Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 10. szám · / · Figyelő

M. Pogány Béla: Rabevel

Lucien Fabre 1920-ban adta ki első verseskötetét, a Connaissance de la Déesse-t, amelyet az tett híressé, hogy Paul Valéry írt hozzá harminc oldalas előszót. A mesteri technikával írt versek minden sorából kizeng Valéry hatása. Második verseskötete, a Vanikoro, 1923-ban jelent meg. Ez a modern költő egy automobilgyár mérnöke, aki mint munkás kezdete pályafutását. Ő volt az, aki elsőnek írt könyvet az Einstein-elméletről, melyet francia szakkörökben minden eddig megjelent Einstein-ismertetés között a legjobbnak tartanak. Fabre jelenleg 34 éves. A háborúban tüzérségi tiszt volt s 1915-ben, az angoulęme-i kórházban, ahova mint sebesült került, fogant meg benne Rabevel eszméje. Filozófiai tanulmányokat is közölt a Revue Universelle és a Revue Hebdomadaire hasábjain s legutóbb a Nouvelle Revue Française-ben jelent meg kritikai tanulmánya Thibaudet: Paul Valéry-jéről.

*

Nagy várakozás előzte meg a Goncourt-díj bírálóbizottságának döntését. Sok nevet, sok ismeretlen művet emlegettek, mely az elmúlt irodalmi év folyamán került piacra: mindegyiknek voltak esélyei. A legkritikusabb napokban azonban, mind között utoljára, megjelent Lucien Fabre könyve, a háromkötetes Rabevel. Váratlanul, sebbel-lobbal, a benne hemzsegő sajtóhibák legalább arra engednek következtetni, hogy a kefelenyomatok rendes átnézésére sem volt már idő, mert minden áron bele akarták juttatni a versenybe. Csakhamar "favorit" lett, diadalát eleve beharangozták, szinte előre tudott tény volt, hogy ő lesz a győztes s nem is okozott meglepetést, amikor a jóslatok teljesültek. A nemrég elhunyt Émile Bergerat híján csak kilenc bíráló szavazott, de Fabre már az első fordulónál "befutott" (7:2). Az irodalmi sajtó úgy emlegette, mint új Stendhalt, új Balzacot s Benjamin Crémieux, aki elég súlyos szavú kritikus, Rabevel-ben látja "minden igazi regényíró álmát", mert Fabre-nak sikerült Stendhal analízisét, Balzac társadalmi-történeti freskófestészetét és a kalandregények erőszakos, rohanó cselekménykultuszát harmonikus egységbe olvasztani. Paul Souday-nek, a Temps kritikusának kemény, de igazságos tiltakozása elveszett a magasztalók harsogásában, pedig a legbarátibb kritikák sem hunyhattak szemet olyan nyilvánvaló fogyatékosságok előtt, melyek semmiképp sem egyeztethetők össze a hírnév dolgában a Nobel-díj után következő irodalmi díj nyertesével.

*

Régard atyának, a regény egyik szereplőjének megállapítása szerint három generáció következett a porosz-francia háború után: az első még gyáva volt és félt Németországtól, a második csak az üzletért élt, a harmadik pedig ezekre ráfizet, ha kitör egy új háború (amit előre látnak), - de ha megússza, céljának az "ember" kultuszát tekinti és "ember" akar lenni. Ezek közül Rabevel a második generáció gyermeke volt. Ez a nemzedék "a lelkesedés túlságában az értelemmel szemben az ösztönnek dobta oda magát és az élet legszélsőbb expanziójára" törekedett. Henry Bataille például a Rabevel-korszak vérmes drámaírójának tekintetik. Rabevel, a pénzember, és a körülötte kerengő sápadt alakok valamennyien "izzó természetek", akik "a maguk életét" élik". Mindegyiknek van valami szenvedélye s ki-ki a szenvedélyének mániákusa. "Többé nem a romantikusok halni-vágyása vezeti őket (ez egyszersmind Fabre védekezése a romantikusság esetleges vádja ellen), hanem az élnivágyás túlzása, élni és magukhoz hasonlítani a maximumot: ezt lehet az Izzó természetek betegségének tekinteni". Ábrahámnál, a zsidó bankár fiánál, aki később csuhát ölt, úgy jelentkezik, mint a tiszta ész, François-nál, aki tengerész, mint a cselekvés, Angčle-nél, Rabevel szenvedélyes barátnőjénél, mint a szerelem, mivel ez a láz nőnél más alakot nem nyerhet. Rabevelnél "a fej is, a szív is, az érzékek is, - minden a forrásponton van és állandóan az a törekvés irányítja, mely a legszélsőbb határok felé hajt. A közös kórt ő képviseli legegzaltáltabb formájában rettenetes temperamentumával".

Egyszóval Rabevel a második generáció legkifejezőbb típusa. Élete nem más, mint egy pénzember üzleteinek és szerelmeinek sorozata. Rabevel - akárcsak Lucien Fabre maga - matematikus és pozitivista. Világnézetét úton-útfélen hangoztatja s helyenként úgy magyarázgatja önmagát, mintha egy másik személy volna, ilyenféleképpen: Milyen különös emberek vagyunk mi ardent-ok, hej! Akár az óra ingája, (erőteljes hasonlat), amely mindig "átbillen az egyensúlyon". "Ez ám a szép és az új... A depressziótól a kitágulásig, a nevetéstől a könnyhullatásig, mi ki fogjuk élvezni képességeinket és meg fogjuk ismerni a teljes kört..." Ez már ugyan öreg korában mondja, de még mindig jövőidőben beszél. Az élet megélésének láza gyermekkorától fűti, már korán megnyilvánulnak benne azok a hajlamok és képességek, melyek később teljes pompában kivirulnak.

Rabevel a nagystílű szélhámosok fajtájához tartozik, akinek szerencséje állandó. Minduntalan nyakát kockáztatja, de nyer, s ez teszi lehetővé, hogy megállapodjék és pénzügyi hatalmassággá nője ki magát. De hiába elismert hatalom a világ szemében, mi ismerjük üzelmeinek és csalásainak minden részletét, a mi szemünkben csak kalandor marad. Üzelmeinek részleteibe Lucien Fabre annyira nem átallja bevezetni az olvasót, hogy még üzleti könyveit is kiteregeti elénk s közli kereskedelmi leveleinek és sürgönyeinek nyomorgó és torz stílusban megírt lapjait. Ez a szélhámos sehol sem ér el szimpátiánkig és érthetetlen, hogy az író ennek az újkori útonállónak szájába adja az élet "kiélésének" csábító szavú tanát s oly hévvel, oly meggyőződéssel teszi, hogy elképedünk, mert ilyenkor Rabevel szava úgy cseng, mintha Lucien Fabre világnézetét hirdetné. Tulajdonképpen az írónak a hőséhez való viszonya adja meg a regényírók legfontosabb jellemvonását. Lucien Fabre ingadozik és több ízben megváltoztatja ennek a viszonynak természetét, talán számításból és ravaszságból bujkál, talán mert első regényében még nem érlelhette ki ennek a viszonylatnak végleges elvét, ám lehet, hogy ez is egyik oka annak az őszintétlenségnek, mely az egész munkát nyomasztóvá teszi. Amíg Rabevel gyermekkorát meséli el, kegyetlenül bánik vele. A gyermek lelkében egyetlen gyermeki vonást sem talál, csak számítást és gonosz hajlamokat. Néha azt érezni, hogy egy férfi pszichéjét lopja bele a gyermek lelkébe s ilyen pszichológiai csalás több ízben akad a mű folyamán. Ez talán jellemző hibája az akció regények íróinak. A gyermek Rabevelben már megnyilvánul az elszánt és megrögzött gazember pompás példánya. Teljesen stendhal-i ízt érzünk nemcsak ott, ahol a fiú észrevételeit részletezi és kiélezve "világuralmi" vágyát, egyetlen naiv vonást sem ad róla, hanem ott is, ahol a papokhoz viszik tanulni: mindezt éppen olyan hangulattal írta meg, mint Stendhal Julien Sorel belépését a szemináriumba. Lucien Fabre a gyermek Rabevellel szemben még kifogástalan írói objektivitással viselkedik, de elveszti magatartását a férfi Rabevellel szemben. Tagadhatatlan vonzalom fűzi hozzá. Hangja melegsége elárulja, hogy Rabevel roppant mértékben bírja tiszteletét és csodálatát.

Száraz üzleti helyzeteket magyaráz el, amelyeknek semmi irodalmi érdekességük sincs. Közgazdasági és bank-újságok színtelen stílusával ábrázol komplikált "ügyleteket" a terminus technikusok vízözönében. S író, öröme kimosolyog, mint a nap a felhők mögüli amikor Rabevel odatoppan, csodálatos szaktudással, elképesztő aplomb-bal és talpraesettséggel, egyet pördül s megtalálja a zűrzavaros probléma nyitját, céljához mérten végez ki és emel fel embereket. Balzac is leírta a Conciergerie börtöneinek minden tégláját, beszámolt falak vastagságáról, folyosók hosszáról, lemérte ablakok alatt örvénylő mélységek méretét, megszámolta az őröket, önmagát kápráztatta oly nehézségek összetömörítésével, melyeket hőse mégis mindamellett le fog gyűrni. De Balzac csodálata hősével szemben naiv s minél emberfelettibb arányokba duzzasztja, minél jobban ámuldozik hőse tettein, annál sajátságosabb objektív távlatot nyer általa, Csodálata óvta meg a hősével való összeolvadástól. Lucien Fabre azonban valahogy úgy meséli el a részleteket, mintha az ő érdeme volna, hogy Rabevel ilyen furfangos és nagyszerű s azt az érzést kelti, hogy ő maga, adott helyzetben, talán még Rabevelnél is szellemesebb és kápráztatóbb módon oldaná meg a gordiuszi csomót. Aztán: Balzac is adott hősei szájába olyan világnézetet, amely az érvényesülés minden fogását felölelte, sőt Balzacnak dédelgetett tárgya volt az érvényesülés és az élet habzsolásának diadalmas útja s teremtett emberigázó monstrumokat, mint Vautrin, de az ő életfilozófiája mélységes igazságokat tartalmazott, más szóval filozófia volt s tragikus erő lüktetett benne, Egy pillanatig sem gondoljuk, hogy ez az ő személyes nézete a dolgokról. Lucien Fabre úgy hirdeti Rabevel száján keresztül a pozitivista világnézet igazságait, mint az új idők harsonáját, az új kinyilatkoztatást, az új igéket, amelyek megadják a kulcsot a boldogsághoz. Néha szinte elhisszük, hogy ő teremtette meg az élet élvezésének evangéliumát. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy saját Lucien Fabre-i stílusával beszélteti Rabevelt, saját stiláris fordulatait bocsátja rendelkezésre, sőt olyan dolgokról is beszélteti, amikhez Rabevelnek semmi köze. Éppúgy mondhatná az író is és senki sem venné észre a cserét. Ilyenkor maga Fabre is lázba borul s elveszti a tárgyilagos látás távolságát, s hogy megmutassa Rabevel szellemének sokoldalúságát, minden téren helytálló tökéletességét, megajándékozza a szellemi élet legfinomabb értékeivel. Rabevel például fejteget egy eszmét s nyilvánvalóvá válik, hogy nemcsak cselekvő és élni tudó ember, hanem kisujjában van minden ismeret. Az érzések finomsága is kenyere ennek az iparlovagnak.

Pedig életfilozófiája sekély és nagyon kevésre redukálható: szerezzünk sok pénzt magunknak, mellékes, hogy milyen úton-módon, s akkor megnyílik előttünk a földi paradicsom. Ez az egész. Nem ismer ő skrupulust, habozást mindannak a bűnnek elkövetésében, melyet az általa megvetett morál elítél. Barátai feleségét, barátnőit elcsábítani rágalmazni, hazudni ő előtte a legtermészetesebb cselekedet. Nem bűn, ha az illető, akivel szemben elköveti, nem tud róla. Ártatlan teremtéseket befonni és rászedni, semmi neki. A zsarolás az ő szemében csak tréfa. Üzleti csalás, az ő értékelése szerint csupán jó fogás. Emberek tönkretétele és halálba kergetése a harc magától érthető következménye még akkor is, ha egyikük véletlenül tulajdon édesapja. Őt semmi meg nem lankasztja, semmi meg nem gátolja. Ő az igazi "kaucsuk-ember," amint Péterfy mondta Jókai hőseiről. Vassal hegedű művész egymásután kétszer rálő Rabevelre "s mind a két golyó pontosan behatolt a szívébe." Három bordáját kellett elfűrészelni az operációnál, de Rabevelt még ez sem állítja meg lobogó élete további kiélésében. Elég egy üzletet kezébe venni, dől a siker és az arany, elég egy nőre ránéznie s a nő a karjaiba hull, kurtizán és úrinő egyaránt. Veszedelmes ember s nem jó ujjat húzni vele. És meg adatott neki a legnagyobb ismeret is: "ő ismerte magát". Moráltalan morál az övé, a cselekvő ember immanens morálja. És semmi sem téríti észre, még az az erkölcsi fertő sem, melybe élete végén zuhant, legfeljebb az történik, hogy Fabre eltávolodik tőle, megint objektíven szemléli: ott, ahol a lüktető élet filozófiája meghozza elmaradhatatlan gyümölcseit, hidegvérű szemlélő lesz megint, mindössze az elcsépelt életigék hangoztatásánál lobban fel rokonszenve.

A kifelé ható cselekvés szükségességét az élet tagadhatatlanul megköveteli. Az újabb korok emberének legmélyebb problémája annak az útnak keresése, amelyen az egyén ősi ösztönökből fakadó cselekvései nem ütköznek össze sem az állam, sem az erkölcs, sem a becsület tilalmaival. Végtelen sok az ütköző pont s nagy az irodalma azoknak a kérdéseknek, amelyek megoldásánál több-kevesebb eredménnyel vívódnak a különféle értékelések között. Rabevel ezeket a vívódásokat nem ismeri, mert ránézve sem erkölcs, (főleg ez), sem állam, se becsület nem létezik. Rabevel az individualizmusnak azt az útját járja, ahol csak egy parancs van, az ösztöné, s fejlett logikája egyedül arra szolgál, hogyha netán nagyon fenyegetően jelentkeznének holmi tilalmak, azokat érvelése erejével eltegye láb alól. S Lucien Fabre-ot valóban vádolni lehet, hogy túlságosan meggyőző hévvel beszélteti hősét, összeolvad vele, nem tanulmányozza, hanem benne "éli ki" magát és híveket látszik toborozni az új élet tanainak követésére, ugyanakkor pedig, amikor hőse eljut elveinek végső határáig, ő maga is cserben hagyja. Ez írói illojálitás a főszereplővel szemben.

A vagyongyűjtés lehetősége valóban végtelen, de a kéjeké nagyon is korlátolt, s főleg a pozitivista kéjei korlátoltak. A lobogó szerelemből zökkenés nélkül eljut a kielégülésig. Ezen túl a segítő eszközök perverzitások. A közvetítő állomás a kéjelgés. A minden áron való gyönyörhabzsolás újabb, és egyre erőszakosabb izgalmakra szorul, kezdődik a szádizmus, amelynek logikus vége a kéjgyilkosság. Rabevel mint kéjgyilkos végzi szerelmi pályafutását, természetesen büntetlenül, mert mint tökéletes kalandor, mindig kijátssza a törvényt s a lelkiismeret gyötrelmeit ő nem ismeri. Bizonyos pszichológiai beállítással Rabevel gyilkosságát jogos cselekedet gyanánt is le lehetett volna vezetni, s a matematikus író ki is eszelte azt a helyzetet, amely mentené hősét a kéjgyilkosság vádja ellen, azonban az a tény, hogy a vér látása Rabevelnek gyönyört okoz, ledönti az erőszakosan kikészített premisszákat.

Rabevel élethirdetése degenerált tünete korunknak. Az, hogy a jelenlegi közgazdasági helyzetben minden ország érdeklődése közepén az üzlet, a börze és a valuta áll, hogy az élet szépségét mindenütt a fizikai kéjek minden áron való szürcsölésében látják, és hogy ezáltal ez a tagadhatatlan írói kvalitásokkal megírt mű az egész világ érdeklődésére számot tarthat, - semmiképpen sem emeli irodalmi értékeit. Igaz, hogy a pesszimizmus és naturalizmus kétségbeeséséből az élethirdetés jelszavával törtek elő új irodalmak, új írók és új világnézetek s a lélekben megrokkantakat új dalok hívják vissza az életre, - ennek folytán Rabevel is tagjává lett az élethirdetők kórusának. De az ő hangja disszonáns, mert ő a csirkefogó jogán hirdeti az életet. Életelveit csak zseniális haramiák követhetik. Emellett Lucien Fabre teljesen tévesen állapítja meg Rabevel és korszaka diagnózisát akkor, midőn a kort úgy tárja elénk, mint a kereskedelmi és bankélet tetőpontját. A nagy összeomlás után következő második generációt semmiképpen sem az üzlet jellemzi avval a kizárólagossággal, ahogy azt Lucien Fabre Rabevel életében feltünteti. Lucien Fabre - regénytémája érdekében - meghamisítja a kort és a második nemzedék pszichológiáját, amelyet egészen más dolgok jellemeznek és egészen másképpen ismerünk. Az 1890-1910-ig terjedő korszak Franciaország életében a revanche-háború előkészítésének csillagzata alatt telt el. A nacionalista és katolikus törekvések és egyre bátrabban mutatkozó rojalista tendenciák jutnak előtérbe Franciaország militarizálásával párhuzamosan. Minden egykorú szellemi termék hirdeti ezt. Zola naturalizmusát és szocializmusát ez a kor taposta le és helyezte az irodalomtörténet aktái közé. Ez volt az a kor, amely fanatikussá edzette a francia ifjúságot a német gyűlöletében és lankadatlanul uszította a kikerülhetetlen háborúra. Ennek a korszaknak atmoszférájában a készülő vihar elővillámai cikáztak a horizont peremén s ezt Fabre-nak is be kellett látnia, csakhogy sem neki, sem Rabevelnek nem volt fontos a dolog. A háború ki is tört - a harmadik kötetben van ez megemlítve - s ámbár a háború logikus konklúziója volt az előkészületeknek, kimenetele pedig diadalra juttatta Maurice Barrés elszász-lotharingiai prófétaságát, Rabevel és Fabre befogja fülét és lehunyja szemét.

- Mi hát a háború tanulsága? - kérdezi valaki Rabeveltől.

- A háború senkinek sem szolgáltatott semmiféle okulást. - Ezt felelte Rabevel.

Ez a regény olyan messze áll az élettől, hogy szinte természetesnek kell találnunk a túlzások mániái közt lefolytatott história romantikus végét, amikor Rabevel mint ismeretlen aggastyán, betegen és végre szívbajosan, és egészen váratlanul, egy távoli falucskában mint zarándok? - nem, mint néptanító fejezi be életét.

Egy évszázad irodalmának reminiszcenciái lebegnek Rabevel körül. Mindaz, amit tökéletesebb alakban csodáltunk a XIX. és a XX. század elejének irodalmában, zűrzavarosan és hajmeresztően visszacseng itt a patronszerűség régi melódiáival. Az elmúlt kor regényirodalma a romanticizmus és a realizmus keverékét mutatja s a regény formája e két nagy áramlat összekavargásából alakult ki. Fabre regényében ezen a formán semmiféle újítás nem észlelhető, hacsak az a hiba nem, hogy a romantikus és a realista regény némely elemét kiáltó túlzásba vitte. (Rabevel, a tökéletes, egyrészt, - kereskedelmi levelezés, másrészt.) Ez a három kötet az irodalmi hatások maradék nélküli konglomerátuma. "Forradalmi" világnézete mellett túlságosan megőrizte az irodalmi tradíciókat.

A nagy regények minden alkateleme megtalálható ebben a műben, az alkatelemekben azonban nincs út, igazság és élet. Vannak ugyan jelezve egyes történelmi határpontok, mint halvány árnyékok, de korszaknak, levegőnek még nincs nyoma sem, légüres térben mozognak egy mindenképpen nagyot akaró képzelet fantomjai. Van cselekménye, de sem eleje, sem vége, mert még egyszer ilyen hosszú és fele ekkora is lehetne. Az "Izzó természetek betegségét" diagnosztizálja, de mi a bábszínház Vitéz Lászlói közt érezzük magunkat. Az irodalmi játékszerek kirakata mögött talán megpillanthatjuk a derék boltost? De hogyan lehet megállapítani, a sok figura közül melyik ő? Nem mer fedetlenül mutatkozni, inkább a hasbeszélő benyomását kelti, aki majd az egyik, majd a másik "izzó természet" gyomrába kúszik s onnan beszél, vagy olyankor láthatjuk, de csak rövid időre, mikor az egyikből kibúvik, hogy sietve eltűnjék a másikban. És ha véletlenül szembe is találkozunk vele, inkább nem hisszük el, hogy ő az s várunk egy kétségtelenebb találkozásra. A végén azonban nagy zaj támad, a bábuk egyre frenetikusabban mozgolódnak, sokan eltűnnek, elpusztulnak, vannak olyanok is, akikről csak akkor tudjuk meg, hogy voltak, amikor halálhírüket hozzák, nagy a melodráma, hűhó, csinnadratta s lehull a függöny.

Ez Rabevel, a Goncourt-díj hőse,

Paris.