Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 3-4. szám · / · Hajnik Miklós: Egy kisleány

Hajnik Miklós: Egy kisleány
- Regény -
III.

Másnap reggel, amikor Ilonka felébredt, a nap már besütött az ablakon. Az anyja már nem volt a szobában, kint dolgozott a konyhában, a szennyes ruhát áztatta be éppen.

Ilonka ásítozott, mint egy kismacska, kéjesen nyújtózkodott, legjobban szeretett volna még egy kicsit szenderegni, olyan jó úgy félálomban heverészni, felébredés után. De aztán eszébe jutott, hogy neki ma délelőtt okvetlenül szalagot kell vennie, azt pedig csak egy boltban lehet kapni igazán jót, a Koronaherceg utcában, az pedig messze van, hát fel kell kelnie, ha még ebéd előtt meg akarja járni az utat.

Lerúgta magáról a takarót s kiült a pamlag szélére. Megvakarta a térdét, aztán lustán a földön fekvő harisnyák felé hajolt és felhalászta azokat. Megnézte műértelemmel, bizony nem lettek tegnap óta jobbak. Az egyik még elég jó volt, csak a talpa volt csupa lyuk, az nem látszik a cipőben, de a másikon hátul, épp a cipő szára fölötti részen volt két nagy folytonossági hiány. No nem baj, majd összehúzza egy kis cérnával, úgy még kitart ezen a napon. Este meg majd megstoppolja rendesen.

Fölkelt, s mert a talpa fázott a hideg padlón, lábujjhegyen ment a szekrényhez. Sokáig kotorászott benne hiába, végül is kiszórt belőle mindent, akkor jutott csak eszébe, hogy hiszen az a skatulya, amelyikben a cérna van, az ablakpárkányon maradt tegnap délután, amikor a kesztyűje gombját varrta fel.

Tényleg ott is volt a skatulya. Kihalászta belőle a fekete cérnát, mely bonyolultan volt egybekeveredve a kék gépselyemmel és a fehér pamuttal. De hol a tű? Hol lehet a tű?

Azt vagy a flanel blúzának a gallérjába szúrta bele tegnap vagy a pamlag vánkosába, vagy a mama háziruhájának az ujjába... De nem, a függönybe szúrta bele, hogy biztosan megtalálja.

Keresgélte a függönyben, de nem lelte. Hopp, megvan, a szekrényben kell lennie a nagy gombolyag szürke pamutban.

Ott volt. Most újra leült a pamlag szélére, a jobb lábát átvetette a bal térdén, a cérna végét megnyálazta, megpödörte és egy ügyes mozdulattal befűzte a tűbe. Azután kezére húzta a szakadt harisnyát s lustán ide-oda jártatta a tűt a lyuk két partján.

Pepi néni benyitott az ajtón és szótlanul megállt. Ő már órák óta tusakodott önmagával, hogy ezt az elhatározó lépést megtegye-e vagy sem? Nem akart ugyan semmibe se avatkozni, de ez már mégis sok! Fél tíz óra van már s az a leány még mindig lustálkodik! Így igazán lehetetlen egy rendes háztartást fenntartani. És különben is, az nagyon egészségtelen, ha egy fiatal leány ennyit lustálkodik. Egészen ellustul és mindenféle haszontalanság jut az eszébe. Itt tenni kell valamit. Persze, ő úgy is hiába szól...

Ezen töprengett már nyolc óra óta. Végre aztán, hogy fél tíz lett, már nem állta meg, hogy be ne menjen Ilonkához. Ha nem is hallgatna reá, de neki kötelessége őt a helyes útra figyelmeztetnie. Ez a kötelessége neki, mint legközelebbi rokonnak. Ha aztán nincs foganatja, ő nem tehet arról. De neki ez a kötelessége!

És benyitott s szemrehányó arccal nézett Ilonkára.

Ilonka nem nagyon sokat törődött vele. Nyugodtan folytatta az öltögetést s nem akarta észrevenni a feddő szándékot.

- Jó reggelt, Pepi néni - mondta vígan.

- Jó reggelt? - tört ki Pepi néni. - Neked ez jó reggel? Dél van, tudd meg, dél van!

- Igen? - mondta Ilonka ártatlanul.

- Igen? - ismételte gúnyosan Pepi néni. - Igen, szentem, aranyoskám! Csak azért jöttem be, hogy felkeltselek. Azt hittem, hogy elaludtál. Nem gondoltam, hogy valaki ilyen későig lustálkodhasson!

- Csak most ébredtem fel - mondta Ilonka szelíden.

- Úgy? Annál rosszabb. Persze, ha valaki késő este jön haza, csavargásból. Persze!

Ilonka közben befejezte harisnyái ideiglenes megjavítását s végigugrándozott a szobán, keresve harisnyakötőit.

- Persze, ha valaki délben félmeztelenül ugrándozik, mint... mint... - mondta Pepi néni, hogy valami nagyon lesújtót mondjon.

Ilonka azonban nem értette meg a durva sértést s gyermekesen nevetve mondta:

- Mint egy angyalka, ugye?

Pepi néni mogorván kifordult az ajtón. Ilonka pedig megtalálta a harisnyakötőt és felhúzta. Most már csak az a szalagot kellett még megkeresni, amelyikkel a másik harisnyáját szokta megkötni. Mert a másik harisnyakötője már tönkrement s ilyen háborús időkben nem lehet gumit venni. A szalag nagyon jól helyettesítette, jó erős, széles, puha szalag volt, egy békebeli kalapjáról szedte le annak idején, de most sehol se találta. Hát nem baj, van még egy fekete bársony szalagja is valahol, kicsit rövid ugyan, de az is jó lesz. Ezt hamarosan meg is találta a szekrényből kiszórt lim-lomban s megkötötte vele a harisnyáját a térde alatt. Aztán felhúzta a cipőit, a cipőzsinórokat begyömöszölte a lába mellé, hogy el ne botoljon bennük s ment ki a konyhába.

A konyhában nem volt senki, az anyja, úgy látszik, elment a Müllernéhez zöldségért.

Ilonka a bádog mosdótálat a csap alá tartotta, egy kis vizet eresztett bele, egy ronggyal kitörölte, aztán teleeresztette vízzel s lehelyezte egy székre. A konyhaszekrény tetejéről levette egy szétfoszlott szivacs gyér maradványát s a pléh szappantartót egy nagy mosószappannal. Egy poharat, melynek alján megsavanyodott tej volt, kiöblített, aztán tiszta vízzel megtöltötte és belehelyezte a fogkefét, mely a közepén már a csontig el volt kopva.

Az ingét lecsúsztatta derékig s a két ingujjal megkötötte. Bemártotta a szivacsot a vízbe s végighúzta többször az arcán. A víz nagyon hideg volt, néhány csepp a mellére esett, a két kis keble közé. Összerázkódott a hirtelen hidegségtől, a bolyhos törülköző után kapott s megtörülközött. Aztán a szappant belemártotta vízbe, dörzsölte két tenyere között, sehogysem akart habzani, rossz hadiszappan volt. Gyorsan bekente vele a nyakát, még gyorsabban le is törülte, mert nagyon fázott. Aztán megdörzsölte a fogait a fogkefével, kicsit kiöblítette a száját, felhúzta az ingét, de már nem gombolta be a vállán, csak a tenyérrel szorította magához s szaladt be a szobába.

Ott a hálóinget lecsúsztatta magáról és gyorsan magára öltötte a nappalit. Az alsószoknyát is magára kapta, a derekán megkötötte. Aztán a tükröt az asztalra állította, a fésűből kiszedte a tegnap benne maradt hajszálakat és fésülködni kezdett.

A tükör csak akkora volt, mint a két tenyere, nem fért bele az arca és a haja, s így csak részleteket látott belőlük. De ő azokkal is meg volt elégedve. Belenevetett a tükörbe és nézte hibátlan fogsorát. Aztán ábrándos szemekkel nézett bele s azt találta, hogy ez a fajta nézés kiváltképpen jól áll neki. Kérő, esedező pillantását is kipróbálta, és az is elég jól sikerült. Közben megfésülködött, nem volt hosszú haja, könnyen ment a fésülködés. Aztán a balkezével összefogta a haját, megcsavarta és feltűzte kontyban.

Most már hamar elkészült az öltözködéssel. Begombolta a blúzát, magára vette a kabátkáját, a fekete bársony sapkát a fejébe tűzte s ment ki a konyhába.

Ugyanis még pénzt is kellett kérnie a mamától, arra a szalagra.

A konyhában nem volt senki. Persze, hisz elment a mama... Megvárja. De különben, elindul, majd csak találkozik vele. Talán már a lépcsőn. És ha nem, akkor valamelyik környékbeli boltban. Mert vagy a Müllernénél van, vagy a tejesnénél. Esetleg a szenesboltban. Másutt nem lehet, csak ezeknél. Ezt a három boltot szokta mindennap végiglátogatni.

Özvegy Domokosnénak ez a három bolt képviselte a társadalmi élet minden örömét. Jól elbeszélgethetett, értesült a napi eseményekről, kifejthette szabadon a nézeteit, meghallgatták és volt bizonyos tekintélye is, mint igazi úriasszonynak. Mégis csak inkább volt naccsága, mint az ügynökné, például. Igaz, hogy annak ebben a drága világban is új selyemkosztümöt csináltatott az ura, de az nem imponált senkinek sem, mert mindenki tudta, hogy micsoda egy piszok népség voltak azok, amíg az ura a zsírközponthoz nem került. Özvegy Domokosné ellenben mindig finom úri nő volt, egy csöppet sem büszke, elbeszélget mindenkivel és nem olyan hencegő. Ezért szerették is a környékbeli kis boltokban.

Most éppen a szeneséknél volt, amikor Ilonka bekukkantott a pinceajtón.

- Jó reggelt, Kaufmann néni! - kiáltotta Ilonka. - Itt van a mamám!

- Itt vagyok - mondta Domokosné kedvetlenül.

Ilonka vígan ugrándozott le a rozoga falépcsőn.

- Mit akarsz? - kérdezte Domokosné bizalmatlanul. - Nem tudsz otthon megvárni? Már egy percet se beszélgethet el nyugodtan az ember.

- Mama, adj pénzt - mondta Ilonka. És gyorsan beszélte, nehogy időt engedjen az anyjának a tagadó válaszra:

- Tudod, okvetlenül kell nekem harminc korona. Azt a szalagot meg kell vennem, okvetlenül. Hisz érted. És mindenki azt mondta, hogy a jövő héten már megint drágul minden, jobb, ha minél hamarabb vesszük meg, mert csak drágább lesz minden, ugye, Kaufmann néni?

A szenesné helyeslőleg bólintott. Domokosné gondolkodóba esett.

- Tulajdonképpen, nem is kell neked az a szalag.

- De kell! - mondta Ilonka határozottan. - Okvetlenül kell. Mama, add ide hamar azt a harminc koronát, mert sietek. Most nem magyarázhatom tovább. De majd ha visszajöttem, majd meg fogod érteni, hogy nagyon jól vásároltam. Mint mindig.

- De... - mondta Domokosné bizonytalanul.

- Nincs: de! - kiáltotta Ilonka vígan. - Semmi: de! Csak add ide hamar azt a harminc koronát, nem is fog kelleni annyi, majdnem mind visszahozom... Csak éppen azért kell, hogy legyen nálam pénz.

- Hát... - mondta Domokosné. És számolgatott magában, gondtelten.

- Különben, ahogy tetszik - mondta Ilonka, hirtelen szelíd és gyermekes arcot vágva -, ahogy gondolod, anyuka. Igazad van, nem is kell tulajdonképpen az a szalag. Kár kidobni a pénzt. Legfeljebb otthon maradok máma és nem megyek el a Gyula bácsiékhoz. Jobb is lesz. Úgy sem való vagyok én oda. És ha nincs új szalag a blúzomban, otthon a régi is jó. És legalább segítek neked a stoppolásban.

- Gyula bácsiékhoz okvetlenül el kell menned - mondta Domokosné határozottan. - Arról szó le lehet, hogy ne menj el. Meghívtak, halálosan megsértődne Paula néni, ha nem mennél el. Az lehetetlen. Okvetlenül el kell menned.

- De hát avval a piszkos rózsaszín szalaggal már igazán nem mehetek. Nem akarom, hogy megszóljanak téged.

- Hát... Én azt hittem, hogy az még elég jó. Dehát... Talán igazad van... - mondta félénken az özvegyasszony.

- No, ugye, hogy igazam van? - kiáltotta diadalmasan Ilonka. - Mint mindig. Csak elő avval a harminc koronával.

Domokosné lassan, meggondoltan szedegette ki az egy és kétkoronásokat a toldott-foldott szövettarsolyból.

- Csak aztán vigyázz és ne költsd el mind - mondta óvatosan.

Ilonka zsebébe gyömöszölte a papírkoronákat. Két puszit adott a mamájának, szépen köszönt a boltos néninek, összekapta a szoknyáját s futott fel a lépcsőn.

Elérkezett a megállóhelyhez, a jégpályánál.

Az egyik szürke fabódéban vörös orrú ember tipegett ide-oda, mint ahogy azt a téli hónapok fagyában megszokta volt. Gyanús külsejű hadi cukorkákkal teli üvegek álltak a polcon. Ilonka szakértői szemekkel végignézte azokat, nem tudta azonban elhatározni, a savanyú cukorból vegyen-e vagy a malátából. A bódés ember bizalmatlanul nézte.

Ilonka végre mégis a savanyú cukorból kért tíz dekát.

- Négy korona! - mondta a bódés ember mogorván, odalökve Ilonka elé a kis papírzacskót.

- Négy korona? - csodálkozott Ilonka, kiszámolva a pénzt. - A múltkor még csak két korona volt tíz deka. Pedig az nem ilyen vacak volt.

- Az múltkor volt - mondta nyomatékosan a bódés ember. - Vacak pedig az öreganyja, tudja!

Ilonka szó nélkül odább ment s evvel az ügy a kültelki lovagiasság szabályai szerint el volt intézve.

Ilonka mindjárt meg is kóstolta a cukorkát s elég jónak találta. De négy korona! Milyen rabló!

Villamos még mindig nem jött. Ha pedig jön, akkor tömve lesz, hogy nem lehet ráférni.

Eszébe jutott, hogy talán elindul gyalog. De a téli fagyok után most újra felengedett a sár, mely a kövek közt csúszósan, nyúlósan előbukkant, nemigen tették kívánatossá a sétálást. Meg aztán egészen sáros lenne, amíg a Belvárosba ér. Ott pedig nem lehet úgy járni, sárosan, mert ott csupa elegáns ember van.

Tehát ácsorgott tovább. Megérkeztek a hűvösvölgyi és zugligeti kocsik, mind több ember gyűlt össze a megállóhelynél. Egy bőrkamásnis bosnyák főhadnagy reá meredt Ilonkára, tetőtől-talpig végignézte, aztán ellágyult a pillantása és egy nagyot nyelt. Ilonka megelégedve evvel a sikerrel, hátat fordított neki s pár lépést tovább ment. Ott meg egy öreg úr nézett reá, bárgyú mosollyal.

Ilonka az újságárus fiúhoz lépett és vett egy képes színházi újságot. A címlapon egy híres operettművésznő képe volt, a leghátulsó oldalon pedig egy szép nőé, aki - a lap szerint - legközelebb szenzációs sikert fog aratni a filmen.

Ilonka úgy találta, hogy ez a leendő moziszínésznő hasonlít reá egy kicsit. Persze, nem olyan csinos, mint ő és mintha már nem is volna egészen fiatal. Így a képen azért egész jó még. Talán, mert olyan merészen néz. Elhatározta, hogy a képet elteszi és egyszer majd megpróbálja a tükörben, hogy hogyan is állana őneki ez a fajta nézés. Talán jól...

A kanyarodóban éles csilingelés hallatszott és befordult a dupla villamoskocsi. A várakozók megrohanták s begyömöszölődtek a telt kocsikba.

Ilonka a pótkocsi első peronjára került, maga sem tudta, hogyan, csak tolták, nyomták s egyszerre fent volt. Beszorult egy sarokba egy öreg hordár és egy kövér kofa közé.

Akik nem jutottak föl, azok lógtak a lépcsőkön, elhelyezkedtek az ütközőkön vagy megkapaszkodtak hátul a tetőben. S recsegve-ropogva megindult a villamos.

Az ablaküvegek ki voltak törve, így Ilonka, aki közvetlen az ablakhoz volt nyomva, elég jó helyzetben volt, mert legalább friss levegőt kapott.

A villamos elért a Déli vasúthoz, ahol batyus vidéki asszonyok és az olasz harctérről szabadságra jött tisztek fáradtan és bosszúsan nézték a tömött villamost.

Egy rohamsisakos hadnagy felfurakodott a pótkocsi elülső peremére, az ütköző fölé s két kezével megkapaszkodott kívülről abba az ablakkeretbe, amelynél Ilonka állott.

Nyikorogva, nyögve száguldott a rozoga villamos a kietlen, kopár Vérmező mellett. A kanyarodónál váratlanul gyorsan fordult, a pótkocsi nagyot lódult, a kint lógó hadnagy hirtelen elvesztette a lába alól a keskeny párkányt s egy pillanatig úgy látszott, mintha a két kocsi közé esne.

- Istenem! - sikoltott Ilonka.

A hadnagy azonban az ablakkeretet erősen tartotta s egy lendüléssel visszatornázta magát előbbi állásába. Arca csak egy tenyérnyire volt Ilonkáétól.

- Azt hitte, hogy a kerekek alá kerülök? Ugye? Nem azért jöttem én haza. Majd bolond vagyok meghalni, amíg ilyen csinos kisleányok vannak...

Ilonka elpirult. Nem szólt semmit, de valahogy mégis jólesett neki ez az elismerés. Olyan őszintén kedvesen és természetesen mondta azt ez a hadnagy, nem volt benne semmi sértő. Kellemes melegség ömlött végig egész testén, irult-pirult, de nem bánta volna, ha a hadnagy még szólt volna hozzá.

A hadnagy azonban már a Krisztina térnél leszállt s Ilonka némi csalódottsággal nézett utána. Csinos fiú volt, olyan érdekes volt...

A Gellért-szobornál aztán ő is leszállt.

A híd mellett, a járdán gúlába rakott fegyverek mellett bosnyák katonák üldögéltek. Egy géppuska is fel volt állítva, lövésre készen.

- Megint a munkások zavarognak - mondta egy kövér úr a társának.

Ilonkát egyáltalán nem érdekelték sem a fegyverek, sem a munkások fenyegető forradalma. Négy év óta géppuskát, szuronyt és katonát eleget látott, hisz a bosnyák kaszárnya közelében laktak. És a munkásoknak, a világ összes dolgozóinak eljövendő forradalmáról is éppen eleget hallott Krémeréktől és másoktól, hisz legtöbbnyire munkások laktak a házban. Ezek a kérdések egyáltalán nem izgatták. Bánta is ő a géppuskákat és a szuronyokat. Ő szalagot akart venni a Koronaherceg utcában és sétálgatni egy kicsit a Belvárosban, mert ma csinosnak érezte magát és jól volt hangolva.

Átment a hídon, aztán a piaristák új palotája mellett letért. Egy képkereskedés előtt megállt, mert egy nagyon szép festmény ötlött szemébe. Egy fekete hajú fiatal nő feküdt egy perzsaszőnyeges kereveten sárga selyemlepelben, mely azonban egész felső testét szabadon hagyta és egy hosszúszárú tearózsa bimbót tartott az orra alá, mögötte pedig volt egy nagy tükör s abban látszott a fekvő nő a másik oldaláról. Minden szép élénk színekkel volt lefestve.

- Ez igen - gondolta Ilonka. - Ez már teszi. Így már lehet lustálkodni. Jó dolga van. Biztosan valami metresz.

Befordult a Kígyó utcába, aztán a Koronaherceg utcába, a bolt elé ért s belépett.

A tulajdonos ott állt a kassza mellett s megvetéssel s rosszindulatúan nézte a vásárlókat. A háborús évek alatt szakadatlanul növekedő drágaság rengeteg hasznot hajtott neki, s mivel az árak napról-napra csak növekedtek, egyáltalán nem állott érdekében, hogy áruját eladja, hisz holnap már biztosan kétszer annyit ér az, mint amennyiért ma árusítja. Tisztára nagylelkűség, ajándék, hogy ő mégis nyitva tartja a boltját. A segédek a pult mögött is tudatában voltak ennek. Fejedelmi egykedvűséggel bántak a vásárolni akarókkal. Ha valami nem akadt a kezük ügyébe, arra azt mondták, hogy kifogyott. Ha valaki fekete nyakkendőt kért, az elé pirosat tettek. Kell vagy nem kell? Ha nem kell, alászolgája. A vásárlók pedig szelídek voltak és alázatosak, úgy örültek, ha végre kiszolgálták őket, hálálkodtak s szó nélkül megfizették a leghihetetlenebbül hangzó árakat is.

Ilonkának jó sokáig kellett várakoznia, míg végre az egyik kereskedősegéd nagy kegyesen észrevette.

- Mi tetszik? - mordult Ilonkára.

- Szalag... - mondta Ilonka megfélemledve.

- Szalag? Szalag? - mondta szemtelenül a segéd. - Azt hiszi, hogy én gondolatolvasó vagyok? Egy Vinterri talán. Mit tudom én, hogy mit akar.

- Én egy fekete bársonyszalagot szeretnék...

- Ja, az úgy más. Miért nem mondta mindjárt. Azt ugyebár belátja, hogy én nem találhatom ki a pofácskájáról, hogy mit akar a kuncsaft. Na, ugye?

S evvel leemelt egy nagy kartondobozt a polcról s Ilonka elé lökte.

- Hát milyen kell?

Ilonka nézegette a szalagokat. Az egyik szélesebb volt, a másik meg keskenyebb, mint amilyen éppen kellett volna neki. Végre talált egyet, amelynek a szélessége esetleg megfelelt volna, de az csak egy maradék darabka volt, nem lett volna elég hosszú.

- Más szalaguk nincs? - kérdezte Ilonka szelíden.

- Nincs! Kell vagy nem kell? - felelt türelmetlenül a segéd. S már rácsapta a fedőt a skatulyára s visszadobta a polcra. S mit sem törődve többé Ilonkával, egy másik vevőhöz volt kegyes leereszkedni.

Ilonka pedig kiment a boltból, kicsit szégyenkezve, mert a tulajdonos gúnyosan vigyorgott reá.

De aztán hamar visszanyerte egyensúlyát.

- Ide se jövök többé - gondolta.

S ment tovább az utcán.

Dél volt, sok ember járkált, főleg sok katonatiszt, az is legtöbbnyire lovastiszt. Egy teljes lovasdandárt lehetett volna felállítani azokból a tisztekből, akik az ötödik háborús esztendő tavaszán a Belvárosban korzóztak. És sok-sok nő is sétálgatott ott. A csinosabbakról Ilonkának az volt a határozott meggyőződése, hogy azok nem tisztességes nők, hanem olyanfajták. Kivált, ha az arcuk is ki volt festve. A festett arc Ilonka gondolatvilágában egész biztos jele volt a hivatásos utcai nőnek, éppen azért festi úgy magát, hogy arról a férfiak könnyen megismerjék. És nagyon csodálkozott volna Ilonka, ha valaki megmondta volna neki, hogy például az a különösen feltűnő, térdig érő szoknyában kihívóan tovalépkedő kikészített arcú szörnyű nő a születési és vagyonarisztokrácia egyik legelőkelőbb nőtagja.

Ilonka a Koronaherceg utcában betért egy másik boltba s ott talált is majdnem olyan szalagot, mint amilyen neki kellett. Meg is vette volna, s csak mikor az árát kérdezte - harminckilenc korona - akkor jutott eszébe, hogy hisz neki nincs annyija. Mert volt harminc koronája, abból négyért vett cukrot, maradt huszonhat, egy korona volt a színházi újság, maradt tehát huszonöt koronája, egy koronát pedig felváltott a villamoson. Nincs tehát, csak huszonnégy korona és egynehány fillérje. Hát nem veheti meg a szalagot.

Szinte megkönnyebbülve ment ki a boltból. Hisz nem is okvetlenül szükséges az a szalag. És most maradt pénze, azt elvásárolja arra, ami épp az eszébe jut.

Sokkal érdekesebb lett így a séta. Minden kirakat előtt megállt s gusztálta, hogy mit vegyen. Csak az volt a baj, hogy minden, amire kedve lett volna, sokkal többe került, mint huszonnégy korona.

Például egy szép krokodilbőr tarsoly, az nagyon tetszett neki. Igen, de az ára háromszázötven korona volt. Egy ezüstfogantyús lovaglópálca, az is nagyon csinos volt, de hát persze az is drága volt. Egy sportüzlet kirakatában fess női sapkák voltak. Szép svéd bőrkesztyűk, egy zöldselyem esőköpönyeg, igazi békebeli francia parfüm. Sok mindenfélét látott, ami mind nagyon megfelelt volna neki, sőt okvetlenül szükséges lett volna szerinte, de hát egyikre sem futotta a pénze.

Szép kék selyem harisnyakötőket látott egy helyen. Csak húsz korona. Igaz, egészen hadi volt, nem gumival, hanem drótrugóval, de hát azért mégis jobb, mint a madzag, amit eddig hordott a bal lábán. Majdnem megvette, de aztán az utolsó percben mégis meggondolta. Ugyan, minek vegyen olyasmit, amit egyelőre úgy sem lát senki? Igazán kár volna érte kidobni a pénzt.

Nagyon szép lila levélpapírt látott azután egy kirakatban. Olyan szerelmes levélnek valót. Éppen huszonnégy korona. Megvásárolta.

Ugyan egyelőre nemigen volt kinek írnia, de egész biztos, hogy majd lesz egyszer s akkor jó lesz, ha van ilyen szép levélpapírja.

Pénzét kiadván s így megszabadultan a további vásárlás gondjaitól, Ilonka vígan lépkedett a Lánchíd felé. Majd ott átmegy s a budai Dunaparton villamosra száll s hamarosan otthon lesz.

Ment Ilonka a sürgő-forgó utcákon, szerelmes párok, unott sétálók, elrugaszkodott nők, harctéren elvadult katonák, új szerelemre vadászó asszonyok, siető hadi ügynökön s utcasarkokon ólálkodó léhűtők között vígan lóbálva a papírspárgán kis csomagját s élénk szemekkel nézdelődve, mindent nagyon érdekesnek, pompásnak és finomnak talált, gyermekes tudatlanságában. Neki minden az volt, aminek látszott, tapasztalatlan szemei nem vették észre a mélységes emberi nyomort, amit a látszat takart s fiatal korának életerejében délcegnek látott egészen kiélt férfiakat is, s vidámaknak, boldogaknak és diadalmasoknak közeledő hervadásukon kétségbeesett nőket.

Ilonka boldogan lépkedett könnyed, rugalmas léptekkel s arra gondolt mosolyogva, hogy ha majd ő asszony lesz és lesz igazi prémes bundája és nagyon elegáns lesz, akkor itt fog minden nap sétálni ő is. És mindenki fogja őt ismerni.

Majd, akkor...

Mint egy kisgyermek, aki hiszi, hogy eljön a Jézuska és hoz sok mindenféle szépet és jót, úgy várta Ilonka a jövendő életét. Talán már néhány hét vagy hónap, esetleg egy-két év múlva, akkor, majd akkor kezdődik az ő igazi élete. És az épp olyan szép lesz, vagy talán szebb, mint ezeké az elegáns nőké, akiket itt látott.

Olyan lesz egész biztosan. Majd akkor meg fogja látni.

Bizony, meg fogja látni...