Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 7. szám

Kárpáti Aurél: A költő nosztalgiája

Tizennyolc esztendővel ezelőtt találkoztam először Babits Mihály nevével a Magyar Szemle utolsó, csonkán maradt évfolyamában. Feltűnt a név a vers miatt, amelynek alája volt írva. A vers azóta elszállt emlékezetemből, csak néhány sorának töredékét tudom valahogy összerakosgatni magamban:

Messze világba
Ámerikába
Szeretnék menni...

Nem állok jót a citátumért, hogy híven idézem. A vers, az első vers elszállt, de a név megmaradt. Viselője, ki fénylő homlokkal áll most Dante árnyékában s egyben a magyar Parnasszus csúcsán, gondoskodott róla, hogy megjegyezzem, hogy megjegyezzük és soha többé el ne felejtsük. Új hangú, új ritmusú és új lelkű verskötetek homlokára írta fel ezt a rácos hangzású nevet, mely tizennyolc esztendő alatt a modern magyar költészetnek legragyogóbb értéke lett, Ady Endre szomszédságában.

S ahogy forgatom emlékezésemben ezt a furcsán idegen és még furcsábban ismerős nevet, egyszerre rájövök, hogy már egy régi-régi könyvben is megakadt a szemem rajta. Egyszer Kemény Zsigmond valamelyik regényének első kiadását forgattam a Nemzeti Múzeumban s ott, a regény végén, ahol a figyelmes szerző vagy hálás kiadó a könyv előfizetőnek hosszú lajstromát közölte, találkoztam egy szekszárdi Babitssal. Ez a kis véletlen pedig talán nem is egészen véletlen. A régi könyvkedvelő rokon, - mert hiszen az lehetett, - irodalom, poézis és könyvek áhítatos szeretetében, íme, visszaütött a második generáció költő-fiában, megnőve és felmagasodva, európai horizontot áttekintően és alkotóra mélyülten. Kicsi, szubjektív emlékem ez a találkozás, de olykor a kis dolgok is jellemző nagyokat példáznak.

Hanem maradjunk csak a verstöredék emlékénél. Ebben sokkal jellemzőbb vonást őrzök Babitsról. Emlékezem, nagyon meglepett a versben maga a szó is, Ámerika, - szokatlan valami volt ez akkoriban, - de még inkább a költő nosztalgiájának megjelölt iránya. Azt hiszem minden költő költészetében az életre hívó erők egyik legerősebbje az idegenbe, messze ismeretlenbe való vágyódás. Általánosságban talán mégis a természet ősi életformái felé sír vissza a költők nosztalgiája. S ezen a ponton válik egyszerre feltűnő kivétellé Babits, aki Amerika után sóvárog. Nem az Atalák és Renék őserdős, rézbőrű Amerikájáért, hanem azért a másikért, amelynek romantikája felhőkarcolókba épült. Mert: a fentebb idézett töredéknek egész sor folytatását lehet megtalálni Babits költeményeiben és regényeiben. Azt a különös valamit, amit ujabb szó híján amerikai íznek neveznek. Babits nosztalgiája Amerika felé ível, ahol vasbeton épületszörnyek merednek az égre, ahonnan a mozgókép csodáját kapta öreg Európa, a telefont, az izzólámpát s az igazi világváros típusát. Kimondjam-e: Babits annyi városi költő után az első világvárosi költő, aki magyarul szólalt meg. Nem idézek többet, csak általánosságban utalok írásaira. Verseire, amelyeken annyiszor átzeng gépek zenéje, gyárak szirénáinak s autók tülkeinek búgása, száguldó villamosok süvöltése, filmet pergető dinamók berregése. És legutolsó regényére a Kártyavárra, amely a pesti határra szakadt torz amerikanizmus megnyilatkozásait vetíti elénk, egy rideg, mérnöki rajz pontosságával. Korántsem állítom, hogy ez domináló vagy éppen kizárólagos sajátság Babits költészetében, - hiszen a sokrétűség leginkább jellemzi, - de hogy a többi között ez is ott van s világosan felismerhető, könnyű megállapítani.

S most ennek szinte fölösleges igazolásául még valamit. Babitsot zárt, mindenki mástól különböző, markáns egyénisége ellenére is, erős rokoni szálak fűzik két amerikai költőhöz: Edgar Allan Poehoz és Walt Whitmanhez. Egzotikus két költő, de ami írásaik mélyén titokzatos gyémántfénnyel tündöklik, az a civilizáció egzotikuma. Babits költészetének mélyén is ott ragyog, szikrázik ennek az egzotikumnak komplikált lapokra csiszolt tökéletes fazettájú gyémántja.

Ám mégis magyar gyémánt ez, ha szivárványos tüzének egy színárnyalata nyugatfényében lobban is felé. Nyugat fénye, csak a költő örök nosztalgiájára árulkodik.