Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 14-15. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka

Tersánszky J. Jenő: A csóka
- regény - Harmadik rész
30. fejezet

Ettől fogva igen víg világot éltem.

Soha olyan kedves, huncut, fesztelen mulatságokban nem volt részem, mint amilyenek e két kis csóka-pipi körül zajlottak.

Valami olyasmit leltem meg köztük, amire érdemes kissé bővebben kitérnem kommentárostul.

Kifogás egyetlen lehetett. Az, hogy másokkal is osztoznom kellett bő kegyeikben. De mit mondjak erre? Én sem önző, sem féltékeny természet nem vagyok. És őszintén szólva, a félés érzését a szerelemben kissé alantas tulajdonnak tartom. Bár megengedem, hogy természetszerűleg érthető járuléka. Sőt azt is, hogy esetleg afféle enyvet jelent, ami összetartja a családokat a tisztességben. De nem akarok általánosítani. Csak magamról óhajtok beszélni tovább.

Nálam a féltékenység érzése minden ha úgyszólván csak a praktikus oldalával kifelé jelentkezett. Úgy értem ezt, hogy föltétlen dühös voltam, ha pont az orrom elől csíptek el egy édes órát. De úgy, egy nőre, mint olyanra, messziről, alig tudok rá példát, hogy féltés támadt volna bennem.

Meglehet, hogy ifjúságom különös viszonyai tették ezt. Hogy nem szabadott tulajdonomnak tekinteni szerelemem tárgyát. De én azt hiszem, inkább hajlamok ügye ez. Hogyha nem egyéni lehetőségeké. Láttam mindig, hogy válogathatok, tehát nem ragadtam egyhez.

Az föltétlen mentségem, hogy annyira és olyan kivétel nélkül szeretem tényleg a nőket, hogy már ez a közvetlen és aggálytalan gyöngédség sem bírna megállapodni egynél.

Nohát ennek a titkolt érzésemnek a teljes méltánylatát találtam meg Jakrika és Küriki társaságában. Mondhatom, teljes megelégedésemre.

Mert, hogy másfajta nők mennyire nem méltányolták soha ezeket a fennakadástalan hajlamaimat a vonzalmak terén, mondanom sem kell. Nemcsak saját vonatkozásában, de mindig és általában a legnagyobb dühvel és megvetéssel ítélték el.

Menjek azonban az esetek nyomán.

Úgy volt, hogy a toronybeli látogatásaimat nem foglalhatta le egészen a Jakrika és Küriki társasága. Igényt tartottak rám az úgynevezett tisztességes csókanépek is. Különösen pedig a szépnem.

Már most én voltaképp nem is idegenkedtem tőlük. De hát tudvalévő, hogy életem minden gyászát és nyomorúságát a tisztességes csókanépek jóakaratának köszönhettem. Hát óvatosnak kellett lennem. Azért nem igyekeztem komplikáltabb kalandokat keresni. Kényelmesebb volt Jakrikáék társasága nekem.

Sajnos ezzel nem menekedhettem meg a tisztességes csókanépek szemrehányásaitól:

- Hiszen azokhoz a Tündérkisasszonyokhoz csak holmi züllött fráterek járnak! - nyeltem le egyre a korholást, azaz hogy inkább példálózásokat a jó társaságokban.

Ez még hagyján. Elvégre a tisztesség formáit tényleg a tisztességnek van joga megállapítani. De mit szólhattam volna aztán, mikor ilyen érveket is hallottam ugyanott:

- Ugyan-ugyan, hát hogy lehet egy csinos, derék, fiatal csókadendinek Jakrikáék után farkolni? Hisz az valóságos szegénységi bizonylat, hogy valaki olyan makutyi, hogy nem bír magának valamirevaló kalandot keresni jobb nőkkel, csak ha készen kapja ilyeneknél.

Mit tegyek ehhez? Csak nem kívánhatom meg magamtól, hogy a tisztességnek a visszájára fordított nézeteit is megvédjem?

Bizonyos egy, hogy ezek a nyilak akár előre, akár hátra lőve, találtak. És ha egyenlőre okosabbra nem serkentettek, rontani azért tudtak.

A hiúságom, sajnos, nem volt még eléggé sérthetetlen. Bántott, hogy valóban afféle pupák lakna a bőrömben. Nevetségesebb volt azonban, ahogy bántalmaimat hegeszteni iparkodtam. Például megesett, hogy nem a jó társaságban, hanem maga Jakrika és Küriki előtt mentegettem magam amiatt, hogy velük barátkozom. Így elkérkedtem előttük régi hódításaimmal, hogy belássák, nemcsak magukfajta, de magukra tartóbb hüölgyek kegyeit is élveztem már. Meg természetesen azzal is, hogy a jelenben sem volna reménytelen, ha körülnéznék a társaságbeli hölgyek közt. Sőt többek közt elmondtam nekik még Girrike a galambszűz iránt való reménytelen szerelmemet is.

Nyilvánvalóan azt hittem, hogy megnyerőbbé tesz, ha holmi regényes szenvedélyek színeivel mázolom be magam. Hiszen még kezdő voltam az életművészet iskolájában és talán úgy volt, hogyha magamtól nem vártam el az odaadást és állhatatosságot a szerelemben, a nőkét azért nem bántam. Naivul úgy véltem ugyanis, hogy ez a gyönyöreinket is fokozza. Holott világos, hogy inkább enemű érzelmek szükségelik azt, amiket a barátság neve alá foglalnak.

De jobb, ha nem bonyolódom bele ebbe az elemezgetésbe. És egyszerűen bevallom, hogy mielőtt még a jobb szoknyák körül sikert értem volna, többrendbeli ostobáskodásaimmal sikerült megutáltatnom magam Jakrikával és Kürikivel.

Egyszóval, az úgynevezett tisztesség megint kicseppentett a vidámság rózsakertjeiből.