Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 18. szám · / · Figyelő · / · Zenei Figyelő

Tóth Aladár: Baklanov

(A Városi Színházban)

Gounod Mefisztója és Verdi Rigolettója ismét új alakban elevenedett meg előttünk: Baklanov lépett fel ebben a két szerepben a Városi Színház Színpadán. A nagy orosz baritonista két parádés alakítása elegendő, hogy egy kivételesen nagy egyéniség benyomását vésse emlékezetünkbe, de kétségkívül kevés ahhoz, hogy Baklanov nagy művész egyéniségéről tiszta és teljes képet alkothassunk magunknak. Ezúttal tehát nem vethetjük fel a kérdést: "ki ez a Baklanov?" s így be kell érnünk annak megállapításával, hogy miképpen fogta fel, hogyan oldotta meg szerepét.

Mefisztófelesz alakja az emberi szellemnek amaz alkotásai közé tartozik, melyekben valami örök, általános emberi problémát lát a mai esztétikának egyik divatos iránya, s a vele haladó közönség. "Mefisztó" csak egyetlen egy van, melyet különböző alakokban igyekszik megközelíteni a művész fantáziája. Ezen a helyen nem vitatkoztahunk arról, hogy valóban így van-e ez. Egy azonban bizonyos: az előadóművész szempontjából ez nincs így. Az előadóművésznek kötelessége úgy látni az alakot, ahogyan azt az alkotóművész megrajzolta. Az opera énekes egyéni művészetének tehát Gounod sajátosan egyéni Mefisztó-felfogásából kell kiindulnia. Mert tény, hogy egészen mást jelent Mefisztó egy francia zeneszerzőnél, mint egy német költőnél, ahogyan mást jelent Faust Marlowenak, mást Goethének, mást Grabbenak, mást Lenaunak, ahogyan Moliére, Gluck, Mozart, Grabbe, Byron és Lenau Dón Juanjában csak annyi a közös, hogy Don Juan olyan férfi, aki sok nőt elcsábított.

Baklanov is beleesett abba a hibába, hogy a rajongó, előkelő lírájú, tüzes temperamentum Gounod Faustjában, általános, örök Mefisztó-problémákat pengetett. Meg akarta jeleníteni, hogyan képzeli Baklanov a Mefisztót, pedig mi, ha Gounod operáját hallgatjuk, arra vagyunk kíváncsiak, hogyan képzeli Baklanov Gounod Mefisztóját. Baklanov csak felhasználta az opera-sátán "alkalmát" s nem vette észre, hogy terve kivitelére nagyon alkalmatlan alkalmat választott. Bármily zseniális logikával vitte is keresztül művészi elképzelését, Gounod dallamai, a szövegíró szavai sehogy sem illettek bele elképzelésébe; a szerep és a szereplő viszonya nem volt logikus. Szürke, sima csuklyás denevér köpenyben még sem lehet énekelni: "Plume au chäpeau!" - Baklanov nem a rikító gesztusok, nem a bengáli fény embere. Minden mozdulata szinte filozofikus lélektani elmélyedésről beszél. Gounod ördöge azonban nem szorul rá ilyen démonikus lélektani elmélyítésre. Az előadóművésznek nem kell félnie, hogy a zeneszerző intencióit követve rikító banalitásokba merül. Ebben a vijjogó hegedűktől kísért vörös tollas, sátáni kacajokkal hangos, hősi pózokkal, világfias iróniával kistaffirozott, hol kardot rántó, hol meghunyászkodó alvilági lovagban annyi az igazi francia báj és ízlés, annyi az üdítő romantika, annyi a megejtő, erőteljesen karcsú temperamentum, hogy az előadóművész benne legnemesebb, legköltőibb képességeit viheti diadalra.

Meg kell azonban vallanunk: Baklanov nem rafinériából, nem modern hatásvadászatból lőtt túl ezúttal a célon. A pszichológiai elmélyülés, művészetének eredendő sajátsága, megfelelő helyen, például egy Borisz Godunovban, bizonnyal a legmaradéktalanabb tökéletességgel oldja meg feladatát. Páratlan zenedrámai jellemző ereje a Rigolettóban szinte lenyűgözte a közönséget. A realizmusnak és miszticizmusnak az a különös vegyülete, mely Baklanov művészetét jellemzi, természetesen idegen elem Verdi romantikájában. Az olasz zenedrámai zseni ragyogó színekben pompázó kulisszafényében, tarka szélsőségeinek forgatagában, mint valami sötét befelé tekintő vízió elszigetelten áll ez a az orosz Rigolettó. Verdi romantikájában nemes, ragyogó idealizmussal telített emberi érzelmek és szörnyeteg, démonikusan groteszk indulatok néznek egymással farkasszemet. A regényes kontrasztok exaltált lendületben hajszolják egymást, vérforraló drámai ritmusban váltakoznak a jelenetek; s a legmagasabb emberiesség a legalacsonyabb embertelenség hátteréből ragyog elénk. Verdi költészete (melynek mélységére csak az utóbbi években eszmélt rá a zene esztétika) csapongó ellentétek küzdelméből rajzolódik elénk. Ezért, ha a Verdi-játékos a bizarr színeket, a vad-romantikus jellegzetességeket tökéletesen megérzékítette, még csak fél munkát végzett. Feladatát akkor oldotta meg teljesen, ha a komédiás-tragédiás bizarrságon keresztül, a romantika merész szárnycsapásaival a tiszta humanitás idealista magaslataihoz lendíti fel magát. A tarka, ragyogó kolorit, még nem maga a Verdi-féle világ, csak az ugródeszka, melyen e világba eljutunk. Olyan művészek, mint pl. Saleschi, akik nagyot dobbantanak ezen a ugródeszkán anélkül, hogy felrepülnének róla, nem ismerik Verdi költészetének magasságait.

Baklanov ismeri a magasságokat. Ő azonban nem az olasz komédiás lendületével tör a magasba, mint teszem a legkongeniálisabb Rigoletto: Titta Ruffo. Az ő Rigolettója nem azért udvari bolond, hogy az emberiesség annál megkapóbb kontraszttal villanjon ki a bohócruha alól. Az ő Rigolettójában a bohóc és az ember egyetlen, osztatlan lélektani problémává forr össze. Baklanov- Rigoletto nem azért sánta, hogy tragikus felegyenesedése annál megdöbbentőbb legyen. Az ő groteszksége, nyomoréksága nem lendítő kerete, hanem reális, immanens alkatrésze az emberiesség legmélyebb lényegének. A romantikus bizarrságok, melyekkel az olasz Verdi-játékos, mint fantasztikus szárnyakkal evez a magasba, őnála misztikusan elmélyülnek, az élet sötét titkaival terhesek. Rigoletto tragédiája Baklanov értelmezésében nyomasztó belső tragédia.

Baklanov, mint énekes-muzsikus, minden eszközt hatalmában tart, amivel csak a Verdi-énekesnek rendelkeznie kell. Ének kultúrájával, általában muzsikus egyéniségével, önálló dalestje után fogunk foglalkozni.