Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 2. szám · / · Mario M. Untersteiner: A filozófia mai állása Olaszországban

Mario M. Untersteiner: A filozófia mai állása Olaszországban
- Egy magányos lélek szemlélődései. -
A jelen pillanat

Ez az olasz filozófia utolsó fejlődési fokozata, olyan következményekkel terhes fokozat, amelyeket máris nagy számban lehet észrevenni, ezek természetesen időrendben későbbiek, mint Rensi közlései s mégis alig-alig ismerik el törvényes származásukat, azonban valami elméleti ok akadályozza őt abban, hogy erre a lovagias aktusra szánják magukat. Ezt az okot a finalisztikus melankólia adja, amelynek értelmében nem ismerik el, hogy két cselekvés között valamiféle kapcsolat van, annyira igaz, hogy az abszurdum a reális törvénye. Nem szabad felednünk, hogy Itálián kívül az irracionalista mozgalom nagyrészben H. Vaihinger filozófiájának feltevésein alapul, akit Olaszországban elvitathatatlanul és elismerhetetlenül megelőzött G. Marchesini. Vagyis az als ob relativizmusa, amely Németországban egy Spengler vagy egy Müller-Freienfels filozófiájában bukkant ki, Olaszországban említésre méltó követőkre talált: hivatkozom a többi közt Adriano Tilgnerre, vagy az újabbak közül O. Cuzzerre, a "Saggio di estetica relativistica“ szerzőjére. Ez utóbbi a művészetnek olyan elméletét fejti ki, amely igyekszik behatolni a gyakorlati élet forrásaiba s végül arra a meghatározásra tévelyedik, hogy "művészet mindaz az objektum, amit a szépség célzatosságával alkottak“, mert ez kizárja a közömböst. Az ilyen célzatosság azonban nem gyakorlati, mert értéknek a kifejezése, ami nem eredményez kielégülést. Csakhogy szerintem az érték megvalósult cél, amely többé nem tűnik el, amely azonban, mivel mindenképpen okot kíván, végre is belebotlik a dogmatizmusba, mert a lélek-érték állapota, mint valami ok hatása, olyan sematizmusban fog megmerevedni, amely kizárja a művészet számára kikerülhetetlen irracionálist, amely aztán így megmarad formális mozdulatlanságnak s nem válik egyetemes lírizmussá, a lét plasztikus kifejezésévé.

Kényszerűség, hogy elérjünk valami dolgot egy másiknak a segítségével, az a hamis módszer, amely kielégíti az elvakultságot, még ha az pusztán költői is, azzal, hogy van egy módszere az igazság szemléletére, mintha így vagy amúgy volna, hogy ne gyötörjön meg a kétség és hogy így megkonstruálhassuk a történelmet, ami pedig csak véletlen és ismétlődés: ez a relativizmus tehetetlensége: erőszakossága és nonszensz volta.

A dogmatizmusnak ez az utolsó maradványa az, ami miatt ezek az írók nem veszik figyelembe Rensit. Éppen úgy, mint Annibale Pastore-t, mert kritikával illett egy közepes értékű szkeptikust, aki Rensi (1917) után négy évvel (1921) lépett ugyanarra az útra, tudniillik Adolfo Levit, aki a szolipszizmusra jutott, mert azon a nézeten van, hogy realitásról csak annyiban lehet beszélni, amennyiben az az ő gondolkodásának tárgya és benne oldódik meg. Annibale Pastore, mondom, az idealizmus és a szkepticizmus között a félig relativisztikus utat, vagyis a szubobjektivizmus útját választotta, ami megengedi neki, hogy állítsa a szubjektum realitását, bármilyen is az (én vagy nem-én, állapot vagy levés), azon a fokozaton át, hogy elkülönüljön a többitől. Nem abszolút kritériuma az igazságnak, hanem állandóság a változandóságok viszonyában, hogy lehetővé váljék egy egésznek az állítása. Azonban az elkülönülések folyamata a határokat egy végső egységre vezeti, amelynek a révén (számbelileg) végtelen sok Vaihinger-féle als ob-tól megszabadított eme relativizmus (és ebben a végtelen sokaságban van tanításának fontossága és igazsága) a tartalmától megfosztott finalizmus analízisére redukálódik, hogy elérkezzék a szubjektum állításáig: "én vagyok a lét célja“: ez a finalisztikus tautológia vagy a reális felépítménye.

Rensi filozófiájának irracionális momentumát történelmi kutatás során N. Abbagnano (Aliotta tanítványa, az élet filozófusa), esztétikai rendszerben pedig Gino Gori fejtette ki. Az előbbi szerint az igaz: megrögzítése "a szakadatlanul hullámzó élet egy konkrét momentumának valami adekvát fogalom-formában“, amely a megváltozott irracionális tartalomból alakul: az élet mint szubsztrátum igaz, a gondolat csupán a változékony és mindig más szimbólum, amely kiemelkedik az élet Óceánjából és folyton újra visszatér bele. Ez a tanítás rensizmus, amelyben az élet és a gondolat egységét eddig még nem vették észre.

G. Gori meglehetősen bonyolult gondolkodás kanyargóin keresztül, miközben a finalisztikus relativizmust érinti, a művészetet úgy fogja fel, mint az érzékfeletti új szintézisét, vagyis a dolgok látszata alatt szemlélt elemek szintézisét, azonban ez az érzékfeletti azután mindig a dolog maga. Visszatér az arisztotelészi elméletre: "a művészet a megismerés feladata“. Miért? Ha nincs igazság-kritérium, akkor az abszolút valami nem-érzék, ha van ilyesmi, akkor haszontalan dolog tagadni az érzékelhetőben az igazság kritériumát és a nem létező érzékfeletti egyéni megismerésének lehetőségét.

De ha ezek a kísérletek elcsúsznak a finalizmus narancshéján, akkor egyszer s mindenkorra félelmetes jelei az új időknek. A formalizmus alkonyodófélben van, a futurizmus, szomorú politikai következményeivel, igazolja, mennyire tarthatatlan a régi filozófiai iskola, amely semmibe veszi az életet, amelyet nem teremteni kell, hanem átélni, nem elgondolni, hanem átérezni. A többi élet illúziók szövedéke, mint E. Roncati mondotta egyik, inkább irodalmi, mint filozófiai, de eléggé jelentékeny művében.

Az olasz filozófia új távlatok küszöbén áll: most arról van szó, hogy át kell értékelni az egész emberi gondolkodást és felforgatni a régi értékeket, hogy visszaadjuk a történelemnek az ő változatlan és ellentmondásoktól és élettől zajló folyását. Vissza kell térni a tiszta pogány tradícióhoz, amely húsz évszázaddal ezelőtt megszakadt, amelynek feltámasztása azonban ma, legalább egy-két ember számára lelkiismereti kérdés. Akkor megértik majd, hogy "az élet nem jelenhet meg állandó egyensúly látszatában azelőtt, aki ezt az egyensúlyt már magában érzi és így megérti, hogy az élet nem abban a folytonos széthúzásban áll, hogy valamelyik alapvető erejét többre értékeli, csak azért, mert a másikat bűnösnek és vétkesnek érzi.“

Ezek G. Costa szavai Apologia del Paganesimo című művében (1923), abban a könyvben, amely hitem szerint breviáriumává válhatik nemcsak Olaszország, hanem az egész világ választott lelkeinek. Így az ember majd őszintévé válik és megtalálja majd, ha nem is egész-önmagát, legalább annyit, amennyi tökéletlen természetünknek megadatott.

Milano, 1924 végén

Révay József fordítása

Jegyzet: Ez a cikkem azt öleli fel, ami szememben az olasz gondolat életessége, éppen ezért mellőztem a félreeső és terméketlen mellékhajtásokat: például a neotomisztikus áramlatot (egy végleg maghalt filozófia feltámasztásának a meddő kísérletét), amelynek mindazonáltal figyelemre méltó képviselője Chiocchetti Atya, ugyanígy nem szóltam a misztikusokról (Guido Manacorda), szellemi tehetetlenségük-alkotta fantazmák ábrándos kiagyalóiról.