Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 21. szám · / · Paul Claudel: Violaine

Paul Claudel: Violaine
I. felvonás

(Tágas konyha a combernon-i tanyán. - Éjszaka. - A hajlék vaksötét.

A percek múlnak, számlálatlanul. - Mély csönd. - Csak egy kakas rikolt kétszer is, hosszú pihenővel.

Kívülről léptek közelednek. Valaki megáll az ablak alatt. Háromszor, gyöngén kopog az ablaktáblán.

Szünet.

Az emeleten léptek nesze. Valaki beoson a konyhaajtón. Violaine az, ablakot nyit, megáll, hogy hallgatózzék kissé, aztán letolja a reteszt a hatalmas ablaktáblákról s kicsapja őket, jobbra is, balra is. - A levegő színe zöld, a holdfényben virágos kert. Fenn az égen most nyugszik le a lencseformájú hold.

Craon-i Péter ott áll az ablak alatt.)

Craoni Péter: Hajnalban, félnégy óra tájt. Teljes öltözetben. Máris? ha jól látom, nem is vagyok olyan váratlan vendég.

Violaine: Craon-i Péter, Te vagy az? Mit akarsz tőlem? Miért hívtál?

Craon-i Péter: Hívtalak? És mint tudhattad, hogy csakugyan téged hív-e. Ez a hármas kopogás az öblös konyha visszhangjában?

Violaine: Halkabban! Hátha hallanak bennünket. Engem. hívtál. Éreztem én már tegnap is, nem mehetsz te tőlünk tovább, hogy mégegyszer ne lássalak. De ki adott vajon neked engedelmet, hogy íme úgy zörgetsz be a botoddal, mint akár a gazda az ő csukott és alvó hajlékába?

Craon-i Péter. (mosolyogva): Így zörget ajtónkon a végzet.

Violaine: A végzet?

Craon-i Péter: Vagy, hogy talán csak még egyszer látni akartam a te szép arcod.

Violaine: Csöndesen! Hiszen jól tudom én, más szavakat kell várnom tőled.

Craon-i Péter: S aztán mit vársz?

Violanine: Ne bánts, ne bánts! Csak együgyű lány vagyok én, gyerek ésszel. És olyan gyönge. Mondd, miért ne élnék hát boldogan?

Craon-i Péter: Mi jár vajon az eszedben, s mit gondolsz, miért jártam házatokban? Tudod, hogy én építem azt a nagy hidat, a folyón. És mivel azt hallottam, hogy jóféle mész van erre és a jó kő se ritka, eljöttem, hogy magam is lássam. Most pedig visszatérek munkámhoz.

Violaine: És mit mondtál apámnak?

Craon-i Péter: Egy-két szót, olyan dolgokról, amikről még nem tudott.

Violanine: Azért csukta le a szemét, s azért is zárta egybe ajkát, mint akinek egész lelkét nyilalló fájdalom tépi. (Szünet) És én magam mit várhatok tőled?

Craon-i Péter: Ejh! mit várnál én tőlem, szép húgom, vagy bárkitől is? Itt nőttél, apád és anyád között, ezen a tájon, ahol születtél, magasra, mint egy kerti szép fa. Boldog ifjú teremtés te, mit tudod te, mi a kín, és a gyötrelem Violaine. A harc, a vereség, a szégyen! - És azt hiszem, jól értettem, nemsokára azé leszel, aki szeret és akit, ugye te is szeretsz?

Violaine: (lehajtja a fejét): Igaz, szeret és én is szeretem.

Craon-i Péter: Így hát telve a ti kelyhetek. Mire vársz, mit kaphatsz ezek után? (Szünet)

Violaine: Beszélj, mert én hallgatlak.

Craon-i Péter: Szépséges húgom, a beszéd nem úgy kel életre, mint a hang, az orgonázó ujja alatt, míg lába, lenn, a fujtatót tapossa, hanem hosszan, homályosan. Mélyebben, mint a szív és a zsigerek, lakomán és menetközben, a munka csöndes óráin lesz testté. Mint a gondolat csírája, vagy mint a megérett magház. Míg csak ki nem bontja belét a titokkal teljes kocsány. És így történik meg sokszor, hogy az álom, ez a vak prés, kisajtolja belőlünk a tudat alatt erjedő eszmét. Violaine, a tűnő hold és a kelő nap órája között, itt a legfeketébb éjjel, amikor olyan mélyen alszunk, hogy azt se tudjuk, tegnap vagy holnap van-e. Ó Violaine, felejtsd most, valamint én is elfelejtem a tegnapot, a holnapot, és mint egy új és makulátlan lélek, ömölj bele teljesen ebbe a jelenvaló pillanatba. S öntsd magadba ezt az új beszédet, aminek érzem már itt bennem a munkáját és a mozdulását.

Violanine: Hallom. Hallgatom.

Craon-i Péter: Nem vagy-e szüleid adósa ezért a te életedért? Nem ez a ház-e a te részed és örökséges, mielőtt még megszülettél? S a fiatal lány vonzalmánál, aziránt, akit titkon szeret. Vajon mi lehet erősebb? - És én, tegnap itt se voltam, és már máshol leszek holnap és te sohase látsz többé. (Szünet.)

Violaine: Igaz. - Nem lehet ez másképp. Ha jól értem, amit mondasz.

Craon-i Péter: Így hát apád, anyád és jó barátod, és még az is, ki rád lesz, nem férkőzik olyan közel a te lelked ajtajához, mint ez az egynapos vendég, ez a betévedt idegen, aki az ablakfádra könyököl! Így hát a vér közösségén, a szent eskü meggondolásán. Nem rendült meg úgy a szíved, olyan mélyen, olyan engedően. Mint e titkos egyességen hirtelen foganva kettőnk között. Nincs mit kérnem, és ilyenképpen, mivel tudod, hogy nincs mit tartogatnod, teljes hittel várod, mit beszélek. Én, ki idegen létemre, nem mondhatok mást, csak újat. Tudd meg, hogy így van ez rendjén; ne restelld, mert én vállalom e jogomat, a testvér jogát. Ó Violanine! van egy dráma, két hajdani testvérről szól, akiket, hosszú válás után, egybehoznak az istenek, és akkor, lám, fölismerik egymást. Az én jeleim biztosabbak, mint holmi levágott hajfürt, vagy egy lábnyom a puha földben; Tőled meg úgysem kell biztosíték. Most pedig mondhatom, hogy valóban Isten hozzád, mert találtam valakire, aki azt a szívébe zárja; lelkem nővérem, Isten hozzád! úgyse látsz már nemsokára. Isten hozzád, szeretet, isten hozzád páros élet, ami ezen a világon még az enyém lehetne! Ó Violaine, keserves a válás. Te vagy az a boldogság, ami már énnekem nem kell; és benned egyesül az is, amiről lemondok, az is, hogy miért mondok le róla. S ezért mondd te is, hogy istenhozzád! A te szádból, nővérem, hadd halljam még ezt az egy szót, most hogy örökre elmegyek. Most, hogy nehéz utamra, örökös küzdőtérre lépek, a test egész bonyolult terhét mindig magasabb lábamra bízva. Anyám helyett, ki tejével táplált, azok helyett, akiket szerettem. Nővér helyett, ki sose volt, hitves helyett, ki meg nem adatott és a gyermekek helyett, akiket már sose látok magam mellett növekedni. Pecsételd meg a te drága száddal ezt a visszahozhatatlan búcsút. S hadd legyen több e hitvallás, mint a komoly, keserű házas eskü. Ez a mi bús, röpke nászunk! hadd halljam hát azt a várt szót, és hadd verjen gyökeret bennem:"Hiába minden! sohasem.!"

Violaine: Isten veled! meg kell lenni. Ki vagyon én, hogy bánkódj értem? hogy volnék én méltó arra, hogy rajtam felejtsd gondolatod? Ami benned világít, nem tűr semmi osztozást. S ez az én két szegény kezem, még ha meg is pihenne rajtad, tarthat-e, megtarthat-e téged? Azok közül való vagy te, akik nem lehetnek eggyé, hanem édes mindnyájunké. Munkás, munkád birtoka vagy. Megitatsz minden szomjazót, és mint az a szolgálólány, ki homlokát, fejés közben, tehene lágyékára hajtja, te is, két kezedbe fogva minden folyót s forrásvizet, szétcsorgatod sorjában mind a fürtösen rajtuk csüngő városoknak! A te részed ne legyen akárki közönséges része! Ó Péter, miért gondolnál te holmi puha asszony kézzel, vagy a csókot adó ajkakkal; Nézd inkább e sok szomjas szájat, életedre tapadóan!

Craon-i Péter: Úgy van rendjén, hogy mi elváljunk.

Violaine: Úgy van, igen! Vedd hát tőlem a válás ismeretes szavát. Ne érezz benne semmi keservet! S olyannak lásd, mint első napját egy régi könyvből ismert télnek, mert boldogabb egek alatt, mondják, nem olyan zivataros az évet évtől választó télidő. Hanem, hogy a múló dolgok egymásután hullanak el, az örök égnek tartós pompájában. Épp így te is, én jó barátom, később, hogyha megemlékszel e válás gyászünnepéről, aminek első órája üt, sose érezd többé újra a fájdalom égetését, hanem csak határtalan békét, hosszú csöndet. - Mi már egymást, igaz-e Péter, sose ismerhetjük jobban? E hajlandóság, egymás szíve iránt...

Craon-i Péter: Violaine, mit beszélsz?

Violaine: Megértem én bátyám szavát, akkor is ,ha nem látom. (Szünet.)

Craon-i Péter: Magához szédített a víz. Ami csak él, a növénytől egészen az emberig. Belül a víz révén él, és mivel, gyermekségem óta, a szívem csak arra vágyott, hogy az életet megismerje. Szívemet és lelkemet az élő és éltető víznek adtam; a folyékony, foghatatlan, keringő és közvetítő a mindent körülfogó víznek, az ősforrásnak és a világ-érnek. S hogy ismerjem, urává lettem, a kútfúrással és az ér-kötéssel. S így lassan, ama rokon-nedv révén, amiben a mi szívünk fürdik, mindent meddőnek találtam, e frissen buzgó életelem mellett, ami a teremtett dolgokban a tűz szavára válaszol. És ezért, aki másoknak inni adok, szomjazom; és a szám mást választ keres, mint amit a menyasszony ajka kínál, mivel nem a hitves szája, hanem friss és patakzó választ, mint a gyermekszáj a keblen, égő férfi-szenvedéllyel. - Én, Craon-i Péter, a víz mestere. S a fülemet úgy neveltem, hogy szüntelen hallgatózzék, mint a forráskutató. A föld ölén, vagy az emberszív fölött.

Violaine: Megint ilyen kétélű nyelven szólsz.

Craon-i Péter: Arról a vízről beszélek, ami sokkal több, min a vér, és mint a tej és mint a könny. És mégis csak ugyanaz. Éhet-szomjat csillapító.

Violaine: Ezért beszéltél az imént, arról a telt kehelyről. De minek is titkolnám? Valóban igen boldog vagyok. Kedvvel alszom, ó Craon-i Péter, és kedvvel kelek és nyugszom újra. Hadd teljek csak még több kedvvel, hogy még többet adhassak annak, akit szeretek.

Craon-i Péter: Az égi nedvből, húgom, azért kaptál keveset is, meg sokat is, egyszerre valót és tartalékul, hogy adj belőle a mély homályban, és hogy a veszhetetlen szemet új lélekbe oltsd bele.

Violaine: Így hát igaz, ugye Péter, hogy valóban boldog vagyok?

Craon-i Péter: Hát erre a szóra vágytál? Ezért öltöztél úgy föl, várva a kopogást az ablaktáblán? De hiszen a fülemüle jobban bizonyítaná ezt neked, éjszakánként, mikor olyan tisztán dalol, mint egy hangos fuvola, vagy a frissen kelő nap, mikor ablaknyitáskor, hirtelen úgy árad az arcodba, mint a viola illata, és ebben az órában is, körös-körül a földeken, a tiszta éji ég alatt. A nyár sürgető heve és a föld szakadatlan tenyészete.

Violaine: Más öröm is van, mint az enyém?

Craon-i Péter: Ki várhat, hogyha már kapott?

Violaine: S ki tudja, mi fér az edénybe. Amíg meg nem tölti színig? Ami bennem van, azzal én beérem! Nem is vízzel vagyok tele, titkos, mámorító borral!

Craon-i Péter: Vannak lelkek, ó Violaine...

Violaine: Tovább?

Craon-i Péter: ...Akinek semmi bőség sem elegendő, ha csak maguk nem ihatnak. Az eleven forrásból, odatapasztva szájukat.

Violaine: Ó jaj! jóvá nem tehető szó!

Craon-i Péter: Mit beszélsz?

Violaine: Ó, erre a szóra vártam! Folytasd! siess! ennek meg kell lenni!

Craon-i Péter: Jaj annak, aki nem szomjas már.

Violaine: De hát miért szomjaznám arra, ami nem oltja szomjamat?

Craon-i Péter: Jaj annak, aki szívében éppoly hamar kielégül, mint ahogy szája megtelik. A szív nem olyan, mint a gyomor, amely csak kap, csak emészt, kiválaszt és elegyít, - hanem, mikor a tüdőben és közéje ágyazottan, ezer hajszálér hálóján át. S a test kereszt-formájának végső megfeszítésével magába szívta és lenyelte a levegő eleven tüzét, új vért vet a tüdőbe, egyetlenegy lendülettel. Éppen így a szerelem, hogyha annak mondható, nem ismer álmot, sem pihenést; a szerelmes bármit kap is, nem nyughat rajta, hiába az övé, mert az ő élete: adás, visszaadja, amit kapott, égő magával tetézve, hogy aztán újra merjen a forrásnál. És ő egy a szívverésével. Így hát érted, miért mondtam, hogy örökkön szomjazik.

Violaine: Azt hiszem, Péter, megértelek.

Craon-i Péter: És majd így szereted az urad?

Violaine: Hajh, szeretem, egyszerű és együgyű asszony képen, türelemmel és híven.

Craon-i Péter: Áldás reád, nővérem! De miért is kérdezősködsz, többet kérdezve, mint amit megérhetnél?

Violaine: Nem mondják, hogy az asszonyok kíváncsiak? Magyarázd meg hát végig, milyen az a szerelem, amiről te akarsz szólni.

Craon-i Péter: Hogyan értessem meg magam, mikor az életet halállal kell hasonlítanom? A szerelem, majd meglátod, hasonlatos a halálnak porig alázásához, a végső óra megadásához. S egy új ember születik e kölcsönös megnyugvásból, e gyászos, kettős vallomásból. De a másik szerelem őrt áll minden kapu mellett, amin át életet nyerünk, az ivó és ízlelő száj, a lélegző orrlyukak, a hallgató fülkagylók és a szemlélő szemek mellett. S a felfogó, megértő és kieszelő értelem mellett: és mindez a sok kapu egyszerre tárul táguló mellünkkel. És a bennem való lénynek ez az ősi törvénye s eredendő mozdulása. Maga az a cselekvés, aminek a révén vagyok. És ha van ilyen szomjúság, forrásnak is kell lennie az Olthatatlan nem hajolhat, csak a kifogyhatatlanra.

Violaine: Taníts meg erre a szomjúságra!

Craon-i Péter: A szomjúságot a szomjúság szüli, ki ráhat, hogyha már kapott? S így majd megérted az igét, aminek első hallatára megütődsz és megbotránkozol:

"Boldogok, akik éheznek és szomjúhoznak.

Boldogok a szegények. Boldogok,

Akik sírnak és akik üldözést szenvednek."

Mert olyanok, mint a gyermek, akit elválasztanak a melltől, s aki hangosan kiáltoz. Mert dajkája üröm lével kente be a melle-gombját, s olyanok, mint a szopós borjak, tövissel a szájuk körül, hogy anyjuk eltaszítsa őket tőgyétől. S ez a tudás legelső része.

Violaine: És a másik?

Craon-i Péter: Az ajándék, követésképpen a mi Urunk bőkezűségének, hogy másoknak adjuk magunk, s hogy bennünk mi se maradjon halott. Aki ad, hogy adhasson, annak kapnia is kell; És áldott lesz, Violaine, aki magát feláldozza.

Violaine: Most már mindent megmondtál, s tudok mindent.

Craon-i Péter: Isten veled, a nap már felkelőben.

Violanine: Isten veled, e világon mi már nem találkozunk többé! (Szünet, Craon-i Péter hallgat s a körmével kapargatja a régi jó fal egyik eresztékét.)

Craon-i Péter: Erős fal ez. És a ház szilárd. Mindjárt megismertem rajta a régi jó munkáskezet. Ismered-e, Violaine, ez ősi föld históriáját?

Violaine: Hallottam, hogy valaha a rheims-i püspök, Szent Remigius, annak rendje s módja szerint, Párizsi Genovévának ajándékozta.

Craon-i Péter: Itt e mezsgyén találkozik a champagne-i krétaföld Soissons jó szántóföldjével. És így hajdan, a barátok, mivel kezük ügyében volt a kő, a mész, és az erdei tölgyek, s köröttük ez a mély televény, roppant csűröket építettek, mint megannyi templomot. Azért, hogy a köznépnek meglegyen az eledele; a kenyérre házát és a falu úgy bújt meg körötte, mint télen. Az asztag körül a didergő madarak. Mert az embernek ez ad békét: egyék. Én pedig most lemondok az örökös föld-túrásról és mint egykor, álmában, ama József pátriárka. Látta, hogy az ő kévéje felkelt és megállt a mezőn, s a többi kéve, körülötte, leborulva imádta. Úgy látom én is azt a házat, amit szeretnék felépíteni, a régóta tervelt művet, amit meg kell alkotnom.

(E percben Mara Vercors lép be, anélkül, hogy észrevennék.)

Craon-i Péter: Isten veled, Violaine!

(Egymásra néznek, szótlanul. Violaine arca fájdalmas, zavart s kiváncsian ünnepélyes: Péteré részvevő és komoly. Violaine végül a kezét nyújtja, amit Péter megragad, s mikor a lány feléje hajol, szabadon maradt kezével magához vonja a fejét, aztán megcsókolja az arcát. - Mara megrezzen, s eltávozik. Péter és Violaine is eltávoznak.)

*

(Egy óra múlva. Az Anya a tűzhely előtt, a parazsat igyekszik lángralobbantani. Anne Vercors ott áll mellette és tűnődve szemléli. Az asszony felkel s akkor egymásra néznek.)

Az anya: Miért nézel így rám?

Anne Vercors: (eltűnődik): Már vége. Akár egy képeskönyvnek, mikor az utolsó laphoz érünk: "S az éjszaka fordultával, az asszony feléleszti a tűzet..." s ezzel aztán vége is van a jámbor és érzelmes históriának. Én már ezen túl vagyok. Énnekem ez már csak emlék. (Hangosan.) Ó asszony! lásd, mióta egybekeltünk, egy karika-gyűrűvel, van már egy hónapja, egy hónapja, aminek egy-egy év volt mindegyik napja. Sokáig meddő maradtál, mint az olyan fa, amely csak árnyékot ad. És egy napon mi egymásra néztünk, életünk delén, Erzsébet! s akkor először láttam e kis redőket, homlokodon, és itt is a szemed körül. És mint házasságunk napján, megöleltük egymást és egybeforrtunk, de nem a régi könnyű kedvvel, hanem gyöngéden, szeretettel, s egymásba vetett buzgó hittel. És most immár köztünk a gyermek, Violaine, e szelíd és tiszta nárcisz. És aztán meglett a másik is, a sötét Mara, megint csak lány, és ez se volt fiú gyermek. (Szünet) Most pedig, nosza, mondd, mit akarsz; mert jól tudom, mit jelent ez, mikor megszólalsz, s nem nézel rám, s mondsz is valamit, meg nem is. Hadd hallom!

Az anya. Tudod te jól, hogy nincs szavam. Sose vagy itt s fognom kell a ruhád, hogy rávarrhassak egy leszakadt gombot. De hiszen nem is hallgatsz te ránk, csak kémlelődsz, mint egy házőrző eb. Fülelve a kapuzörejre. De hát mit is tudnak a férfiak.

Anne Vercors: A kislányaink ugyancsak megnőttek.

Az anya: A leányok? Hogyisne.

Anne Vercors: Kihez adjuk őket férjhez?

Az anya: Férjhez adjuk, azt mondod? Van még arra időnk bőven.

Anne Vercors: Ó, te hamis asszony! Mondd csak! Mikor gondolsz olyasmire, hogy előbb ne a visszáját mondd, csalfa! Ismerlek, ne félj.

Az anya: Akár hát semmit se mondok.

Anne Vercors. Jacques Hury.

Az anya: Hát aztán?

Anne Vercors: Nohát,. Neki adom Violaine-t. És fiam lesz ahelyett, aki meg sem született. Derék, becsületes ember. Ismerem kölyökkorától. És én tanítottam arra, amit azoknak kell tudni, akik a földdel vesződnek. A növények mivoltára, almozásra, gazolásra és ennek a régi földnek rendes természetére. S nem mondhatnám, hogy felesel, mint mások, hanem hallgat, megfontoltan, mint a föld, aminek minden mag jó. És ami rossz, elpusztul, gyökeretlenül tengőn; és ami jó, nem mondom, hogy azonnal hisz is benne: hanem az növekszik benne, és termő lesz, táplálékra lelve, annak rendje és ideje szerint.

Az anya. Honnan tudod, hogy szeretik egymást?

Anne Vercors: Violaine azt fogja tenni, amit én mondok neki. Ő pedig szereti a lányt, tudom, s te se tudhatod ezt másképp. Mégse mer szólni a csacsi. Pedig ha akarja, nekiadom. Ez már így lesz.

Az anya: Rendben van. Ez már így lesz a legjobban.

Anne Vercors: Nincs egyéb mondanivalód?

Az anya: Már mi volna?

Anne Vercors: Akkor hát megnézem, hol van?

Az anya: Azt mondod, megnézed, hol van? Anne!

Anne Vercors: Azt akarom, hogy tisztázzunk mindent. Mindjárt azt is megmondom, miért.

Az anya: De hát mit akarsz mondani? - Hallgass rám Anne...Én félek, hogy...

Anne Vercors: Nohát?

Az anya: Mara az én szobámban hált a télen, amíg te betegen feküdtél, és este, az ágyunkban sok mindenről beszélgetünk. - Biztos igaz, hogy Jacques derék ember. Annyi a vagyona, mint nekünk s a földjét is jól műveli. Nekik lehetne majd adnunk az alvégi földeket. - Én is róla akartam szólni.

Anne Vercors: Hát csak rajta!

Az anya: Hát mit mondjak? Persze, Violaine a nagyobb.

Anne Vercors: És hát aztán?

Az anya: Hát aztán? Mit tudod, szereti-e a lányodat? Ez a hídépítő ember, Craon-i Péter, aki itt volt tegnap. Láttad-e, hogy milyen szemmel nézte hébe-hóba a lányod, és a lány is (ne felejtsd, hogy milyen csendes és szemérmes). Zavartan, színváltozottan emelte rá, láttam a szemét és aztán mindjárt lesütötte. - Marát meg ismered te is! Tudod milyen akaratos! Ha egyszer a fejébe vette, hogy Jacqueshez megy feleségül - akkor ugyan! Kemény lány az, akár a vas! Én nem tudom! Talán jobb volna...

Anne Vercors: Úgy lesz, amint megmondtam. Úgy akarom. Jacques Violaine-t veszi feleségül. - És most másról kell beszélnem. Elmegyek.

Az anya: Mit beszélsz, Anne? Hogy elmegy?

Anne Vercors: Meséltem már az öcsémről.

Az anyag: Aki Amerikában él?

Anne Vercors: Craon-i Péter ismerte, hogy ott járt. S mondta tegnap, hogy hírt hallott felőle.

Az anya: És vajon?

Anne Vercors: Meghalt.

Az anya: Ó!

Anne Vercors: Együtt nőttünk fel, testvérek, otthon ő volt a kisebb. Félt tőlem és nem szeretett, nekem pedig terhemre volt. Mert csak ágált és locsogott. És sohase maradhatott egész nap egy munkánál; kiadták a munkáját, ámde sose lelték készen. Hamvasbőrű volt, nagy szemű, s gyöngéd és hamis volt az arca, mint azoké, akik kedvelik az asszonynépet. Ott volt minden vásáron meg cécón, mindig úton, sohase otthon. Én meg éppen utálok mindennemű helyváltozást, és sohase szakadok el attól a földtől, aminek ura vagyok. De neki a föld nem volt semmi, csak puszta pénz, épp amit megér; és amikor apánk elhalt, kikérte a magáét, akárcsak valami cseléd. S elment. Azóta nem is láttam. Tudtam, hogy Amerikában van. Craon-i Péter látta is, ő adott nekem hírt felőle.

Az anya: De miért mennél oda magad, hiszen azt mondod, hogy meghalt?

Anne Vercors: Megházasodott. Gyerekei vannak. Ezek most mitévők legyenek?

Az anya: Neked is vannak gyermekeid. S neked is van feleséged.

Anne Vercors: Mi panaszod van rám? Tápláltalak harminc évig a két kezem munkájával. Nem bántam veled keményen. Nem csaltalak meg holmi szolgálókkal. Mostan pedig gazdag vagyok és békében élvezhetjük azt a vagyont, amit szereztem. Mi egyébbel törődtünk eddig, hacsak mi magunkkal nem? Minden munka egyformán jó, s a magamét elvégeztem. Magában hordta a bérét, meg is kaptam. Most pedig más a teendőm, mert ugyan mi haszna volna az erősnek s az okosnak. Hogyha nem segítene a gyöngén s a bolondon?

Az anya. Mit tudhatod, van-e szükségük rád?

Anne Vercors: Majd megtudom, ha egyszer köztük leszek. S Craon-i Péter az asszonyról is szólt.

Az anya: Könyörgök, Anne, ne menj el hazulról! Hisz tudod, hogy beteg vagyok, és míg távol vagy, meghalhatok.

Anne Vercors: Nélkülem is meghalhatsz, asszony; ámde azok, odaát, nélkülem élni se tudnak. Aljasságot ne sugalmazz nekem. El kell mennem a déli vonattal.

Az anya. Hogyan? hogyan? még ma, mindjárt?

Anne Vercors: Mire várnék? készen van minden. Nemsokára megint itt leszek. És most Jacques után kell néznem.

(Eltávozik. Mara Vercors lép be.)

Mara: Siess és szólj Violaine-nek, hogy ne menjen hozzá.

Az anya: Mara! Hát te itt voltál?

Mara: Siess, ha mondom, és szólj neki, hogy ne menjen hozzá!

Az anya: Kicsoda? kihez? mit tudod te, hogy csakugyan hozzámegy-e?

Mara: Itt voltam. Mindent hallottam.

Az anya: Hát lányom! apád akarja, megtettem, láttad, amit tehettem.

Mara: Siess hozzá és mondd neki, hogy ne menjen hozzá, mert én elemésztem magam!

Az anya: Mara!

Mara: Felkötöm magam, benn a színben, ahol az akasztott macskát találták.

Az anya: Mara, te gonosz!

Mara: Most akarja elvenni tőlem! Most akarná elvenni tőlem! Pedig nekem volt szánva mindig, nem őneki! Jól tudja, hogy énnekem.

Az anya. Ő az idősebb.

Mara: És aztán?

Az anya: Apád akarja.

Mara: Bánom is én.

Az anya: Jacques Hury őt szereti.

Mara: Nem igaz! nem szerettek engem, tudom én azt! Mindig csak őt becéztétek! Ó, mikor Violaine-ről szóltak, mint a cukor, úgy olvadoztok, mint a cseresznye a szájban, ha már kiköptük a magvát! De Mara, a fekete kánya! kemény, akár csak a vas, fanyar, mint a madármeggy! És aztán a gyönyörű a ti kedves Violaine-tek! Nagymellű s csupa csont a válla. S neki adjátok a javát! az alvégi jó földeket! és egy majort is, mindenestől!

Az anya: A te részed se lesz rosszabb.

Mara: Igen, a felvégi homok! a sárrét, hat ökörnek is sok meg az a puszta, Chinchy-ben!

Az anya: Meghoz az mindent.

Mara:Persze. Hogyne. Búzapernyét, meg ökörfark kórót, királydárdát, meg szenna-levelet! Lesz miből főznöm herba-teát.

Az anya: Rosszaság, te, tudod, hogy nincs igazad! Jól tudod, senki se bántja a jussod! De te voltál mindig a rossz! Amikor kicsike voltál, sose sírtál, hogyha vertek. Mondd csak, csúfság, feketerigó! Vajon nem ő-e a nagyobb? Mit hányhatsz a szemére, irigy te? Hisz bármit akarsz, megteszi mindig. Nohát! Először ő megy férjhez, aztán te is, ő utána. Különben is igen késő, apád elmegy hazulról, ó milyen szomorú vagyok! Kiment, hogy szóljon Violaine-nek, s utána néz Jaques-nak is.

Mara: Igaz! Menj hát rögtön! de máris!

Az anya: Ugyan hová?

Mara: Tudod, hogy ő engem illet! Édesanyám, mondd meg neki, hogy ne menjen hozzá!

Az anya: Bizonyos, hogy nem mondok semmit.

Mara: Csak azt ismételd, amit mondtam. Mondd neki, hogy megölöm magam. Megértettél? (Mereven néz rá.)

Az anya: Ó!

Mara: Azt hiszed, hogy nem teszem meg?

Az anya: Elhiszem, el, ó istenem!

Mara: Siess hát!

Az anya: Ó, Fejes te!

Mara: Te nem avatkozol bele. Te csak ennyit mondasz neki.

Az anya: S mit tudod, Jacques akar-e téged?

Mara: Bizonnyal, hogy nem akar.

Az anya: És akkor...

Mara: Nohát?

az anya: Ne hidd, hogy rábeszélem arra, amit te úgy szeretnél! Épp az ellenkezőjére! Csak azt ismétlem, amit te mondtál. Bizonyos, hogy Violaine nem lesz bolond, hogy engedjen neked, ha ugyan hisz a szavamnak.

Mara: Talán. - Csak menj. - Így cselekedj!

(Távozik.)

(Amikor már az anya is menne, Anne Vercors és Jacques Hury tűnnek fel a küszöbön.)

Anne Vercors: (megáll): Ejnye? Mit beszélsz itt nekem?

Jacques Hury: Úgy van, ahogyan én mondom! A mezsgyéje ugye ott van a jegenye tövénél? Nohát, azok beleszántottak és pedig egy jó lépéssel! Egy lépéssel, vagy másféllel. Bizony jó másfél lépéssel.

Anne Vercors: Ejnye no lám! - Igen, tudtam. Ez az öreg csakugyan megkárosít. Jártál arra? Úgy nő az erdőm, mint annak a rendje, úgy-e? - Gyere be Jacques. - Hiába, öreg vagyok?

(Beljebb kerülnek mind a ketten.)

Jacques Hury: Nagyon is jó, az a baj.

(Violaine jön. Szünet. Mindketten szótlanul nézik.)

Anne Vercors: Lehet. Emlékszem arra az időre, amikor egy barázda sok, de annyit se hagytam a magaméból. A jussunkat ne bántsa senki. De mostan már fáradt vagyok. És azután ki védi, ami az enyém, ha nem leszek itt? - Mostan ilyen szelek járnak! Soha annyi rosszaságot, mint mifelénk, és annyi sok tolvajt!

Jacques Hury: Bizony falánk állatok, ahogy mondják!

(Szünet)

Anne Vercors: A zöld táplálék a földből sarjad, az emberek és állatok javára. S a kéz nélkül való állat vaktában tépi a füvet, rátapadva fogával. De az ember, csakhamar más módot lelt a táplálkozásra, mit hogy sorra leölje a legelő állatokat. Az áldozó s ölő vasat most a föld méhébe mártja, s széles sebet ejtve rajta, beleveti a válogatott magot. Valóban mit dicsekszenek azzal a bűvös kerékkel, ami vízen járatja a búza-őrlő malomkövet? Hisz maga a forgó föld, az ég minden csillagával, az évszakok váltakozásában, különb malmot nyújt a kenyérnek, amivel naponta élünk! Ilyenképp a földműves, napról-napra, vetéstől aratásig, együtt kel és fekszik a nappal, s megelőzi és bevégzi a napmeleg munkáját. Mert a föld mindig kiskorú és nem tud élni az ember nélkül, aki rá telepedett hatalommal, mint egy gazda, hogy felszántsa és bevesse és időnként felfrissítse. És én, harminc esztendeig, magaménak mondtam e földet, mint a gondos családapa, végezve munkám mint a Nap, szeretettel! Mivel, hogy az igaz ember ne bajlódjon sohasem a miérttel s a mikénttel, hanem csak végezze mindig köteles dolgát, türelemmel. És komolyan és szorgos gonddal. És a szemem mindent látott, hogy semmi se vesszen kárba. Mert ha télen a favágó soká maradt a tűz mellett, vagy a kaszás, júniusban, az árnyékos sövény alatt, úgy törtem rájuk, mint az oroszlán. Mondván: "Dolgozz a kenyérért, én is megfizetem a béred." S a karomat egész vállig mélyesztem a malomkövekbe, hadd lássam, meleg-e az élet, mert ha nem száraz, porrá omlik. Tudom én, mikor parancsolja, s nincs munkás, aki feleselne velem. És így telt az életem, eladtam meg vásároltam; Ismerem a természetét minden darab földemnek, azét is, ami az erdő felől, azét is, ami az útszélen van. Elsőnek kelek, utolsónak fekszem; sok baja jár ez és kevés haszonnal. S ha tudnád, mint én, milyen rossz a világ! De te ezt még nem tudhatod. És mégis van valamim. De mi lesz most mindebből hogy itt hagyom az asszonyokat, az idevaló gonosz néppel?

Jacques Hury: Ugyan ugye! sokáig köztünk lesz még!

Anne Vercors: Violaine! Emlékezz majd később is arra, amit most mondok neked. Amikor majd urad lesz, ne vesd meg apád szerelmét. Mert amit apádtól nyertél, nem adhatod vissza, az életedet. A házasok szerelme két idegen egyessége; mivel magukban mit sem tudnak, egymáséi lesznek a hitben; és ez az a szent egység, ez a házastársi rabság, aminek révén tej csöppen ki a feleség melléből. Hanem az az öntudat, amit az ölelésben elveszítenek, a születő gyermekben ébred újra örökségül és a hála tudata lesz. Tudd meg lányom, apád vagyok! Az apai szerelem nem kér semmi viszonzást, nem szorul írott szerződésre, s a gyermeknek sosem kell azt megnyerni, vagy megérdemelni. Ez az ő java és jussa, ez az ő birtoka és segedelme, biztonsága és ereje, létjoga és becsülete, s igazolása a világgal szemben! Az Apa lelke el nem hagyja a belőle fakadt lelket. Amit ő adott, nem adható vissza. Tudd meg, lányom, hogy az apád vagyok! És sosem volt fiú gyermekem. Ámde mellünk magába rejt egy férfit s egy asszonyt is, és mi egyéb volna lányom, mint kifakadt asszony-felem, az én titkos glóriám, az én belső ékességem, az áradó szeretet és a lélek tisztasága, a szív mélyéről, buzgó öröm, az, ami adakozó bennünk! És most váljunk, itt az óra, ó én lelkem asszony része, s másnak kell, hogy adjalak. El kell válnunk Violaine!

Violaine: Apám! miért vagy ilyen kegyetlen!

Anne Vercors: Szeretlek Jacques. Vedd csak el! neked adom Violaine lányom! Vedd le róla a nevem is. Szeresd, mert tiszta, minta színarany. Egyszerű és engedelmes, érzékeny és titokkal-teljes, nem bántsd soha, s bánj vele barátsággal. s a földről, amit vele adok, egyszer már beszéltem veled, s minden rendben, ha te is úgy akarod.

Jacques Hury: Vercors gazda, ha jól értem Violaine! Engem szemelt ki urának?

Anne Vercors: Téged Jacques, téged. Ejnye, milyen arcot vágsz, mintha csak haboznál és félnél?

Jacques Hury: Minden megdöbbent, ha sok. A boldogság sok énnekem.

Anne Vercors: Azt mondod, sokallod a boldogságot?

Jacques Hury: Hiszen tudja, sose voltam boldog, és ez így is volna rendjén, mert még a növény se mind egyforma. Van amelyik meszely-számra issza magába az esőt, más meg, erősebb, szívósabb, víz nélkül nő a kemény földben. Tizenkettedik évemben elvesztettem anyámat, apám réges-régen elhalt és én egyedül maradtam. Sohasem volt barátom, hiába is mondanám, hogy volt. S később elvettem egy asszonyt, szerettem, de ő nem szeretett.

Az anya: És elvette, amikor tudta, hogy nem szerette?

Jacques Hury: El. Akkor így látszott ez jónak. Szerettem és ő sose kedvelt engem, de még csak nem is szenvedhetett. És aztán esztendőre meghalt és egy gyermeket hagyott rám és ez a gyermek is meghalt. Hát Violaine! Hallottad-e, amit édesapád mondott?

Violaine: Hallottam.

Jacques Hury: Violaine, más a gyerek-láng és más az a szerelem, ami a férfiben fogamzik, idején s javakora erejében. Az első fáj, de van orvossága, ám ha a másik ki nem elégülhet, maga a forrás sínyli meg, a szív megrendül a mellben, s nincs ami jóvátegye a sérülést. Nem játék ez: belefogunk, aztán otthagyjuk gyermekmódra. Gondoltam én olykor arra, engem is szerethet valaki. Rád gondoltam Violaine! Istenemre, megtehetnéd, hogy igazán szeress engem. Hallottad, amit apád mondott. És ha így van, mi történhet? Ezzel a nagy boldogsággal hogyan is férek meg együtt?

Violaine: Gondold meg, míg nem késő.

Jacques Hury: Akkor hát én elveszlek, és el se engedlek többé.

(Megfogja Violaine karját, egyszerre mindkét kezével.)

De most, Violaine, nem eresztlek! kezedet se, karodat se! Szülők el is mehettek! Már enyém a lányotok! Nem a tietek, egyedül az enyém!

Anne Vercors: S még olyan volt a hitetlen, mint aki a vásáron úgy tesz, mintha nem akarná, amit a legjobban kíván. Nohát, egymáséi lettek, jól van. No mit gondolsz anyjuk?

Az anya: Én örülök!

(Sírni kezd.)

Anne Vercors. Elviszi a lányunkat, mint a szilaj juhászkutya, mikor elragad egy bárányt, a fülét a foga közé kapva. - Hogy sír, no nézd, ez az asszony! Eredj! hát elviszik őket, mi meg egyedül maradunk. Az öregasszony, akinek egy csöpp tej meg egy kis kalács is elég. S az öregember, pihén fülel, akár csak az articsóka - varrják-e már a lakodalmi köntöst? - Gyermekim, nem leszek itt a nászon.

Violaine: Mit mond apám!

Az anya: Anne!

Anne Vercors. Elmegyek. Most azonnal.

Violaine: Ó apám, mielőtt még megesküdnénk?

Anne Vercors: Meg kell lenni! Anyátok mindent elmond!

(Mara lép be.)

Az anya: Meddig maradsz odaát?

Anne Vercors: Nem tudom, talán nem sokáig. Nemsokára visszatérek.

(Csönd.)

Gyermekhang: (a távolban):

Sárga rigó vess diót!

Én is vetek mogyorót!

Anne Vercors: Halljátok a rigófüttyöt, rózsás és arany lomb között? Én, mint az agg, aki most már ki se mozdul hajlékából, fezsülő füllel jól kihallom a mező minden kis neszét, minden madár énekét, itt nálunk a verebet, a pintyőkét kinn a kertben, a pacsirtát a magasban, messze-messze! S kinn az erdőn a fülemilét, egész nap csattog mostanában; s a kovács a vasát üti, a gyerek sir, a dolgosok kiáltoznak (Narcisse lesz az, a boronával); S hallom az óra tik-takját is a mindig zárt vendég szobában, és még a gyár kürtjét is: jele a tartós szép időnek. Mennem kell. Itt hagyom az ősi falvat. Mert már abban az időben, mikor szent Sixtus és Sinicius, keresztvizet csurgatott a falusiak zabszín varkocsára. Már akkor is így éltek, a mag és a kalász mellett, Jacques, rád hagyom mindenemet, jól vigyázz az asszonyokra.

Jacques Hury. Hogyan, hát itt hagy bennünket?

Anne Vercors: Úgylátszik, ez egy szót se hallott.

Jacques Hury: Csak így mindjárt?

Anne Vercors: Itt az idő.

Az anya: Csak nem mégy el, mielőtt ennél?

(időközben a szolgáló ebédre terítette az asztalt.)

Anne Vercors: (a szolgálónak): Hallod-e, botot, kalapot! Hozd ide a lábbelimet! add ide a köpönyegemet! Kifogytam az időből nem ehetem már veletek.

Az anya: Anne, meddig is maradsz oda? Hat hónapig? Vagy még tovább?

Anne Vercors: Hat hónapig, jól mondod, éppen addig. Segítsd fel a csizmámat.

(Az anya elé térdel s fölsegíti a csizmáját.)

Először hagylak el, én házam! Combernon, én erős váram! Vigyázz mindre! Jacques lesz itt helyettem. Itt a kemence, ahol mindig tűz van, és ezen a jó asztalon végzem a számadásaim. No nézd, szinte ellágyulok! milyen furcsa ez és mégis meghitt, közel és már is messze tőlem!

(Fölkel.)

Az anya: Ne menj el, míg nem ettél.

Anne Vercors: Akkor hát, még utoljára, hadd osszam szét a kenyeret.

(kezébe veszi a kenyeret, s mindenkinek szel belőle. Mindannyian együtt esznek.)

De most Isten veletek!

Az anya: (sírva): Engem többé már nem látsz!

Anne Vercors: Isten veled Erzsébet!

(Megöleli. Marára néz, sokáig és komolyan, aztán a kezét nyújtja neki.)

Isten veled Mara! Jó légy!

Mara: (megcsókolja apja kezét): Isten veled apám!

(Csönd. Anne Vercors még mindig ott áll, mintha nem látná Violaine-t, aki pedig mellette van, szemmel látható zavarban. Végre felé fordul kissé; Violaine átkarolja apja nyakát, s arcát sírva a mellére rejti, - Anne Vercors, mintha nem is látná, odafordul az Anyához.)

Anne Vercors: Szólj nekik, hadd jöjjenek.

(A ház külső és belső cselédei, akik eddig az ajtóban álltak, bejönnek a konyhába. Anne Vercors szólni kezd hozzájuk; Violaine egyre a nyakán csüng.)

Anne Vercors: Elmegyek egy kis időre. Mindig igaz gazdátok voltam. Aki azt mondja, hogy nem, az nem is mond igazat. Nem vagyok olyan, mint a többi gazda. Hanem ha kell, azt mondom, jól van, s büntetni is tudok, ha kell. Most pedig, hogy elmegyek, tegyetek úgy, mintha itthon lennék. Mert visszatérek. Visszatérek én, épp amikor nem is vártok.

(Mindegyikkel kezet fog.)

Mondjátok Péternek, fogjon be. Elvisz a Fehér Keresztig.

(Csönd. Az Apa Violaine-re hajol, aki egyre sírdogál.)

Kicsi gyerek, mi a baj? Férjet kaptál apád helyett.

Violaine: Jaj apám! jaj énnekem!

(Az Apa a leány kezét szelíden lefejti magáról.)

Az anya: Csak azt mondd meg, mikor jössz vissza?

Anne Vercors: Azt én meg nem mondhatom. Talán majd egy reggelen, talán délben, mikor esztek, s lehet, hogy majd éjszaka keltelek föl benneteket lépteimmel, az úton. Isten veletek!

(Távozik)

(Vége az első felvonásnak.)