Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 8-9. szám · / · Babits Mihály: Könyvről-könyvre: Balassa.

Babits Mihály: Könyvről-könyvre: Balassa.
Az anyag.

Ez az "Ungarus sedd impius" - "magyar, de istentelen": ahogy az egykori tudósítás halála alkalmából nevezi - gazdag örökséget hagyott nemzetére. Szimbólikus megindítója ő a nagy magyar lírának, mely azóta mindmáig annyiszor merített új erőt az "istentelen" falucsúfjainak fölgyülemlett keserűségeiből, s melyet talán épp ez a keserűség avatott olyan páratlan érzelmi telítettségűvé, s tartott meg annak a hideg ész és parókás poézis lírátlan századain át is. Balassa műve - első kamrája a pompás kincsesháznak - mint dokumentum és oeuvre egyformán magas érték.

Dézsi - igen helyesen - hagyja, hogy e mű magáért beszéljen, jellemzést vagy értékelést meg sem kísérel. Bevezetésének csupán két fejezete kelt esztétikai asszociációkat. Az egyik a Balassa versformáinak összeállítása, nagyon szükséges és hasznos fejezet, mely azonban a kiadót inkább a forráskutatás és szövegkritika szempontjából érdekli. A másik valami "Fortuna di Balassa"-féle felsorolás: Balassa a magyar költők lantján, kevésbé szükséges és hasznos. Rimai elogiumai fontosak, mert a költő helyzetét mutatják korának szellemei közt, s hatását reájuk, - de a modern poéták Balassa-versei (drámái, novellái) - az egy Kölcsey csodálatosan átérzett stilimitációját kivéve - alig mutatnak egyebet sivár témahiánynál, témakeresésénél. Érdekesebb lett volna Balassa költői hatásáról, s a Balassa-strófa feltámasztásának modern kísérletéről szólni.

Jóformán ennyit az, amit Dézsi az obligát forráskutató, szövegkritikai és bibliografikus jegyzetekhez hozzáad. Ez az obligát körítés magában is eléggé bőszavú, Dézsi gyakran ismétlésbe esik (a Radvánszky-kódex bibliográfiai leírásnál pl. lapokon át ismétli az összes versfelírásokat és nótautalásokat, melyek a szövegben már úgyis olvashatóak). Ez annál feltűnőbb, mert máshol több ízben panaszkodik hogy pl. a levélanyag fontos részét kényszerült elhagyni - helyszűke miatt. Holott minden klasszikus-kiadás főszabálya, teljesség az anyagban, s ekonómia a körítésben.

Maga a kiadott anyag két részre oszlik: életrajzi dokumentumokra, s költői művekre. Sajnos, az ekonómia és liberalizmus az anyag kiválasztásában sem teljesen egyensúlyozódott. A dokumentumok közt a rendkívül érdekes levelek és okmányok sorozata távolról sem teljes, teljes azonban a terjedelmes Bártfai latin epitáfium-gyűjtemény kiadása, mely sem életrajzi, sem költői értékkel nem bír, s nagy részben nem is a költőre, hanem testvérére, Balassa Ferencre vonatkozik. Ezt a teret jobban lehetett volna fölhasználni. - Közelebbről érdekel bennünket a költeményanyag, melynek közlésre való kiválasztásánál Dézsi a legnagyobb liberalizmussal járt el.

Mindent fölvett, amit Balassával, bár a legtávolabbi, vonatkozásba lehetett hozni.

A liberalizmussal szemben a kritikát a kötetekre-osztás képviseli. Az első kötet a kétségtelen, a második az állítólagos vagy lehetséges Balassa-verseket tartalmazza. A szétosztás azonban alkalmas arra, hogy a laikust csodálatba ejtse s perspektíváját megzavarja. Talán egy költeménye sem ment Balassának át annyira a köztudatba, egyet sem érzünk annyira vele összenőttnek s egyéniségére jellemzőnek, mint a "Boldogtalan vagyok" kezdetűt, melyben a "Zöld erdő harmatát, Piros csizmám nyomát", vagy az "Immár sólymocskádat, Kedves madárkádat" jólismert akkordjai zengenek föl. Nos, ez a vers Dézsinél a "Balassának tulajdonított" versek élén áll, gondosan kizárva a kétségtelenül-hiteles Balassa-versek közül. Ezzel szemben a Táncnótáról, melyet az eddigi Balassa-kiadások nem vettek fel, azt olvassuk a jegyzetben, hogy kétségtelenül Balassa-vers, és még sok másról is. A könyv tájékozatlan forgatója könnyen azt a benyomást nyerheti, hogy régi nagy költőnk hírneve, képe, megítélése teljesen bizonytalan hagyatékon alapul, melynek állaga folyton a filológiai vélemények szeszélyesen s szinte önkényesen változó hullámzásának van alávetve.

A mi véleményünk természetesen az, hogy úgy a "Boldogtalan vagyok" mint a Táncnóta bizonnyal Balassa-vers, mert nem valószínű, hogy két ember élt volna egyszerre e harci században, aki ilyen verseket tudott volna írni. Viszont más versek szerzőségét (melyet talán nem kevesebb külső tény látszik támogatni) éppoly bizonyosság érzésével vagyunk hajlandók elvitatni Balassától, egyszerűen azért, mert érdekes egyéniségétől távolállóknak érezzük az érdektelen ritmusokat.

Dézsi azonban, ahogy életrajzában túlbecsüli a külső és apró adatok egyedül-üdvözítő voltát, úgy a kiadott anyagot is kizárólag ilyen külső és apró adatok nyomán választja szét. Dézsi nem akar szenzációs, hökkentő kritikát, irodalomtörténeti leleplezést csinálni, távol áll ez tőle, a "Boldogtalan vagyok" kezdetű verset pl. ő is Balassáénak tartja, mint akárki - annál inkább mert noha eredetijét, melyre első kiadója Thaly hivatkozik, nem találta meg, talált más régi ponyvafüzeteket, melyek ugyane költemény variánsait őrzik s igazolják, hogy nem a XIX. században készült utánzat. Meggyőződésünk, hogy a kuruc versekben is, melyeknek gyanús voltára Riedl olyan tiszteletreméltó erkölcsi bátorsággal mutatott rá, csak Thaly-féle simításokról lehet szó s nem egész költemények, vagy akár csak strófák, "hamisításáról". Thaly sohasem tudott ilyen verseket írni. Így a vitatott Balassa-verset is csak Balassa írhatta, s Dézsi sem gondol mást. Dézsi egyszerűen a filológiai szigorúság elvének enged, mikor a külső érvekkel támogatható hitelességű verseket különválasztja azoktól, melyeknek szerzőségére ily külső adata nincs.

Csakhogy az ily tisztán külső elven alapuló szétosztás nemcsak a költő képét zavarja meg (kétesek közt állván néhány legjellemzőbb s legfontosabb verse, s a kétségtelenek közt természetesen számos olyan, amelyet bármely kortársa megírhatott volna), hanem egyúttal - bármilyen paradox ez - a tévedésnek is több teret enged, mint az, amelybe belső meggondolások is beleszólhatnak. Például egy olyan esetet idézek, mely csak a napokban, szinte a közönség előtt játszott le. Mindenki emlékszik még annak az állítólagos Ady-versnek felfedezésére, melyről később kétségbevonhatatlanul kiderült, hogy nem egyéb, mint egy Juhász Gyula-féle szándékos, és kitűnő stílutánzat. Ennél a versnél minden külső érv az Ady szerzősége mellett szólt. Láttam az "eredeti" kéziratot. Az írás ismerős volt, azonnal régi évekre emlékeztetett, a régi Holnap éveire. Persze, mert Juhászé volt. De Juhász írása mindig hasonlított az Adyéhoz, s ezúttal még talán utánozta is, s alákanyarította az Ady nevét. Egy szavahihető szerkesztő pedig világosan emlékezett még a körülményekre is, ahogy Adytól a kéziratot személyesen kapta. Szavait támogatta egy minden bizonnyal Adytól származó levél, melyet felmutatott. És a vers mégsem volt Adyé. Szép vers volt és Adys (talán egy kissé túl Adys is), de belső formájában volt valami kerekség és zártság, ami Adytól idegen. Ha ösztönünkre, e "belső érvre" hallgatunk, talán elkerüljük a tévedést, de mivel teljességgel leborultunk a külső "tények" előtt, azt kellett hinnünk, hogy a vers Ady régebbi éveiből való lehet, amikor még a belső forma zártságától és kerekségétől nem távolodott el teljesen, viszont ez évekbe helyezve valóságos csodának látszott, s túlzott fontosságot is nyert.

Példa ez mindazoknak, akik mint Dézsi túlbecsülik a filológiában a külső "tények" döntő voltát a belső meggondolások rovására. Ez a gépies eljárás, ha egyfelől túl óvatosságra csábít, másfelől a túl-liberalizmust sem zárja ki. Így Dézsi első kötetében - természetesen - a Radvánszky-kódex tanúságát a legrégibb kiadások adalékaival őrzi ellen, s e külső elv merev alkalmazása csábítja arra, hogy pl. az "Óh szegény megromlott s elfogyott magyar nép" kezdetű költeményt a kétségtelenül Balassától származók között közölje. Ez a vers - különben igen szép, s a Rákóczi nótával ("Jaj régi szép magyar nép") való rokonsága folytán fontos - kétségtelenül a Rimay verse. A Radvánszky-kódex Rimay versei közt adja, Szilády ezt kritika nélkül regisztrálja, Dézsi azonban hozzáfűzi, hogy "a kiadások mint Balassa költeményét közlik, így ment át a köztudatba s azért nem hagyhattuk azt innen ki még akkor sem, ha a kódex másolójának több hitelt tulajdonítanánk, mint a nyomtatott kiadás rendezőjének". Bizonnyal következetlenség, köztudatról beszélni annak, aki a "Zöld erdő harmatát, Piros csizmám nyomát" kivonja a Balassa-versek törzsállagából. Ám akárhogyan is, nem a kódexmásolójának kellene elsősorban hitelt "tulajdonítani", de nem is a régi kiadás rendezőjének: hanem magának a költeménynek, mely jellegzetesen pedáns rímeivel, simaságával, feddőének szerű témájával, s kifejezéseinek drasztikus plasztikájával teljesen távol áll a Balassa modorától, s egészen közel a kor másodsorban álló költőinek témaköréhez, s a rímvirtuóz Rimay technikájához.

A második kötet anyaga különböző forrásokból van összeállítva. Szerepel a "Lucretia éneke", ez első magyar verses regény, s a Credulus és Júliá-nak nevezett pásztordráma-töredék, melyeket Dézsi is joggal Balassának tulajdonít, a szendrői névtelen hiányzik. Éppúgy elmaradhatott volna a kisebb versek fele. Nehéz megmondani, mi volt az elv ezek kiválasztásában. Eleinte úgy látszik, mintha Dézsi csak azokat közölné, amelyeket őmaga Balassáénak tart. Maga több ízben mond ilyesfélét. Később azonban olyan darabok jönnek, melyeket semmiképp sem lehet a nagy költő műveihez sorozni. (Pl. a gróf Balassa Bálint-féle versek közt.) Mintha mindazt kötelességének hinné adni, ami költőnkkel valahogyan asszociálható, vagy amit valaha neki tulajdonítottak, a Balassa egész sleppjét. (De akkor hol a Szilágyi s Hajmási?) Egy versről jegyzetben azt mondja: "itt közlöm, mert Balassa-utánzatnak tartom". Ilyen okkal egy egész század líráját közölhetné, majd az összes "főrangú lírikusokat": Rimay vagy Beniczky szorosabban függnek költőnktől, mint a II. Balassa.

Az okok, melyek alapján egy-egy költeményt Balassának tulajdonít, nagyon különbözőek, s néha nagyon gyengék. Viszont: sokkal erősebb ellenok sem elég neki az ellenkezőre. Ha egy versben a költő halála utáni évszám fordul elő, az még nem cáfolja szerzőségét, mert "a másolók az évszámot gyakran megváltoztatták". (Ezt lehet tekintetbe venni egy különösen indokolt esetben, mint Szilády, de nem állandó elvként használni.) Ilyenformán nincs szó, nincs is kifejezés, olyan ellentétes a Balassa egyéniségének s költészetének karakterével vagy lehetőségeivel, mely akadály lehessen abban, hogy egy verset Balassának tulajdoníthassunk. "Aki a változatokat egybeveti, az egyes költeményeket nem fog pusztán egyes szavak miatt Balassának követelni vagy tőle elvitatni." Dézsi azonban egyes szavak miatt is képes verseket Balassának követelni. (Így egyhelyt a "palota" kifejezés emlékezteti Balassára, másutt a Júlia név már elég ok, holott Balassa-utánzók bizonnyal nevezték Júliának hölgyüket, mint maga Balassa Angeria nus után Coeliának, ha a versfőkből ANANRÉH jön ki, már Balassa Annájára gondol, sőt a Kata nevet is érvül használja -, mert Balassa is írt a "Morghai Kata nevére" -: olyan versben ahol minden Barakonyira vall, s legelsősorban éppen a Kata név!)

Nem elég megokoltak Dézsi következtetései a versformából sem. A "Palkó nótájáról" pl. (mely modern népies költészetünknek is kedves formája maradt, s még Kiss Józsefnél is előfordul) maga mondja, hogy mintája valami népdal lehetett, semmiesetre sem lehet e forma használatából Balassa szerzőségére következtetni. De éppolyan kevéssé a "Dobó Jakab énekéből" (L. a 737. lapon közölt két strófát.) Sokkal finomabb, árnyalatibb és komplikáltabb tényekre kell tekintettel lennie annak, aki a versformából a költőre akar következtetni.

A kifejezésmódból és hangulatból való következtetések Dézsinél szintén kissé vaskosak és szimplexek ahhoz, hogy a bonyolult igazság nyomába férjenek. Az, hogy valamely vers feltűnően emlékeztet a modorára: egyáltalán nem ok azt a verset neki tulajdonítani, még inkább az ellenkezőre. Kivált ha még gyenge versekről is van szó. Nagy költő sohasem áll annyira hatása alatt - önmagának. Ez az talán, amit a filológia tudósainak elsősorban figyelmükbe kellene ajánlanunk. Az utánzás, az ún. hatás, gyakran kifejezhető a megállapítható külső és szimpla tények által is. A költői egyéniség finomabb valami. Az ami "szemmellátható": az utánzás, ám a rokonság, mely egy nagy költő verseit egymáshoz fűzi belsőbb és sokszor rejtett...

Ami végre az egyes versek szerzőségét illeti, nem lesz talán érdektelen ilyen sub judice álló perben, ha mint egy szerény esküdt, magam is leszavazok, elmondva - igazi esküdtként, nem tények és paragrafusok, hanem érzésem szerint - ítéletemet, mely bizonnyal sokszor téves, de lehet itt-ott hasznos figyelemterelő. Íme:

A Thaly-féle két ének közül csak az elsőt tartom Balassáénak, a másikon erős a Thaly-gyűjteményekből ismert kuruc-íz, s különben részben az első variánsa, valószínűleg sokkal későbbi. A Borbély-kódex versei közül egyikről se hinném, hogy Balassa írta. A Vásárhelyi Daloskönyvből közölt 340 vers közül csak a 2., 3., 4., 7. és 14. számúaknál és a 29. egyes részeiben gondolnék határozottabban Balassára, a 18. (Sebes tenger habja egy töredék-variánsában Deák Farkas és Szilády finom érzékkel sejtették meg a Balassa hangját, de az semmi esetre sem lehet abban az alakjában Balassáé, ahogy Dézsi közli. Az 5., 13., 21., 22., 27. és 28. számúaknál (talán még a 6., 9., 17., 20., 26-nál is) koncendálható még némi lehetőség, a többinek közlését egy Balassa-kiadásban semmisem indokolja. A 25. pl. szép vers, de semmiesetre sem Balassáé, s a nem kevésbé szép 24. is aligha.

A hét bűnbánati zsoltárra nézve, a nagyszombati Balassa-kiadás megjegyzése nem azt bizonyítja, hogy az LI.-en kívül a többi is Balassa műve, hanem éppen az ellenkezőt, másképp nem kellett volna külön indokolnia közlésüket. Az Istenes Énekek függelékének nagy részében a versfejekből tűnik ki s Dézsi maga konstatálja, hogy Péczeli Király Imre, s más obskúrusabb szerzők művei. Miért kellett itt közölni őket? A 27. számú melynél Dézsi Balassa szerzősége felé látszik hajlani, valamint a 32., határozottan nem Balassa-vers. A Radvánszky-kódex "vegyes" énekeiről a kódex, a versfők, s maga Dézsi is vallják, hogy nem Balassa írta azokat. Utánzatok azok, olyan évszáznyi távol Balassától (egy a költő Zrínyi halálát siratja). A II. Balassa verseinek közlését sem tartom indokoltnak. Közülük csak a 13. érdekel, ezt Dézsi akarja először az I. Balassától elvitatni, s érve nem döntő (hasonló panasz az I. Balassa ajkára is illik).

Egészben véve Dézsi első kötete Balassa verseinek feltűnően csonka gyűjteménye, a második a XVI. és XVII. század magyar lírájának eléggé szemponttalan antológiája, együtt sem adják a Balassa-opusz tisztított és rendezett kincsesházát. Mégis ez a gyűjtemény mostani nagy szegénységünkben sokáig lesz a magyar költészet jelentős részének kánona, s figyelmünket mindenképp megérdemli.