez való témát ad azoknak a magyar íróknak, akik majd akkor következnek el, amikorra történelmi regények olvasása megint divat lesz Magyarországon. Mikor nemzeti múlt időnket nem csupán abból a szempontból fogjuk megeleveníteni, hogy a báváknak és hiszékenyeknek szolgáljunk hízelkedéssel vagy kábítással; mikor a jelszavakat nem azért másoljuk le a régi lobogókról, hogy a jelenben való egyéni boldogulásunkat előmozdítsuk; mikor majd megint nyugodtabb tekintettel nézegetünk vissza magyar történelmünk távlatába, nem pedig könnybe borultan vagy ökölbe szorított kézzel: - akkor lesz hó olvasmány Takáts Sándor könyve, amelynek forgatásakor valóban érezzük a józan, hazudozás nélküli levéltárak szagát, látjuk az öreg könyvtárost fontolgatva okiratai felett, szemügyre vehetjük őt régi családi levelek bontogatásánál és halljuk tollának sercegését, amikor a hitelesnek ítélt írásokból másolatokat készít...

Ritka, elgondolkoztató könyv ez korunkban. Patinás, mint egy régi nemesi címer és ünnepélyes, mint egy királyi levél...Takáts Sándor a magyar nővilág egyik legregényesebb korszakát választotta borongó munkálkodásául. Azt a korszakot, amikor a férfiak életük nagy részét a török ellen hadakozásban, a végházakban töltötték, csak akkor ültek le odahaza, ha már nem tudtak megmozdulni a köszvénytől. Az asszonyok maradnak otthon a várakban, udvarokban, kastélyokban és ők építik tovább a nemzeti életet legközebbi családjukban, udvartartásukban, atyafiságukban, cselédségükben, sőt az országos ügyekben is. Ennek a romantikus korszaknak a levegőjét hozza közelünkbe ez a könyv olyan érezhetően, hogy pillanatokra és órákra hajlandók vagyunk elfelejteni a körülöttünk lévő jelent, legfeljebb legyintünk egyet: eh, valamikor ebből is történelem lesz, amelynek éppen úgy akadnak írói és költői, mint a régmúlt magyar koroknak...

*

Nézzük csak éjféli álmodozás, esti borongás, örömös lakonyi ábrándozás nélkül a múlt időket, amelyekbe a levéltáros úr visz bennünket. csak arra az egyre nem szabad gondolni, hogy ifjú íródeákok vagyunk Enyingi Török Bálintnénál, Zrínyi Margitnál, Batthyányné Bánffy Katánál, a tóti Ország-kisasszonyoknál. Svetkovics Katánál, Homonnai Györgynénél, gróf Koháry Juditnál, Csákyné Wesselényi Annánál, Batthyányné Lobkovitz Évával, a devecseri Choron-lányoknál. Somori Lászlóné Valkai Zsuzsannánál. Telegdi Miklósné Lónyai Kláránál, Drugeth Fruzsinánál, Frangepán Katalinnál, Szinnyei Merse Potincánál, Thurzó Ferencné Zrínyi Katánál, Zsófia hercegnőnél: mert akkor úgy járunk, mint a népmesebeli ember, akinek mindenre volt szabad gondolni, csak éppen Kakumforgyeminyóre hercegre nem, mert akkor a mesemondás alatt a kolbász odanő az orrához. Pedig bizonyosan voltak ifjú íródeákok a nagyasszonyok mellett. Balassa és Tinódi uramék csizmájától se kérdezgette még a padláson a nyekeregető szél, hogy szürke ló vagy kék ló bőréből varrták-e vala...

...Az arabs Ezeregyéjszaka mesemondói az asszonyoknak a szerelmetességéről mondanak tudósítást a tizedik századból, Színdbád a szerelem kedvéért utazza körül nyolcszor a világot; Boccaccio a Fiamettákat, - a mi szerzőnk Takáts Sándor klasszikus terjedelmű könyvében arról ír, hogy milyen derekak voltak a magyar asszonyok. Az asszonyok elevenen való mennybemenetele ez a könyv, - olvasása közben alkalmazhatnánk e könyvre azt a mondást, amely az angol térdszalag rendre van írva.

*

Tehát az urak életüket azzal töltötték, hogy a török ellen hadakoztak, (amíg aztán elkövetkezett a mohácsi vész napja,) míg az asszony a hazát őrizték. Gyönyörű perspektívával indul a könyv. Lagerlöf Selma vagy akár Jacobsen sem találhatna ki romantikusabb hátteret valamely történelmi regényéhez. Az országutakon bitangoló, céltalan lovag csak akkor láthatja színről-színre a magyar úriasszonyokat, ha azok halásznak volt madarásznak. A tejben főtt pisztráng kedvéért ugyanis néha elhagyják jól elzárt otthonukat és a halastavak partjain elmerengenek, amíg nevelt ifjaik, apródjaik a hálókat húzzák. A madarászás a jól kitanított sólymokkal és karvalyokkal ugyancsak az asszony embereknek való szórakozás volt. A férfivadász se küldhet több büszkeséggel ajándékot atyafiainak az által ejtett vadból, mint ezek a régi nagyasszonyok prezentálták a sólymuk által levágott fürjeket, seregélyeket. Ezenkívül aztán más, házonkívüli szórakozása nem is volt a régi magyar asszonynak, legfeljebb az atyafi látogatás, de az is csak módjával, mert az ilyen látogatások alkalmával kerekednek azok a házaséletet zavaró pletykák. (Kedves szerzőnk ugyan ezt nem hangsúlyozza, de mit tapasztalt emberek, tudjuk, hogy az asszonyi bajok melegágya a rokoni szobákban keresendő.) A templomlátogatás ugyan abban a korban is, mint mindig, szórakozásnak számított, de a monostor, kápolna, szerzetház rendszerint nem esett olyan messzire az úrnő lakóhelyétől, hogy nagyobb elhatározás kellett volna a kiránduláshoz.

Mit csináltak tehát azok a gyönyörűséges magyar asszonyok, akikről a késő levéltáros eme költeménynek beillő szép regét írta?

Otthon ültek.

Ugyanezért a tanultabbaknak volt érkezésük levelet írogatni a családi barátoknak, rokonoknak, atyafiaknak, a távollévő férjeknek, orvosság kérőknek, sőt a királyoknak is. Volt érkezésük hosszú végrendeltek megfogalmazására, maikor ennek ideje elérkezett. Sőt volt ráérő idejük azon kicsiny magyar könyvecskék forgatására, amelyeket istenes emberek, Kelemen Diák, Kovács Márton deák és más megbízható szerzők írtak a tiszteletükre. "Valamit írasson a prédikátorral Nagyságod, - egy kis imádságos könyvet," - tanácsolja bécsi levelében Csáky László 1559-ben Nádasdynénak. (Persze, a lusta barát aztán törhette a fejét, hogy merről csapott belé az istennyila.)

Otthon ültek, mint a címerek a kastélyok falán.

Nem csodálható, hogy nagy famíliával vették magukat körül. Atyafi-gyerek, jobbágy-gyerek, talált-gyerek mind ott növekedett fel a magányos asszonyi portán. Ott voltak a férjhez menendő lányok; ott fonogatták kenderüket, mesemondásaikat senkinek se kellő öregasszonyok. Ott maradtak azok az ifjak, akik még gyengébbek voltak ahhoz, hogy a végházakban hadakozzanak. És otthon volta a megbízható, régi öreg szolgák. Papok és diákok, meg egyéb szükséges népesség, Hoppmester, porkoláb, muzsikus, mester ember, gyöngyfűző, szakács, kukta, főtrombitás, csatlós, karmester, német titkár, patikárius, kocsis, lovász, énekes, tiszttartó, sütő, kertész, szabó, kulcsár, ajtónálló, árva gyerek, patakörző, fonóasszony. Ezenkívül az atyafiak (familiáresek). "Nádasdy Tamás nádorispán feleségének néha még egy jó szoknyája sem volt, de ifjú és leány egész sereg nevelkedett az udvarában."

Otthon ültek, mint ahogy a jó angyalok ülnek a mennyekben és csak akkor mozdultak ki, ha segíteni kellett az embereken.

Hiába hívta őket Miksa, vagy Ferdinánd a maga koronázásához. "Fényes szoknya kéne ahhoz, ami magyar asszonynak hiányzik," - felelték. II. Lajos hiába kéri őket, hogy mátkájához az ország határán kíséretül szegődjenek, - más dolguk van az asszonyoknak, mint cifra menetekben résztvenni. de még az országgyűlésbe is hasztalan hívogatják őket távollévő férjeik helyett. "Asszonynak otthon van a helye" - felelték és nem veszik fel a receszoknyájukat.

Otthon ültek és férjez adták a gondjaikra bízott leányzóikat, megfelelő stafírunggal, pénzzel, anyai gondoskodással. Hosszú telek voltak: ráértek a csipkeverésre, varrásra, hímzésre. Grófnék, bárónék, nagyasszonyok versenyt dolgoztak a cselédeikkel. - Legendák, amelyről a mai férfiak csodálkozva hallanak, amin az asszonyok elgondolkozhatnak.

Otthon ültek és ápolgatták a nemzeti érzéseket, szokásokat, hagyományokat, eszméket. Megvetették azt a férfit, aki idegenből (Ausztriából vagy Lengyelországból) házasodott. De nem szívesen vették azt sem, ha a lányok idegenbe mentek férjhez.

Otthon ültek és prókátorokkal veszekedtek a maguk vagy az uruk igazáért. Néha még a királlyal is szembe kerültek, ha az igazságtalan ítéletet hozott. Megőriztek minden gombostűt és minden talpalatnyi földet. Istenfélők voltak és gyönyörű ruhákat varrtak a papoknak. Gondoskodtak a szegényekről, pártolták az árvákat, gyarapították a vagyonukat, - asszony emberek voltak.

...Csak ámulj mai olvasó, amikor ezekről az ötszáz esztendő előtti magyar asszonyokról hallasz. Barátnőm, Kanizsay Dorotty imakönyvébe ez volt írva: "Idegen nemzetet ne végy, hanem magyar nemzetet, az kivel lelked is megnyughassék. Idegen nemzetbe ne öltözzél; eleidnek s magadnak is becsületi megmarad."

*

A két erdélyrészi báró, Jósika Miklós, aki a maga korában a legszemrevalóbb pesti gavallérnak is mondta, valamint Kemény Zsigmond báró, akinek mogorvaságáról, emberkerüléséről még manapság is tanúskodik az a svábhegyi villa, amelynek mennyezetét gyertyáival befüstölte, miközben hosszadalmas regényeit írta. Bizonyos mértékben már népszerűvé tették az úgynevezett történelmi regényt Magyarországon. Az elmúlt század hölgyei között azok számítottak valóban művelt úrnőknek, akik a mind populárisabbá váló Jókai mellett a költő irodalom történetileg megállapított elődeit, Jósikát és Kemény Zsigmondot is ismerték. Különösen Kemény Zsigmond regényeinek ismeretségével volt szokás dicsekedni a múlt század horgolt asztalterítős szalonjaiban, mert Kemény Zsigmond az úgynevezett nehezen megérthető írók közé tartozott, egyik-másik regényét legalább is annyi ideig kellett megemészteni, mint a boldogult Karthauzit. "Olvasta a zord időket vagy a Gyulai Pált?" vizsgáztatták a kisasszonyok udvarlóikat, amikor az időben a mindennapi társalgás témáját képező magyar irodalom megbeszélésre került a sor. - És csaknem olyan fontos és élvezetes volt Jósika Miklós regényeinek olvasása, mert a méltatlanul elfelejtett író gyújtogatta fel Magyarországon a történelmi romantika pásztortüzeit. A "szép" Jósika Miklós volt az elsők között Magyarországon, akik észrevették a skót Waverley-regényeket, olvasták és utánozták őket, habár az imitáció korán sem sikerült olyanformán, mint az Sir Walter eredetiben megírta. Jósika olyan könnyedén, szinte játszva írta történelmi regényeit, mintha a magyar történelmi múlt a kisujjában lett volna. Hát meg kell adni, hogy romantikusak voltak ezek a regények, hogy az egykori olvasónők nagymama korukban is emlegették a hat Uderszky-lányokat, valamint Zólyomit, de valódi históriát nem igen lehetett belőlük tanulni. Ellenben annál több középkori rajongást, lovagiasságot, önfeláldozást, hamis regényességet, amely édessé tette az író emlékét, amikor az mint szegény emigráns éldegélt távol otthonától. - Jókai előtt körülbelül ez a két író volt, aki a történelmi hangzatokra is tanítgatta a nyitott szívű olvasókat. Megszoktuk, hogy a történelem mézédes legyen, a bús lapokat lehetőleg átlapoztuk, szerelem volt az olvasmányban a legfontosabb, akármilyen messzi korba küldte hőseit és hősnőit az író.

*

Takács Sándor nem regényt írt a magyar középkorról, hanem csak megbízható tudósítást, amilyent a legjobb hírlapíró írhatna valamely eseményről. Mégis olyan özönével hozza könyvével a történelmi hangulatokat, hogy alig lehet megválni a tizenhárom magyar nőtől, amíg valamennyivel külön meg nem ismerkedtünk. Ez a legszebb magyar társas összejövetel, amely évtizedek óta hazánkban előfordult. Tündérjó, tündérszép, magyar ideálokká vált asszonyok, lányok elevenednek meg ebben a könyvben, hogy még a legcinikusabbak közöttünk is magukba szállva elgondolkoznak a magyar nő csodálatosságán, rendkívüliségén, hasonlíthatlanságán. Tizenhárom szent nő, akiket nem az egyház, de a nemzeti tudat avatott szentekké. Büszkeség tölti el a legmegalázottabb férfiszívet is, hogy ilyen asszonyaink is voltak valaha.

 

[2] 2 * A Genius kiadása.