Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 8-9. szám

Kárpáti Aurél: Az élet tolvaja
(Földi Mihály regénye)

Érdemes-e, lehet-e ellopni másnak az életét? Magunkra lehet-e szedni mások életformáit, énünk csorbítatlan megőrzése mellett? A felvett maszk nem tapad-e ránk örökre s nem változtatja-e meg lelkünk arculatát is? Más szóval: megválthatja-e magát az ember?

Ezek a kérdések lebegnek kimondatlanul, de annál érezhetőbben Földi Mihály új regénye, Az élet tolvaja fölött. Ám mielőtt az író válaszát szemügyre vennénk, nézzük: honnan és hogyan jutott el az izgató probléma felvetéséhez?

A Szaharában még így formulázott: megválthatunk-e másokat? A kérdés Dosztojevszkij erkölcsi szótárából való. A válasz azonban már ellentmond a nagy nyavalyatörős végső konklúzióinak. Nemcsak határozottságában, hanem lényegében is. Földi kategorikus felelete: nem. Nem lehet másokat megváltani. Még a magunk szenvedése árán se. Legfeljebb magunkat emelhetjük fel, tehetjük tisztává és ragyogóvá. A mások megváltásáért vívott küzdelemben csak elbukni lehet. Semmit sem tehetünk azokért, kik rajtunk kívül állanak, ha még olyan közel vannak is hozzánk.

Ennek a lehangoló megismerésnek dátuma: 1920. Ebben az esztendőben jelent meg a Szahara két vaskos kötete. A világháború katasztrófája két, önmagát felperzselő forradalom után, az ellenforradalom vészes viharzásának közepén, amikor az emberi ideálba, sőt magába az emberiségbe vetett hit is megingott, túl minden politikán. A férfikor küszöbéhez érkezett író őszintén vallott - vesztett illúzióiról. Keserűen, kicsit túlozva, a lefojtott lírát még ki-kilángoltatva az ifjúság eltemetett hevüléseinek sírján.

Négy évvel később jött a Mámorosak, az átöröklés regénye. Új kérdést nem tett fel. Inkább tovább felelt az elsőre. Folytatta a választ, mintegy végső bizonyosságot keresve, önkínzó kegyetlenséggel. Megvonta a determinánsokat, amelyeket apák és nagyapák élete dönt el, fiak és unokák sorsában. A megváltás kérdése itt egészen halkan, szint lopva bujkált a hűvös sorok közt. Sokan észre se vették. Most, Az élet tolvaja után retrospektíve azonban könnyű ráakadni. Sőt szűkülő elhajlása, befelé görbülése, az én köré való hurkolódása is fölismerhető. Az embert, mások és talán a maga megváltásában is, végzetes örökség gátolja - a regénynek ez a vezető gondolata jelzi a kérdés benső elváltozását, lassú érését, a legutolsó, befejező és mondjuk ki mindjárt: tragikus etap felé.

1924-ben a spengleri filozófia komor igazságát már a hétköznapok sivár valósága példázta. Realista írónak - Földi pedig sokkal inkább realista, mint az ugyancsak morális hajlandóságú Zola - lehetetlen volt ezt fel nem ismernie. Férfifejjel, túl a nagy temetés gyászán, könnytelen szemmel és láztalan szívvel dobta fel még egyszer a kérdést magában s adta meg rá a folytatólagos választ, tollal a kézben. Az objektivitás erősödése mindkettőnek, kérdésnek és feleletnek tónusát sötétebbé tette. Az elboruló, pusztuló világ ködös távlata, a figyelő lélek kísértő gondolatai közé vetődve, különös munkát végzett. A színeket lefokozta, elmélyítette, a formákat, a feketedő sziluetteket viszont kiemelte. A gonosz sejtelmeket majdnem bizonyossággá testesítette. Az író, aki az egyénre szorítkozó megváltás hitét még nem adta fel, íme már azt mondja magában: talán. Talán igen, talán nem. De már ezen a ponton is kételkedik. Egyelőre materialista alapon, természettudományos meggondolások zsákutcájába szorítottan. Ám érezzük, s ő maga is érzi, hogy a nagy leszámolás utolsó fázisa már nem késhet soká. Kikerülhetetlen.

Mégis: mert az életösztön mindent megpróbál, hogy kitérjen a halál elől, jöjjön hát a veszedelmes salto mortale, a realitásból - az irreális világba. Hagyjuk a testet és keressünk kivezető utat a lélek számára.

Így, gondolom, így született meg, alig egy év múltán Földi új regénye, amely a végső kérdést hozza: megválthatjuk-e önmagunkat? S így érett ki vészesen határozott felelete is: nem - amely után fölösleges lenne három pontot tenni. Az utolsó nemre mi következhetik még? Sejtések ezentúl már éppúgy lehetetlenek, mint újabb tagadások. A kételkedő eljutott a megbizonyodáshoz. Pont, egyetlen zárópont és nincs tovább semmi. Még a konzekvenciák levonása sincs hátra. A nihilista már útközben elkészült mindennel.

Mindezt pedig azért tartottam szükségesnek előrebocsátani, hogy rámutassak arra: mennyire az élet megismerésének, fölfejtésének eszköze Földi Mihály számára a regényírás, s mennyire - nálunk szokatlanul - komolyan, tudatosan halad fokról-fokra, kitűzött célja felé. Ez a folyamatosság ritka és nagy dolog magyar írónál. Már csak emiatt is méltán tarthat számot megkülönböztetett értékelésre Az élet tolvajának szerzője.

*

És most lapozzuk föl magát a regényt.

Csontváza, mint minden csontváz, szikár. Huber István, a szegény nyomorgó festő megöli féltestvérét, Mészáros Andrást, a dúsgazdag műgyűjtőt. A fattyúgyerek a törvényes örököst. S beül alteregója helyére. Ellopja a halott életét. Átveszi szeretőjét, feleségét, palotáját, kincseit, üzletét, rokoni kapcsolatait, vágyait, szándékait, céljait, múltját, jelenét és jövőjét. Mi jogon? A tehetség jogán. Mert Huber István hisz, fanatikusan hisz a tehetségében, nagyrahivatott művészvoltában. Egy késszúrással elhárít hát maga elől minden útjában álló akadályt. Testet cserél, hogy kibonthassa, szabad repülésben mutathassa meg lelke szárnyait. De lehet-e csak testet váltani? Új köntösében nem sorvad-e el a régi lélek? Vagyunk-e egyáltalán, ha senki sem tudja létezésünket? Huber István, aki megkísérlette a lehetetlent, minderre későn jön rá. S a halott lassú fojtogatással öli meg, szorítja ki helyéről gyilkosa lelkét, hogy a magáét juttassa szóhoz. Bosszút áll, a költői igazságszolgáltatás ősi természetörvényének képében. Huber István hiába lesz Mészáros André, hiába nyugtatgatja magát kitűzött céllal: az elhanyagolt feleség új boldogságának visszaadásával - szükségszerűen tevődik át élete ugyanarra a sínre, amelyen áldozatáé haladt. A halott győz. Huber Istvánból ugyanolyan ember lesz, amilyen a törvényes örökös volt. S ebbe beletörik, belepusztul.

Talán tehetségtelen volt? Mindegy. Ahonnan az író nézi a tragikus konfliktust, a minden zavaró mellékkörülmény kizárásával létrehozott kísérlet lefolyását, abból a látószögből tekintve: a tehetség kérdése mellékes. Ezért nem is tartja fontosnak sem kihangsúlyozni, sem egészen tisztázni ezt a momentumot. Drámai sietséggel, rohanó célbatöréssel csak a tételt bizonyítja, olyan szuggesztív erővel, annyi pszichológiai érvvel, logikai láncszem egybekapcsolásával, írói művészettel, hogy végül is elnémít bennünk minden ágaskodó ellentmondást. Meggyőz és - megdöbbent.

Mert, hogy még egyszer visszatérjek a világnézetnek más esetben másodrangú szerepéhez, azt látom: itt annyira előtérbe nyomul, hogy döntően játszik bele a költői hatás motívumaiba is. Lám, megdöbbenést kelt. S az írón túl, kényszerűen ráirányítja figyelmemet az emberre, aki elérkezett a teljes céltalanság és hiábavalóság beismeréséhez. Mit fog tenni az egyetlen, az utolsó hit eldobása után? A nihilizmus világszemlélete ezzel a végső nemmel, amely önmagunk megváltozásának lehetőségét is tagadja, kiépült a zárókőig. E tekintetben tehát Az élet tolvaja - az író, vagy ember számára: egyremegy - befejezést jelent.

*

Igen. Bizonyos, hogy itt valami lezárul. Egy kör bevégződik. De az ember élete tele van körökkel. A fejlődés törvénye alól pedig a világnézet sincs kivonva. Földi Mihálynak ebben a regényében lezáródott az a kör, amelynek vonalát a Szaharában indította el. S utána új kör kezdődik, újonnan épülő világszemlélettel.

Ez a megállapítás nem önkényes. Jelei, nyomai vannak, éppen Az élet tolvajában. Mindenekelőtt és főképp: az új stílusprobléma jelentkezésében. Ez pedig - úgy hiszem - író, művész benső élete szempontjából legalább olyan jelentőségű, mint a világnézet kérdése. Sőt. talán ennek integrális része. Az erkölcsi világnézet másik fele, amelyet, jobb szó híján, művészi világszemléletnek nevezhetünk. Ez itt, ebben a regényben, tavaszi erővel csírázik, zsendül, formálódik.

Már bizonyos külsőségek is erre vallanak. A Szahara nyolcszáz s a Mámorosok négyszáz oldala után Az élet tolvaja alig százhúsz oldal. Az előbbi testes kötetek mellett: vékony füzet. S mégsem lehetne róla azt mondani, hogy kisebb, egyrétűbb, szűkebb horizontú sujet foglalata lenne, mint előzői. Ilyen tudatos írónál ez a szűkszavúság nem véletlen szeszély. Az élet tolvaja nemcsak téma beállításában, hanem kompozíciós formájában is kísérleti regény. Kísérlet és új regénytípus kialakítására, olyan sűrítés alkalmazásával, amely nem megy a világosságnak - minden művészi szerkezet első feltételének - rovására, mint az expresszionizmusé. Legszembetűnőbb eszköze ennek a sűrítésnek: az idő kikapcsolása. Földi új regényéből hiányzik az idő, amelynek "múlatása" eddig legnehezebb gondja volt a regényírónak. De egyben legfőbb oka is az aprólékos részletezésnek, a bőbeszédűségnek, hosszadalmasságnak. A dráma egyenes, gyorsan haladó vonalát, lüktető menetét jórészt időtlenségének köszönheti. Nos hát, magától adódik a kísértő kísérlet: alkalmazni a drámai módszert a regényre. Földi megpróbálta s próbálkozása - általánosságban - sikerrel járt. Mindenesetre rengeteg betűt takarított meg, ami mind az író, mind a mai, ideges, türelmetlen olvasó szempontjából fontos. De többet is elért. A cselekmény pergését drámai rohanásúvá fokozta. Meséjére tehát lélegzetfojtottan kell vigyáznunk, ami nem utolsó erény. Igaz, maga a tárgyválasztás is növeli érdeklődésünket. A véres eseménnyel való elindítás borzongató varázsa mindig biztos hatású. Alóla a Bűn és bűnhődés olvasója éppúgy nem vonhatja ki magát, mint a mozidrámák nézője. (Készakarva említettem a mozit, mert Az élet tolvaja - s ezt minden lekicsinylő szándék nélkül, pusztán jellemezésül mondom - lényegében tiszta filmtéma. Egymásba villanó képeinek sora mögött szinte halljuk a vetítőgép halk berregését. S ettől nem is kell megijedni. Valamikor a színpadi drámából olvadt be új, gazdag, értékes anyag a regénybe. Nem valószínű-e, hogy a filmdrámának hasonló szerepe lesz?)

De még van itt valami, amit szintén az időtlenség diktált: a benső szemlélet elmélyülése. Említettem, hogy Földi tipikusan realista író. Ezt bizonyítja, hogy Huber István történetből a teret, sőt a couleur locale-t sem tudta elhagyni, ami némiképp zavar is. S mégis, minden realizmusa ellenére, új könyvének tárgyválasztása, hőse, konfliktusa, hangsúlyozott tétele - irreális. Milyen messze van már Az élet tolvaja, mondjuk, a Szahara valóságától anélkül, hogy veszített volna az élet elevenségéből. Csupán a regény elején érzek némi elnagyoltságot, zökkenőt, majdnem valószínűtlenséget. Látszik, hogy az írót egyáltalán nem érdekelte: hogyan jut el hőse a fantasztikus életcseréig - hanem kizáróan az: mi történik vele a felállított, pontosan körülhatárolt helyzetben? Ennek a hiányosságnak az oka, úgy vélem, a tételszerű bizonyítás túlhajtásából ered. De amint elhagytuk a zökkenőt: minden kifogástalan, a mesteri lélekrajztól a tömör, egyéni prózáig. Különösen az utóbbinak gondossága tűnik fel, Földi régebbi, sokszor pongyola írásaihoz viszonyítva.

Látnivaló, hogy a stílusprobléma jelentkezése ilyenformán ellensúlyozza a világnézeti periódus bevégzettségét. Nem kell hát féltenünk az írót, mert hiszen ugyanakkor, amikor lezárni látszik a kört, már másikat kezd, újat, amelynek ingere vonzóbb az előbbinél.

*

Ezek után talán fölösleges arról beszélnem: jó regény-e Az élet tolvaja? Rossz könyvek nem szoktak ilyen kedvvel végzett, sok irányú érzés- és gondolatkomplexumot felbolygató elmélkedésre csábítani.

S nekem még háromszor ennyi mondanivalóm lenne róla.