Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 7. szám

Nagy Zoltán: Babits költészetének első korszaka

Ami legelőször feltűnik: új szem, friss látás. Itt kezdődik minden művész és itt kezdődik a költő is, akinek azonban e kezdetből sokkal messzebbre kell nőni minden más művésznél. Az emberek néznek, de nem látnak, nem azt látják, amit néznek. Olyanok, mint a rövidlátók, akik a dolgokat távoli, homályos és elmosódott képekben fogják fel. Időnként aztán egy-egy élesszemű látó, aki a távolból is biztos körvonalakat, eleven színeket, pontosan rajzolt részleteket lát, elmondja nekik a saját látomását a dolgokról és akkor egy darabig így javítják ki lelkükben a látott homályos képet. Aztán jön egy másik látó, talán egészen más fajta is, akinek nem a szeme élesebb, mint a többieké, hanem közelebb férkőzött a dolgokhoz, aztán megint másik, akinél talán csak a kép fényérzékeny lemeze, a lélek fogékonyabb és az emberiség megint javítgat a saját homályos látomásain. Ezek a másoktól átvett, egymást korrigáló látomások, melyek sok száz generáción rakodnak egymásra, mint a geológiai rétegek, mindjobban eltakarják a dolgok igazi képét: sablonokká válnak. A világ képeit először a látóknak, a művészeknek fel kellett fedezni az emberiség számára. A művészettörténet pontosan mutatja, hogy mikor hódítottak meg új látomásokat az erre rendelt szemek. Az ókor és a középkor például nem látja a tájat. A régi képek hátterét fantasztikus épületek, lehetetlen sziklák, soha nem létezett növények töltik ki. A reneszánsz korában jönnek az első tájképfestők és azóta az emberek is látják a tájat (vagyis érzik a tájak szépségét, mert szépség az, amit a művész lát). A régi regényekben egészen a tizennyolcadik századig, alig van szó a környezetről, melyben a szereplők mozognak: a tizennyolcadik században kezdik a regényírók leírni a cselekvény színhelyét és ezzel fölfedezték az emberek számára a saját környezetüket. Sokáig a dombos-völgyes vidék a szép táj típusa, Goethe látja először a magas hegyvidék szépségét és az ő nyomán kezdik látni az emberek. Ezért az első, a friss szem, az új látás. Úgy kell látni a dolgokat, ahogy még senki sem látta, legalább egy árnyalattal másképp, ez az árnyalat is gazdagodás az emberiség számára.

Minél közelebb hatol a művész a dolgok igazi képéhez, (az ő számára igazihoz, mert minden dolog annyiszor van, ahányan ránéznek), minél kevesebb közvetítő vezet a dologtól a képig, annál művészibb, mert annál igazibb a kép. Íme egy hasonlat (csak hasonlat!), egy festő szerelmes és megfesti szerelmese képét. A portrét látja egy költő és verset ír hozzá. A portréhoz. Egy másik költő magát a hölgyet látta és maga is szerelmes volt belé: az eredeti forrásból meríti az ihletet, az ő költői képe az igazabb, mert közvetlenebb vízió, a másiknál már két látomás, a festőé és a költőé, hamisítják egymást.

Az új látással kezdődik a költő, de a költemény még nem: ha az új látást át tudja vinni az olvasóra, akkor kezdődik a költemény. Az új látáshoz, az ihlethez, kell még a kifejező erő. Az új látást csak a kifejező erőn át vehetjük észre, ezek mindig csak együtt jelenhetnek meg előttünk. Ahol kifejező erőt veszünk észre, ott új látásnak kell mögötte lenni, a sablonlátásra készen kapható a sablonkifejezés.

Az új szem, a friss látás és az új látomást maradék nélkül, eredeti hőfokán közvetítő kifejező-erő az első, ami feltűnik Babitsnál. Különösen első köteteiben, ami természetes, mert itt kezdődik a költő. "Ne rezzents nyelvet", "barna cigány ködök" olvassuk már az első verseiben és már ebből biztos, hogy költő kezdi énekét. A látomás új voltának intenzív érzése gyakran öntudatlanul kiütközik a szavaiból is, például korai lírájának egyik legszebb és kifejező-erő tekintetében páratlan versében, a "Wolfram éneké"-ben:

Uj tagja, ujra nézve rája
uj rózsaként nyil szerteszét
s a friss csokornak nedves bája
önti el érett termetét.
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
S mily ujszerü, mily meglepő az arca,
ha szembeveti gyöngyös mosolyát!
Tekintetének gyenge gyémántkarca
üveglelkemet csengve metszi át.
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ó uj vágy! uj csoda a nap alatt!
Ó uj gyönyörüség, mit még nem sejtett senki!

A látomásnak ez az új volta és közvetlensége különösen meglepő olyankor, mikor régi dolgokat néz, melyet százezer művész látott már előtte. A görög mitológia százezerszer másolt képei és porlepte gipszöntvényei már rég az üres unalom szimbólumai voltak szemünkben a sablonlelkek élettelen ismétlésében, mikor Babits nem kicsinylendő bátorsággal innen is új látomásokat tudott bámuló szemünk elé varázsolni. Számomra ez volt egyik legnagyobb meglepetés az ifjú Babitsnál. Az ő verseiben a görög mitológia megint élő valósággá lett. Mert ő nem valamely ókori szobrász elveszett művéről készült márvány-másolat gipszöntvényének a fényképéről merítette a víziót, az ő ihletének forrása ugyanaz volt, mint a mitológiát megteremtő művészeké és költőké: az elsuhanó árnyak játéka az erdő fái között, a rejtett forrás félig sejtett csörgedezése, az alkonyi dombok bizonytalan körvonalain elcikázó vízió,

A felhők, e bus danaida-lányok
S a nap, ez égő sziszifuszi kő

az élő természetnek az a százféle misztikus suttogása, melyet halhatatlan képekben fejeztek ki a régi mesterek. Ő nem egy Faun-szobor másolatát látta, ő látta magát a Faunt, mikor tavaszi táncát járta az erdő tisztásán, a nimfák hosszú zöld haját látta ellengeni a lombsűrűben s ujjai érezték a Najádok bőrének selymes simítását, mikor kezét a forrás vizébe merítette. Ő látta leesni az égből Héfaisztoszt és látta a "Klasszikus álmok" monumentális befejezőrészének könyörtelen istennőjét a szentély mélyén. Babits megint élményt csinált a mitológiából, mert új szemmel új látomásai voltak róla, közvetlen forrásból kapta az ihletet és bámulatos kifejezőerejével fakulás nélkül tudta közölni velünk a látott új színeket.

Ezt a halott korokat élővé varázsoló erejét kedvtelve próbálgatja első idejében. A "Turáni induló" vértől duzzadó, hetyke-dacos ritmusáról elhisszük, hogy harchoz szokott nomád lovasok énekelték. A "Gáláns ünnepség" olvasásánál érezzük az élő női test melegét és a haj illatát az abroncsvázas alj felett. Halott korok Lázárjai támadnak fel a mester érintésétől.

Ettől a kedvteléstől van, hogy első korszakában szinte túlnyomó az objektív líra. Leíró versnek lehetne mondani legtöbbjét, ha nem volna mindegyiknél a közölt alapérzés, az észrevétlen szívünkbe-muzsikált líra, fontosabb a leírásnál. (Szőllőhegy télen. Aestati Hiems. Vásár. Csendéletek. Paysages intimes.) Nála az élettelen tárgyak is élnek s ez is újabb rokonsága a mitológia költőivel. Sunt lacrimae rerum! A tájhoz, természethez, élettelen dolgokhoz épp olyan intenzív érzés fűzi, mint a legintenzívebb érzés, mely embereket fűz egymáshoz és ha fent a szerelmes látásmódjához hasonlítottam az új és közvetlen látást, ez nem véletlenül történt. Ehelyett, hogy a világ új látása teszi a művészt, azt is mondhatnám: a művész a látható világ szerelmese (és a láthatatlan világoké még ezenkívül, melyek megszámlálhatatlanok). És nem véletlen az sem, hogy itt megint Babitsból idézhetek:

Énnekem minden szerelem,
az ég, a föld, a felleg
és örök kéjjel szenvedem
ez örökös szerelmet.
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ezer szeretőm van nekem
és én szeretem mindet
és mindenik tekintetem
mind szerelmi tekintet.

Ezekben a leírásokban a kifejezőerő művészi ökonómiával bámulatosan tömör képekben nyilvánul meg. Különösen a képek mozgalmasságának kifejezésére van új meg új mesterfogása. Nem hiába vallja már első kötetének első versében, hogy a mozgalmasság, a folytonos változás az alapvonása a világról való képének:

A láng is hullám. Szüntelenül lobog
Főnix világunk. -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Minden a földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint csobogó patak.

A hirtelen változás szikraként pattanó képben egyszerre ugrik szemünk elé:

Gyül a vihar serege, még lila s már fekete.

A költőnek már a kép is érzés, de a látható képeken kívül még láthatatlan világok képeit is látja és új világokat fedez fel nekünk. A friss szemmel meglátott új képeket, melyekben, mint gyűrűző víztükörben a parti fák képe, darabokra tördelve jelenik meg a mindenség egy-egy töredéke, mind hatalmasabb szintézissel olvasztja össze egy teljes világképpé, az ő saját, élő és minden más világtól különböző világává. S a szintézis nehéz kapaszkodóin, fáradságos hegyi ösvényein, eljut néha magányos csúcsok váratlan horizontjai elé, a vers mögött már ott érezzük a Kozmoszt, az egész mindenséget, melyben láthatatlan szálak fűznek mindent mindenhez. Ilyenkor például, ha csak egy mulandó nő múló szépségéről vizionál, az ihletett perc buborékként elpattanó rebbenése alatt, énekében akkor is benne zeng a múlhatatlan örökkévalóság s a Kozmoszt folyton munkáló minden győzhetetlen erő. Egy nőről való vízióját fejezi be így Babits:

"Ezt nyugat küszöbén álmodta egy poéta
hatezer év után, az üstökös előtt,
hogy amig ég a nap s visszajár a kométa
örök dolgok közé legyen hired beszőtt."

Az egyes képekből világ-kép lett, az egyes hangok nemes harmóniába zengenek össze. És lőn reggel és lőn este: hatodik nap.

Az új látásokhoz szokott szem lassanként megszokja a saját látomásait és más, újabb látomásokra vágyik. Világának teremtését befejezte, de a hetedik napon nem pihen meg, hanem ismét új Kozmosz teremtéséhez fog. Eldobja a szépségeket, melyeket ő látott rá a mindenségre, a harmóniát elégedetlenül bontja meg, diszharmóniák zúgnak fel. De a diszharmónia csak a régi harmóniában az, gyülekező és még eljövendő társaival megint harmóniába, de más harmóniába foglalja a soha nem pihenő orgona. A külső világtól lassanként elfordul, mindinkább a belső világára szegezi tekintetét. Most a lélek dolgait nézi friss szemmel, új látással, nem-sejtett érzéseket fedez fel az emberiség számára és kezdődik a világ teremtése előlről. Mert olthatatlan vágyát a teremtés és annak tökéletessége után nem elégíthette ki. Mint a nap, "az égő sziszifuszi kő", megint elkezd kapaszkodni a lángsugaras úton egy új zenit felé.

Babits első korszaka ma már tisztán látható. Második világának is már erős oszlopai állnak, de még nem jött el az ideje, hogy alaprajzát kimutathassuk. Ismeretlen erők ismeretlen tervei szerint épül tovább és még nem tudjuk, mikor mondhatjuk megint: hatodik nap.