Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 15-16. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
- Önéletrajz - 6. folyt., vége.
17.

Úgy ismertek, mint becsületes, semmi idegen holmihoz hozzá nem nyúló gyereket, s ha valahová úri lakásba hívtak bennünket dolgozni, a mester majdnem kivétel nélkül engem küldött el.

- Vigyázz arra a másik loptosra is - mondta, és valósággal rámbízta a lelkét.

Elmentünk, bejártam az egész város házait, s valóban, azonkívül, hogy egy-két pillantással valamit közelebbről megnéztem, nem érdekelt a mások holmija. Szerettem, ha az emberek komolyan vesznek, ha közel engednek magukhoz, s vigyáztam rá, ha valahonnan elmegyek, dicsérettel emlékezzenek rám vissza. Gondoltam, minden embernek meg kell hogy legyen a saját súlya, tekintélye, s anélkül, hogy gőgösek lennénk, ezzel a magunk megbecsülésével megbecsültetjük magunkat másoktól is. Soha nem látszott meg rajtam az elvadult inas, ember akartam lenni, amióta az eszemet tudtam, s az esett a legjobban, ha mások már annak is láttak. De bizonyosan a legkomolyabb embernek is megvannak a maga gyönge oldalai, s én sem tudtam a becsületesség törvényeinek olyan tisztán megfelelni, mint ahogyan szerettem volna.

Egy alkalommal belekóstoltam a lopásba, és ekkor észrevettem, hogy mint minden más dolognak, ennek is megvan a maga ingerlő ereje. És nem pénzt, és nem ennivalót loptam, hanem galambot, amik pedig ekkor már alig érdekeltek engem. Egy sánta szabónak padlásán emeltem el az elsőt, s azután szinte legyőzhetetlen természetemmé vált ez a tolvajkodás.

Azelőtt játszani tudtam a galambjaimmal, mint a játékszerekkel, mint az egyetlen jó testvéreimmel, s most kereskedni akartam velük. Eladni, venni, csereberélni, amelyikhez nem tudtam másképp hozzájutni, azt ellopni. S az embernek, aki mellettem állt, hiába jutott volna eszébe, hogy vigyázzon rám, amelyiket kiválasztottam magamnak, azt láthatatlanul el tudtam tüntetni. A gazdával együtt bujkáltunk az ólban vagy a padláson, beszélgettünk, alkudtunk, és én odanyúltam valamelyik fészekbe, és a megült galambot anélkül, hogy egyszer is felbúghatott volna, egész fejét a tenyerem alá temetve, bedugtam a nadrágzsebembe. A zsebem közönséges kis zseb volt, s valami csodálatos módon mégis elfértek benne a nagy spanyol golyósok is. Az volt a fontos, hogy el ne búghassa magát, hogy az elülső teste elbukjon a zsebben. Ráhajtottam a kabátom szárát, s aztán beszélhettem, álldogálhattam az ember előtt, anélkül, hogy az valamit észrevett volna.

Kint a Vasút utcában lakott egy boltos, akit Kóbi bácsinak hívtunk, kissé bamba, rövidlátó ember, s ehhez minden vasárnap kilátogattam. Válogatott, tiszta fajú galambjai voltak egy egész padlással.

Ez az ember komolyan vett engem, és nagyon szerette a galambjait. Ha elmentem hozzá, otthagyta a családját, a vendégeit, s órák hosszat fönt bujkált velem a padláson.

Szidta az utcagyerekeket, s majdnem sírva panaszkodott:

- Elszedik a legszebb jószágaimat! Már alig van tiszta pár a padláson. Nézd meg, mi lett ezekből a blondínerekből, a franciáknak a fiataljai is eldöglöttek.

Nagyon megértettük egymást, mikor elmentem, a zsebemben benne volt az új áldozat.

Nem féltem tőle, hogy az az ember előbb-utóbb észreveszi tolvajkodásomat, s mindenkinek elmondja azt, biztos voltam a dolgomban, vagy lehet, hogy rá se gondoltam erre az eshetőségre.

Az ellopott jószágot valamelyik gyereknél elcseréltem, s így ezt az igaz úton szerzettet elvittem a galambászokhoz eladni. S néha magához a Kóbi bácsihoz is.

Mindig volt pénzem. S már szinte természetemmé vált, hogy ajándékot vegyek rajta a Verának. Ha már át tudtam volna látni az élet zűrzavarán, akkor azt is észre kellett volna vennem, hogy hogyan veszítettem el magam mindjobban amellett a lány mellett. Mintha valami láthatatlan szivattyúk kiszívták volna az erőmet, akaratlanul ténferegtem. Egyedül őmellette, a bűzös, sötét fészekben találtam meg a helyemet. Itt semmit sem kellett csinálnom, szótlanul üldögéltem, s szinte elvesztem a saját hangulataimban. Minden porcikám beteg volt, mintha az egész világ rajtam feküdt volna a terhével.

A lány eleven volt és szakadatlanul beszélt.

Életemben ekkor hallottam először igazi meséket. Megismerkedtem a tündérekkel, a boszorkányokkal és az elvarázsolt királyfiakkal, akikről úgy beszélt a lány, mintha a rokonai, távoli testvérei lettek volna.

- Sok különös dolog van a világon - mondta. - Az emberek itt jönnek-mennek az utcákon, magasra tartják a fejüket, és nem tudják azt, hogy egy szellem áll mögöttük, aki az ő kedve szerint igazít el mindent.

Nehezen mentek a fejembe ezek a dolgok. Mindent meg szoktam nézni magam körül, s eddig csak azt hittem el, amit valami testrészemmel megtapasztalhattam. S ezért nem szerettem soha a templomba járni, mert ott nagyon sok olyasmit beszéltek, amit soha nem tudtam közelebbről megismerni. Ilyesvalami világ élt itt a cigányok negyedében is. Vera ismeretségben állt a dolgokkal, amiknek nem volt testük, s amiktől én eleinte tompa hidegséggel idegenkedtem. Később elaludt bennem ez az érzés, és hallgattam a meséket, és ragaszkodtam a lányhoz, mintha benne lett volna életem gyökere.

Egy este jövendőt mondott a tenyeremből:

- Híres, nagy ember lesz belőled - mondta -, s egy csatában a királlyal is meg fogsz ismerkedni. De most bizony még szomorú esztendők állnak előtted. Az anyád lát valamit ebből a jövőből, sokat búsul érted, de neked azért nem kell félned. Itt a keresztbefutó barázdánál úgy látom, mintha aranyból lennének kirakva az utaid.

Jó volt hallgatni ezeket a meleg szavakat, csiklandósan nevettem. Összecsuktam a tenyeremet, és megfogtam benne a kapirgáló ujját.

- Most maradj békességben - mondta nagyon komolyan, és újra kinyitotta a tenyeremet. - A szellemmel nem lehet játszani. Ő az akaratát beleírja az ember tenyerébe, s a cigányok azt onnan ki tudják olvasni. Látod, itt is bele van írva, hogy te szerelmes vagy belém. De te azt nem tudod, hogy terád már vár egy gazdag lány, s te el fogsz menni hozzá, és énrólam egészen elfeledkezel... Látod, ilyenek vagytok ti mind. Igazán csak a cigányok tudnak szeretni.

Spanger bácsi ott ült a kis asztalka előtt, úgy tett, mintha dolgozott volna, végighallgatta az egész jóslást, és nem szólt semmit. Lehet, hogy ez annyira természetes igazság volt előtte, de lehet az is, hogy másért hallgatott. Bizonyos, hogy én ettől a naptól kezdve még jobban ragaszkodtam a Verához, és még több ajándékot hordtam neki.

Olyan volt ő nekem, mint a madárnak a fészek, mint a részeges embernek az ital. Melegség és csillapító jóság áradt belőle. Ha csak hozzáértem, átfutott rajtam a vér, s a szemeim bámulók lettek, s a kezeim, amiket valami belső ösztönnel fel akartam emelni hozzá, mozdíthatatlanul elnehezedtek.

Játszott velem, hogy minden porcikám fájt tőle, én meg akartam harapni, el szerettem volna bújni a testében, hogy egészen egy legyek vele, s nem tudtam miért, alig mertem hozzányúlni.

- Csókolj meg - mondtam -, csókol meg úgy, mintha nagyon szeretnél - és hozzádörgölődtem, valami hideg láztól reszkettem, és ha ő akarta volna ilyenkor, mint a vajat elolvaszthatott volna a karjaiban.

S ezt a lagymatag életemet mint valami idegen terhet, hordtam magammal mindenüvé.

A mester is észrevehetett rajtam valamit, egy napon minden átmenet nélkül azt mondta:

- Mi az ördög bújt beléd, hogy alig ismer rád az ember?! Csak nem a lányokon jár már az eszed? Ha észreveszek valamit, akkor tudd meg, az apád helyett is elverlek. Gyalázatos bőrben vagy, hogy rossz rádnézni!

S még jobban a szeme előtt tartott, s még jobban beleszorított a munkába. Tudta, hogy elég jól rajzolok, s ha csak tehette, munka után bevitt a szobába, velük együtt megvacsoráztam, s aztán odafogott a rajzasztalhoz.

- Próbáld meg, tervezz valami díszítést arra a vasajtóra, amit most csináltok! Nem köll sietned vele, csak szép, tiszta munka legyen!

És ezek elől a kínzó esték elől nem tudtam kitérni. A Verára gondoltam, aki ilyenkor bizonyára várt rám, és sírni szerettem volna a dühtől és a tehetetlenségtől. De mégis dolgoztam. Tudtam, ha a munkát egyszer-kétszer butául elrontom, akkor a mester többet nem hív be magához, és újra szabadok lesznek az estéim, de ezen az áron nem bírtam megváltani magam. Élt bennem valami bolond hiúság, és inkább így törettem össze magam, mint hogy a rossz munkámért leszidjanak, megutáljanak. Mint valami holdkóros dobálódtam a két véglet között. S ha a lány mellé kerültem, akkor most még jobban szerettem volna egészen elveszni, megsemmisülni nála, s ha a mester mellett dolgoztam, közel voltam a pillanathoz, hogy kitör belőlem a lázadás, összetörök mindent, s aztán jöjjön akár a világ vége.

- No látod, egészen szépek a rózsáid - mondta a mester. - Nemsokára letelik az időd, s ha akarsz, akkor is nálam maradhatsz!

Az asszony is megnézte a munkámat, s ő is megdicsért. És néha odaállt beszélgetni velem, hogy megállította a kezeimet, és telezúgta a fejemet olyan dolgokkal, amik engem egyáltalában nem érdekeltek. Mindig a maga családjáról beszélt, s leginkább a Bözsiről. Sokáig nem tudtam megérteni, hogy mért dicséri előttem azt a lusta, finomkodó lányt úgy, mintha ő lenne a világ legszebb, legügyesebb, legszorgalmasabb teremtése. Hiszen mindenki tudta a házban, hogy ennek a lánynak a munkája egy hajítófát sem ér. S most még a mester, ki pedig egész nap pörlekedett a lánnyal, még ő sem intette le a feleségét. Félig tudnia kellett, hogy az nem mond igazat, s hogy engemet is hiába csak föltart a munkában.

Később ennek a dolognak is megtaláltam az értelmét. Igaz, hogy még egészen fiatal gyerek voltam, s ez az asszony már férjet látott bennem a lányának. Úgy éreztem, mintha csapdába kerültem volna. Menekülni akartam, és ebből a helyzetből született meg az a cselekedetem, amit aztán őszintén megbántam, és sokáig embertelen, gyalázatos cselekedetnek tartottam.

Ősz volt megint, s újra a madarászáson volt a sor. Az inasok közül a Spatakkal voltam együtt legtöbbet. De ő már többé nem az a magával tehetetlen gyerek volt, mint akinek azelőtt ismertem. Ő is megnőtt, nevetségesen megnyúlt, s egyre jobban kezdett hasonlítani a sovány, keszeg apjára. És a természete is megváltozott. Az anyja előtt még mindig gyáván meglapuló volt, de ha elkerült a szeme elől, akkor rögtön egyike lett a legvadabb, legelzüllöttebb inasoknak. Ő kopmincelt a legtöbbet, ő beszélte a legnagyobb trágárságokat, és csavarogta el legtöbbször a műhelyt. Reggel rendes időben elment hazulról, de ahelyett, hogy dolgozni ment volna, kicsavargott a határba, délben bekente magát valami piszokkal, elment haza ebédelni, s aztán megint ki a határba a madarak után.

Egyszer délután kint voltam a mester szőlőjében a prést megjavítani, hazafelé jövet a kertek alatt találkoztam a Spatakkal. Ott ült egy fatőkén, mint valami elfáradt vadász, s egy egész pakli dohány volt előtte.

- Maradj kicsit - mondta -, csak nem vagy bolond, hogy máma újra kezdjél.

- Nem is köll! - válaszoltam. - Már úgyis későn van. Ahhoz pedig semmi kedvem sincs, hogy este befogjon az öreg rajzolni.

- Mért nem hagyod ott a fenébe! Hagyod, hogy egészen tönkre tegyen. Ha ott hagynád, elmehetnénk együtt stiglicekre.

Nem igen tetszett nekem ez a beszéd, de azt éreztem, hogy sok igazság van abban, amit a Spatak mond. Tagadhatatlan, hogy egészen kihasználnak, azt szeretnék, ha már éjjelre is náluk maradnék. S most megint eszembe jutott az asszony a csámpás lányával, s iktalanul eldühösödtem.

- Nem tudom, mi a fenét akarnak tőlem a lányukkal! - mondtam. - Talán azt szeretnék, hogy mindig vele legyek.

A Spatak lökdölődzőn röhögött:

- El akarja veled vetetni az öreg! Nem hiába volt tengerész, tudja, hogy hogyan kell csinálni!

- Te buta, azért, hogy tengerész volt, azért akarja elvétetni velem? S aztán hogyan vehetnék el én egy lányt feleségül? Te olyan buta vagy, mint a szemetes gödör. - S aztán, hogy nem tudtunk más útra térni a szavainkkal, a Veráról kezdtem neki beszélni.

Egészen föllelkesedett:

- Látod, ha kimaradnál, elmehetnénk az öreg Spangerrel stiglicekre, s akkor a lánnyal is jobban együtt lehetnél! Csináltatok már valamit?

- Nem! - mondtam -, csak megcsókoltam, meg ő is engem.

- Hát én mondom neked, ha kijössz, akkor majd mást is csinálhatsz vele! Az a fő, hogy a lányok mellett, ha akar tőlük valamit, akkor legyen mindig mellettük az ember. No, kijössz?

Gondolkodtam. Éreztem, hogy egyre közelebb férkőzik hozzám a csábításaival, s nem is tudtam ellene védekezni.

- Nem! Én nem akarok megszökni!

- Jelents beteget! Igen, ez a legjobb, jelents beteget!

- Nincs semmi bajom.

- De ostoba vagy! Majd csinálunk valamit. Akarod, hogy csináljunk valamit?

Még tépelődtem, még feleletet sem tudtam adni, s aztán mégis azt mondtam:

- Jól van, ha tudsz, hát csináljunk valamit! - sejtelmem sem volt, hogy most mi fog következni, de el voltam szánva mindenre.

A Spatak gondolkodott, aztán belekotort a zsebeibe, egy ócska ollót vett elő.

- Ezzel szoktam a szárnyakat levágni, add ide a jobb kezed!

- Mit akarsz vele - kérdeztem, s odanyújtottam a kezem, ami remegett egy kicsit, s éreztem, hogy lassan az egész testem remegni kezd.

A nagyujjamat erősen lehúzta a mutatóujjamtól s azt mondta:

- Ha akarod, itt közte elvágom ezt a vacak bőrt, s akkor nem köll bejárnod. Azt mondod, hogy egy rozsdás pléh vágta el a szőlőben.

Néztem az arcát, kíváncsian vigyorgott.

- Vágd - mondtam, s kissé elfordítottam a fejem.

Rátette az ollót, összeszorította, de az ócska szerszám két szára csak beharapta a bőrt, s aztán erős feszüléssel egymás mellé hajlott.

- Még egyszer - mondtam, s összeszorítottam a fogaimat, hogy ne érezzem a tompa fájdalmat.

A Spatak ügyetlenül kapkodott, de újra nem sikerült neki.

Bolondul földühödtem, a kezemből már csurgott a vér, elkaptam az ollót, és balkézzel kegyetlenül belevágtam a húsomba.

- Elég? - kérdeztem.

- Még egy kicsit - mondta a Spatak, s látszott rajta, hogy meg van ijedve.

Még egyszer belevágtam, de ez már egészen komolyan fájt, már a vastag húsomat nyiszáltam. Az ollót a földhöz vágtam.

- Jól van, máma már be sem megyek, majd csak reggel!

- Úgy hát - mondta a Spatak, s fölvette az ollót és megtörülgette a vértől. - Ne engedd magad egészen kihasználni!

Bekötöttük a kezemet, de a két ujjam közé egy nagy csomót tettünk, nehogy a seb összeérjen, s reggelre behegedhessen. Sokáig éreztem még, szivárgott belőle a vér.

Kint maradtunk a kertek alatt. A holnapi utat beszéltük meg, és erősen cigarettáztunk.

Később a Spatak az arcát, kezét megköpködte, aztán beletörülgette az én füstös, olajos ruhámba.

Ő hazafelé tartott, én elkerültem az utcánkat, és egyenesen a péróba mentem.