Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 21. szám · / · Móricz Zsigmond: Kamaszok

Móricz Zsigmond: Kamaszok
- Regény - (4. közlemény)IV. Fejezet
2.

Kesserű professzor mikor kiment az éjszakába, úgy tűnt fel neki, mintha álmodna. De nem bírta már otthon. Az a tréfás pörölés, amelyet provokált, csak arra való volt, hogy az idegen előtt elleplezze a vihart, amelynek ott érezte minden szelét a karjában, az ujjaiban, a hasizmaiban. Csak egy szó kell hozzá, hogy kirobbanjon, kitörjön s ezt nem akarta. Istenem, éljenek, feküdjenek le, és aludjanak...Ahhoz, hogy a felesége aludjon, szükséges, hogy ő is ott feküdjön a másik ágyon?...A guta majd megütötte sokszor; míg ő fent volt, az asszony sem feküdt le, vagy ha lefeküdt, minduntalan kiszólt: "Maga még nem jön?"

Levegőt, levegőt kell szívnia, magában maradnia.

Sógor bácsi úgy tett, mintha semmit se vett volna észre, vagy nem vett volna komolyan, könnyed volt s jókedvű, s apróságokat beszélt, vagy azért volt olyan könnyű, mert boldog volt, hogy másnál van a baj...Volt neki is egy csúnya öreg felesége; na; avval élni!...az aztán igazán szörnyű volna...szegénykém, - gondolt roppant gyöngédséggel a feleségére, még könnyek is gyűltek a szemébe, olyan finom, olyan jó, olyan határtalanul szent...Egy illetlen gondolattal meg nem tudná sérteni az emlékét...Hm, emlékét?...miért érzi úgy, mintha az, akit e pillanatban hagyott ott a tornác folyosóján, mintha halott volna, akinek már csak az emléke él?...Hogy állt ott: mint egy emlék...kisértet...szomorúan s meghatóan, mint az élő fájdalom...

- No, Sógor bácsi elmegyünk a kaszinóba egy kicsit?

- Nem kedveském, már nekem késő van.

- Késő?

- Már én csak szeretek ilyenkor az én jó ágyamba lefeküdni.

- Hát nem jössz velem?

- Már bocsáss meg Kálmuskám, most már csak hazamegyek az én öreg oldalbordámhoz, mert aztán számon kéri...

Soká tartották egymás kezét. Sógor bácsinak megvolt az a kellemetlen szokása, hogy negyedóráig is tartotta annak a kezét, akitől búcsúzott. Már az ember azt hitte szabadul, mikor újra csak elkezdte szorongatni, tapogatni, s a keze olyan lágy volt, erőtlen, kiapadt s olya simogató, utálat.

S Kesserű nem bírt elválni, sőt mindig új meg új témát adott, akarata ellenére is:

- Én bizony kimegyek, mert talán találkozom valakivel s jobban meg lehet beszélni a fehér asztal mellett ezt az ünnepet is, mint a délelőtti tanácskozásokon.

-Ah, az egy nagy dolog, a kollégiumot igazán szép kitüntetés érte ezzel, hogy Thaly Kálmán s az ország első tudósai ellátogatnak a mi szerény kis városunkba, mert mi tűrés-tagadás, bár Rókóczi naggyá tette a mi iskolánkat, de azóta nem történt semmi...

S csak tovább szorítja a kezét s olyan érthetetlen dolgokat mond...

Végre mégis szabadul s fellélegezve, szabadon halad előre a város utcáján.

A kollégium melletti szűk zugon átmegy Piac-utcára s valami furcsa, zavaros érzés: a lelke mélyén szorongás, az arca nevet.

Gyönyörű, csillagos éjszaka volt, de nem bírt az égre nézni, mintha onnan rosszalló szem figyelné s nem bírt mégis visszafordulni, mintha ellenállhatatlan erő vinné előre. Ahogy közeledett a Piachoz, bent egyre forróbb s egyre izzóbb lett a vére. Már kinyitotta a száját s lehunyta szemét s mint az alvajáró, haladt előre. A szíve körül egy állandó szorongás, a torka elfulladt s a halántéka lüktetett. Mintha be lett volna téve a meleg kemencébe, egyre jobban hevítette valami, mintha kívülről jött s csapott volna rá a hőség...

Aztán megállt s megrázta a fejét: Mi ez?

A piacon fabódék álltak, a kofák lezárt bódéi. Már tudta, hogy ott van, de sokáig nem mert felnézni. Aztán felpillantott az új házra, fel az emeletre. Ott laknak...Három ablak az utcára, kettő, balra, sötét, jobbra egy világos...A roló félig leeresztve...Egyenletes sárga fény a tükörablakon...mintha fényüveg volna benne...Semmi nyoma bent nincs az életnek. Az éjszaka már sötét, már minden ablak fekete, feketén válnak ki az üvegtáblácskák az egész utcán s az egész piacon. De ez az egy ablak olyan, mint az arany...olyan, mint a paradicsomnak egy zuga:fényben, meleg, boldog, mély fényességben él...Vajon ez a hálószobájuk...

Megvonaglott s elhessentette magától a gondolatot. Úgy tűnt fel most a nő emléke, mint valami csillogó sugárzás: amelyet semmi sem ér el...

Sóhajtott: összeomlott, most tisztán látta a feleségét, ahogy ott áll a tornácon s utánanéz. Nagy szemei nagyok s sötét sugarakat szórnak, kis finom szája kibuggyanva maradt, mint egy elcseppenő bogyó...S karjai, mint a hervadt liliomok...

Hazamenni?...Vissza?...Nem!...sikoltott benne valami. Nem! Inkább ezer halált és tizezer nyomorúságot, de nem s nem bírja többet. "Be vagyok csapva, - kiáltotta magában, - meg vagyok fosztva az élettől, valaki elvett tőlem húsz esztendőt s lezárt a szegénységbe és csöndbe. Elég volt! Hagyjatok engemet már egy kicsit élni...Mit, az apám is vidám ember volt, a maga módján s engem úgy tartanak gyámság alatt...Mi van itt, valaki tőlem a szabad akaratomat, a tiszta érzésemet, a lehetőségemet!...Házi cseléd vagyok? kutya? akit láncra vernek estére, hogy el ne bóklásszon...Férj?...akinek otthon, a hitvesi ágyban a helye?..."