Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 23. szám

Tersánszky J. Jenő: Ignotus

Ignotus nevének hallatára, én azt hiszem, nemcsak nekem, de mindenkinek az jut az eszébe, hogy ő szintén az életnek ama "Nagy Pali"-jai közé sorozható, akik nem sok viszonzást kaptak embertársaiktól azért, amit adtak nekik.

Kétségkívül eleget taglalták már jól-rosszul jelentőségét, mint gondolkodónak, poétának, stilisztának, sőt politikusnak is, de ahhoz képest, ahogy napirendre tértek és térnek fölötte, az bizony valódi nevén méltatlanság. Különösen abban az irányban, ahogy a saját, meg az utána következő nemzedéke szétkapkodta, amit hozott s lajtorjának használta, míg ő maga ehhez képest majdnem hogy alul maradt.

Ez így van. Ezt el kell mondani végre, így, magyarán.

Vele is megtörtént, mint nem eggyel, nála szerencsésebb, vagy hasonló sorsú társával, hogy azoknak az eszme kincseknek salakjával dobálták meg, amiket maga bányászott elő. Gondolkodni, beszélni tanított egy csomó embert, akik a világ legtermészetesebb dolgának felejtették el ezt.

Sokan tették már s önkéntelen kínálkozott, hogy a Petőfi és a többiek korát összevessék a háborút megelőző irodalmi evolúcióval, ami - szerény véleményem szerint - most tart végkifejlésénél. Sőt, már túl is van rajta. Érdekesnek vélem azonban körülnézni kissé, hogyan történik ez, pont Ignotusról szólván itten.

A zseni kora után, természetszerűleg, az epigoné jön, az elkövetkező megújhodásig. Ne riadjunk vissza a szó bántó hangzásától. Vagy jobb, ha mindjárt így helyettesítjük: az új értékeket népszerűsítésüknek, elfogadtatásuknak ideje kell kövesse. Ezalól nem lehet kivétel, mert ezt, mindennél nagyobb dolog, maga az élet határozza meg. Kifejezési lehetőségek, míg újak, vagy kevéssé kopottak, édes visszhangot keltenek, aztán afféle kérődzés jön. A nyelv bezápul s agyonnyúzódnak az egykor sokzengzetű frázisok, fordulatok. Gondoljunk ilyen kitételekre, mily nevettetőek, példul: "lelkem lángsugárinál". Pedig idejükben csodaszépen szóltak a szívekhez. De bizonyára nem lesz, vagy nincs máris más sorsa a közelmúlt, vagy a jelen: "álomlovag", s tudomisén miféle hasonló szólamainak.

Ahogy itt ezt leírom, az az érzésem, hogy ilyen naivul hangzó megállapítások többet éreztetnek meg a dolgok lényegéből, mint holmi fejtegetés-lavinák, amik szinte csak arra szolgálnak, hogy elburkolják a dolgok egyszerű lényegét.

Elvégre nem oly csoda az egész folyamat, ahogy az a bizonyos isteni szikra kipattan a lángelmékből, mindenek bámulatára. A nyelv is úgy kopik és cserélődik, akár a ruha. Amikor a kifejezések összes variációi kezdenek bedögleni, könyvszagot terjeszteni, akkor jön a zseni. Ő veszi észre, hogy az élet körül, szükségleteihez képest gyúrt, alakított magának, megváltozott körülményekre, megfelelő kifejezési formákat, s ezeket aztán, mint valami rőzsét dobja rá a művészet beüszkösödő parazsára.

Különben, ha jól tudom, Fenyő Miksa tett már majdnem ilyen észrevételt erről, egy kis cikkében Adyró, s nyilván nem más áll Ignotusra sem.

De, hogy előző képemnél maradjak, aki ezt a folyamatot meg akarja előzni, az úgy tesz, mint aki még nagyra lobogó lángoknak segít. Szóval, nem a teóriák kérdése, hanem szükségszerűség kérdése a művészeti megújhodás is, a dolgoknak virágzaniok és érniük kell, mint a gyümölcsnek, csak mindennek a maga idejében.

Nem tévedek azonban, hogy ma még nem tartunk az irodalmi megújhodás idejénél, és egyenesen komikus, ahogy harsány csatakiáltások hallatszanak az új művészet mellett.

(De az az érzésem, hogy érzékenységet sérthetek meg ezzel, ha magyarázat nélkül hagyom, s igaztalanság vádja lenne a félreértés eredménye. Mert azt mondani, hogy a fentieknél fogva a következő félszázad csupa másodrendű tehetséget termel, így nem állhat meg. Ellenben biztos, hogy ha bárminő jön, ha talán kvalitásban különb is a háborút megelőzőeknél, mégis kénytelenség nyűgözi, hogy ugyanazon a gyékényre álljon, mint elődei, semmint ismeretlen utódok apjának higgye magát s egyedülállónak. Mert egész biztos, hogy ez még messze van.)

Egyáltalán, a jelen írójának el kell ismernie, hogy kétségkívül könnyebb a dolga, s ezt nem magának köszönheti. Mert készen kapta, ha egyebet nem, a merést és a lehetőséget a maga megnyilatkoztatásánál. Ez szerencse is, pech is, ahogy vesszük.

De csak idáig akartam lyukadni Ignotusra gondolván, és nem az iménti gondolatot vinni hosszadalmasan tovább. Azaz az érvényesülés ötlött fel előttem s vele az önmagának teljes kiélése, az első szó kimondásának föltétlen jogán.

Hát újra magyarán, Ignotus az, aki a kora becsapottjának tekintheti magát. Vele szemben igazán fukar volt a sorsa. Szűkmarkú még csak az érkezés és beérkezés diadalával is, arányban azzal, amit hozott, és a legközelebbi idők éppenséggel nem bőkezűbbek.

Igaz, hogy annak idején a kénytelenség más vágányokra térítette őt a szigorúan vett irodalomtól, már eleve. Aztán pedig a publicista tünékeny sikerei szorították árnyba benne a próza mesterét s a költőt. Hogy azonban a valódi Ignotus sohasem volt amaz, s ha bizonyára értékeset végezhetett itt is (nem értek hozzá), a másik, a magyar irodalom Ignotusa, hasonlíthatatlanul igazibb nagyság, vita sem lehet.

Kissé rossz egyáltalán az emlékezetünk az Olvasás közben és az Emma asszony levelei-nek írója iránt. Ez, nem hiszem, hogy rosszul tetszenék nekem. Mert ha ezek a művei maguk beszélnek is most sem fakult értékeikért, más oldaluk sem jelentéktelen. Azoknak a gondolatoknak és érzéseknek a megszólalása szinte valami hangtalan robbanással hatott annak idején, aminek bizony a legjobbak a tudói.

Ez mér fel mindent voltaképp. Persze, hogy ez teljes elégtétel, az már kevésbé mondható. Az igazság pedig az, hogy senkinek jobban nem lettek a soraitól afféle "Csáki szalmája", mint az övéiből. És hogy ez már annak idején volt így, nem ma, amikor a kölcsönzés magától értetődő, nem kereshetek több magasztalót erre.

De itt van egyúttal a legnagyobb igaztalanság rejteke is vele szemben.

Hogy aztán a jelenről mit szólhatni? Csak hatványozottabban ugyanezt. Ez már emlékezni sem óhajt.

Ez ugyan nem is csoda. Hiszen úgy tűnik, jelenleg egyáltalán ott tartunk, hogy kezdjük megszokni, hogy a művészetnél a minőség kérdései minden más mögött baktatnak, holott egyetlen létfeltétele és lényege volna. De ebben az irodalmi tömegcikk-gyártásban és az ostoba jelszavak és álértékelések tömegében más nem történhet, minthogy a gyöngyök elkallódnak a szemétben.

Voltaképp felmondott minden értékelés, s fémjelzett tehetségek vetődnek alá, el sem mondott mondandókkal kétes értékek tülekvésében.

Ám mégis, gondolom, ezt vonatkozásba sem szabad hoznom Ignotus szeplőt nem tűrő nagyságával. Mert ez olyan volna, mint egy mérnököt mesterinasokkal pertraktálni.

Marad a tény, hogy évek óta való hallgatása ki sem fejezhető vesztesége a magyar irodalomnak.

Hogy pedig mindez még teljes súlyával jóvátevődik, nem tudok kétkedni sem benne.

Azért, ha még tehetek hozzá valamit, ez nem bír más szavakra lelni bennem, minthogy:

Mester! Sokak nevében szégyenkezett itt ez a néhány sor Előtted, hogy nemcsak méltatlanok vagyunk, de hálátlanok is Hozzád.