Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 1. szám

Remenyik Zsigmond: A sírásók gyásza.

Túl minden lekopott kőfalakon, a temetőknek elázott fáin is túl, ahol az elszáradt rétek hevertek az éjszakában, állott öt sátorból tapasztott kunyhó, minden ablakával a temetők felé. Ebben laktak a sírásók csontos fejükkel, és elszáradt karjukkal és valami kísérteties lánggal szemükben, kik mintha valami kivert vándorok lettek volna minden városból és a falukból is, a legnyomorultabbak minden emberek között, tehenek és juhok nélkül, kiknek csak legfeljebb kutyáik voltak, elázott bundájú dögök, azok is egészen társtalanul, amint fel-felvonítottak késő éjszakákon át a temetők árkaiban. Mikor minden csendes volt köröskörül, és mikor már a sírásók is falnak döntötték ásóikat, elfáradva a nagy éjszakában.

Mert valóban, itt mindig nagy némaság volt köröskörül, amint a leperzselt füvek sárgán hevertek a réteken, és a nap amint a kihűlt földekre zuhogott, úgy tetszett minden, mintha valami egészen különös tájon lenne. Csak valami távoli harangszó zengett be odáig, mikor a sáros utakon a koporsókkal lépkedtek, lehunyt szemekkel valami megásott sír felé. És a nagy kopárság, megégettség, még a fákon is rajtaült, amint azok megtépett homlokkal támaszkodtak a süppedő sírok fölött, és a távolban emelkedett egynéhány titáni hegy, egészen megnyírt koponyával, vörösen és őszen, és annak aljában feküdt egy város, amit talán nem is lehetett látni, a kietlenségben, amint teljesen egybeolvadt a hegyekkel a temető mögött.

Itt csak az öt sárból tapasztott kunyhó állott, valami nagy felpúposodott tetővel, és mélyen beásva a földbe, minden ablakával a temetők felé, ázottan, és gerendákkal megtámasztva minden oldalról, amíg bennlaktak a sírásók kutyáikkal, egészen leégett és csontos fejükkel, és ásójukkal, egészen távol minden várostól és faluktól is, ami szinte talán elképzelhetetlen, és úgy tetszett, hogy az égig púposodnak fel a kunyhók a kopár réteken, amíg egészen primitíven vannak odavetve az árkok mögé, amiken csak egy kis híd vezetett be a sírokig, miken ázottan gubbasztottak a keresztfák nagy komorságukban.

*

A vályogkunyhók megtámasztva lapultak a sírkerteken túl az ég alatt.

És felül sütött a nap, valami tompasággal mindenek fölött. Távolban kéklett egy város a rőt hegyek hónaljában, de itt mégis ázott volt minden és kopott, a fák is a sírok fölött, és a kunyhók is a temetők felé néző ablakaikkal.

És minden árnyék hosszan nyúlt el a falak mentén, mint egy-egy halott.

Holott a sírásók aludtak még dohos vackaikban, egészen későn délutánig, mint mindig kivétel nélkül. Úgy tetszett egészen sápadtak voltak mindannyian, sűrű hajukkal, amint feküdtek egy-egy bekecsen, a nagy és fárasztó munka után, mivel kora hajnalig a sírokat ásták: hetet, egymástól távol, és volt közöttük kettő, kire két sírnak az ásása is jutott, mivel csak öten voltak ott. És ásójuk is a falnak volt döntve, mint miken a föld még egészen meg sem száradt, és mik magukon viselik a kísértetiesség minden bélyegét. És kutyáik ázott és egybecsomósodott bundákkal gunnyasztottak az ablakok alatt. Pedig a nap már a távoli hegyeken támaszkodott és a szél végigszántotta a mezőket és a temetők fái fázósan dideregtek, és az árkokban valami rongyok hevertek elmúlt temetésekről a nagy kietlenségben. Mégis! az alvó kunyhók a sírásókkal az ég felé tornyosodtak, vályogfalakkal és az ablakokkal, és az ébrenlévőkkel és a kutyákkal az ablakok alatt, kik egészen nyomorultak voltak, az asszonyok és gyermekek szinte leprásoknak tűntek fel valami mély pusztában, amint voltak tépett rongyokkal testükön, kik azért voltak, hogy kiegészítsék a magános emberek életét, és főzzenek nekik mély lábasokban, és a gyerekek, hogy körülüljék őket, ha alszanak, és figyeljék a mélyreásott lélegzéseiket.

Íme! mert aludtak benn, valami bundákon, egészen sápadtan akik voltak! egészen sápadtak! valami hamuszínű arccal! egészen mozdulatlanul, mintha máris ravatalokon lettek volna az éjszakában. Holott asszonyaik voltak a betegek, nyilván nekik is kellett a legtöbb sírt megásni, mert hullottak mint a legyek ősszel, és a gyerekek egészen árvák maradtak a sírásókkal, akik aludtak napokon át, csak mikor feljött a temetők fölé a hold, akkor fogták vállukra az ásókat, és ballagtak keresztül a hídon és árkon a csupasz sírhelyek felé, miket meg kellett ásniok egy éjszakán!

Jaaj! mert aludtak még, és a szél végigszántotta a földeket, és a maradék asszonyok és a sok gyerek rongyosan didergett a kunyhók temetők felé néző ablakainál, és a kutyák is felvonítottak hangosan. De a sírásók feküdtek benn a megtámasztott ajtók mögött, egészen hamuszínű arccal és kezekkel, és ásójuk ott volt nekidőlve a falaknak, mik alátámasztották az ég alá görnyedő tetőket.

*

Az öt sírásók felébredtek titokzatos álmaikból, ahogy lement a nap. És az ásókat felfogták hamuszínű kezükbe, és máris indultak volna már, hogy ássanak tovább a temető üresen maradt földjein. És a hold ekkor kelt keleten, és megállt a kunyhók primitív tetői fölött.

Ekkor felemelkedett a két asszony is és a gyerekek is valamennyien az ablakok alól, csak a kutyák maradtak ott hangosan vonítva a hold felé. Már egybetalálkoztak az ajtóknál, amint a sírásók kiértek a házak elé, ásókkal vállukon, kissé éhesen, mint akik még munka előtt enni akarnak, valami különös helyen az árkokban a holdnál. Mert valóban lassan és vánszorogva a hídig mentek valamennyien, amint a temető mélyénél egy lámpást rázott a keresztnél a szél, és ott letelepedtek nagyot sóhajtva, valami egészen különös majálisban! a gyerekek és a két asszony betegen a sápadt sírásók körül, kettőnek az asszonya, kik még éltek, és egyikük sem vetett keresztet evés előtt.

Csak az asszonyok, ketten, valami megadó alázattal a száraz kenyér fölött:

- Istenem! fákat kéne kivágni már, hogy újat süthessünk! és a gyerekek is, egészen gyerekesen bámulva és éhesen:

- Mi! mi! mi nem is tudjuk, hogy van egyéb száraz kenyérnél. Csak a sírásók hallgattak tompán és komoran, öten.

Csak faltak és emésztették a kenyeret, valami távoli jólétre emlékezvén.

És ismét az asszonyok, nyöszörögve:

- És már elfogy az is, kutatni kéne új korhadt koporsók után! Jaaj!

amint nyomorúságosan és szomorúan felnyögtek, hogy a gyerekek torkán akadt a szó.

Mintha mit sem hallottak volna, a sírásók hallgattak tompán komoran tovább.

Csak egyikük elkeseredve egészen távolról:

- Nézzétek, én a részemet a kutyáknak adom, nézzétek! de nem vetek keresztet rá! nézzétek!

és máris dobta kenyerét a kutyáknak, kik eddig szaglászva voltak körülöttük, és csendesen szűköltek ennivaló után. És ekkor a többiek is feléjük vetették penészes kenyerüket, anélkül, hogy keresztet vetettek volna rá! anélkül! és felemelkedtek és komoran a parton, valami csodálatos tömörülésben! ahogy látom!!meglóbálva kezeikben ásóikat,

és ekkor a hold már a temetők fölött volt valami mérhetetlen távlatban, amint öten átballagtak a hídon a temetők irányában,

és a többiek még a parton gubbasztottak fáradtan és betegen a kutyákkal, mint valami útban elfáradt vándorok a legreménytelenebb vidékeken.

*

Még mindig ott ültek az árokparton és gubbasztottak a szélben, szakadt ruhájukban, mikor a sírásók eltűntek a mélyben a sírok között. Távolban a kereszt alatt egy lámpást rázott a szél. És a házak felnyögtek kitárt ajtóikkal és tapasztott ablakaikkal a temetők felé.

De feltápászkodtak ők is valamennyien, ugráló gyerekekkel és az idősebbekkel, kik izmosak és erősek voltak, valami csoda! akik egészen hatalmasnak tűntek fel, ám akik szomorúak és rongyosak voltak, és valami nagy bánatosság ült a szemükben, és akik csak lomhán kullogtak a didergő asszonyok után, kik elöl haladtak az ugráló gyerekekkel. És a kutyák nyomon követték őket, egészen a lecsorbult küszöbökig.

Itt! jaaj! a beteg asszonyok magukkal vonták a gyermekeket, bár ők maguk is alig hogy vonszolni tudták testüket, és valami egészen különös öleléssel maguk előtt terelték az ugráló kicsiket és sompolygó nagyokat, kik fáradtan támasztották be az ajtókat maguk után. Holott voltak egészen anyátlanok is, valami komolyabbnak a gyámkodása alatt, kik minden felügyelet nélkül éltek, csak talán a legidősebb vigyázott rájuk és viselte nekik gondját, nehogy végleg elvesszenek a nagy árvaságukban.

A két asszony a gyerekek feje fölött

egymás felé:

- Jaaj! nem tudom, de az én oldalom majd leszakad!

és a másik is, ki mintha tüdejét marokra fogná:

- Jaaj! és én! és én! a tüdőm megöl! Még tán az éjszakán megöl a tüdőm! Jaaj!

és a másik is, ismét, valami távoli visszhangként:

- Jaaj! az oldalam! a szívem! még tán az éjszakán! Jaaj!

csak a gyerekek lestek fel rájuk érthetetlenül.

De befelé terelték őket, amint vánszorogva sodródott közöttük a két asszony, és a távolban némán ástak a sírásók a temető mélyén valami torz fanatizmussal, amit soha nem láthat az ember, csak azért maga előtt látja e rettenetes percben, minden meggyötört idegével és rossz vérén keresztül, ami elveszejti őt és kisodorja a legrémesebb halálig.

És már csak a kutyák nyöszörögtek a becsukott ajtók előtt.

*

A gyerekek! valami csudálatos! felébredtek a kunyhókban, mind az asszonyok mellett ez éjszakán! csak a két asszony mellett! mind, kiket álmukban vállon ragad valaki! bizonyos hirtelen megrettenéssel. Lassan felemelkedtek, dörzsölték szemüket szanaszét a földön, és az egészen kicsinyek fuldokolva sírtak elterülve az ágyon. Felálltak valamennyien a félhomályban a szétfüggönyzött ablakoknál, amikben mint tányér ragyogott a hold, és kérdő szemükkel álmosan bámultak egymás felé. És anyjukat hívták hangos szóval, mint akik éreznek valami borzalmasat.

De Jaaj! senki sem felelt nekik, amint egybeverődve álltak a szoba közepén.

Ekkor, hangosan szólongatva, mint valami távoli kórus:

- Jaaj! anyánk! mi felébredtünk! anyánk! nem tudjuk, mi felriadtunk álmunkból! ...

és körbe járták a szobát, egészen primitív kép! amint a hold tányérosan szembehelyezkedett fejükkel az ablakon át, amint tévelyegtek a földön leterített takarókon és bundákon, a nagyobbak vezetve a kicsinyeket, kik még egészen álmosak voltak, de reszkettek e rettenetes álmukból való felijedés után.

És mikor senki, de senki sem felelt elnyújtott szavukra, anyjuk sem, holott akiket hívtak, - érezték, hogy valami egészen rémes és különös dolog történt, egy percben megzavarodtak és úgy tetszett, mintha kutatnák a hallgatás okát. Körültekintgettek kutatva, és valamennyien körülgyűlték az ágyakat, lábujjhegyen, hogy felérjenek a szétdúlt párnákig, miken az asszonyok feküdtek, egészen hamuszínű kezekkel és arccal, egészen mozdulatlanul. Megrettentek és felmásztak az ágyig, valami torz felkapaszkodással, és körülülték reszketve a holtakat, még tán ez éjszakán!!! mint akiknek sápadt és csontos arcában ültek a szemek valami reszkető lobogással a halottak fölött.

És hiába szólongatták ott félve és sírva anyjukat, senki sem válaszolt már nekik, és reszkető két kezük is csak a megdermedt tagokat tapodta. Ekkor, hogy feljebb gurult a hold az ablakon már-már eltűnve a távoli fák között, még bevilágított egyszer rájuk, és ekkor látták anyjuk arcát, amint az egészen hamuszínű volt, ettől megrettentek, de nem tudtak szabadulni e helyzetből, tovább és tovább is így maradtak valami rettenetes szoborszerűségben, megdermedt karokkal, és mégis vonaglón! ami kifejezhetetlen.

de mégis!

az egyik amint lekúszott az ágyról és felsikoltott a többiek felé:

- Jaaj! látjátok! meghaalt! meghaalt! látjátok!

és valami rettenetes remegésben valamennyien a gyerekek, kik mégsem tudtak leszállni az ágyról, csak ott fuldokoltak, ki tudja mit érezvén fáklyás agyukban! amint mégis igyekeztek szabadulni! de hiába! de hiába! csak vonaglottak ott egész testükben rettenetesen!

és felvinnyogtak az ágyakon, mint a szűkölő kutyák!

Később! mégis nehezen lecsúsztak az ágyakról valamennyien és körültipegték reszketve a holtakat, akik egészen fáradtan nyugodtak az ágyakon, mint kiknek a halál csak megnyugvás lehet. Össze-vissza dadogtak félelmükben, és reszketve botorkáltak az ablakokig. Kinn a temető látszott, amint egy lámpást rázott a szél a keresztnél, a mélyben. És a hold már egy sírhanton pihent, elfáradt vándor az éjszakában. És a kutyák szűkölve kaparták az ajtót.

A gyerekek egy csoportban a bundákon, amint fogták egymás reszkető kezét:

- Jaaj! Jaaj! halott! jaaj! ...

és első pillanatban hogyan is tudták volna, hogy mit is tegyenek! hogyan is tudták volna! De mégis! a nagy megrettenésükben, amint tovasodródtak az ajtó felé és felszakították azokat reszkető kezükkel, úgy tűnt, mintha máris a legborzalmasabb felizgulásukban lettek volna, mibe egyáltalán ember nem juthat. És ők, amint felszakították az ajtókat, valami távoli pózban! nyögve és vinnyogva fellobogó szemükkel, amint csak a legrettenetesebb pillanatokban lehet látni az embert, egymásután futottak ki fuldokolva a szobákból és felnyögtek a mély éjszakában. Valami különös rohanásnak tűnt az egész, amikor feldörömbölték a többi kunyhókat is az ajtókon és ott nyögtek és reszkettek valamennyien, gyerekek!! és a többiek, kik ekkor ébredtek fel, mert mellettük senki sem halhatott meg már! már senki sem halhatott meg! álmosan megjelentek az ajtókban egymás feje fölött és fogva egymás kezét! amint kérdezték dünnyögve:

- Mi az? mondjátok! mi az?

csak felnyögtek valamennyien egybebújva nagy reszketésükben mintha egymásban látnának menedéket:

- Jaaj! anyánk meghalt!

- A mi anyánk is meghalt! Jaaj!

- az ágyon fekszenek! Jaaj! halottak! mi felijedtünk és láttuk hogy halottak! jaajj! ti nem láttatok még olyat! jaaj! jaaj!

mire a többiek is megrettentek és magukra kapkodták ruháikat, és egybeverődtek reszketve a gyerekek valamennyien, mint bárányok a mély éjszakában valami rettenetes viharban istenem! jaaj! amint a kutyák nyomorúságosan vinnyogtak körülöttük és minden ajtó tárva-nyitva volt és a szél hosszasan felnyögött velük valami rettenetes mély és félelmetes szomorúsággal.

*

Így voltak egy percig, de a következő percben már megindultak hangosan jajgatva valamennyien, amint fogták kezükben egymás reszkető kezét, sietve, valami rettenetes tumultusban, a temetők felé. Ott a mélyben egy lámpást rázott a kereszten a szél. És lehetett látni a sírásók fekete alakját meggörnyedten, mint valami rettenetes sziluettet, a sírgödrök felett.

Már egészen az ároknál voltak, a hídnál egészen, ami korhadtan pihent két karfával feldomborodva. És ott hangosan felnyögtek valamennyien.

- Jaaj! óh jaaj!

és integettek hangos zokogással és még mindég reszketve rémületükben a sírásók felé.

Azok egy percben felfigyeltek a mélyben. És amint hallották a gyerekek ijedt sírását a hídnál és látták is őket a félhomályban egy csoportba verődten, valami rettenetes tömörüléssel, átfutottak a sírokon, ásójukat vonszolva maguk után, mint levágott derekú kentaurok! És máris a hídnál voltak ők is, öten! mindannyian már a hídon, amint megfogóztak a korlátban, sápadt fejüket a gyerekek felé fordítva, mint akik nem tudják a rémület okát.

És a gyerekek valami torz felnyögéssel:

- Jaajaaj! az anyánk! egészen sápadtan fekszenek az ágyon! jaaj!

és mint akik újra elakarják mondani az egészet, de reszketve mégis:

- Jaaj! mi felijedtünk, mondtuk: anyánk, nem tudjuk, mi felriadtunk álmunkból és nem szólt senki sem! elbotorkáltunk az ágyukig és láttuk, hogy halottak! jaaj! ti még olyat nem láttatok, egészen sápadtak! jaaj! jaaj!

amint reszkettek egész testükben, míg a sírásókon csak mély döbbenet vett erőt, mint férfiakon. Holott a kettő közülök, kiké az asszonyok voltak, úgy tetszet, egy könnyet törül le sápadt képéről. És ők is valamennyien, kissé megtörve, mint kiket talán munkájuk legjobb percében zavartak meg:

- Ajaaj! és mi tegnap vetettük oda a kutyáknak az utolsó kenyereket!

És fáradtan megindultak a kunyhók felé, kézenfogva a reszkető gyerekeket, amint látni lehetett a nyitott ajtókat távol, melyek mögött feküdtek a halott asszonyok.

*

Egy lámpás alatt ültek most valamennyien, öten, a sírásók, komoran, egy asztal körül, amin tartották a tort az asszonyok temetése után. Fáradtak voltak és szótlanok, és kedvetlenek valamennyien. És fejük csüggedten billent előre, mint fáradt fatörzseké. Körülülték az asztalt, sápadtan kikovácsolt fejekkel, és nagy barna kezükkel, és az ételekhez hozzá sem nyúltak! holott mindent előszedtek, amijük volt még, szárított hús és szalonnák, és egy tálban töpörtyű is, mellette méz! valami hallatlanul ízléstelen keverékben, mi még régebbről maradt eltéve nekik, mind ehhez hozzá sem nyúltak. Csak a bögréket töltötték tele borral, valami ormótlan fekete edényből. És hallgattak komoran valamennyien, míg a gyerekek kinn nyögtek hangosan az ablakok alatt, valami torz sírással, mint akik érzik, hogy nem tartoznak immár sehová. És árnyékuk elnyúlt hosszan a temetők felé.

Csak bámultak hallgatagon és nézték a bort a bögrék fenekén. Nagy hajuk volt, sertés üstökük szanaszét meredt, és közötte emelkedett fel hatalmasan a fül, mint vitorla a szélben. És kinn fútt a szél. És fejük csüggedten konyult mellükre, és fejük fölött ernyőzött széles karimával a lámpa. És fújták a füstöt pipájukból valamennyien.

Ekkor! mégis, az ételekbe is belekóstoltak, de nem ízlett, eltolták maguk elől a megcsömörlöttek fáradt gesztusával. És bögréjük után nyúltak, ittak, ittak, és füstöltek hallgatagon,

míg a temetők frissen ásott sírokkal lapultak a házon kívül!

és valamennyiüknek arca olyan volt, mint a hamu, valami dermesztő érzéssel és színnel vegyest, holott nekikönyököltek az asztaloknak és úgy bámultak el egymás fejei fölött.

Csak ültek és ültek, hallgatagon és komoran, pipázva a füstben a lámpás széles karimájával, amint reájuk vetődött a fény, egy kép! és az ablakok alatt nyöszörögtek a gyerekek, mint kiket kizártak valahonnan és kiket nem eresztenek be maguk közé, egészen úgy, és nem is bámultak be az ablakokon, csak lestek kifelé az éjszakába a temetők felé! vak szemekkel! akik önként váltak ki apjuk közül és sírnak nagy egyedülállóságukban.

De bent konokul hallgattak a sírásók! és rágták pipájuk végét keseredetten! mint akik elkeseredettségüket nyomják el bizonyos gesztusokkal s kik titkolják nyomorúságukat egymás előtt egy szerencsétlenség után. Ültek, ültek és pipáztak komoran egybevont szemöldökkel, és néha felsóhajtott egy-egy és megvakarta borzas fejét, egy nyögéssel, de csak azért, hogy még komorabban hallgasson tovább!

És sűrűn ittak a maguk elé tett csorba bögrékből a füstben.

*

Így egyikük megszólalt a füstben, ahogy végigtörölte száját:

- Haaj! az asszonyok kinn fekszenek a dombok alatt, magunkra hagytak minket!

és eltolta a csorba bögrét maga elől.

A többiek is, hümmögve és fáradtan:

- Haaj! haaj! magunkra hagytak minket, bizony!...

és valamennyien felfigyeltek a gyerekek nyöszörgésére az ablakok alatt.

És egy ismét, felemelve ujját, sikítva:

- Halljátok! pszt! halljátok! a gyerekek! és itt vagyunk a temető mellett, még mindig itt vagyunk!

de elhallgattak ismét, mert csak egy fáradt kézlegyintéssel figyeltek rá valamennyien.

Fejük fölött mint egy égő gombóc lobogott a lámpa. Így ültek hallgatagon ismét kevéssé, csak a nyitott ablakokon át lehetett hallani a gyerekek nyöszörgését! és látni sem lehetett semmit, mert mindent bekendőzött a kormos sötétség.

Ekkor majdnem fulladtan, mint akiknek az élettől nincs semmijök:

- Haaj! az asszonyok kinn fekszenek a dombok alatt, magunk vagyunk, a gyerekek, itt nyöszörögnek az ablakok alatt! de ez még nem minden! tudjátok, hogy mi kívülünk mi a hír? tudjátok?

A többiek, fáradtan, semmi különöset sem várva, legfeljebb, egy halottat, a legzsírosabbat, mit e földön kaphatnak a keszeg sírásók, és semmi mást, nem is nagyon figyeltek reá. Holott az nekikönyökölt az asztalnak, aki a legvékonyabb nyakú volt valamennyiök között, bizonyos tragikus pózban, ami náluk csak nevetségesnek tűnt, míg másoknál leverőnek tűnt volna talán.

És egészen összetörve mégis, ahogyan a többiek felé adta:

- Mi itt már magunk maradtunk mindenképpen, tudjátok! már egészen hiába vagyunk itt! Asszonyaink itt fekszenek a dombok alatt és a városnál kikerekítettek egy új darab földet temetőnek mindjárt a hegyek hónaljában! értitek? Hallottam! már a kutyának se kellünk! minden halottat odavisznek az új temetőbe! ide a bolond se gyün! már csak magunknak meg a gyerekeknek áshatjuk meg a sírokat, meg a kutyáknak is, ha akarjuk! bizony! értitek?

Hogyne! ezt értették a többiek! Mégis! csak ültek és feldünnyögtek pipájukra nézve egy gondolatban:

- Haaj! új temető! új temető! bizony ez baj, baj, meg az is szentigaz, hogy a kutyának se kellünk! ez szent igaz!

És mégis! elszomorodásukban félretolták a csorba bögréket, egészen elveszve a füstben, mikor gondolkodtak nyomorúságosan az új temetőkről, miket a város közelében létesítettek, és őket ezáltal mellőzték, kik egészen távol estek mindentől, szinte kik a puszta legmélyiben voltak a kiégett mezőkön, egy nyomorult hullaházzal. És asszonyaik is a dombok alatt vannak már!

Megdöbbentek kissé, mégis, mint kik egy lakatlan sivár szigeten maradtak. A gyerekek hangosan nyöszörögtek az ablakok alatt.

És egy, aki legsápadtabb volt valamennyiök között:

- Tudjátok itt vagyunk, látjátok, hogyan? Asszonyaink a dombok alatt hevernek, jaaj! és a gyerekek kint nyöszörögnek a kutyákkal az ablakok alatt! És ásóink is hiába már! És már egy csillag sincs az égen, minél áshatnánk a mély sírokat, különben is minek? minek? Mi már valamennyien elpusztulhatunk!

*

És holmi panaszkodással felverték a ház csendjét, amint ültek a füstben és mind sűrűbben ürítették a csorba bögréket ottan, és már csak keserves és komor panaszuk hallatszott, mert a gyerekek is fáradtan abbahagyták a nyöszörgésüket az ablakok alatt, amint elaludtak guggolva, és a sírásók most valami ledér csavargóknak tűntek a lámpák alatt, kik betértek valami kocsmába az utak mentén, és ott hangos panaszkodással isznak, és mégis komoraknak és elszántaknak tűnnek fel borzas hajukkal és ügyetlen mozdulatukkal.

Immár nyílt volt kétségbeesésük, csak fejüket támasztották alá törött öklükkel a füstben, amint valami végtelen lesújtottan bámultak maguk elé. Igen! mert az asszonyok már kinn fekszenek a dombok alatt és nem is a legzsírosabb hullák, a lehető legsoványabb falatok ők még a férgeknek is, egészen vékony és hústalan szájakkal, amint fekszenek alul, és rajtuk egy egész temető nyugszik. És mégis! az új temető, nyilván valami fenséges kandeláberekkel a keresztek alatt, és széles rétekkel a sírok között, ó, itt lenne munka! a legzsírosabb halottak számára is, mert íme már ez is letűnt, a kiégett mezőkben és a kitépett fák már árnyékokat sem adnak a síroknak és a hullaház csak rémiszt! amint ajtaján a vasriglik meglazultak és valami rémesen csikorog, ha kinyitja az ember! És hiába vannak a csillagok, mert az éjszakában a sírásók is hiába vannak immár.

Csak ültek és ültek a füstben, és az ormótlan fekete kancsókban már fogytán volt a bor. És hangosan feldörmögtek közben az elégedetlenség minden kifejezésével. És itt volt az éjfél is már, és egyre sápadtabbak lettek, és egyre sápadtabbak lettek és hajuk csomókban állt, hamuszínű fejükkel, mik mint megkötött lampionok halványultak a lámpás alatt. És érezni lehetett, hogy valami történni fog.

Hogyne! mikor így voltak! hogy voltak? hát így! így! egészen egyedül ittasan kevéssé és már kikopva valamennyi temetőből, és a hullaházakból is és már csak gyerekeik voltak, azok is rongyosan, amint guggolva aludtak az ablakok alatt fel-felnyöszörögve kínos álmukban, és az asszonyokat is aznap vitték ki a dombok alá! Hát így! így! ez nem elég? így! ez nem elég?

Mert fenyegetően felmordultak valamennyien és néhányan már csuklottak az asztalok fölött, megérezték, hogy itt van az éjfél, holott kinn a mély sötétben semmi sem mozdult az égett mezők fölött. Csak az ablakokon tódult ki a legsűrűbb füst, ahogy pipáztak még mindég, és mindég.

és néha fel-felsóhajtottak egy nyögésben, mint akik a legkopárabb vidékre kerültek, holott sejtésekben így-így! már bebarangolták a termékeny földek réteit.

*

Ekkor! ahogy ültek sápadtan és részegen az asztal körül és éjfél volt, kívül a sárkunyhóban nagy feketeség iszaposodott, és csak a temetők fáit rázta a szél, egy közülük felállt, és pipájából kiverte a hamut egy torz vigyorgással.

Kinn álmukban hangosan nyöszörögtek a gyerekek.

- Igen! a gyerekek!- dadogta, és tántorogva megfordult az ablakok felé, - most álmukban ki tudja miféle földeken barangolnak, ki tudja! Várjatok, keresek egy csillagot kinn a sötét éjszakában, és nektek is híradással leszek!

és kifelé indult inogva, míg a többiek bóbiskolva ültek ittasan a lobogó lámpás alatt, a lehető legsápadtabban, csak két kezük püffedt vörösen, mikben a kiszáradt bögréket még mindég szorongatták.

Kinn megállt, és tapogatózva megkerülte a kunyhókat.

Az ablakok alatt guggoltak a gyerekek valamennyien, aludtak, és hangosan nyöszörögtek álmukban levegő után kapkodva. És a kutyák elnyúlva döglöttek lábaiknál.

Most hirtelen lehajolt hozzájuk, ő aki a legmélyebbre tudta ásni a sírokat, és különösen sápadt volt! keze is! keze is! és vékony két kezével megragadta a gyerekek vállát. Ezek egy rémült horkanással felijedtek, és a kutyák is, reszketve valamennyien.

És feléje dadogtak, amint dörzsölték szemüket:

- Mi az? mi az? felijesztettél, holott a legzöldebb réteken jártunk álmunkban, és elfelejtettük, hogy vannak egyáltalán temetők! elfelejtettük! mi az? mi az?

és felemelkedtek guggoló helyzetükből valamennyien.

Ekkor ő, megfogta két gyermeknek a kezét, mint valami távoli harang.

- tudjátok, apáitok már régen nagy füstben ülnek, és a bort kiitták minden fekete kancsóból, és szomorkodnak egészen szótlanul, mit mondjak? mint holmi elzárt bikák! De hol vannak ásóik, miket nyilván itt kinn nekidöntöttek a falnak?

Többen, felemelt hangukkal:

- Az ásók itt vannak a falnak döntve, mind az öt ásó!

És máris fogták kezükben, amint emelték a nehéz ásókat, miken még meg sem száradt a föld. De csudálkoztak, mert nem tudták, hogy ez miért, hogy minek, és ők érezték, hogy itt az éjfél, és riadtan bámulták a sírásó sápadt arcát, ki fogta két gyerekét kezüknél fogva.

Ekkor ő, ismét, amint figyeltek rá:

- Sötét van! jaaj! látjátok! sötét van! de én tudom az utat, a hídon át, és különben is a hídról már látni a lámpást a kereszt alatt, amit nyilván most is ráz a szél. Ne féljetek! jertek utánam! ne féljetek!

és lassan megindult, a gyerekek követték az ásókkal, amint ment elől legsápadtabban a sötétben, csak feje és két szeme parázslott lángoló homloka alatt. És a gyerekek holmi patkányoknak tűntek, kik követik a patkányfogót a sikátorokon át, amint haladtak egy tömörülésben, mint tévelygők a sírásó után, ki vonszolta maga után a gyerekeket.

és a kutyák is nyomukban voltak, valami különös morgásokkal.

*

A hídon már látták a lámpást a kereszt alatt a temető mélyén.

És átgázoltak a sírokon, minden fény nélkül! szétszóródva az ásókkal a gyerekek, és egy hangos szó nyomán ismét egybeverődve, amint megállottak ismét a középen a sírásóval a temető egyik sarkában!

És hangosan kérdezték, egészen nyugtalanul:

- Mi lesz? mi lesz?

mert hozzá voltak szokva álmaikhoz minden éjszakában, és most először történt meg, hogy valaki felriasztotta őket. És anyjuk halála, mire előtte való nap felriadtak, még mindég élénk emlékezetükben élt.

És ismét, egészen nyugtalanul:

- Itt vannak az ásók, de mi lesz? de mi lesz? Mi már egészen különös dolgokban élünk!

mire a sírásó, aki felé bámultak nyugtalan szemükkel, eleresztve a két gyerek kezét:

- itt vannak az ásók, ugye! az ásók itt vannak! Apátok részeg, és ülnek a nagy füstben valamennyien, és egészen sápadtak és ásni egyikük sem akar! Kinek is ásnának, minek is? kinek is? Az utolsó sírokat hogy megástuk, az asszonyokat hoztuk ki a dombok alá. De ez nem volna baj!

mire a gyerekek érthetetlenül:

- nem volna baj? anyánk! nem volna baj?

és bámultak vizes szemekkel fölfelé.

Ekkor ő ismét:

- Nyilván vannak még asszonyok, más asszonyok is, ugye! Ez nem volna baj, mondom, és pont! De ránk már a kutya sem néz, a kutyáknak sem kellünk, van más temető, ez a mi bajunk, egészen új temetők vannak, mindjárt a város határában, nyilván új és szakértő sírásókkal, de mit érdekel ez titeket? Nincs igazam? Itt vannak az ásók, még van munka, hajnalban érkezik két halott, úgy érzem, a legzsírosabbak, de utolsók! jaaj! utolsók! Apátok ittas, és csak ülnek a füstben valamennyien! És már éjfél is elmúlt ugye! Csillag nincs fejünk fölött, a lámpás hajnalra kiég, siessetek! ma nektek kell apátok helyett megásni a két sírokat!

*

Mire a gyerekek érthetetlenül:

ahogy felbámultak rá tagadó szemekkel:

-Jaaj! mi már egészen különös dolgokban élünk! De mi átkozottak vagyunk és szívünk egészen megfeketedik a temetőkben, és mi nem akarjuk ezt! Tegnap találtuk anyánkat holtan, és most már éjfél is elmúlt, ugye? Mi gondolatunkban a szabad mezőkön élünk, és ha kezünkbe fognánk az ásót, jaaj a lámpást még hajnalig rázza a szél, ha kezünkbe vennénk az ásót, elveszítenénk gondolatainkból a szabad mezőket! Mi nem ássuk meg a sírokat!

és körben, valamennyien, komoly arcukkal, amint elkalandozott szemük a nagy fekete mélységben a sírok között:

- Mi szomorúak vagyunk! nem tudjuk miért? itt születtünk és a legelső emlékünk az, hogy a hullakamrában bújócskát játszottunk a halottak között. És soha túl nem voltunk az árkokon! A várost is csak néhányszor láttuk rőt hajnalokon, jaaj, akkor is a lehető legmesszebbről. És a harangokat mi húztuk, ha végigjött egy koporsó az ázott sírok között!

holott a sírásó közbe-közbe morgott, harapós akkordokban,

és a legsápadtabb volt, beleértve a távoliakat is.

De a gyerekek, mint akik folytatják, valami mélyről, kórusszerűen:

- De minden éjszakán aludtunk! és volt úgy, hogy egyet álmodtunk valamennyien, a végén már egészen egybeszoktunk álmainkban és együtt kóboroltuk a termékeny mezőket és a folyókat, és a legnagyobb városoknak széles útjait. És fejünkre sütött a hold! És mikor felijedtünk minden reggelen, úgy éreztük, hogy meghaltunk a penészes ablakok mögött. Mi nem ássuk meg a sírokat!

és felvetették fejüket büszkén, mint akik valami hatalmasat éreznek magukban belül, fútt a szél és a lámpás hatalmasan lobogott a mélyben. De az ásókat már ledöntötték a földre valamennyien.

Mégis! szomorúaknak látszottak,

és közöttük a sírásó állt, legsápadtabban égő szemével,

mint aki lehullt valami nagy mélységbe, és nem tud semmibe megkapaszkodni.

*

Egy dühös mozdulattal megragadta a gyerekek karját, és visszavezette őket a sírok között és a hídon át egészen az ablakokig. A többiek maguk után vonszolva az ásókat követték őt, jaaj! kutató szemekkel az éjszakában. És ott leguggoltak ismét a kutyákkal maguk körül, mint valami pestisesek a pusztáknak mélyén.

Ekkor a sírásó fáradtan és sápadtan egészen:

- Átkozottak vagytok! de mit akartok hát?

Mire a gyerekek, mintha a szó távolról jönne, mélyen:

- Vannak mezők és folyók, úgye! mi ár azokon élünk! És már a kutyák is oldalogva hagyják el a sírokat!

A sírásó egészen konokul, sápadtan, ahogy felmorgott vadul:

- Ó, átkozottak vagytok!

És máris az ablaknál volt, amely mögött égett a lámpás a sírásók feje fölött egy körben, és megzörgette vadul az üvegét. De senki sem felelt reá. Azok az asztalra hajtott fejjel aludtak ott a füstben, kezük is elrejtve volt, agyuk a kitépett szíveken hevert terméketlenül, és harsány hortyogással felverték a csendet az éjszakában.

*

Tehát nyilvánvaló volt a gyerekek tiltakozása, amint most ültek a falak alján, guggolva, és már-már nekik is lecsukódott a szemük. Holott bentről az ablakon át, harsányan zengett a sírásók hortyogása,

és már csak egyedül a magános sírásó volt ébren kissé távolabb tőlük.

Egészen sápadt volt, és íme, köröskörül már szürkület derengett.

És a lámpás még mindig égett az alvók feje fölött a füstben, mint holmi rozzant tető alatt!

Folyton távolodott, és már a hídnál volt, amint nekikönyökölt a rozzant karfáknál, és bámult a sötét mélységbe. Hátul a lámpást rázta a szél. Valami távoli városban kondult egy harang, valami titokzatos! amint állt ott rongyos ruhájában, és egészen fakó arcával, különös fejalkatával és vézna mellével, ami jellemezte őket sírásókat valamennyiüket. És még egy csillag sem volt az égen!

Íme: ekkor! a kunyhók ajtajában megjelentek a sírásók hamuszínű arccal, kik az előbb még aludtak mélyeket dörmögve egy lámpás alatt a füstben, Nyilván más nem történhetett, mint hogy álmukból felriadtak valami titokzatos megszokásból, mert talán még érezték a két sírt, miket ez éjszakán meg kellett ásni, hajnalig! Vagy valami távoli árny bukott keresztül álmukon, egy percben valamennyinél, mert a tény az, hogy egyszerre emelkedtek fel a feldöntött kupák mellől mindannyian és jaaj! valami önkéntelen gesztusban valamennyien az ásók után nyúltak, és azokkal kitántorodtak a nyitott ajtókon át.

Hosszú sorban mentek egymás után, fáradtan, mert íme a hajnal nem késik, ugye? Átballagtak a hídon, és volt még két hely, üresen, egymástól nem távol, nekifogtak, és ásni kezdtek a mély éjszakában egy hangos nyögéssel, hosszan elnyújtva mint valami földöntúli panaszkodás.

*

Egy csillag sem volt az égen, és a lámpást a keresztnél rázta a szél.

már megvoltak a munkával, a legmélyebb sír volt az, mit ástak évek óta. És a halott még mindég nem érkezett meg, felfigyeltek, egy szekér sem nyikorgott az árkokon túl és egy lámpás sem imbolygott közeledve feléjük a puszta mélyében.

Ekkor egyikük, mint aki borzasztó szomjúságot érez:

- Nagyon szomjazom!

és a többiek is, körül valamennyien. Torkuk mélységes kiszáradt gödör volt.

Holott csak a borok keserű ízét érezték valamennyien, mert sokat ittak, sokat, mélyen és vastagon, csak ittak, és nem tudták kialudni egy fél éjszakán a mámort. És torkukat szorongatták pipálva valamennyien.

- A halott még késik, ugye! holott már nemsoká itt lesz a hajnal!

dadogta egy és felkapta ásóját.

Mire a másik, és többen is, mint mikor kolompos után indul a nyáj:

- Jaaj, micsoda történésekben voltunk ez éjszakán? Egészen zavarosak vagyunk! és nem tudom mit álmodtam, és mit éltem át! Holott már dereng a fejem, de vajon mi ez? mi ez?

nem tudták, miért, de egymáshoz fordultak kérdezgetve. Valóban, egészen különös dolgokban éltek, kissé részegen és tömött fejjel, ahogy a hullákat várták, kik késtek a nyitott sírok körül, de torkuk mélységes kiszáradt gödör volt, és szinte hulladoztak szomjúságukban. És hiába figyeltek, nem hallatszott távolról egy szekér nyikorgása sem.

- Nagyon szomjazom!

úgy hitték, van még idő, hogy egy percre eltávozzanak, mert a halott valóban késett. Úgy is volt, megindultak még mindég szédülő fejjel a különös éjszakák után. Átbaktattak kiszáradt torkukkal a roskatag hidakon át, hogy vizet igyanak. A kunyhók kitárt ajtókkal huhogtak az éjszakában. És csend döngette az ablakokat köröskörül.

Víz után kutattak, hiába! Ez az örökös szenzibilis kutatás, mit mondjak, miért? víz után e kiszáradt földünkön és kiszáradt szívünkben, talán egy titkos szimbólumnak is tűnt, mert hányan és hányan kutattak kiszáradt torokkal, ekkor, és minden éjszakán! Az örökös emberi visszatérés volt ez talán, itt is, ott is, ami átszőtte az élések és történések hosszú és széles szőnyegét, ami mégis hiábavaló volt, mert víz nincs! nem találtatik, és ez valami rémesen reménytelen.

Már a többi házakat is átkutatták, csak a kiszáradt vedrek álltak az árnyékban a falak mentén, és sehol senki sem! Ekkor látták, talán egy! egy igen alacsony, vékony sírásó, madár arccal, ki valami cingár hóhérnak tűnt, hogy minden víz ki van öntve az agyagos pádimentomon! és tócsákban szétterül ottan! És volt hely, hol a küszöböknél is sarokmagasságban állott a víz, de a vödrök kiszáradtak voltak, és senkit sem lehetett látni a kunyhók körül.

És ekkor gyanakvóan:

- A gyerekek!

mert a kutyákat sem látták, és senkinek lélegzése nem riasztotta őket meg, amint elhaladtak a vetetlen ágyak mellett. Már gyanakodni is kezdtek, ideges türelmetlenséggel kutatták át a kunyhókat és körül a kunyhók ablakát a temetők felé és az árkokat is, végig, amint körülbukdácsoltak az árkokon! de hiába volt minden, hiába! Kétségtelen volt immár, hogy mindezt a gyerekek tették, és ezek után elszöktek valami fanatikus vággyal szívükben, mi hajtotta őket bizonyos mezők felé. Most a sírásók kiszáradt torokkal álltak, mint oszlopok a kunyhók falainál. Álltak felmerevedve. És még csak nem is hajnalodott, amint vakon és süketen álltak ott, nagy csapásukban egészen elbódulva, mégis! valami megszokott és tudattalan figyeléssel a távoli közelgő szekerek nyikorgására.

*

Amint éhesen és szomjasan ültek az elhagyott és kihalt házaik küszöbén, és halott sem volt, akit hoztak volna kocsin, úgy tetszett, mintha egészen szomorúak és gyászosak lettek volna valamennyien. És ekkor egyikük, egészen távolról, közeledett feléjük egy égő csóvával feje fölött!

Mindannyian reszketősen összeborzongtak, mint akik még nem voltak egészen józanok. És hirtelen, ahogy felnyögtek valamennyien, egymás felé fordulva:

- Látjátok, egészen magunkra maradtunk! Látjátok!

És már előttük állt társuk, égő csóvával feje fölött.

Ekkor ők is kórusszerűen:

- Úgyis hiába nekünk minden! gyerekeink elindultak álmaik után, asszonyaink kinn vannak a dombok alatt. És már halott sincsen, kit eltemetni kéne! És hiába vannak házaink!

mert ekkor már a csóvát a tetők alá nyomták, amint fellángoltak a kunyhók fedelei, a mély éjszakában, és körülülték, valami fantasztikus melegedők a mély pusztában, akiken már a ruha is megtépve volt!

Úgy tetszett, mikor egy percben a tűz lankadtan ette a tetőket még, hogy felpukkadt képpel élesztgették a tüzet valamennyien, egészen különös kovácsok! akik csak a maguk örömére teszik ezt. Holmi vad ökörsütésnek tűnt az egész, ökör nélkül, de valami ünnepi máglyánál, amint most körülülték mindannyian, és egészen monoton hangon, mint egy távoli hang a mélységben:

- Felgyújtottuk házainkat! mert egészen mindegy már nekünk, hogy állnak-e ezek a rozzant viskók a temetők mellett, vagy sem, mert a mi ruhánk tépett, és egészen egyedül maradtunk ásóinkkal a temetőkben, miknek hasznát sem vesszük már! Íme, már a hajnal sem késik! és a halottak a döcögő szekerekkel még mindig távol vannak, még mindég távol! De a kunyhókban már az ágyak is lángoltak, és a nagylábú asztalok is, íme! És ha kialudnék a tűz, mi képünk fúvásával azt felélesztenénk!

mert valóban, még mindég és mindég kerekre dagadt képekkel futták és élesztették a tüzet, valami hatalmas fujtatók! ami nem volt egészen bizarrság híján való! És égett a ház hatalmas lángokkal, és körül bevilágította az éjszakát. Gerendák hatalmas reccsenéssel omlottak egybe, és az üszkös falakat nem támasztotta immár semmisem az ég alá.

A sírásók, öten, egészen egyformák majdnem, ültek a pernyés köveken, és bámulták haragos szemükkel a földig égő falakat. És úgy tűntek fel, mint akik legemberebbek mindenki között, mégis nyomorultak! saját égő házuknál ezen a kiégett mezőn, ahonnan a temetőkig csak egy híd vezet, és ahol már unottan ásítanak a kiégett sírok!

*

Már szürkült, a köveken ültek a leégett falak mentén, és az egymásra rogyott gerendáktól sem távol, üszkösen és kormosan, nagy füstben, amint azok egymásra rogyva voltak! ilyen volt szívük is, és ruhájuk is, testük is, mindenük. De beszélgetni akartak még és énekelni is, valami régen elfelejtett zsoltárt, a legmélyebb sírok körül, amiket hallottak ásóikra támaszkodva régen. Egyikük ekkor leakasztotta a lámpást a keresztről a szürkületben, amit ezen egész rémes éjszakán rázott a szél, és ráakasztotta a ledőlt gerendákra fenn, mint egy üstöt a kialvó tűz fölé.

Ekkor az egyik, mint ki feleletre vár:

- Mi mit csinálunk?

mert valóban ezt tudni kellett, de ez is minek!

Mire a többiek elveszett hangjukkal a füstölgő gerendák körül:

Mi? Miért kérdezed ezt? Még ma várjuk a halottakat, íme hajnalodik, és holnap? Ezen a leégett mezőn van még hely nekünk és a temetők árkaiban is nagy a fű, igaz, hogy az is leégett, de ott még ülhetünk, és nézhetjük a csillagokat minden éjszakán!

és felnyögve:

- Legalább a kutyák itt maradtak volna! ezeket megkötöttük volna láncokkal derekunkhoz, és együtt kóboroltunk volna így a leégett házaink körül! de így minek! Ruhánk leszakad, ásónkat rozsda eszi! jaaj! betegség eszi testünket, és már torkunk mélységes szárazságára nincsen víz,

jaaj!

megfulladunk!

és a lámpás alatt felbőgtek most valamennyien, valami borzalmas nyomorúságban, rongyosan, amint az üszkös gerendákon lógott a lámpás,

de íme itt volt a hajnal,

a halott bár késett!

és ez is kialudni készült.

Torkukat fogták valamennyien.

És egy, még egy utolsó gesztusban letörve:

- Jaaj! tán már a két megásott sír is hiába van! Ki tudja, itt a hajnal! tán már azokat sem hozzák eddig a nyikorgó szekereken, jaaj!

de a többiek valami halvány mosolygással, mint akik mit sem hallanak már ebből, kiknek egész gondolatát, valami egész más fájdalom, gyász, néma mezők töltik meg, mit sem válaszoltak erre.

Csak torkukat szorongatták fakó kezeikkel még kissé,

és ekkor énekelni kezdtek a szürkületben a lámpás világánál.

*

És íme!

a lámpás már kiégett fejük fölött, és a füstölgő gerendák is kialudtak lábaik alatt, mert kelt fel a nap, ahogy hajnalodott, és a sírásók még mindég énekeltek, de halkabban és fáradtabban, már szinte elhallgatva egészen

Ekkor!

valami különös látvány távol!

a hegyek peremén, amint megpillantottak egy vonuló csapatot, fehér hosszú ruhájukban,

valami különös!

amint kapaszkodtak felfelé át a hegyeken, bizonyos szent áhítattal, mintha álmaikat űznék!

Nyilván úgy volt, hogy törekedtek átjutni a hegyeken, előbb megkerülve a várost, bár éjszaka volt, de restellték különös ruhájukat, ami fehér volt és egészen hosszan leért. És már elérték a hegyek gerincét, valami hatalmas! és egészen különös látvány, amint az égig érve haladtak a hegyek fekete sziluettjén, bizonyos titkos vágyaik és céljaik után, megdicsőült homlokukkal, egymásután a végtelen távolságnak a mélyén.

Ekkor!

itt, ahogy ezt látták a kialudt és hamvadó gerendáknál, tátott szájakkal, és kiszáradt torkukkal már szólni sem tudtak talán.

Csak feldadogtak kinyújtott karokkal feléjük:

- Jaaj! a boldog mezők!

És ők nyomorultul lekötöttek voltak, mert minden parázs már régen kialudt, a forró gerendák hidegek és fakóak voltak, csak fejük lebegett holmi fáradt madárként nyakukon, az elhagyott halottak fáradtságával.