Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka

Tersánszky J. Jenő: A csóka
- regény - Negyedik rész (4. Befejező közlemény)
38. fejezet

Abban a percben amikor ez a néhány szó csőrömön kiszaladt, egészen sajátságos dologra lettünk figyelmessé a város főterén.

Az emberek összeszaladtak. Zászlókat lengettek és összevissza kiáltozás, kavargás közepette a tömeg megindult végig az utcákon.

- Mi ez? - szólt rebbenő szemmel Gürinka. - Azt hallom: éljen-éljen!

- Alkalmasint követet választanak - vetettem oda.

De egyszerre oda figyeltetett engem is, hogy az éljenekre nem "szeretett képviselőnk!" következik, hanem a há-bo-rú.

- Hát ez meg mi? - fordult hozzám újra Gürinka.

- Ez az, - szóltam elgondolkodva, - éppen, amiről az imént beszéltem. Még pedig az emberek felsőbbséges példaadásában bontakozik itt ki előttünk. Hogy tudniillik, mikor nagyon jól folyik a dolguk, akkor a sors kegye gondoskodik róla, hogy megunják ezt az állapotot az emberek és szenvedést, nyomorúságot, gyászt és borzalmakat zúdítsanak magukra.

- Nem értem, - ámuldozott Gürinka. - Hogy önmaguk, a jó helyett rosszat?

- Én sem nagyon értem. És azt hiszem, senki sem. Vagy túlságosan is érthető. De száz szempontból is lehet nézni, mint mindent a világon.

Amit Gürinkának ebben a tárgyban elmondtam, az körülbelül egyezett tinektek Emberek, egyik legnagyobb elmétek ebbeli vélekedéseivel. (Lásd: Tolsztoj: Háború és béke.) Mert hát eltekintve attól, hogy szegény oktalan állat létemre, hogyan is merném felülbírálni a cselekedeteiket, speciáliter mint csókának éppenséggel kényes megjegyzést kockáztatnom ez ügyben.

Tudjátok, hogy az én dögmadár nemzetségem sajnálatosan pont azok közé a szerzetek közé tartozik, akiknek tiszta profit az ilyen világégés, mint a zacisoknak az ínség, a sírásónak a járvány. Minden ősi dalunk, hagyományunk úgy dicsőíti a hadjáratokat, mint valami áldásos ünnepeket. Így hát gonosz gyanúkba keveredhetnék hadi emlékeim túl heves glorifikálásával.

Mert ki fogja elhinni nekem, hogy csak az előadás művésze szól belőlem, amikor azt mondom, hogy volt ám valami égre loccsanóan nagyszerű abban az első, őszinte, duhaj nekivetemedésben, amivel az emberek szétütötték a béke hordójának áldásosan tespedő aranyabroncsait és torkig akarták habzsolni magukat a vér szörnyű piros borából?

Viszont hogyan magyaráznám meg, hogy ezzel szemben a legdühösebb pacifista is vagyok? Olyan, aki semmi okot sem ismer el elégnek arra a vér és könnyözönre és tobzódásra, amit háborúnak hívnak, bármi nagyszerű legyen is a hősköltemények számára.

Azazhogy egy okot mégis. Ha életlehetőségeitől megfosztott nép emeli öklét igaztalan és magukat agyonzabált elnyomóira és kizsákmányolóira, utolsó mentségül.

Egyebekben ha, - mint ezt nagy elmétek szögezi le, - a vérszomj és a kalandvágy ősi tébolya az, ami egymásnak bírja hajtani a tömegeket, - hát ennek a sportpályákon kezdve, a felfedező utakon át, a korcsmáig, épp elég hely és alkalom kínálkozik arra, hogy béna tagokat hozzanak haza, akikben túlbuzog a vírus.

De elég az okoskodásból. Jobb, ha az események gördülésénél maradok s tegyem hozzá, gyorsított menetben.

1914-et írtak. Nem sokan lehetnek, akikben ez a dátum ne volna emlékezetes.