Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 7. szám · / · Földi Mihály: A költő a regényíróban

Földi Mihály: A költő a regényíróban
2.

- Az igazi öntudat: öntudatlanságunk tudata, - mondta Wagner, akinek művészetét úgy mentette meg a jóindulatú végzet e gyilkostól, mint ahogy a rossz sors megverte vele a saját analízisében elvérző, görög tragikumot hajszoló Ibsent. Nem ok nélkül villant elém Wagner hangja s közben nem kapcsolat híján cikáznak szememben Böcklin képei, Babitsról írva. E körben, melynek művészetére annyira jellemző a látható világnak megtévesztően hű másolása s belső forma nélkül a tényeknek tudományosan áttekinthető rendszerezése, Wagner hősi zenét teremtett a germán mitológia szétröppent foszlányaiból, Böcklin pedig a képzelet birodalmát vetítette a valóság vásznára.

S mindkettőjük alkotása optimista.

Mert mindketten költők, a szó ösztönös régi értelmében. A külső világ még ingerként is alig hat rájuk, alaktalan puha tömeg az, melyben az ő belső világuk rögzíti önnön képét. Gipsz, melybe költészetük fantomja lenyomatot domborít, értelmetlen némaság, melynek messze világító visszhangját az ő hangjuk ébreszti. Sem Jókai, sem Wagner, sem Böcklin nem közelednek az élethez azért, hogy leírják és eredőire bontsák, ők maguk az élet, akik formát adnak saját világuknak, hogy a szuggeszció és eszme hatásával ennek a világnak másolására, utánzására kényszerítsék a - világot. Szemük befelé néz, fülük belülről hall, - ősi költők, - ősi művészet, mint ahogy a zene ősmelódiákat ismer.

A regényíró Babitsban ilyen ősi költő él. Nem az élő világból teremt új, hasonló vagy szebb vagy torzabb világot, a saját magával hozott s benne gomolygó világból vetít ki egy-egy darabot olyan eszközökkel, amelyek hasonlóvá teszik ezt a belső sajátosat a külső állandóhoz, lomhához, de nem mindig csak azért, hogy hasonlítson, hanem legtöbbször azért, hogy utóbbiban megmozgassa az utánzás ösztönét.

Legegyszerűbb novellatémáit is ilyen belső érzés húrja feszíti, az ember nemcsak hogy klasszikus teljességgel megfestett képeket lát, de szinte hangokat vél hallani. Itt van egy elbeszélése: "Szerelem". Babits nincs térhez, időhöz, sem múlthoz és jelenhez kötve, a bensőséges kis hangulat forradalmas francia időkben virágzik ki. A férfi szerelmes és nem tud elválni a Marquisetől, aki nem fogja fel a szenvedélyt és lesújtó bájjal csak saját szépségére és a menekülésre gondol, a férfit végül elborítja az érzés és veszni hagyja az életet, mely úgyis elmúlik. Kis kép, futó beszélgetés egy férfi meg egy asszony közt, - ha Flaubert beszéltetne, megelevenednék a kor és kézzelfoghatókká válnának a testek, itt lélek sugárzik ki, elmosódnak az arcok, testietlenné válnak a korok s csak a szenvedély mutatója világít az érzés végtelenségének óralapján. Azt sem tudom, milyen a szemük, fogalmam sincs róla, kit csal meg az asszony, mikor itt szórja szét csókjait, nem is sejtem, honnan jönnek, hová mennek, ködbe vész az ember, de bennem tovább zúg-búg a hang, melyet a költői lélek húrja ütött át belém.

Nem a valóság realitásaiból épülnek ezek az írások, realitásaik tiszta pszihikus realitások.

Olyan apró külsőségek, mint az, hogy Babits lelket táró prózája sokszor önkéntelenül versbe szökken, csak jólesően támogatják ezt a szemléletet. De itt van, például, Mitológia című remekműve, amely klasszikus példája ennek a költői elbeszélésnek. Nincs benne semmi külső realitás, nemcsak, hogy mai nincs, de még a göröghöz is legfeljebb ha hasonlít. S mégis él, fokozott duzzadásban, - él, mert a költő belső valósága, a valóságos életbe dobva. Külön világ, melynek istenei és emberei, hősei és állatai, félemberei és félállatai vannak, önálló dimenzióban, az örökkévaló képzelet sugaras síkján. Hogy, látjuk ezt a családirtó, vadont járó, rémeket lebíró Heraklest, ezt a csodálatos ifjú Hylast, hogy látjuk ezeket a csalogató nimfákat és driadokat, a véres nap alatt sípoló faunt, a vad tivornyán tomboló félig ló, félig ember kentaurokat! Ki találkozott velük az Andrássy úton? Pedig olyanok, mintha együtt élnénk velük. Igen, együtt élünk velük abban az új világban, melyet a költő teremt nekünk s amelyben tiszta valóságukban élnek a lélek összes elemei, a vonal, a szín és a hang.

A "Mitológia" zárt világ, a "Gólyakalifa" a lélek alvilági rejtélye, az egy emberben két lélek, a "Timár Virgil fia" már a lélek fájó kalandja a testtel. Babitsnál érzékelhető valóság a lélek, amelynek termékenyítő erejét, embereken és korokon átsugárzó vándorlását nála mélyebben kevesen érezték. Babits Mihály vetette fel a lélek apaságának kérdését a test nemzésével és apai jogaival szemben: ki az apja a gyermeknek, a cisztercita pap-e, aki lelkét öntötte belé, vagy a világban kószáló apa, aki egy mámoros percben útnak indította? A költő itt már olyan világot teremt, amely nemcsak hogy nem visszfénye a mi életünknek, de arra indítja a mi világunkat, hogy az övéhez hasonuljon, hogy a vér kapcsain túl megalapítsuk a lelki rokonság genealógiáját, hogy a test uralma után megvessük a lélek birodalmának alapjait.

Még a "Kártyavár" is, amely Babitsnak legleíróbb regénye, nem egy valóságos város fényképe, hanem olyan képzelté, amelynek köveit ismerős színekkel festette be. A legkülönösebb naturalizmus ez! Megálmodja a valóságot, nem látja. Utcáiban van valami játékszerű, mely egyszerre megborzongat és vígasztal, ijeszt a képzeletiségük, a reális alaptalanságuk (nem érezzük a maltert és a betont), de ugyanez vígasztal, mert a rajtuk végigdübörgő rossz úgyis csak játék. Embereiben van valami ijesztő, kísérteties, szívükben az automaták rugóit keressük. Hangjukban van valami démoni, - mintha ketten beszélnének egy szájból. Tekintetük bujkál, mintha befelé néznének vagy parancsoló istenüket keresnék. Költő bújt itt a naturalista író bőrébe, a költő az utcán jár és megálmodja a várost, behunyja szemét és átlát a falakon, rútat halmoz és romantikussá válik. Önmagát is megálmodja.

A valóság víziója ez.