Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 6. szám · / · Havas András Károly: Árnyékok

Havas András Károly: Árnyékok
- Regény -(II. vége)
XII.

Alexej Oszipovics az egyházfi bepólyázott lábát magasra emelve féllábon ugrándozott a szoba közepén és teli torokból énekelt:

... de az Isten nagy kegyelme
Ott őrködik felette!...

Eszelősen nevetett és addig ugrált, amíg beteg lábát az asztalnak nem kólintotta. Akkor lerogyott a padra és a fehér pólyába csavart ballábát messze maga elé nyújtva sírt, szűkölt, mint a beteg kutya.

Vánja nagy kínlódással feltápászkodott ültéből és apjához ment, mindenütt a gerendafalba kapaszkodva.

- Alexej Oszipovics! Atyuskám, no ne sírjon - mondta furcsa gyöngédséggel. Pergamenszerűen száraz, sárga bőre ráncokba szaladt, arcán két mély fájdalmas vonás képződött a szája mellett.

Sokáig nagyon beteg volt az egyházfi és hosszú ideig tartott amíg felkelhetett és csoszogni tudott a szobában. A fákról, a faházakkal szegélyezett út két során az utolsó levelek is lehulltak, a kövezetlen kocsiúton ragadós, folyékony sár feküdt és a folytonos esőzéstől sártengerré dagadt. A nap néha egész héten át nem tűnt elő az eget borító, összeolvadt szélű, unalom-szürke felhők mögül, a faházakban nyirkos és erjedt volt a levegő, a faragtalan gerendafalon mindenütt penészgombák ütköztek ki és szívós, zöldesszínű szálaikkal messzire szétágaztak.

Mikor már felkelhetett az ágyból, Alexej Oszipovics napokig csendesen elült a zugban és vigyorgott magában. Mindig nevetett, eszelős nevetésnek kusza vonalai már rámerevedtek arcára. Szája két szélén habzó nyál csurgott bozontos, elhanyagolt szakállára, melynek szénfeketesége már át meg át volt szőve sárgásfehér szálakkal. Ereje lassanként visszatért és egyszer egy napon felugrott a melegítő kemencezugból, melyből az első napokban durva ütésekkel elzavarta Vánját, kinek ez hónapok óta helye volt, a szoba közepén termett és vad táncot járt féllábon ugrálva, amíg csak kimerülve össze nem rogyott. Vánja szedte föl a földről, rettentő erőfeszítéssel. Anna Mihajlovna nem volt otthon, kéregetni járt. Mióta Lénát eltemették sokat éheztek az egyházfiék. Eleinte még hoztak maguktól a szomszédok egy kis káposztalevest és egy-egy fél kenyeret, de amikor látták, hogy Alexej Oszipovicsból aligha lesz még egyszer egész ember, elapadtak a jótékonyság forrásai. Anna Mihajlovna ettől kezdve házról-házra járt és kéregetett. Pár hónap alatt vén banyává változott, szikkadt, ráncos arcát szüntelenül nedvesen tartották a könnyek, melyek vörösszegélyű fénytelen szeméből peregtek alá és megakadtak a sárga arcbőr mély ráncain. Alakja kétrét görnyedt és apró lécdarabokra, rövid husángokra támaszkodva járt, amiket düledező kerítésekből huzigált ki. Az úriházakat kereste fel a leggyakrabban, melyek a folyón túl, a nagy templom két oldalán sorakoztak fehér pompájukban és barátságos csipkefüggönyök mögé rejtették gondtalan életüket.

Anna Mihajlovna megállt a pitvarajtóban vagy a konyha küszöbén és legtöbbször egy szót sem szólt. Hamar megtanulta, hogy alakja önmagában is szánalmat gerjeszt és nem kell rá külön felhívni a figyelmet. A konyhákban mindenütt kapott valami maradékot, a kenyeret és húsdarabokat egy mindig nedves, szennyes-vörösszínű kendőbe csomagolta, mely koldustarisznyául szolgált. Ha pedig valami meleg ételt adtak neki, mohón felhabzsolta. Töredezett sárga fogai megőrölték a levest, mintha rágott volna valamit. Ha elfogyasztotta, vagy elrakta amit adtak, hangnélkül meghajtotta magát kétszer-háromszor, keresztet vetett és kicsoszogott az ajtón. Azonban jobban szerette, ha nem a cselédséggel, hanem az urakkal került szembe. Ilyenkor megeredt a szava:

- Báránykáim, uracskák és ti ifjú hölgyek - motyogta és a könnyek még dúsabban ömlöttek pislogó gyulladt szeméből - az Isten nevére és minden szentjeire, az egyházfi felesége vagyok. Anna Mihajlovna, nézzétek mi lett belőlem.

A félig nyitott ajtókon kellemes, langyos meleg áradt ki, jó szagok és a szamovár halk zümmögése. Anna Mihajlovna kinyújtotta ráncos remegő kezét és sírt. Legtöbbször egy-egy ezüst tíz kopekest hullattak tenyerébe jó magasról és vigyázva, hogy hozzá ne érjenek, de nem ritkán félrubeleseket kapott. Aztán sietve eltuszkolták, hajlott alakja, szennyes ruházata szánalmat és undort keltett, vedlett ruhájából nehéz savanyú szag áradt és a kis szőke Verák és Szerjózsák, akik ujjukat szopogatva bámultak kifelé az ajtónyitáskor, hangosan sírva fakadtak, ha az ijesztő külsejű, könnyező vénasszonyt megpillantották.

A pénzzel rendesen a csajnájába baktatott Anna Mihajlovna, mert egy ideje rászokott a pálinkára. Nem a bánat hajtotta oda, hiszen Léna halála jóformán semmiféle érzést nem keltett benne, hanem a nyomorúság. A félrecsapott tetejű viskóban alig fűtötték a kemencét, csak néha égett egy-két hasáb fa, azt is Vánja lopta késő este az udvaron és kínlódó nyögéssel fél óra alatt tette meg a pár lépésnyi utat. A szamovár is használatlanul állt a sarokban, a féleszű egyházfi és Vánja, ki az ősz beállta óta megint betegebb lett, napokig nem ettek meleg ételt, hanem száraz kenyérdarabokon és húsmaradékokon rágódtak délben-este, amit a részegen hazatérő Anna Mihajlovnától szedtek el, amikor az mámorosan végigdőlt a rongyokon és érthetetlen szavakat motyogva elaludt. Még álmában is szünet nélkül folytak könnyei.

Ha józan volt - és ez elég gyakran előfordult, mert ritkán jutott készpénzhez, - megint csak anyai gyöngédséggel fordult Vánja felé. Csillagának, báránykájának becézte, babusgatta és takargatta mint régen és zsíros újságpapírból, számára félretett jó falatokat szedett elő. Hangosan lármázott az egyházfival, ki a hideg kemencezugban kuksolt és eszelős vigyorgással nyújtogatta aszott karjait a finom ennivaló után. A betegségtől teljesen elgyöngült Vánja, aki már jóformán mozogni sem tudott, hálás szívvel fogadta az anyai gyöngédséget, lázas, kimerült fejét anyja pálinkaszagú, szennyes ruhájában fúrta és jólesően tűrte a becézgetést és azt, hogy etessék, mint egy beteg szenvedő állat. Így is aludt el rendszerint, Anna Mihajlovna ölében, mialatt a vénasszony haját simogatta és meggörnyedten virrasztott felette hajnalig, sírva és motyogva, míg csak Vánja nyugtalan, lázas álmából fel nem ébredt. Akkor hirtelen fürgeséggel felállt, teát készített fiának, maga is ivott néhány kortyot, aztán újra betakargatta Vánját, összeszedte a szennyes-vörös kendőt és indult napi munkája után, mely olyankor, mikor józan volt, a templomban kezdődött.

Anna Mihajlovna furcsa viszonyban állt az Istennel, azzal a fehérszakállú, különös öreggel, akit együgyű képzelete teremtett. Homályosan azt képzelte, hogy ez a sok csapás Alexej Oszipovics Istenkáromlása miatt éri, de egyben lázadozott is sorsa ellen, amelyet lelke mélyén igazságtalannak tartott. Panaszait kusza, zavaros szavakba foglalva tárta Istene elé, különös megindító módon:

- Bátyuskám - kezdte panaszosan és könnyei megállás nélkül szivárogtak - bátyuskám, te hatalmas Úristen! Nézd, mit tettél velem, mit tettél a fiammal? A lányomat nem panaszlom, mert soha nem volt az enyém, csak kicsi gyerek korában, amikor belőlem szívta az életet és elvette az éjszakáimat. De fiam mivé lett, Úristen! Az egyetlen fiam! Miért tetted ezt velem, mindig hű szolgád voltam, megtettem a parancsaidat, böjtben sohasem ettem és tűrtem, hogy az egyházfi vert. Most még ez a gond is rám maradt. Miért tetted ezt?

Az utolsó szavakat lázadozva mondta, már csaknem kiabált. Egynéhány hajnali ájtatoskodó - a Halászok templomában kevesen voltak hajnalban - felkapta a fejét, de megismerték a térden csúszkáló, hangosan szipogó öregasszonyt és újra saját életükkel foglalkoztak.

Vánja pedig otthon apját ápolta, ha betegsége megengedte, hogy talpra álljon. Beszélt a féleszűvel, ha azt megzavarodott agya közlékennyé tette és borzongva hallgatta a litániákat, amiket az egyházfi a megszokott, elnyújtott hangon, de vigyorgó arccal féllábon ugrálva énekelt. Minden erejét összeszedve felemelte a nyirkos földről a nyomorultat, ha kimerülten összerogyott és igyekezett a dühöngőt megnyugtatni.

Délután, a sötétedő kis zugban mind a ketten csendben hallgatták a szú percegését és az eső dobolását. Szekér zörgött el a ház előtt és behallatszott, hogy dagasztják cuppogva patáikkal a lovak a sarat. Az egyházfi örökké vigyorgó arca eltorzult ujjai görcsösen a levegőbe markoltak és hosszú ideig értelmetlen szavakat kiabált. Vánja alig tudta megnyugtatni. Aztán ismét csend lett, csak néha hallatszott be a munkából hazatérők beszélgetésének zűr-zavaros moraja. Az árnyékok egyre ijesztőbbek lettek, a szél néha felsírt a kéményben.

A pitvarban valaki motoszkált és tapogatózva a kilincset kereste. Vánja megkönnyebbülten sóhajtott fel:

- Az anyám jött haza!