Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 14-15. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka

Tersánszky J. Jenő: A csóka
- regény - Harmadik rész
27. fejezet

Hogy elhagyjam valaha kedves gazdáimat, nem is ötlött fel nekem. De kinőtt szárnyam mégis olyan gondolatokat vert fel bennem, hogy ki kell bővítenem tapasztalataimat otthonom körén kívül is. Meg kell ismernem a várost: az életet...

Azazhogy micsoda beszéd ez? Saját magamat nem áltatom itt, mint egy népszerű regényíró? Vagy másokat, mint egy ténymegállapító parlamenti bizottság jegyzőkönyve? Hisz most jut eszembe, ez itt az emlékiratom.

Egy édes legyező volt hímezve az én elnomádkodhatnékom zászlójára. Olyan, amilyet a csókanői farktollak alkotnak élveteg gerjedelmekben. A többi csak hetye-petye-lefetye!

Szerencsét akartam próbálni városi atyafiamnál. Elvégre nemzetségem ordináré kebeléből száműzve s ily sikeres leválásommal a kultúrában, csak méltóvá tettem magam ismeretségükre.

De vártam, míg szárnyam egészen megerősödik.

Mert el kellett hinnem, amiket a verebek és galambok meséltek a város ezer veszedelméről így legfőképp az embersuhancok gyilkos csúzlijáról. Annyian mutogatták meg nekem törött szárnyukat és egyéb sérüléseiket.

Egyszóval, a kalandozás még akkor is visszariasztott, mikor már a kaszárnya legmagasabb kéménye is behódolt röpgyakorlataimnak.

Végre is úgy határoztam el magamban, hogy legjobb lesz, ha kis gazdám oltalmában teszem meg az első kémszemlémet. Mivel különben is tudtam, hogy a toronynak ott kell lennie az iskolája körül.

Elég az hozzá, hogy egy reggel, lehető észrevétlen utána szálltam ereszről-ereszre.

Hanem, a kaszárnya kapuján kimenet, Miska mégis észrevett. Azt hittem, hogy visszakerget, mint máskor is. De nagyobb volt a csodám, hogy ehelyett ő intett magához. Rászálltam tehát a vállára és elindultam vele.

Csakhogy mindjárt különös csalódás ért. Mert alig tettünk pár lépést, az egyik sarokból két vagy három kis gazdámhoz hasonló fiú bukkant fel. Füttyentettek nekünk és erre a kis gazdám hozzájuk csatlakozott. De nem a torony iránt vették aztán útjukat, hanem ellenkezőleg kifelé a városból. És mihamar nemcsak a legvégső házakon voltunk túl, hanem nekivágtunk a réteknek.

Gyönyörű tavaszi nap volt. Ó csókák verőfénymosolyú Zöldszárnyú istene! Nem tagadhattam meg magamban a szabad természet gyermekét. Egyszerre ujjongás és sírás jött rám az illatos mezők s a távoli erdő megpillantásán.

Végre is egy kedves bokros helyen, egy kis patak partján állapodtunk meg elhatározóan. Miska gazdám társaival együtt ledobta könyveit a fűre és mellé heveredtek.

"Ez legyen hát az iskola? Az a rettegett iskola? Hiszen ez egy kellemes hely! Miért irtózik úgy tőle kis gazdám?" - tépelődtem magamban.

Pedig hát úgy látszott nem tévedek. Mert egyszerre Miska gazdám csakugyan felvette a természetrajzot és így szólt:

- Most térjünk át szemléltetően a puhaszárnyú rovarokra: Tehát: A mezei szöcske vagy közönségesebben prücsök. Tudományos neve: Cirpetus hossulabiensis. (Griffe Linné). Polgári foglalkozása a rovartársadalomban éhenkórász művész, operaénekes és akrobata... gyertek, fogjunk egynéhány kísérleti alanyt közülük, hogy a természetben tanulmányozhassuk őket.

Erre kis gazdám és társai felugráltak és hangyákért indultak a legközelebbi zsombékhoz. Ezeket katonáknak hívták és beeresztették a prücsöklyukba. Csakugyan ki is hoztak egy csomó prücsköt. Ugyancsak fűszálakkal is kiszekáltak néhányat. Aztán leterítették a könyveket és azon ugratták őket.

"Ez legyen hát a tanulás? Hisz ez generális dolog!"

Én is buzgón vettem részt ezekben a bogártani munkálatokban. Jutalmul enyémek lettek a megsérült kísérleti alanyok. A prücsökhús is körömfaladék.

Hanem mikor legjavában dőzsöltünk a tudományokban, egyszerre csak nagy riadalom támadt a fiúk közt.

Egy bokor mögül Hantunyek őrmester úr lépett elő s a fiúk hárman hétfelé szaladtak. Csak Miska várta sápogva az öreget, aki nádpálcáját tartotta a kezében.

Engedjétek el nekem. Hogy tovább ecseteljem a következő dicstelen pillanatokat. Elvégre kis gazdám fájdalma és gyalázata engem sem emel a szemetekben.

A többitől már csak az fontos, hogy nagy gazdám maga előtt kergetve kis gazdámat végre is egy nagy, emeletes sárga épület kapujában tűntek el előlem, aminek homlokára vakolat betűkből ez volt kirakva:

"Alma mater."

Hogy bevalljam, rászálltam sorban az ablakaira, hogy lássam, mi történik kis gazdámmal. Egyik teremben csakugyan felfedeztem, amint tatája átadta egy komoly úrnak, aki egy csomó fiúnak papolt egy nagy ládából. De abból az újabb kegyetlen helyzetből, amibe kis gazdám ezúttal másodszor került itt, megértettem az összes iszonyát az iskola emlegetésétől is.