Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 8-9. szám · / · Figyelő

Harsányi Zsolt: Kodály gyermekkórusa

A Zeneakadémia dobogójára kisereglik egy csomó kisfiú. Két oldalról jönnek ügyetlenül botorkálva, az élen állók kissé zavartak, a hátul állók örülnek, hogy a publikum elől társaik fedezik őket. A hallgató pedig ül a széksorban és illedelmesen gondolja: zenei pedagógia, nevelés, hogyne, hogyne, nagyon áldásos dolog, rendkívüli fontosságú, azt el kell ismerni, gyerünk, uraim, gyerünk, halljuk már, hogy legalább hamar túlessünk rajta. A derék, frakkos énektanár odalép a gyerekek közé. Úgy hívják: Borus Endre. Sose hallottam. A pálcikája izgatottan, mozdulatlanul áll a levegőben. A gyerekek topognak, mint a ház előtt várakozó fogat. Na, kezdjük már, uraim, kezdjük, mert este lesz.

A pálca lecsapódik. Kodály lángelméje leüti az első akkordokat. És a hallgató megbabonázva mered a gyerekseregre. A hallgató fel szeretne állni a helyéről megdöbbenésében, ha ez a hangversenyeken nem volna annyira szokatlan. Nem egy csoport gyerek énekel, hanem egy bámulatos hangszer, amelyen egy kitűnő ember Kodály-kompozíciókat ad elő. Pillanatok alat egy hétköznapi perc reális életéből a magasságkormányát kikapcsoló repülőgép módján lebbenünk a művészettörténeti magasságokba: egyszerre kitárul előttünk a magasságból a zenei élet irdatlan síksága, ahol néhány - nagyon kevés - ember elszánt és apostoli expedíciója csörtet sok kín és baj közt a magyar muzsika felkutatására. Az izgató, érdekes harmonizálás mellenragadja az embert, az évszázados éjszakából titokzatosan felkísértő, rejtelmes melódiák megdöbbentenek. Titok, mélység, megrendülés és történelem. Érzed, hogy magyar vagy és hogy ember vagy, roppant izgatott leszel.

Ezek a gyerekek megsimogatni való buksi fejükkel olyanok, mint más gyerekek. Rossz tanulók, jó tanulók. Futballista, bélyeggyűjtő, gyorsíróköri titkár bizonyára egyaránt van köztük. A torkuk is olyan, mint bármely más iskola gyerektorkai általában. Nincs okunk olyan statisztikai valószínűtlenséget feltételezni, hogy Magyarország legmuzsikálisabb gyerekei éppen egy Wesselényi utcai iskolában sereglettek össze. De abban, ahogy egy dirigáló pálca összefogja őket, csoda rejlik. Egyenként olyanok, mint más gyerekek, együttvéve egy oszthatatlan lényt adnak és ez a lény elsőrangú művész. Számottevő művész az ország zenei életében.

A tanár nevét, azt, hogy Borus Endre, mégegyszer leírom, most már igaz tisztelettel. És vérszemet kapva rögtön felteszem a kérdést: nem lehetne azok helyett a Kinderliederkranzok helyett, amelyek sietnek idejekorán megölni a gyerek magyaros ritmusérzékét és magyar harmóniaösztönét, inkább ugyanezt csinálni?

Ez a gyerekkórus életem egyik legmélyebb művészi élménye volt. Például a "Rózsa lelke" is nagy élmény volt az oroszok előadásában Nizsinszkivel, édes, andalító tündérálom. Ez vad, ősi, tragikus magyar élmény volt. Köszönöm.