Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 14-15. szám

Karinthy Frigyes: Levél H. G. Wels-hez
A Short hystory of the World" költőjéhez és a "First men in the moon" tudósához [+]

Kedves H. G. Wels,

meg akarom kérni Önt, olvassa el figyelmesen ezt a kis szatírát, amit zaklatott lelkiállapotban és keserves életkörülmények között írtam néhány évvel ezelőtt. Nálunk, kis Magyarországon vegyes érzelmekkel fogadta kritika és közönség - ismernie kellene furcsa írói pályafutásomat és beállításomat, hogy ezt megértse. Most, hogy németül és talán angolul is megjelenik, megint elolvastam és ekkor jutott eszembe, hogy sürgősen beszélnem kell Önnel erről a munkáról. Mindjárt elmondom, miért csak most és nem előbb, már akkor, mikor megírtam és miért éppen Önnel.

Én ezt a könyvet nem akartam megírni, vonakodva és ellenszenvvel írtam, abban az időben jobban szerettem volna boldog regényt, kacagtató színdarabot, vagy szép verseket írni a magam és mások vigasztalására. A gondolatokra és ötletekre, amikről szól, nem voltam büszke, jobb szerettem volna elkergetni, elfelejteni őket, kidobálni magamból, - nem szeretek tartalmas ember lenni, élő ember szeretek lenni, minden pillanatban megújuló tartalommal. De ezek a gondolatok és ötletek mégis meg voltak és lén egyszer egy téli délután, uzsonna közben, persze kettesben, egy kedves és bájos és elég művelt úri hölgynek a mulattatására röviden el akartam mondani mindazt, ami Capilláriában van: ha ekkor elmondhatom, soha nem írom meg. De valami baj volt, a hölgy eleinte figyelt, aztán szórakozott lett, pedig szerelemről is szó volt. Később fel is ugrott, egy barátnőjének valami ügye jutott eszébe, akinek telefonálni kell. Mire visszakerült, bár udvariasan kért, hogy folytassam, kiestem a kerékvágásból, jelentéktelennek és időszerűtlennek éreztem az egészet, másra tereltem a beszédet. Igaz, hogy neki is mennie kellett aztán. De bennem maradtak és később egyik barátomnak említettem, futtában, ezeket a gondolatokat és ötleteket. Férfiakkal másképpen van az ember: vitatkozott, érvelt, csakhamar elhallgattam, láttam, hogy másról beszél. S mert mindig beleesem abba a hibába, hogy jobban érdekel annak a személye, akivel beszélek, mint a vita tárgya, inkább ezt is abbahagytam. S hogy ilyenformán nem akadt, akinek elmondhattam volna ráfanyalodtam arra, amit irodalomnak neveznek: hogy egyszerre mindenkinek mondjam el azt, amit külön-külön senki se akar meghallgatni. A könyv megjelent, vitákat vártam, ellenkezést, hozzászólást. Mindez elmaradt - néhány ostobaságot írt néhány hiú és fáradt kritikus, rajongó fiatalemberektől zavaros leveleket kaptam, amikben azt igyekeztek kimutatni, hogy csak ők értenek engem, mert ők még nálam is okosabbak. Az asszonyok tréfásan megfenyegettek ujjacskáikkal, aztán csönd lett.

Most a német kiadás sajtó alá rendezésekor átnéztem Capilláriát. És három év előtti önmagam hatása alatt különös izgalom és nyugtalanság fogott el, szívdobogást kaptam, az ájulás környékezett. Szóról-szóra így volt, higgye el - eszembe is jutott és nem véletlenül, Rousseau "Vallomásai"-nak egy passzusa. A genfi remete elmondja, hogy egy magányos sétája közben - ha emlékszik rá, szeretett gyalogolni - az emberi társaság együttélésének különös ellentmondásán töprengett - hirtelen mintha világosság gyúlt volna benne, egy egyszerű összefüggés felismerésének formájában, meg kellett állnia - a közelben egy körtefa volt, annak támaszkodott neki. S félig önkívületben, megálló szívvel és aggyal a matematikai törvények vakító tisztaságában bontakozott ki előtte felfedezésének első vázlata. "Mikor magamhoz tértem" - írja a zord puritán - "csak azt láttam, hogy mellényem egészen iszamos lett lecsurgó könnyeimtől s hogy három órája állok egy helyben". Így született meg a "Contrat Social", az a mű, amely nélkül - Ön is hirdeti - talán később tört volna ki a társadalomnak eddig egyetlen sikeres forradalma, a francia.

Eszemben sincs, hogy eszméim jelentőségét Rousseauéhoz vagy Rousseauét a magaméhoz hasonlítsam: igazán kevés közük van egymáshoz. De ezt az izgalmat ismerem: saját munkámnak, a Capilláriának elolvasása után rázott meg elementáris erővel. Amit akkor gondoltam és hevenyészve megfogalmaztam magamban, az egyszerűbb és kézzelfoghatóbb dolog, mint amiről Capillária beszél - és mégis túl van Capillárián, túl van azon is, amiről most szeretnék néhány szót dadogni ebben a levélben. Ha könyvet írnék belőle, ennek a könyvnek a szerény címe ez volna "A kétnemű Ember vagy a Nemi Szerződés". Sietek bevallani, hogy ezzel a "Kétnemű Ember" című könyvvel is úgy vagyok, mint Capilláriával voltam annak idején - szívesebben mondanám el az egészet egy kedves, okos, másnemű embertársamnak, de most már tudom, hogy nem hallgatna végig, kénytelen leszek vagy megírni vagy elfelejteni az egészet. Miután pedig okom van jobban tartani az utóbbi eshetőségről, mint az előbbitől, miután remélem, hogy a "Kétnemű Ember" című elvi tanulmány megírása helyett jobb dolgom is akad és nem ambícionálom, hogy a házasság és szerelem nagy forradalmának úttörői közé tartozzam, szeretném, ha legalább annyi maradna meg ennek az órának emlékéből, amennyi elég hozzá, hogy ezt a Capillária című munkámat mentegesse és védelmezze és magyarázza és hozzáférhetővé tegye annak a számára, akinek véleményét tisztelem.

Véleményekről, gondolatokról, igazság keresésről, alapfogalmakról, helyes fogalmazásról volt szó: Önre kellett gondolnom. Amit Ön és Önök néhányan odakint. Angliában csinálnak - bizonyára nem mondok ezzel újat Önnek - az külső formában nagyon hasonlít valamihez, ami itt Európában néhányszor már megtörtént - először talán nem is Európában, csak Európa számára, Alexandriában - utoljára a tizennyolcadik század második felében, Párizsban. A párizsiak már tudatosan enciklopédistáknak nevezték magukat: ők már tudták, hogy a kibontakozás nagy művének alapja az analízis - a rettenetesen összekuszálódott fogalom komplexumokat, melyeknek téves kapcsolódását a gyakorlati eredmény, szörnyűséges közállapotok mutatják, fel kell bontani, szétszedni, széttörni, ha másképp nem megy, megkeresni a tiszta, egyszerű fogalom elemeket, hogy aztán természetes, egészséges módon lehessen összerakni megint. Félig-meddig elvégzett munkájuk után megint gyom és dudva verte fel a kertet - jött a tizenkilencedik század, jött Napóleon: az alapfogalmakat nem a csendesen tűnődő ész és szív, hanem a rémülettől felzaklatott idegek kapcsolták átabotába. Eredmény: Hegel és Haeckel, Marx és Metternich. Általános védkötelezettség, világháború, halva született forradalom: egy század, aminek lángelméiről sorban mutatta ki a pszichológia, hogy egytől-egyig őrültek voltak - s nem akadt, aki feltette volna a kérdést: - micsoda gyalázatos, pokoli század lehetett, aminek lángelméi megőrültek?

Most önök, néhányan Londonban, írók, ha nem is tudatosan, újra felveszik az abbahagyott munkát. A finnyás német esztétikus gőg némi lenéző dicsérettel intellektualistáknak nevezi önöket - valahogyan szeretné kitudni önöket az irodalom szent berkeiből, azzal a megokolássál, hogy önök néha, ha kedvük szottyan, fogalmak tisztázásával is bíbelődnek s ezzel érdemtelenné váltak az ihlettel alkotó művész rangjára és méltóságára, aki természetesen a központi idegrendszer megkerülésével, a periférikus idegeken át, legfeljebb a hasán keresztül hozza létre a Nagy Tükröt, melyben a valóság meglátja önmagát. Oda se neki - never mind! Legfeljebb kiderül, hogy az irodalom nem is művészet - annyi baj legyen. Ha nem művészet, bizonyára több annál, - az egész embert képviseli, szőröstül-bőröstül, szívestül és eszestül, szemestül, fülestül, egyebestül. Szemben a valódi művésszel, aki mindig csak egy szervet reprezentál: festő a szemet, muzsikus a fület, szobrász a tapintást, költő a szívet, bölcselkedő az észt. Legyenek büszkék az anatémára: így van, ahogy mondom. Ha egyszer az isten, aki ráér, mert van ideje, mégis csak lelátogat a földre és követet rendel magához, beszámolni az ember viselt dolgairól: ez a követ mégis csak az Író lesz - festő és muzsikus és filozófus csak kísérni fogják útjában, hogy tolmácsolják őt, hasonlatokkal illusztrálják az Egyetemes Gondolat, mely rombol és teremt.

Rombol és teremt és szétszakít és összeköt, időn és téren át. Most míg ezt írom Önnek, egy budai kis kávéházban, a rikkancs lappéldányt tett le elém: az első oldalon nagy betűkön olvasom: Chamberlain, Benessel való tárgyalás után, be akarja terjeszteni a parlament elé az Európai Egyesült Államok alkotmányáról szóló törvényjavaslatot. Nem tudom mit jelent, mi igaz belőle, mi lesz belőle, nem tudom, hogy álljak fel a gondolattal szemben, eltiport, megvert, kifosztott, megkínzott ország, eltiport, megvert, kifosztott, megkínzott gyermeke, - nem remélek és nem félek, nem hiszek a javaslat jóhiszeműségében, komolyságában. De nyilvánvaló: ha semmi más nem lesz belőle, annyi maradandó haszna és eredménye meg lesz ennek a javaslatnak, hogy nekem alkalmas fordulatot adott rátérni tárgyamra. Mert sokféle nagy közösség és hovatartozás zűrzavarában elém varázsolta egy minden közösségnél, európaisságnál, államnál, országnál, hazánál, nemzetiségnél, fajnál talán még családnál is kisebb, tehát szorosabb és mélyebb, már régen meglévő, minden Egyesült Államok Alkotmánya nélkül is egységes törvénnyel érvényes közösség megnyugtató látomását: az élet folytonosságában hívő és gondolkodó írók közössége ez, európa szerte és világszerte. Ennek a közösségnek közös öröm és közös bánatdiktálta törvényét - polgárainak egy kötelessége van: akarni és keresni a jót és helyeset és szépet, a rossz és helytelen és csúnya helyett. Térben és időben, élők és holtak, tagjai ennek a közösségnek, csinálják, építik a Nagy Enciklopédiát, vakon néha, elkeseredve, felépítve, lerombolva megint - ha már olvasta volna Capilláriát, melankolikusan hozzátenném: Halvargot, a bullok tornyot, amit romba dönt a Goncsargó.

Jól emlékszem az Új Bibliára, - volt idő, úgy látszik, mikor így képzelte el az Enciklopédiát. Nos tehát - tekintse ezt a levelemet egy szerény, de a fent jelzett közösségbe tartozó érdeklődő figyelmeztetésének, aki, ha mással nem, legalább ezzel a figyelmeztetéssel szeretne részt venni a munkában: vigyázzanak, az idők alkalmasak rá, hogy ez a Biblia tökéletlenül, döntő és pótolhatatlan hiányokkal készüljön el, ha csak önök angolok akarják megcsinálni! Az angol enciklopédisták, az angol írók, élükön jelenleg talán éppen Önnel már eddig is mély utakat ástak az összekuszálódott fogalmak bábeli zűrzavarában - nagy vonásokban fölvázolták a Mű keretét, foglalkoztak múlttal és jövővel és a jelennel is, új történelmet álmodtak és új utópiákat eszeltek ki, tanulmányozták a politikát és társadalom bölcseletet naivan, érdeklődő szemmel, Cartesius gyermekszívének friss kedvével, csaknem egészen szabadon. Rengeteg szép, okos, mindenek felett tisztességes könyvet írtak az emberről, mindegyik alkalmas rá, hogy a leszúrt eredmény egy műszót magyarázzon a Nagy Enciklopédiában, mely mindenkihez szól, a föld kerekségének minden emberéhez, mert csak az kerül bele, ami állandóan és mindenütt emberi, emberhez szóló, ember által érthető.

De az istenért uraim, van egy terület, a jelenségnek egy kategóriája, ha úgy tetszik, amihez önök angol írók - angolokat gondolok, nem skótokat és íreket - egyszerűen nem értenek, ahol önök úgy mozognak, mint fóka a parton, amihez nincs érzékük, nincs szemük és szívük, még csak nem tudják magukról, hogy nincsen, - agyrémnek, őrületnek, betegségnek gondolják a szenvedést és nyugtalanságot, amit a jelenségek okoznak, mint a Diderot "vakok országának" lakói a szín és fény benyomások okát. Éghajlat, különleges vérmérséklet, elkülönbözött gőgös állami és társadalmi törvények által elnyomott, elcsökevényesedett érdeklődés az oka ennek a vakságnak - vagy talán csakugyan az a közmondásos angol álszemérem (hypokrisy) amit írek és skótok annyit csúfolnak, - nem tudom. Hogy magyarázzam meg, hogy értessem meg Önnel, mire gondolok? Képet próbálok Ön elé állítani. Tükörképet, tulajdon lelki arcuk tükörképét, aminek az Ön által láthatatlan fehér foltjaiból, a negatívumokból legalább quantitative következhetett ennek az önök által felszántatlanul hagyott területnek jelentőségére. Angol könyvet veszek elő kapásból - kettőt vagy hármat, a legjobbakat, elsőrangú reprezentatív műveket, regényeket. Gyönyörködő lélekkel élvezem egyiknek csendes, mély bölcsességét, érzékeny megértését, megértetését mindennek, ami emberi, - a másik elragad bátorságával, ahogy farkasszemet néz az élet kegyetlen igazságával - a harmadik fellelkesít, megrázza képzeletem, csodás lehetőségek, még csodásabb valóságok kápráztatóan éles rajzával, mindig teljes kört leíró pazar gazdagságú reflektorával a képzettársításnak. Olvasom és élvezem - és akkor egyszerre jön a vakság. Mind a háromnál ugyanakkor, ugyanazzal a jelenséggel szemben, szinte ugyanabban a pillanatban.

A regényben egy nő jelenik meg.

És abban a pillanatban az angol író mekegni kezd, komoly, tűnődő, kedves arca torzba szalad, a derekát riszálja, nem lát és nem hall, áporodott vicceket mond, medvetáncba fog. Az ember nem hisz a szemének: egy oldalt fordít és a zordon szépségű pompás tájkép helyén, amit mondjuk egy Jack London regény elfutó vászna tárt fel: képes levelezőlap, komisz olajnyomat, csokoládé reklám vigyorog. A szerző mentegetőzik: egy szőke nő bűvös mosolya tette ezt.

Kedves H. G. Wells, félre ne értsen, a szőke nő mosolyát bűvösnek tudom magam is és áldom érte istent és a sugárzó napot, hogy egyebek közt ezt is megteremtette. De micsoda bűvölet az, ami a hegedűsírásból és orgonazengésből komisz, fülhasogató, kínos verkli mekegést csinál? Fordítva kellene lenni, azzal a bűvölettel!

Mi történt hát, hogy eshetett, hogy nem így esett?

Mégis a németeknek volna igazuk, hogy önök, racionalisták, csak a dialektikában erősek, de rögtön megdermednek, komikusan tehetetlenné válnak, mihelyt az Élet Titkos Mélységeinek szele csapja meg önöket?

Nem, nem, egészen bizonyos, hogy nincs igazuk. Mert a Szőke Nő odaát, náluk is megjelenik, megfelelő helyen és a bűvölet odaát náluk is beáll: azzal a különbséggel, hogy a holdfényben fürdő képes levelezőlap helyén ezúttal városligeti panoptikum borzalom kamrájának viaszfigurája hökkent meg. Ugyanannak a szőke nőnek most fekete a haja, mosolya sátáni bűvöletet áraszt, a kezéről vér csorog, szemei vészesen lobognak, - feltűnően hasonlít egy szoknyában járó zupás őrmesterhez, aki kézitusából bukkant elő, miután ötven kozákot levágott és legszívesebben leharapná az orrodat.

Mindez nagyon szép és a filozófus bólogat: Hja, hja! Ez azt jelenti, hogy a nő sátán és angyal egy személyben és hogy keserű, meg édes az asszonyi állat.

De mit tegyek én, mihez fogok én e csokoládé angyallal és a zupás őrmesterrel, aki se sátán, se angyal nem vagyok, hanem eleven ember és szeretnék egy eleven...

azaz, hogy álljunk meg egy pillanatra: mit is szeretnék én?

Mielőtt a valóság kettős tükrét, a Csokoládéangyalt és a Zupás Őrmestert, vagyis a tizenkilencedik század nőszemléletét megismertem volna, gyermekkoromban (véletlenül nagyon jól emlékszem gyermekkoromra) még elég szabatosan tudtam. A valóságot nem láttam kettősen, nagyon megfogható és kompakt valami volt a valóság: úgy hívtam, hogy: én, és valami nagyon határozottat értettem ezalatt, bár a természettudományok ismerete híján akkor még nem tudtam, hogy a véglényen és a missing link-en keresztül hogyan vált lehetségessé ez a valami. Valószínűleg ezért nem tudtam arról se, hogy emlősállat vagyok, eleveneket szülök és azokat saját emlőimből táplálom. Az első kellemetlen tapasztalatom az volt, hogy egy kislányt hoztak a rokonok, akivel ha kettesben maradtunk, nagyon jól meglettünk volna. Játszottunk volna és mulattattunk volna egymást - ha végig így maradunk, kettesben (bocsásson meg az illetlenségért) valószínűnek tartom, hogy Darwin és Haeckel nélkül, magunktól rájöttünk volna, hogy emlősállatok vagyunk, eleveneket szülünk és azokat saját emlőnkből tápláljuk. És ebből semmi baj nem lett volna, ennek mindketten egyformán örömet tudunk okozni, emiatt se össze nem vesztünk volna, se egymás fölé kerekedni nem akartunk volna: ebből semmi utálatosság nem lett volna, ahogy én magamat, meg őt ismerem. A kislányból nem lett volna se csokoládé angyal, se zupás őrmester, hanem együtt szerettük volna az angyalokat és utáltuk volna az ördögöt, - lett volna belőle egy hozzám legalább annyira hasonlító, mint amennyire különböző drága, kedves, édes társam az Emberben és én soha meg nem írom Capilláriát, hanem szép verseket írtam volna neki és magamtól kitaláltam volna neki a repülőgépet és rádiót is, kategorikus imperativust is és ő magától kitalálta volna nekem a mákos-rétest és a capricepárnát és istent és a túlvilágot.

Nem tehetek róla, még ma is meg vagyok győződve, hogy mindez így lett volna, ha rokonok nincsenek. De rokonok voltak és a rokonok azon kezdték, hogy én álljak fel és adjam át a helyemet a "kis kisasszonynak" és segítsen fel a kabátját, amit maga is fel tudna venni. És azt mondták, nem szégyelled magad, milyen gavallér lesz belőled, nem tudod, hogy a nőkkel udvariasnak kell lenni? És röhögtek hozzá. És én abban a pillanatban meggyűlöltem a kislányt és igazam volt, hogy meggyűlöltem, mert abban a pillanatban ő is affektálni kezdett és szétterpeszkedett a széken és elvárta, feladjam a kabátját, amit ő maga is fel tudott volna venni. És attól a pillanattól fogva gyűlöltem őt, mert azt mondták, hogy azért legyek hozzá gyöngéd, mert ő gyengébb - és arra gondoltam rögtön, hogy ha én őt pofon vágnám, leesne a székről - de hát ő pofon vághat és megalázhat engem csak azért, mert én nem üthetem vissza, udvariasságból?

Persze később megtudtam, hogy van valami egyéb oka is az udvariasságnak, mint az, hogy a nők gyöngébbek. De ez keveset változtatott a dolgon. És mindig újra, ha találkoztam vele, akár ő közeledett hozzám, akár én közeledtem hozzá, valami közénk került, valami káprázat, amit nem tudtam eloszlatni. Én sokat tanultam és tanítottam is, ő pedig nem tanult és nem tanított semmit és mégsem tudtam fölébe kerülni, se alul maradni, de mindig újra megbuktam előtte és önmagam előtt, mikor harcba szálltam vele. Legyőztem a nehéz kérdéseket, megnyergeltem a természet erőit, leküzdöttem magamban az ösztönöket. Felkorbácsoltam az akaratot, kinyitottam a rejtett fiókokat. Hiába, a nővel szemben nem segített semmi, azonkívül, hogy férfi voltam. Pedig hát én igazán több vagyok, nem igaz? És közben folyton jelentkeztek a rokonok és bíztattak és magyarázták, hogy mit tegyek vele. Az egyik rokon a romantikát ajánlotta, - nem ízlett, nagyon sok volt benne az alattomos hízelgés: nem ment a fejembe, miért rejtélyesebb vagy kevésbé rejtélyes ő, mint én? A másik, egy német rokon, korbácsot adott a kezembe - utálattal dobtam el, nem kellett, amit ezzel kényszerítek ki. A harmadik, francia unokatestvér, azt ajánlotta, nézzek szembe vele, de ne nyúljak hozzá - szemléljem meg közelről tüzetesen, bontsam fel, majd kiábrándulok belőle. De én nem akartam kiábrándulni - nem volt hajlandóságom szétszedni azt, amit nem tudok összerakni megint. És közben ő ott állt, szemben velem, mosolyogva, hol mint csokoládé angyal, hol mit zupás őrmester, de mindkét alakjában nyugodtan, várva, mire szánom el magam, kire hallgatok. Türelmemet vesztve a negyedik rokonhoz fordultam, egy zsidóhoz, aki átszellemült arccal mutatott az égre: felejtsem el, úgymond, az egészet, nem méltó dolog az isten képére teremtett emberhez. Legjobb, ha a pusztaságba megyek, megszabadulni az ő kísértésétől. Ez volt a legrosszabb tanács. A misztikus aszkéták között rémesen éreztem magam, mindegyik a nők elől menekült és rövid együttlét után kiderült, hogy életmódjukat, szemléletüket, bölcsességüket, egész világfelfogásukat sokkal jobban befolyásolta az a negatívum, hogy nekik nem kell a szerelem, mint az enyémet az, hogy nekem kell. A nélkülözéssel úgy jártam, mint Guatama Buddha: sanyargatott testem sanyarú bölcsességeket izzadt ki magából. Velük, vagy nélkülük: - a pusztaságban is miattuk volt baj, míg rá nem jöttem, hogy csonttá fogyott bőrömmel sokkal kísértetiesebb vagyok, mint ő, a kísértő, aki elől menekültem - a pusztaságból visszatérve, hamar észrevettem, hogy a veszedelem én vagyok. A rokonok folyton azt magyarázták, hogy milyen portéka a nő, mire való, hogy kell bánni vele és mikor összezavarva és elkeseredve szakítottam velük, megértve, hogy nem tudják jóvátenni a kettőnk viszonyát, amit akkor, gyermekkorunkban, elrontottak: egyenesen a nőhöz fordultam, kinyújtva békítő kezem, ő már nem fogadta el, duzzogva elfordult, vagy gúnyosan végigmért - talán meg volt sértve, lenézett és megvetett ostobaságomért, hogy ez nem előbb jutott eszembe - vagy talán el is felejtett közben, magára maradván, amíg harcoltam érte: önmagában találva meg a boldogságot, amit én nem tudtam nyújtani neki?

És most sejteni kezdtem, hogy minden bajnak a rokonok, rokonlelkek, férfitársaim voltak az okai, akik közénk furakodtak, engem félrevezettek, őt pedig elrontották. A nővel való dolgom, kettőnk ügye volt, abba nem szabadott volna beleszólni senkinek, arról nem szabadott volna senkinek tudni. A születés pillanatában, mielőtt megláttam a napvilágot, már itt a Földön és még Odaát, egy pajkos angyal fülünkbe súgott valamit, egy Titkot, amit egyetlen valakinek vallhatok csak meg, annak idején, a Másiknak akinek szintén megsúgta: de jól vigyázzunk, kettőnkön kívül senki más nem tud róla! És én elindultam a titokkal, még nem tudtam ki lesz az a másik, csak annyit, hogy hozzám hasonló - nem sejtve a csúf tréfát, amitől markába nevetett a garázda angyal, hogy másoknak is ugyanúgy súgta meg, hogy másokat is ugyanúgy vezetett félre - és mások, ezek a mások, előre telebeszélték az ő fejét, meg az én fejemet szerelemről, nemiségről, nemi harcról, szörnyű és rejtelmes és lényegbe vágó különbségekről kettőnk között, pólusokról, amik soha nem találkozhatnak, kettőségről, amely szétbontja a világot, férfiatomról és nőatomról - és nőkérdésről, függetlenül a szerelemről. Aki őszintén tud emlékezni tulajdon tavaszának ébredésére, megtalálja emlékei közt az első elkedvetlenedése, az első undort, az életvágy első sérelmének csíráját: bomlasztó, bűzös kukacot és csiganyálat a legelső rózsakehelyben, ami megnyílt előtte - ez a kukac és csiganyál az a felfedezés volt, hogy mások is a titokról, amitől azt hitte, csak ő tud.

És mégis, ez nem volt puszta féltékenység. Nem arra haragudtam én, aki tisztán és egyenesen kívánta, amit én is kívánok - arra haragudtam, aki alattomosan és kerülő úton, talán irigységből, szétszedte és elrontotta és bepiszkította nekem a szerelmet, mielőtt hozzáérhettem volna. Arra, akit okom van vádolni, hogy isten ajándékát, a legtisztább esszenciát meghamisította, belepancsolt, - nem a fehér palástban érkező lovagot, ki kardot ránt szerelmeséért - hanem a reszkető szakálas, csipásszemű két aggastyánt, akik rejtett helyről leskelődtek a fürdőző Zsuzsánnára, hogy összehunyorítva, tárgyilagosan "lerajzolják" és titokban terjesszék a rajzot, amit nem lehetett titokban tartani Zsuzsánna előtt sem. Ez a két aggastyán ült aztán törvényt Zsuzsánna fölött, mielőtt szóhoz juthatott volna - ezek csináltak "nőkérdést", ezek határozták meg a "nő természetrajzát" minden században másképpen, de mindig úgy, ahogy a kitűnő Brehm rajzol meg valami különleges vadállatot. S az egymást követő századok alkonyán, egyre nyugtalanabb sejtések között, egyre határozottabban alakult ki bennem a hajmeresztő gyanú, hogy itt valami sorrendi hiba történik. A század elején jól-rosszul megrajzolt Zsuzsánnára a század vége felé egyre hasonlatosabb lett a rajzhoz, amit a két aggastyán alkotott: nem lehetett ez a rajz olyan hamis, ferde és képtelen és felismerhetetlen, hogy a századvég Zsuzsánnájában, mikor aztán találkoztam vele, ne találtam volna meg rémülten és elálló szívveréssel szakasztott mását eredetijének: a rajznak. Nem akarom megnevezni a tizenkilencedik század aggastyánját, kik kissé elkésve, de sohasem elég korán megfestették Zsuzsánna-Nórát és Zsuzsána-Satanellát és Dorian Greyt és Franciskát, e valószínűtlen ábrákat, amin jót kacagott annakidején az előbbi század örökségeként ránk maradt eleven, kecses kis Manon: - csak annyit állapítok meg, hogy az a kifestett szájú, borotvált képű, nadrágos és csizmás Zsoké, gúnyos mosolyával és szikrázó szemeivel, aki mint női ideál elsőnek futott be az utóbbi évtized nemi versenyében, ijesztő hasonlatossággal igazolja a kifejezetten hímnemű Ördög és Faun és Krampusz víziójától inspirált képet, amit az asszonyi démontól borzadó nőgyűlölet apostolai festettek a múlt század derekán.

Kép és modell hajszálig hasonlít: és századunk gyermeke bizonytalanul pislog egyikről a másikra, hogy melyik az eredeti, melyik a tükör, melyiket ölelje meg, ha nem akarja kitenni magát annak, hogy üvegnek megy neki. - A harmadik aggastyán pedig, aki nem rajzol, csak bölcsen bólogat, tétova mosollyal vonogatja a vállát - itt a lap másik oldalán melynek címlapja az Egyesült Európai államokat jelenti be, Pirandello úr, egy újságírónak átnyújtja a rezumét: a nő illúzió.

Az Örök tehetséges Wilde Oszkárja könnyed gesztussal utal művészet és élet kölcsönhatására - a kölcsönhatás talán valamivel bonyolultabban, de sokkal mélyebben és valóságosabban igaz, mint ahogy bármelyikünk képzelni merné. Valóságosabb és álomszerűbb: több mint kölcsönhatás: úgy látszik nem kevesebbről van szó e világon, mint arról, hogy minden, amit az ember elképzel, az meg is történik, csakúgy mint az álomban. E szorongató sejtelem hatása alatt volt hát okom lázadozni a két aggastyán ellen, akik gonosz és rút és használhatatlan Zsuzsánnát képzeltek el.

Míg aztán Capillária olvasása közben, világosság nem gyúlt az agyamban. És rájöttem, hogy a két aggastyán nem hibás - nem is lehetnek azok, hiszen a kutyafáját, elvégre ők se szakállal jöttek e világra. Voltak ők is fiatalok és ha jól felgondolom, az ifjú troubador, ki szerenádot nyávog az ablak előtt, ahelyett, hogy bemenne, van olyan vén szamár, hozzájárult annyira Zsuzsánna elfajulásához, mint ők ketten.

Dadogva torkot köszörülve, sok vargabetű után rugaszkodom neki, hogy megsúgjam Önnek felfedezésem: jól tudom, szavakban elmondva egy spontán érzést valami kis jelzőn, egy interpunkción, két szó viszonylagos helyzetén, egy igekötőn múlhat, hogy a felfedezett puskapor útszéli közhelynek vagy a világ legeredetibb igazságának bizonyul. Nem tudom, a világ megváltsága, kétezer év szellemi tápláléka, az Új-Testamentum, végleges megoldása-e erkölcsi törvényünknek - a magamfajta Beszélő Ember az Ó-Testamentumban és a buddhizmusban foglalt igazságok szabatosabb, világosabb, általánosabb és tökéletesebb megfogalmazásának tekintem és ezzel korántsem becsülöm kevesebbre jelentőségét, mint a római pápa. De soha nem tudta, mit jelent halálosan szeretni az igazságot, aki csak arra ügyelt, hogy amit kimond vagy leír, igaz legyen: az igazság kimondhatatlan és az őszinteség még nem igazság - szavak útvesztőjében közeledünk a labirintus központja felé, ahol ő lakik s aki hű akar lenni az igazsághoz, gyakran kerül ellenkezésbe önmagával: a maga igazságával.

Felfedezésem ugyanis abból áll, hogy az ember kétnemű.

Bármily furcsán hangzik, ezt a tényt nem szögezték még le matematikai pontossággal. Gyorsan hozzáteszem, hogy nem a kétnemű emberről beszélek, arról a testi és lelki elemzésről, mely kimutatta, hogy mindnyájunkban vannak férfi és női tulajdonságok. És nem arról beszélek, hogy a felsőbbrendű állat kétnemű. Mert azt tudtam, hogy a ló kétnemű, eleveneket szül és azokat saját emlőiből táplálja. A disznóról és a majomról is tudtam ezt a dolgot. De hogy az ember éppen úgy kétnemű mint a ló meg a disznó, ezt a merész következtetést ma már kénytelen vagyok erélyesen visszautasítani, miután sem eleveneket nem szültem, sem pedig azokat saját emlőimből nem tápláltam. Ehhez semmi kedvem sincsen és a jelek szerint nem is fogok ilyet tenni halálomig: - márpedig én ember vagyok, sőt csakis én vagyok ember, Salamon király szerint.

Itt valami ellentmondás van, vagy Darwin tévedett, vagy Salamon király, vagy pedig az ember valahogyan másképpen kétnemű. Legalább ahogy ma állnak a dolgok. Az ember valahogyan úgy kétnemű, hogy nem olvad össze eggyé, mint az állatfajok, hanem két nemében megtartja egyéni mivoltát.

Ha egyedül vagyok a szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába.

Fogalmazásom tehát úgy módosul: az ember vagy férfi, vagy nő.

Így nézve a dolgot, ez a két szó, férfi és nő nem főnév, hanem csak viszonyszó. Mert ha egy nő van egyedül a szobában, akkor - hiába kukucskál a két aggastyán, nem fog egyebet tapasztalni - ő is csak úgy viselkedik, mint én: eszik, vagy ásítozik, vagy tűnődik. Nővé akkor válik, ha egy férfi jön be hozzá. De viszont tudni csak úgy tudnak egymásról, ha találkoznak - ha pedig találkozunk, akkor már nemük van. A gyakorlatban az ember szó válik viszonylagossá.

Végső formája tehát felfedezésemnek: ember nincsen, csak férfi és nő van.

A tapasztalat igazolja elvont elmélkedésem. Járván a világot, embert még nem láttam soha, a szó eszmei értelmében, - amit láttam, az vagy férfi volt, vagy nő.

És minél férfibb a férfi, és minél nőbb a nő, annál emberebbnek nevezzük.

Annál emberebbnek, tökéletesebbnek, annál kiválasztottabbnak. A magyar nyelvnek egy különleges finomságára hívom fel a figyelmét (nyelvünk tele van ilyen mély és jelképesen lényegbe világító szavakkal, aminthogy árnyalati megkülönböztetésben is gazdagabb a nyugati nyelveknél - így pld. A love főnévre is két szavunk van, aszerint általános emberi, vagy a nemek közötti vonzalmat jelenti). Mi a nobilitás fogalmát a nemes, az ignobilitásét a nemtelen szóval fejezzük ki: betűszerinti értelmezésben nemmel felruházottat és nemileg közömböst jelent ez a két szó: - az emberi nemesség, előkelőség mértéke tehát az, hogy mennyire férfi vagy mennyire nő az ember.

És ha már az etimológiánál tartunk, ne feledkezzünk meg róla, hogy a kultúra tetején elő nyugati népek nyelvében a homo és vir fogalmak nevét gyakran használják közös jelölésre - hogy a man és a l'homme szó közhasználatban homo-t meg vir-t is jelent az angolban és a franciában (mi a homo-t és a Vir-t - a házasság kivételével - minden esetben két szóval jelöljük).

Ez a nyelvi szűkkeblűség mélyebben szánt a nemi kérdés lényegébe mintsem hinnénk - számomra e pillanatban világító újjal mutat rá a bűn forrására, ahonnan minden bűnhődés származott.

Hatezer éve valami különös makacssággal, aminek okát a pszichológia fejlődéstörténete van hivatva kutatni, ember alatt öntudatlanul mindig férfit értett a filozófia, irodalom és művészet, még a szociológia is. A gondolkodás törvényeit, az emberi becsület zsinórmértékét, az emberi méltóság jogait, kötelességeit olyan módon fogalmazták meg, mintha gyakorlati alkalmazásban mindezeknek az ideáloknak csak a férfiember életében kellene érvényesülni, igazolódni. A becsület, jog és kötelesség, emberi ideáljai, mikor példaképet kerestek rá, mikor követendő elvnek állították elénk: az embert, akire vonatkoztak, éppen úgy férfi mivoltában képzeltették el, mint ahogy az istent, egészen természetes módon, férfinek képzelte elfogalmának első megalkotója, egyszerűen azért, mert az illető véletlenül férfi volt és szórakozottságában, éppen egyedül lévén abban a percben, megfeledkezett arról, hogy nő is van a világon.

Az első ilyen szórakozott férfit aztán követte a többi - egy bolond százat csinál - és a szórakozottság éppen olyan ragadós, mint az ásítás. Ezek összeálltak, vita közben még jobban megfeledkeztek a nőkről, derűre-borúra gyártani kezdték a szemléletnek és akaratnak produktumait, a Megismerés megállapításait az Erkölcs törvényeit. És minden megállapításnak férfiszaga lett és minden törvénynek férfi alakja, amibe nem is lehetett belegyömöszölni a nőket. A nők mással voltak elfoglalva és a törvénygyártás vígan folyt tovább. Persze hamarosan kiderült, hogy az egész alkotmány nem ér semmit: az első primitív törvények és megállapítások nem voltak alkalmazhatók és nem igazolódtak. Az embernek bátornak kell lennie, mondta a törvény - de kiderült, hogy a nőnek például nem kell, sokszor nem is szabad bátornak lenni. Az embernek erősnek kell lenni, mondta a Törvény és kiderült, hogy a nőknek például gyöngének kell lenni. Az ember verítékkel keresi kenyerét - mondta a Törvény és - kiderült, hogy a nők például nem keresik verítékkel a kenyerüket. Az ember vérengző állat, mondta a Törvény és kiderült, hogy a nők például nem vérengzőek. Az ember a természet titkait kutatja, mondta a Törvény és kiderült, hogy a nők például nem kutatják a természet titkait. Szét kellett volna rombolni az egész hibás lexikont, ehelyett a régi tévedés megmentésére konstruáltak egy újabb tévedést. Miután a nőre nem lehetett alkalmazni a férfinak, mint embernek önmagáról szóló megállapításait, ehelyett, kilökték a nőt az önmagát, önmagán keresztül megismerő intellektus belső világából és kicsukták a külső világba, amit érzékeink tapasztalata révén, szemléletből ismerünk. Természetrajzi fogalommá alakították át, a külső természetbe osztották be, mint valami tüneményt vagy jelenséget, aminek titkát (a nő rejtély! rémes! Hát akkor a férfi mi az isten csudája? Az emberi (alias Férfi)-elme van hivatva megfejteni. És hovatovább természetes alapelvévé lett a filozófiának az a hajmeresztő feltevés, az a fából vaskarika, hogy a kettős ember lényét is a férfi van hivatva megérteni, önmagán keresztül, belülről - és a nő lényét is a férfi, természet-szemléletén keresztül, kívülről. A végeredmény olvasható Pirandello úr interviewjában: a nő csak illúzió. Hát persze a külső világ, ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes - hiszen akadt már filozófia, mely szerint csak ember van, világ, az nincs. Furcsa, hogy a fogalmak permutaciójának az a lehetősége, hogy csak világ van, ember pedig nincsen, még egy metafizikusnak sem jutott az eszébe! Rólam egyszer azt mondta valaki: magában van valami nőies. Azt feleltem neki ijedtemben: lehet, hogy az anyámtól örököltem. De Pirandelló úr, egy illúzió, egy árnyék gyermeke, embernek képzeli magát, aki nőt álmodik.

Most már megmondhatom: Capillária lidércnyomásos álma annak a felismerésnek nyugtalanító érzéséből született meg, hogy miként felelt a nő a fajtából való kiközösítésre, a társadalomban való zsarnoki önkénnyel: miként bosszulta meg jogosabb és egészségesebb és eredményesebb önzéssel a hóbortos, értelmetlen, beteges férfiönzést, amivel megtagadta tőle az önmagát férfitársában, a másik énben felismerő én biztonságos, boldogító érzését. Nem tehetek róla, tartsanak gyávának és nemtelennek: én képtelen vagyok abban a tényben, hogy a férfiak verekszenek, öldösik egymást, ziháló testi és értelmi küzdelemben pusztítják ki magukból az élet örömeinek fölfogására való lelket ahelyett, hogy ápolnák az életvágyat, a nők pedig önmagukkal, testi és lelki jóérzésükkel foglalkoznak ezalatt - én képtelen vagyok ebben az embernemesség, jóság, vitézség, önfeláldozás, értelmi fölény és erő példaadó jelképét látni. Nem, nem tetszik nekem az egész dolog, valami alattomosat, valami álszentet, valami piszkos és gyáva megalázottságot érzek bűzleni a dolog mögött, amit nem tudok kifejezni. A modern divatos drámák tele vannak a nagylelkű és nemes szívű férj magasztos alakjával, aki hosszú belső szenvedés után megbocsát a hűtlen asszonynak, miután az kimondhatatlan szenvedést okozott neki, - megbocsát, mert megérti gyengeségét és szereti őt. Nekem nem tetszenek ezek a drámák, nekem gyanús az a jóság, ami kizárólag csinos nőknek bocsát meg, véletlenül se kevésbé csinosaknak, vagy pláne férfiaknak. Nekem gyanús az egész lovagias kor, amely folyton az ember női becsületét védi, miközben senki sem védi az ember férfi-becsületét. Nekem gyanús a férfiaknak a nő szerelmét prédikáló, soha a nőknek a férfi szerelmét nem prédikáló, az anyaság eszméjének magasztos álarca mögé rejtőző rajongás. Valami nyomorúságot érzek mögötte, ami undorít, mint minden nyomorúság.

Az európai férfi nemi nyomorúságban, nemi elnyomatásban sínylődik: ez az egész alapja a nő hamis kultuszának. Hiába károg fülembe a természettudományos romantika, a természettudományos bigottság holló madara, hogy ez nem társadalmi jelenség, kortünet, hanem örök természeti törvény, - hogy a férfi szükségképpen alárendelt eszköze a nőnek, a faj szolgálatában, hogy a nő a központ, ami körül rajzik a világ, hogy a nő a tengely, a férfi a kerék, hogy a nő virág és kehely és gyümölcs, a férfi csak a szürke porzó, hogy a nő a csábító, a férfi a csábított, hogy a nő önmagáért van, a férfi pedig a nőért, hogy a férfi harcot folytat a nőért egymással, a nő pedig nem folytat harcot a férfiért, hogy a nő a test, a férfi a lélek, hogy a nő a szépség, a férfi az erő. Hiába példálódzik a méhkirálynővel és termesznősténnyel és éjjeli pávaszemmel, mindennek bizonyítására ahelyett, hogy legalább a kakassal példálódzna. Mert az ember nem méh, nem hangya és nem éjjeli pávaszem, akármit csinálnak, nem lehet az ember természetrajzi mivoltával megmagyarázni. Mert minden állat és növényvilágból vett hasonlattal szemben áll a tény, hogy az ember úgy ahogy van, eleven társadalmi vonatkozásaival meghatározott eleven alakuló valóság. És az ő alakulásában éppen olyan döntő faktor mindaz, ami származása óta történt vele, társadalmi élete, öntudata, állati akaratából független emberi akarata, lelke, vágya, terve, öröme és bánata, mint az adottságok, amiket állatszármazásával örökölt. A természetrajz kedvenc képe az a bizonyos petesejt, amiben minden adva van, a fajta egész élete kicsinyben haláláig. Nos, abban a petesejtben, melyből fajtánk származik, még sem volt adva minden - utóbb magunk is szereztünk hozzá valamit. És ha ez nem méltó állati mivoltunk fenségéhez, hát akkor legfeljebb lemondunk erről a fenségről és nem vagyunk állatok.

Nem vagyunk állatok, nem vagyunk hímek és nőstények, hanem férfiak és nők. És a mi szerelmünk nem kényszer és végzet, hanem boldog felismerése annak a boldogságnak, amit nyújtani tudunk egymásnak. És a nő nemcsak test, és a férfi nemcsak lélek, és a nő nem csábító és a férfi nem csábított, és nem tengely és kerék, és nem nap és hold, hanem ikercsillagok, egymás körül keringve, csábító és csábított mindkettő. Nincs szép nem és csúnya nem, egyformán szépek egymás számára, ha szeretik egymást és önmagukat és egyformán harcolnak egymásért, ha kell és ha nem kell, nem harcolnak. Ha pedig nincsen így, hanem rosszul van és átok és boldogtalanság és megalázás és megalázottság és elnyomás és zsarnokság és nyomorúság van, ennek nem a természet és a végzet az oka, hanem az egyik fél gyávasága és ostobasága, a másik fél önzése és hatalmával való visszaélése. Európa rettentő nemi nyomorúságának, nemi boldogtalanságának nem a női erkölcsök elfajulása az oka, hanem a férfi önérzet öngyilkos hanyatlása. Egy férfitársamnak mondom ezt szokatlan és férfiatlan dolog mi? - hiszen a férfiak politikáról és tudományról szoktak beszélni egymással - olyan kicsi és ostoba dolog, mint a boldogság, mellékes beszédtárgynak számít. Igenis, rajongva imádom a női szépséget - és mégis higgye el nekem, ha egy üde és nevető női arc után megfordulok az utcán, nem az örök Éva, nem az ellentétem és ellenfelem csábos ereje állított meg, hanem a csodálkozás és tisztelet, talán irigység is, hogy embertársam, én-társam, az isten képére teremtett ember, íme csakugyan hasonlítani akar istenhez: mosolyog és örül, hogy él. Mert járván az utcán, férfiak jönnek szembe velem, akiknek arcáról se örömet se istent nem olvasok le: ködös, veszekedésben és rablásban, nem szívesen végzett, megalázó munka lázában, kielégítetlen kéjvágyban elborult tekintetük gyanakodva sandít rám - az arcuk petyhüdt és fáradt és megviselt és elnyűtt, világháborútól, forradalomtól, gazdasági krízistől. Hja, felei Kovács úr, a férfinek nem kell szépnek lenni, alég, ha izmos és erős - Ön talán beteges hajlamú, hogy szépséget vár a férfiaktól? Én nem Kovács úr, de a nők, képzelje, a nők ilyen beteges hajlamúak. És ha szépséget nem is várok, azt elvárom, hogy emberi méltóság tükröződjék az arcukon, már pedig esküszöm Önnek, hogy ez az emberi, nem is férfiúi vagy női, hanem emberi méltóság, mosolygó életörömhöz hasonlít kifejezésben. És ebben a korban inkább csak női arcokon látható, bizony Kovács úr, inkább csak ott - az üde és egészséges nő arca, amit a savanyú természettudós csak nemi mágnesnek, a nemiség cégérének tud látni, bennem azt a gyanút kelti, hogy inkább hasonlít az Isten képére teremtett emberarchoz mint például az Ön mély gondolatokat és nagyszerű eredményeket tükröző képe Kovács úr - talán nem is a nemi vonzódás húz feléje, hanem az a vonzódás, amivel az egészség és öröm felé húzódik a betegség és boldogtalanság, függetlenül a nemektől. Gyanúmat az a tény, Kovács úr, hogy a szép és egészséges nők egymásnak is jobban tetszenek, mint ahogy ön tetszik nekik - polgári társadalmunknak, Európa szerte, azt a feltűnő jelenséget, a nők mértéktelen barátkozását, egymás iránti érdeklődését, egymás majmolását divatban és szokásban, a barátnőkultuszt nem szabadna a fölényes, felsőbbrendű férfi kézlegyintésével vagy a szimatoló aggastyán alattomos kéjenc hunyorgatásával nézni - szégyellni kellene magunkat Kovács úr, amiért a nők nem velünk barátkoznak, hanem egymással. De hogy lehet az, hogy a század asszonyembere boldogabb, mint a század férfiembere?

Egyszerűen úgy, hogy okos önzése legyőzte a férfi ostoba önzését. Kitagadva a fajtából, hozzánk hasonló énjük tagadása folytán "élvezeti cikké" magasztosítva és "a szerelem központjává" aljasítva, nem a ránézve hátrányos, hanem a ránézve előnyös konzekvenciáját vonta le ennek a félreértésnek. Ha élvezeti cikk vagyok, legyek élvezeti cikk, mondta magában a nő - és óvakodott elárulni az egyszerű igazságot, amit Opula az oihák királynője e kérdés formájában vet fel: hogy lehet élvezeti cikk, ami maga is élvez? De akkor meg fogjátok fizetni ezt az élvezetet. Fiziológiai berendezése a nőnek erre a szerződésre kedvező előnyöket biztosított. És a férfi végtelen önzésében nem vette észre a két főbenjáró élvezeti cikk, nő és rostélyos, közti lényeges különbséget: hogy a rostélyos nem harap vissza, ha beleharapok, de a nő visszaharap. És természettudományos képektől, bikaharctól, méhkirálynőtől, rózsaszáltól elvakítva, hajlandó volt ugyanúgy fizetni a szerelemért, mint a betevő falatért, vagyis kereslet és kínálat örök törvénye szerint, mindig pontosan annyit, amennyire neki szüksége volt. Ha nem nagyon kellett, kevéssel, ha mindenáron kellett, az életével. Hajlandó volt belemenni abba a képtelenségbe és ostobaságba, hogy a nő szerelmének más ára és jutalma is lehet, mint a férfi szerelem, - hogy a férfi "kap" valami egyebet a nőtől, mint amit a nő kap a férfitől: - és megjelent az élet színpadán az Önérzetes Nő, ez a nemi szélhámos, akit ünnepeltek és csodáltak ugyanakkor, amikor a nemével szélhámoskodó férfit lenézték megvetették és kiközösítették. A valódi nő pedig, akinek éppen úgy kell a férfi, mint a férfinek a nő, saját érdekében bölcsen hallgatott: eljátszotta a szerepeket, amiket a két aggastyán kiosztott neki, a csokoládéangyalt és a zupásőrmester, a zsokét - az angyalt, az ördögöt is, a Föld Szellemét, az Eredendő Rosszat. Utóbbit nem szívesen - végre is nem kellemes, ha az embert folyton szidják, miközben vágynak rá: szerencséjére erőt adott a nőnek ehhez a szerephez, az a kárpótlás, hogy míg a férje sátánnak és vérszívó vámpírnak tisztelgette őt, a kisfia, akivel szerződés nélkül is megértették egymást, édesanyámnak nevezte. És tűnődve, csodálkozva nézte, hogy bolondul a férfi, hogy rontja tulajdon esélyeit, hogy dobálja le magáról a csábítás minden eszközét, hogy ruházza fel a nőt vele - egy nő bírásáért, hogy vész össze egy férfi az egész világgal, míg egy férfi meghódítására hogy fog össze a nő mindenkivel a világon. És cserébe a békéért a nyugalomért, amihez hozzájutott és amiben ráér fejlődni az önön testének örülő, önön testét szépítő és boldogító lélek, szívesen elviselte a férfi megvetését, a férfivádat, hogy önző és kicsinyes és csak az élet apró örömeivel foglalkozik, csupa olyan dologgal, amivel a férfi is szeretne foglalkozni, ha ráérne.

Kedves H. G. Wels, már nem sokáig feszítem próbára az Ön türelmét. Az ön "Hystory of the World"-jának tudós alapgondolata, hogy az emberi fajta gyermekéveit éli még, - csecsemő, sőt embrióforma korunk furcsa, már fölösleges, visszahajló mozdulatai még világosan felismerhető szokásaiban, ösztöneiben - ez a gondolat, ez a sejtelem sokszor vigasztalt meg engem is, múló bajnak mutatva a rosszat, amit a pesszimizmus örök végzetnek, halhatatlan sorsnak nevez. Hogy a véráldozat, a Tótem és Tabu szokása ma is virágzik még százféle alakban, ez nem okvetlenül azt jelenti, hogy ezek örök és változatlan dolgok, tartozékai az ember konstrukciójának - jelentheti azt is, hogy nagyon közel vagyunk még a messzinek hitt forráshoz, amelyből sokféle salakkal és szeméttel és magzatvízzel keveredve bontakozik ki a Forma, ami aztán csakugyan maradandó és állandó és jellemző lesz az emberre. Csúszva az időben, ahogy egyre jobban világosodik a jövő, egyre jobban világosodik a múlt is. Aki messze lát a jövőbe, a múltba is messzebb lát: - a tudat fénye, ahogy erősödik előre és hátra veti fényét - ezért emlékszik jobban a ma embere kőkorszakbeli ősére, mint a római polgár, aki pedig időben közelebb volt hozzá. A múlt fokozódó feltárása döntő bizonyíték arra, hogy haladunk a jövő felé, hogy fejlődünk, hogy történik velünk valami, hogy közeledünk valami messze hegygerinc felé, ahonnan egyszerre pillantjuk majd meg bölcsőnket és koporsónkat - ahonnan szemmel és szívvel és ésszel tájékozódhatunk. Addig egy homályos érzés iránytűje vezet, valami különös egyensúlyozó ösztön, ami mindig megmondja: ez jó, ez nem jó, ettől jól fogom érezni magam, ettől rosszul, ez fölfelé, az élet és ébredés felé mutat, ez lefelé, az álom és halál felé.

Ez az ösztön határozott, harsogó igennel reagál a szerelem képzetére és határozott harsogó nemmel a nemi harc divatos jelszavára. Lehet, hogy aki békét akar, annak háborút kell viselnie - de hogy szerelem és nemi harc, nem azonos fogalmak azt hiába tagadja az "ősi és örök nemi törvény" vajákosa. Talán nem is olyan örök ez a törvény, mint amilyen ősi. Se az örököt, se az ősit nem látjuk tisztán, de valószínű, hogy férfi és nő alakját azért vette föl az ember, hogy életörömhöz, szerelemhez jusson, nem azért, mintha más módon nem talált volna a szaporodásra.

Ennyi az, amire a nőkérdésről kettőnkre, férfiakra tartozik: a többi már a nőknek szól, mert az már férfikérdés.

Annak a fogalmazásnak, hogy az ember vagy férfi, vagy nő, a férfi számára van egy nagy előnye és egy nagy hátránya. Hátránya az, hogy a férfinak engednie kell emberi büszkeségéből - előnye, hogy módot ad neki, önmagát kívülről a nőszemléleten át, ismerni meg. Az emberrel nem sokat törődik a nő - a férfiról, magunkról olyan hírt adhat nekünk, olyan képet adhat át a férfival, mint objektummal foglalkozó női géniusz, amilyent soha nem fogunk alkothatni magunkról, mint ahogy a nőről adott helyes képet soha nő, csak férfi de csak akkor, ha egyenrangú felek vagyunk a szerelemben, ha nem hirdet harcot az egyik fél a másik ellen, a sacro egoismo zászlója alatt. Hanyatló századunk ezt a harcot látszólagos sikerrel vívja a férfit nem támogató, hanem kizsákmányoló nő, - de el kell vesztenie, mihelyt a férfi felveszi a odadobott kesztyűt és felveszi a harcot a nővel, nem szellemiekben és gazdaságiakban, ahol a nő nem harcol, hanem a nő saját területén, a csábítás és hazugság művészetében, a nőéhez hasonló fegyverekkel.

Csak a nemi nyomorúságot nyíltan feltáró forradalom tenné elkerülhetővé ezt a rút harcot. Ebben a forradalomban a nőnek kell támogatni a férfit: a nőnek kell feldobni a masculínizmus, a férfi-emancupáció, a férfi felszabadulásának jelszavát. Mert rabságban él a férfi szerelme, rabságban a szerelem s a mindennapi kenyér forradalma után el kell következnie a mindennapi boldogság, a mindennapi szerelem, a mindennapi csók forradalmának. A szerelem rabság, ha egyik fél uralkodik a másikon - és jól jegyezze meg minden nő: a szerelmet azért dicsőítjük és azért rajongunk érte, mi férfiak, mert a szabadság felé vezető utat látjuk benne - jól jegyezze meg minden nő a mi Petőfink halhatatlan igéjét:

"Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem,
Szerelmemért feláldozom
Az életet,
Szabadságért feláldozom
Szerelmemet."

Két férfifigurát állítok a nők elé, mint ahogy elénk férfiak elé állította a két aggastyán a Csokoládéangyal és Zupásőrmester, Manon és Nóra figuráját: - Petrucchiot és Lohengrint. Melyiket akarjátok? A meghódításokért értetek, veletek harcoló ravasz és okos legényt, aki ha kell, álnokabb és őrültebb és kiszámíthatatlanabb és hazugabb tud lenni nálatok s hatalmába kerít benneteket, jogosan, mert nem fog úgy visszaélni hatalmával, mint ti - vagy a fehérpalástos, titokzatos lovagot, aki önmaga becsületéért harcol a másik férfival, más jutalmat nem vár, mint hogy őt jutalomnak tekintsd, - de megsértődik és ott hagy a faképnél, ha megsérted kényes férfi büszkeségét.

Mit akartok hát - szerelmet vagy hatalmat?

Ezt kérdem én a század asszonyától - önt pedig melegen és nagy tisztelettel köszöntöm és kérem adja át üdvözletemet barátainak.

Budapest, 1925. Július

Őszinte híve

Karinthy Frigyes

 

[+] Alábbi levél "Capillaria" német kiadásának előszava lesz.