Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka

Tersánszky J. Jenő: A csóka
- regény - Második rész
24. fejezet

Még legközelebbi rokonaim a közelben a galambok voltak.

Akkortájt kezdtem tényleg mind sűrűbben érintkezni velük. De hát sajnos, ez csak a legildomosabb csevetelésekre szorítkozhatott.

Nyílván ti is tudjátok, mit jelent az állatok közt a fajtilalom. Ez az állattársadalom legszentebb törvénye. Tudniillik, hogy a szerelemnek a gondolatával sem közeledünk más nemzetségbelihez a sajátunkon kívül.

Megsúghatom mellesleg, hogy egymás szagát nem álljuk. Ez a legfőbb akadály. De különben általában így szoktak támadni fennkölt erkölcsi törvények, undorokból.

Egyszóval a fajtilalmat éppoly képtelen áthágnunk nekünk állatoknak, mint ahogy egy ember nem vezethet hivatalosan oltárhoz egy nőstény kecskét. Igaz, hogy az emberek bizonyos tekintetben már sokat tágítottak a fajkérdés korlátain, nyíltan is s főleg titokban. Például, tudom, hogy valaha égbekiáltó lett volna, hogy keresztény ijfú zsidólányt környékezzen meg... holott hát csak diszkrécióm nem hagyja, hogy pletykáljak itt róla, milyen helyzetben leptem meg egy reggel a hadnagy urat Rézikével a kantin pultja mögött.

Elég az hozzá, hogy talán ez az észlelet és egyáltalán az emberekkel való közelebbi érintkezésem tette, hogy bennem is tótágasra álltak nemzetségem elvei. Hiába is titkolnám. A gerjedelmek zuhataga úgy forgatott és csapkodott, akár egy turbinát. Megszédültem és szerelmes lettem komolyan Girrikébe, egyik galamb hajadonba.

Girrike, Guróéknak a gatyás galamb párnak volt legifjabb lánya, a három közül. Mindössze csak két galambcsalád volt s így történt, hogy Girrike vőlegény nélkül maradt.

Ez is ejtett eredetileg kísértésbe iránta. Aztán meg hozzájárult az is, hogy Girrike családi tollazata alig ütött el az enyémtől. Gyöngyházfényt játszó acélszínű volt.

A dúcokig sajnos nem vittek fel csonka szárnyaim, csak a baromfiudvar vályújánál találkoztam galamb ismerőseimmel közös fürdőhelyünkön. De bárha nap-nap mellett együtt voltunk, nem mertem megkockáztatni, hogy csak példálózzam is szerelemről.

Tudhatjátok, hogy éppen a galambok a legaggályosabb erkölcsű nép a madarak közt. A csókák is egynejűek, de valamelyest a példám is mutatja, hogy azért engednek a negyvennyolcból. Míg a galambfajta, még az emberek előtt is, a hitvesi hűség példája. Hát még a fajtilalom körül!...

egyebet sem hallottam amúgy is tőlük, mint a közállat erkölcsökön való szörnyülködést:

- No nézd már Tyúkó ezt a gyalázatos feslettséget, - sopánkodtak kórusban. - még hagyján ezek a tyúkok, hogy tizen vannak egy kakasnak. De a kutyák meg a macskák! Ezek már a válogatást sem ismerik aljas szenvedélyükben. Micsoda romlottság ez a mi tiszta családi életünkhöz képest!

Nem mondhattam nekik, hogy magam sem utazom valami tiszta munkában a Girrike iránt való plátói érzéseimmel, tehát, amit ilyenkor szokás tenni, általánosságban igyekeztem enyhíteni véleményeiknek szerelem elleni szigorán:

- Ne haragudjatok, vitattam, - én is elismerem, hogy az egynejűség a legpéldásabb élet. De hát lássátok, az embereket csak mintául vehetitek és ebben a tekintetben ők sincsenek különb állapotban. A kis gazdám földrajzából tudom például, hogy a szerelem náluk is az éghajlat és főleg vérmérséklet kérdése. Mert északon például egy hidegvérű skandinávnak elég volna egy fél asszony is és fordítva is. Míg lenn a heves vérű törökök, arabok, japánok, sőt tudom is én milyen szigetlakók, bizony a baromfiak vagy a kutyák szerelmét utánozzák. Pedig hát ugyancsak nem lehet mondani, hogy rosszabbak és butábbak, mint az európai népek vagy nem nemzenek egészséges ivadékokat. Sőt! Ami szép meg jó, mindent ezektől a népektől csalkizott félvad korában a híres fehér kultúra. Hát ha most fordítva, pusztán holmi ciberevérű fehérek majmolásában, jóvérű népek is megtennék azt az őrültséget, hogy egynejűségre kényszerítenék magukat, ez annyi volna, mintha egy eszkimó a grönlandi fagyban ágyéka körül egy zsebkendővel akarna járni, az arab pedig jegesmedve subában a Szahara forróságában. Egyszóval oktalan szenvedni akarnának.

Különben a mai fehér emberi kultúrának tényleg van valami rettenetes mazohista színe. Nem csoda, hogy epilepsziások, önfertőzők, fiegellánsok tömegjárványa vezeti be kezdő éveit, mely a derűs és őszinte ókor romjain kezdett hiénamódra tallózni. Elvégre az volna a mai társadalom legmagasztosabb erkölcsi elve, hogy bűn és oktalanság boldognak lenni e siralom völgyében. Jelenleg pedig, a felvilágosultság neve alatt, valami uniformizálhatnéknak tébolya lappang az emberiség lelke mélyén. Ezt elkeresztelték annak, hogy minden népet részeltetni akarnak a kultúra áldásaiban erőszakkal is. Bár különös hogyan kalkulálják bele a boldog fehér-kultúra nagyszerűségébe például a folytonos háborúk és forradalmak borzalmait. Annyi bizonyos, hogy az egész társadalmi rend valami iszonyú hajlamot rejt a hipokritaság ezer fajtája. Hogy mást ne említsek, micsoda perverz gyönyörűséget leli abban, hogy saját alkotású törvényei mögött bujkáljon, legtermészetesebb és egészséget jelentő vágyai jogával, mint ezt a házasság törési komédiák mutatják. De ez csak az okosak szerencséje a tömegből.

Így oktattam galamb rokonaimat. Már hogy amint bennünk a bölcsesség szokott támadni. Tudniillik, mert nem csinálhatjuk a disznóságot hanem töprengünk rajta.

Ami őket, a galambokat illeti, természetes, hogy csak a szemérem tiltakozásával korholtak meg, érvek nélkül, csupán beszédem szabadosságáért.

- De hát kedves véreim, - próbáltam letorkolni őket, - hisz úgy van, hogy azt a disznóságot mindenki kénytelen gyönyörrel űzni a hálószobájában a faj szent fenntartása érdekében, amire a szalonban orrát huzogatja, ha szó kerül róla. Miféle képmutatás tehát ez?

De minden igazsága ellen sem akarták honorálni ezt az értékes megállapításomat.

Azazhogy itt, ha úgy tetszik bevallhatom, hogy ez nem is az én megállapításom, hanem az utolsó évszázad legnagyobb elméjéé. Viszont ő maga állapította meg megállapításairól, mikor egyes kölcsönzési vádak érték, hogy ha más is fogalmaz meg nekünk igazságokat, nem bűn azokat tovább adni, mert fontos a közreadásuk ténye. És tényleg arra, hogy véletlen elfelejti az ember folyvást hozzá mondani megállapításaihoz, hogy nem egészen tőle erednek, úgy vélem, nem egy-száz-ezer példát hozhatnék kivált a modern irodalmakból.

Magamat illetőleg beszélhetek ugyan mindjárt ennek a fordítottjáról is.

Tudniillik, mikor galamb rokonaim végleg, mereven elzárkóztak minden engedmény elől a szerelem némi jogaira vonatkozólag, hát így szóltam:

- Nincs igazuk pedig lássák. Mert gondolják meg, hogy amin felháborodnak, voltaképp olyasvalami, ami maguknak sem nem árt, sem nem használ, hát miért teszik? Maguknak jó a hűség, de mit bánják másoknál, ha nekik az ellenkezője jobb? Nem merem feltenni, hogy az irigység bűnébe esnek, mert ez durva sértés volna. Ugyanis szerintem nincsen galádabb és utálatosabb vétek ennél. Mert olyan mint a tigris vérengzése jóllakottan. Feltéve, hogy meg vannak elégedve a maguk erkölcseivel s nem éhesek a másokéra, amit hinnem kell. Szóval, az irigység, mint olyan, azt gondolom, a szentlélek elleni bűnök mása, nincs bocsánata, mert nem ölhető ki a lélekből lényegénél fogva, hogy önmagáért való, a vétkezésért. Mily gyakori bűn pedig ez sajnos - tettem hozzá. - Hisz egy szép erdői közmondás tartja már, hogy az irigység olyan, mint a patakvíz, sohasem pihen.

Itt vagyunk! Vagyis a megállapítás-kölcsönzés fordítottjánál.

Mert hazudtam. Ez nem is volt semmiféle erdei közmondás, hanem én magam találtam ki annak, a fejtegetésem hevében.

De ez mutatja, hogy nem izgat az eredetieskedés. Legfeljebb megjegyezhetem róla minden kapcsolat nélkül az előzőkhöz, hogy épp azt tartom igazi eredetiségnek, ha valaki úgy tudja beadni saját kieszelését, mintha azt a közajkról szedte volna.

Mint mondom, galamb rokonaimnál azonban kárba veszett minden bölcsességem. Hogy ezt nagyon fájlaltam volna? Aligha. Hiszen világos, hogy nem az okosságomat fitogtatni jártam közibük, hanem Girrikét közelebbről láthassam.

Így sikerült végre nagyon meghitten összebarátkozni az édesanyjával, Gira nénivel.

Mint jó anyának, nagyon nagy gondot okozott neki Girrike férjhez adása s többször panaszkodott előttem:

- Istenem! - sóhajtott egyszer is. - Idestova itt a fészekrakás ideje és ez a gyermek pártában marad itt. Pedig milyen keserves helyzete van az aggszűznek.

- Bizony! - sóhajtottam. - Akár az agglegénynek, egy szerető szív nélkül.

- Hát igaz, - bólogatott Gira néni, - magának is szomorú ez a magányos élet. Elhiheti, hogy én eléggé szánom magát is és szívesen segítenék magán, csak tudnék. Mondhatom magának, hogy szinte több rokonszenvet érzek maga iránt, mint ez megengedhető volna. De sohasem hittem, hogy a csókák közt ilyen kedves egyéniség is akad, míg magát meg nem ismertem. Hiszen tulajdonképp egész közeli rokonok volnánk s valóban nem állnék jót róla, hogyha fiatalabb éveimben találkozom magával, nem kellett volna küzdenem még tilos vonzalmak ellen is.

- Ó asszonyom, - szóltam, - hiszen az egész fajtilalom merő előítélet s ez volna az egyetlen, amit át kellene törni, ha például arról volna szó, hogy Girrike vőlegényéül fogadna.

- Csakhogy fájdalom, a világ ítélete megdönthetetlen akadály, - felelte Gira néni. - A maga nemzetségéről pedig éppenséggel a zenekar is játssza, hogy:

"Hiába fürdik a csóka,

Fehér galamb"... rokonaival szemben a fennálló fajtilalmat nem viheti le róla semmiféle keresztvíz. Pedig igazán, magának nincs is csókaszaga, ha jól megszimatolom és a színe, pláne mostanában, valósággal halványabb a mienknél, alsónadrágos galambokénál.