Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 18. szám · / · Móricz Zsigmond: Kamaszok

Móricz Zsigmond: Kamaszok
- Regény - (l. közlemény)I. Fejezet
l.

A tanár lassan jött végig az utcán. A macskaköveken minduntalan megbillent a talpa, mintha egy kicsit mámoros lett volna. A szemét is lehunyta s furcsán mosolygott. Nagyon csodálatos volt neki minden, ami történik, szavak jártak az eszében, amiket az az asszony mondott...Milyen szép...milyen más...Némelyik embernek milyen szerencséje van...Ez a nagyképű történelemtanár ilyen feleséget kapott...Az ő élete pedig...

Ahogy közeledett hazafelé, egyre kedvetlenebb lett. Nem is tudta mi a baj, nem is akarta tudni...Csak összébb húzta a szemöldökét s az arca egyre komolyabb lett.

Átment a kis hídon, mely az országútról letérő utcát köti át a Bábagödrén s ment hazafelé. Ez az utca is oly szomorú. Elhagyott, vad, szomorú, két-három ház van benne összesen. Kerítése kidűlt, bedűlt, ócska, a ház vakolata hull, a teteje csorog. Milyen más az a ház, hova elkísérte kollégája feleségét. A Piacon áll, új emeletes ház, nagy tükörablakok, valami európaisság. Még sohasem volt náluk, de bizonyára parkett, vikszelt padló...

Most megállt az ablak előtt. A nyitott ablakon a felesége különös, sikoltozó, riadt hangját hallotta; mintha nem ő szidná a gyereket, de ő jajgatna a szerencsétlenségben.

- Bántalak én? ütlek én? verlek én? mit rettegsz tőlem? nem vagyok én anyád? félni kell én tőlem? A fene egyen meg, így szereted az édesanyádat! Meg kell bolondulni, más gyerek hogy fut az anyja elé, ez a kutya, ez elbújik a sarokba előlem! mert ha megfogom, rálépek egyik lábára s kettérepesztem a dögöt!

Soká állt, mélyen megdöbbenve, mint mindig, többet nem hallott, a felesége átment a másik szobába s ott folytatta a kesergést, amely szavaiban vad szidalomnak tűnt fel.

- Valóban csodálatos - mondta gúnyosan, de sóhajtva -, hogy még ilyen ömlengés után sem szűnik meg a gyerekben a félelem. Szegényke, nem tudja az érzést a kifejezéstől megkülönböztetni...

Nem állhatott sokáig az utcán, lassan bement az udvarba. A tornácról nyílt az ő szobájának az ajtaja, bement az írószobába s lefeküdt a díványra.

Oly fáradtan s kimondhatatlan szomorúan feküdt. Nézte a plafonon a nagy irdatlan piktorrózsát, amely vad színekkel volt odateremtve. Mindig mondta az asszonynak, hogy festessék ki az egész lakást. Miből? válaszolta az asszony s ő az első ellenmondó szóra már elcsüggedt.

Miből?...az azután jön...Az életkedvből!...Ki kell festetni s akkor muszáj megfizetni...Az ember egészen másképp érzi magát, ha reggel felkel, rendesen felöltözik, megborotválkozik, tiszta gallért vesz s örül a napsugárnak, mintha egy hálóingben, papucsban, pipával a szájában maználkodik egész délelőtt s utálja magát...

Késő.

Lehetett volna belőlem valami - gondolta -, miért nem vagyok a kollégium gazdája?...Ugyan, hiszen szóba sem jöhetett...Hogy jöjjön el hozzám vacsorára az esperes?...Hát tudok én egy rendes társaságnak helyet adni?...Felszolgálni?...Van nekem itt valakim?...a sok gyerekemen kívül. Borzasztó ez a szegény teremtés, csak a kisujjal kell hozzányúlni, már kiesik belőle egy gyerek. Nyolc gyerek eddig s még fiatal...s pedig nem bírja...

Mert ha egy olyan tenyeres talpas volna, aki mos, súrol, főz, vasal, egy olyan székely menyecske, aki megeteti a disznót, megfeji a teheneket, bedagaszt hat kenyeret, lefekszik s megszül két gyereket és másnap reggel felkel s megfüröszti őket...De ilyen vékonyság! csak a csontja bőre, csak hálni jár belé a lélek, csak a nagy szemei vannak, az álmodó nagy szemek...Ah, a szép Galánffy lányok...Az akadémiai Galánffy, a könyvtáros Galánffy lányai...Az álomszerűen szép lányok, akik úgy lengtek s villantak fel a kisváros utcáján, mint a tündérek...Mily hallatlan szerelem volt az...miatta lett tanárrá... s hat évig vártak egymásra, míg meg nem hervadt s meg nem sárgult a kisebbik Galánffy Zsófi...

És aztán két évtizedes házasság...már negyedik ötödéves korpótlék...s ez az egész...hat gyerek...kettő szerencsére meghalt...szerencsére: mert még több lenne a baj...nem is tudja hova tenne még két ágyat...talán még az írószobája sem maradna meg, itt is aludna vagy kettő...

Kinyújtotta a kezét s rágyújtott egy szivarra...A legrosszabb kurtaszivar s voltaképpen ez is elviselhetetlen luxus, de szerencsére már legénykorában rászoktatta a feleségét, hogy ez nélkülözhetetlen...Ezt szívta, rágta, forgatta a foga között s tudta, hogy büdös tőle, bagószagú, a fogai feketék: de Istenem, valamivel le kell magát csillapítania...Még ez se legyen? inkább nem élni...

A házban nagytakarítás folyik. Csak olyan vakációs. Most végződött az iskolaév, egy hete még csak, hogy vakáció van s a felesége kissé megkönnyebbült, hogy négy gyereket elküldhetett hazulról, rokonokhoz. Most csak Lajoska, a legnagyobb fiú s a hatéves Sárika vannak itthon.

Súrolás hangja volt a másik szobában. Kihajlott a díványon s a félig nyitott ajtón átnézett. megkönnyebbülve látta, hogy nem a feleség súrol, mert szegényke még azt is megteszi. Egy fiatal olyan iparos asszony térdelt a szoba közepén, háttal neki s közeledetett az ő ajtajához, hátrálva, mint a rák. Karcsú vékony teremtés, szőke haja kócosan repül s szorgalmasan dolgozik.

Ilyen súrolás, mondta magában; csak a szoba közepét; meg se mozdítani a bútorokat...Persze, ma nagymosás is van, azért nem súrol maga az asszony... "Senki se látja" - szokta mondani -, "maga engem ide dugott el a világ elől, itt senki se lát, akármit csinálok is, ajtót se nyit rám senki. Talán a gyerekeim előtt szégyelljem magam, kiket én szültem magamnak?"

Ez is oly rémes. Milyen durva szavakhoz szokott. S ki volt! Mint a hab, oly égi, légi és ma túlozza a vad és nyers hangokat...

Most a súroló asszony egész az ő ajtajába ért. Látszott, hogy nem vette észre, hogy ő idehaza van, fesztelenül dolgozott s olyan szorgalmasan, ahogy csak egy súroló asszony tud dolgozni. S ő nézte, önkéntelenül is nézte, hogy mozog. Egy különös állatnak látszott, ahogy térdelt a súrolókefén, hátsó fele kidagadt, szoknyája megfeszült s micsoda hitvány, szennyes ócska szoknya volt ez...

Nő; mondta magában; angyal, tündér, imádlak. Ez vagy. Ez a nő. Akit megteszünk ideálnak s elérhetetlen valami létezőnek s ő végzi, az egész életben, a legpiszkosabb munkát. Miért? éppen az ellentét miatt?...Vagy hogy a nő, aki annyira improduktív jelenség a szerelmi korszakban is; mikor elveszti szépségét s varázást, csak ennyire használható?...A fiatal asszony felemelte a súrolókefét a fejéig s úgy piszkálta meg a kezefejével a haját. Talán tetves is...viszket a feje...

Aztán nézte, nézte s kezdte úgy nézni, hogy meglássa benne a nőiességét. S hirtelen átalakult előtte a jelenség. A nő félig megfordult s mellecskéi lógtak a meztelen karja mögött, a szennyesedő, de uras ingben. Hm. Ez az. A nő. Csípője olyan vékony volt s oly hirtelen kiöblösödő s felszegett, mint a hátaslóé. Bizarr ötlete támadt. Felülni rá, s egyszerre gyerek lett s lovagolni rajta.

Most a nő észrevette őt s nagy szemmel nézett rá.

- Jé, a tekintetes úr, itthon tetszik lenni?

Elmosolyodott neki, de nem felelt.

A nő összehúzta magán a ruhát, a mellén s kicsit zavarban volt.

Furcsa. Félti a varázsát.

- Maga ismer engem?

- Igen.

- Idevaló?

- Igen.

- Mi az ura?

- Asztalos. Segéd. De olyan kicsit keres, hogy nekem is muszáj dolgot vállalni.

- Az iparosok jól keresnek - mondta aztán.

- Á, dehogyis keresnek tekintetes úr, - mondta az asszony. - Most is, amit szombaton hazahozott, alig tudtam belőle kifizetni a boltost. Mi az, tessék mondani...

S elkezdte részletezni tételenként az ura összes keresetét s a saját kiadásait. Ebből csakugyan olyan nagy eltérés derült ki, hogy lassan valószínűtlen lett, hogy mégis ilyen piros egészséges s egyáltalán ál...

- És maga mennyit keres?

Az asszony megmondta s ez még parányibb összeg volt. Most már az látszott különösnek, hogy mire egészíti ki ő ezzel a semmiséggel az ura keresetét?

- Szabad itt dolgozni, tekintetes úr?

- Persze, hogy szabad. Vagy a felesége rendeleteit keresztezi talán?

Az asszony kezdte félrehúzni a szoba közepén álló bútorokat, hogy közelebb jusson a falnál levő, könyvekkel rakott szekrényéhez. Friss vizet hozott a vödörbe, hogy neki lásson a súrolásnak, de egyenlőre csak a port kezdte törölgetni.

Ő még mindig csak feküdt tovább a díványon.

Mivel egészíti ki az ura keresetét?! - gondolta magában, nézve a karcsú, nyújtózó fiatal testet s nagyon furcsát gondolt.

Most már ki kellett volna mennie a szobájából, de nem volt kedve megmozdulni. annyira magányos volt a ház. A felesége biztosan a mosásnál. Gyereknesz sehol.

- Mert tekintetes úr, - mondta az asszony, - vannak olyan súroló asszonyok, akik nem törődnek a tisztasággal, csak hogy az idő teljék. A gáz vesse fel az ilyeneknek a pofáját. A, nem is szeretek rágondolni. Ha már az ember munkát vállal, tegye is meg; igaz? Ha nem akar dolgozni, menjen az utcára. Na nem, Én abba születtem, én munkára való vagyok. Mert én tizenegy éves koromban árva lettem, mostoha apa kezére kerültem, már engem tizenhárom esztendős koromban dolgoztattak, nem volt heverő percem. Hát én megszoktam a munkát, de az affélék, tele van velük a város, azért az olyanoknak megy vígan. Tegnap is kérem, hétfő volt, egész múlt héten dolgoztunk a Kömlődy nagyságos asszonynál, s szombaton nem lettünk kész. Azt mondja a nagyságos asszony, maradjak éjszakára, van villany, fejezzék be vasárnapra. Hát hárman voltunk, az egyiknek a feje fájt, a másiknak a foga fájt. No, akkor maga is menjen haza, Szabóné, egyedül úgyse tudja megcsinálni. Jöjjön hétfőn. Elmegyek hétfőn, de vasárnap találkoztam az egyik menyecskével a korzón. Azt mondja nekem nevetve, hogy még mit nem talál ki egy nagysága, neki randija volt szombaton este.

- Mije volt?

- Randevú.

A tanár nevetett. Felizgatta ez a váratlan magányosság s ez a nő kedves volt, fiatal, üde test.

- Randi?...nagyon jó...

- Igen, nagyon jó volt neki.

Ezen újra nevetett: igen jóízűen nevetett. A tanár s a férfi egyszer: a szón és jelentésén.

- Mert biztosan többet keresett, - mondta célzással, - mint egész éjszaka Kömlődynénél keresett volna.

A súroló asszony kicsit lesütötte a szemét:

- Én is azt hiszem, - mondta.

Tovább dolgozott.

- Nem tudom mi van a szememmel, - dünnyögte, - cúgot kapott, vagy mi, folyton könnyezik.

A tanár észrevette, hogy mióta nála van, igen lassan megy a munka. Az imént, a másik szobában oly frissen dolgozott, csak úgy repült s most valami van vele.

- Magának van ura?

- Van.

- Ja igaz, már mondta, hogy asztalos.

- Igen.

- Hol ismerkedett meg vele?

- Ah, volt nekem először egy más, az borbély volt, de nem szerettem. És az nagyon fenyegetett, mert két esztendeig járt utánam és én egyre jobban ki nem állhattam s kikosaraztam, akkor azt mondta, hogy lelő. Hát elmentem Harsányba a rokonaimhoz s ott ismerkedtem meg evvel az emberrel. De mikor hazajöttem, az az első, tetszik tudni, a borbély, már meg is házasodott.

- No.

- Igen...De mikor én hazajöttem a szüleimhez, - már az édesanyámhoz, - akkor eljött s azt mondta, hogy rögtön elzavarja a feleségét, ha én szeretem őt. Menjen innen, mondtam neki, látni se szeretem. Az meg - a felesége - haragudott.

- Hogy hogy? Hát az megtudta?

- Hát igen, mert minden este nálunk volt az ura.

- Na és szólt magának?

- Igen. Szemrehányást tett, hogy én elcsábítom az ő urát. "Hagyjon békét Mariska, mondtam neki, - mert mi barátnők voltunk azelőtt, míg lány volt, de most már, hogy ő asszony volt, magáztam, mint leány, - maga tudja, hogy én a maga urát nem szeretem, mert ha szerettem volna, nem volna a magáé, elvett volna, még most is elvenne, de nekem nem kell, éljen vele, tartsa meg..." Így aztán, egy esztendő múlva éppen elvett engem az én uram, ide is költözött, mert mégis itt könnyebb egy asztalosnak munkát kapni, mint falun. De az az első még most is utánam néz, pedig már hét esztendeje ennek, most is, tegnap, ahogy táncba voltunk, egész éjszaka csak engem akart táncoltatni, az uramnak még mondtam is; az meg nevetett, mert tudja, hogy nem szeretem, hogy "miért ne, csak táncolj vele."

- Hát miért nem szereti? - kérdezte a tanár gondolkodva. Ez még nem is ötlött fel benne, hogy lehetséges, hogy az ne szeresse az embert, akit ő szeret.

- Tudom is én - mondta az asszony s nevetett -, nagyon hízelgős. Én pedig azt ki nem állhatom, hogyha valaki hízeleg. Az a legnagyobb ravaszság.

A tanár gondolkozott. Ha az a férfi annyi ideje állandóan hízeleg..., mert hiszen szerelmes...Milyen bolond dolog: éppen ezzel vadítja el magától a nőt?...

- Mondja - szólt a tanár -, ha maga így dolgozni megy, az ura nem féltékeny?

- Miért lenne - mondta az asszony s furcsa, szinte beteg mosollyal rekedten: - legfeljebb ő is keres magának mást.

- Persze, jut is, marad is.

- Inkább tesznek hozzá, - mondta a nő s különös kicsit kacagott.

Aztán elpirosodva:

- Nem tudom mi van a szememmel - mondta s a portörlő rongyot a szeméhez emelte s keze fejével dörzsölte a szemét.

Ahogy itt állt most előtte, vékonyan, emelkedő kis mellekkel, igen karcsú derékkal, olyan volt, mint egy kép, amire emlékezett: vízhordó olasz lány. A fején viszi a korsót s olyan áttetsző színekkel van festve, mintha az egész alak üvegből volna. De ez a nő, ez komoly s pozitív kis test volt s a szája olyan furcsa volt, remegett, a szeme nedves volt.

- Megálljon, megnézem, mi van a szemével...

Felállt a díványról, letette a szivarját.

- Nézzen a világos felé.

- Nem veres?

- Inkább csak könnyes.

- Cúgot kaptam.

A tanár átölelte a derekát.

- Megálljon csak, jobban megvizsgálom.

- Itt?...Tekintetes úr ne bántson, állapotos leszek, tekintetes úr, ne tessék bántani...

Ellenben semmi ellenállást nem fejtett ki.

Ebben a percben a felesége hangja hallatszott kívülről.

- Szabóné, Szabóné...

Az asszony felugrott a díványról s rémülten menekült a dézsához, a tanár pedig a kielégítetlenség őrült dühével hirtelen tovább fordult, térden a könyvpolchoz s annak az alján keresgélt a könyvek között.

Bejött a felesége.

Megállt az ajtóban s benézett.

- Maga itthon van?

Nem válaszolt.

- Ezt a szobát nem kell súrolni! Megmondtam magának - szólt az asszonyra.

- A tekintetes úr megengedte.

Az asszony élesen nézett a nőre, ahogy az gyorsan fogta a dézsáját s vitte kifelé.

Most a férje felállt egy francia szótárral a kezében.

- Grosse... - mondta hangosan - enceinte... étre enceinte...porter un enfant dans son sein...s`aggraver...grossesse...