Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 14-15. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka

Tersánszky J. Jenő: A csóka
- regény - Harmadik rész
31. fejezet

Ezzel szemben, persze, kellett ezzel-azzal kecsegtetnie is.

Mielőtt azonban erre térnék, beszélnem kell valamit általában városi rokonaim érintkezési módjairól.

Tudjátok, hogy a csókák nagy művészei a beszédnek. De ezeket a városi atyámfiait, tevéketlen, nyegle és simándi életmódjuk oda kerítette, hogy a beszéd nemcsak önmagáért való élvezetté vált náluk, hanem finom-finom élű fegyverré készítették ki egymással szemben.

Minden szónak csupa példálózó, sejtető célzatos zöngéje lett az ajkukon, úgy hogy egy egyenes kijelentés úgy hatott köztük, mint az én régi egyszerű parasztos társadalmamban egy becsületes pofon.

Így, ha nálunk az erdőben valamelyik férjnek esetleg nem tetszett, hogy egy társa a felesége körül köntörödik, akkor így szólt neki:

- Komám, úgy veszem észre, hogy te az asszonyt környékezed, Vigyázz! Mert letöröm a derekadat.

Erre a figyelmeztetésre aztán akár a törvény előtt is hivatkozhatott, ha beváltódott.

Míg itt, egy városi férj, a féltékenységtől robbanóan, a legérdekesebb mosollyal, legföljebb így beszélt:

- Tudod kedves barátom, a legnyomorultabb alakok azok, akik a tisztességes nők erényeire pályáznak és képesek megcsalni legjobb barátjukat a feleségükkel. Magam részéről könyörtelen tudnék lenni ilyen szélhámossal szemben.

Persze ez, és ehhez hasonló eset, mikor a magad valami kínos vagy vétkes ügyét emlegették, úgy mintha másnak dolgáról beszélnének, épp úgy lehetett súlyos becsületsértés, mint szerény nézetnyilvánítás. Attól függött hová talált.

Fel nem csattanhattál rá, mert akkor ártatlan, bámuló arc fogadott: talán csak nem vetted magadra? Szóval védtelen voltál ezzel szemben, ha csak angyal vagy vastagbőrű állat nem voltál.

Nos hát ezt a módszert, a gyávák és vénasszonyok ősi fegyverét, városi atyafiaim egész tudománnyá fejlesztették. Én, magamban vesézésnek kereszteltem el s ez a kifejezés rajta is maradt a fogalmon. Jellemző, hogy magamfajta pugris terminálta meg nyíltan.

Hatásaiban, mondhatom, borzalmas. Hipokonder kedélyekre egyenest végzetes. Tudatosan és ügyesen alkalmazva náluk, pontosan azt az érzést lehet vele költeni, mintha darazsat eresztettél volna a fülükbe, melynek fullánkja agyában furkálva pillanatnyilag és aztán visszatérően, tökéletes riadtságot és rétovát teremt az illetőben. Befolyásolni lehet aztán vele, leverni egy és ráverni más dologra valakit. Valóságos uralmi és fegyelmi eszközzé lehet faragni.

Egyáltalán az a hatása, mint a hipnotizálásnak a médiumra. Mint ahogy majdnem egy a dolog ezzel.

Triviálisan vázolom csak itt. De mint mondom, egész tudomány. Testi elváltozásokat okozhat vele, apparátusokat igénybe venni hozzá, és így tovább. Bizonyára rendszerbe is foglalták már.

Lehet beszélni talán bizonyos javító célzatú válfajairól is. De ez nagyon kényes és kétes értékű dolog. Mert csak arra kell gondolni, hogy akik legsérthetetlenebbek vele szemben, azok a legtágabb lelkiismeretűek. Már pedig ezeket nehezen lehet a társadalomban legjava egyedeinek állítani. A jobbaknak nem sok vértje van ellene. Elvégre a tudatosság sem egészen az. A büntetlenség és tökéletes lelki rugékonyság pedig mégis csak a fehér holló esete.

Okosabb lesz azonban, ha a saját tapasztalatomat mesélem el a dologban.

Csinos és így kapós fickó létemre világos, hogy városi rokonaim szívesebben vették volna, ha befoghatnak valami házasságba és megrögzítenek társaságuknak.

Nem akarom mentegetni magam, hogy hivatásom egyebüvé kötött. Sem az egyéni szabadság jogával, hogy t. i.: amíg másnak nem ártok, amit igazán nem lehetett elmondani, mondjuk egyetlen vétkemről, szerelmi kalózkodásomról és legföljebb rossz példámról lehetett szó. De hát, amily botránytalan titokban űztem ezt, a mások túlzott kíváncsiskodásának vétkét a magán ügyekbe, igazán nem vehetem magamra.

Bánom is én, egyszóval. Csak tényekről beszélek itt.

Városi rokonaim tehát munkába vettek.

Amire elsősorban szükségük volt, az bizonyos tapogatózás kellett legyen gyöngéim vagy múltam kihágásai körül. Olyan, ami nemcsak általános vétségnek vagy szégyelleni valóknak számít, hanem magam is annak érzem.

Főnyereményük lett, hogy Jakrikáék könnyűvérű társaságában elfecsegtem természetellenes vonzalmaimat a galambszűz iránt. Ebben a kompániában ez semmi erkölcsi rémséggel nem csengett. Ámde, már említettem, mekkora bűn ez például csóka nyárspolgári családok szemében.

Már most tudjuk, ott vagyok egy kedves családi körben. Mindenki ildomos, érzékeny s aggályos.

Egyszerre mögöttem vagy mellettem szelíd társalgási hangon, így kezdenek beszélni:

- Érdekes, hogy ahány idegen fiatalember idejön közénk, mintha iszonyodnék vagy rettegne a jó társaságtól. Mind ott köt ki a Jakriáék aljas körében.

Erre persze felfülelek. Mert ez mintha én volnék. De már folytatják:

- Igen, utóbb is egy igen rokonszenves fiatalemberről hallottam, hogy első útja odavezette. Vidéki szintén. Nemrég van a városban.

Nohát ez csak én lehetek. Kissé kellemetlen, hogy már tudják vidéki származásomat. Hó, ez még hagyján. Most jön a defter:

- Na, ami ezt a fickót illeti, - hangzik valakitől, - nem is olyan nagy nyereség volna társaságunknak. Úgy hallom, az illető beteges hajlamú egyén. Valami jércével kezdett viszonyba egy baromfiudvarból.

Erre már sápadok és borzongok. A szemem réved. Éktelen gyalázat sül ki rám mindjárt.

- Hallatlan! Szörnyűség! - hallom is körülem a megbotránkozást. - Igazán nálunk is vissza kellene állítani a vésztörvényszéket. És kivagdosni közülünk az ilyen vérszennyesítőket.

- Hát, - szól közbe más, - ez csak mind annak az eredménye, hogy a családi élet romlik. Nem lennének ilyen csókák önmaguk és a társadalom fekélyei, ha törvény volna, hogy becsületesen családot kell alapítania mindenkinek. Az olyan Jakrika félék nevelik ilyenné a csóka ifjúságot. Hogy végül ilyen torz szenvedélyekbe süllyedjenek és a világ csúfjaivá zülljenek. A tisztességes hajadonok pedig itt maradnak pártában.

Nos erre maga házigazdám, egy szende, eladó csókaszűz édesapja szólal meg. Éspedig egyenest hozzám fordul:

- Eh! Ez butaság! Az illető, afelől, hogy egy jércét meglegyint a szárnyával, a világ legderekabb és legegészségesebb csókája lehet. Sőt lehet, hogy az egész önvádaskodása egy tréfa. Inkább azért szólják meg, mert idegen. Pedig hát a mi csámpás ifjaink nem olyan elsőrendű pártik, hogy el ne kelne köztük egy másfajta legény. Az én bájos kis Riköki lányom is azt mondja: sohasem megyek férjhez apuskám máshoz, mint egy erőteljes, egyszerű, nem körünkbeli fiatalemberhez.

Megérzik-e hűen a szituáció? Egy csókalélek halálos, tétova, bűntudatos rebegés árjában fuldokol és egy gyöngéd, bocsánatos szalmaszál kínálkozik feléje.

Hát ez az! Csak ezt az állapotot kell tudni felkölteni bárkiben és aztán egy kissé beirányítani a szándékát az általunk óhajtott szerint.

Persze nyitva van ezer más eset. És hát amennyire társadalmi törekvések, harcok, ellentétek forgatagát és aknászait ismerni, nem mindig bizonyos, hogy csupa épületes és kívánatos rév az, amely felé hasonló evickélők taszítódnak kifelé a vízből.

De hát ezt már képzeleteteknek hagyom.

Magam részéről mondhatom, ennek a tollazat alatti hadjáratnak első hatásai alaposan felzavarták a kedélyemet. De aztán hogy is mondja a jó öreg hazai közmondás? "Egyik fülem bal, a másik nem hall."

Ezt tettem ott. Mert ha nem nehéz ártatlan képpel a zsigerébe harapni valakinek és aztán szelíden balzsamot mutatni fájdalmának, akkor épp oly könnyű egy becsületes buta pofát vágni a tréfához és aztán nézni tovább, amiből élünk.

Ezt tettem, mondom. Természetesen attól fogva, hogy megneszeztem a dolgot. De azért kétségkívül hagyott bennem bizonyos csömört ez újabb boldogításom a társadalom részéről.

Ilyenkor jön el az ideje némi elmélyedés vágyának általában, az élet furcsa és nem mindig cirógató zűrzavara fölött.