Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám

Fenyő Miksa: A vadkan

Már első nagy regénye, a Sárarany is csupa drámai helyzet, csupa drámai feszültség. Nem is tudok magyar írót - külföldit is keveset - kinél az elbeszélés művészete annyira az emberábrázolás drámai ereje révén teljesedne ki, mint Móricz Zsigmond írásaiban. Emberei valahogy kilépnek az elbeszélő művészet síkjából, három dimenziójúvá élednek, az igazi vérszagú élet minden attribútumával, az élet nehézsúlyú atlétái, kemény küzdelemben önmagukkal, egymással, az egész világgal. Már a Sáraranyban is. Azután egy-egy novellájában: az elbeszélésnek megnyugtató, szinte testien jóleső, muskotályszőlő édességéből fokozódva fel megrázóan komor drámai magaslatokig, a Végvacsora istenítéletéig, a Szegényemberek című mesternovella protestációjáig. Vagy utolsó két nagy regényében a Fáklya-ban és a Tündérkert-ben, de különösen A fáklyában, a kálvinista prédikátor e megrázó tragédiájában, a drámai jelenetek valósággal szétfeszítik a regény szerkezetét, eltorlaszolják, gátszakadásig duzzasztják az elbeszélés folyamát, úgy hogy az ember keresi, vajon az Arday-Miklós jelenet micsoda vihar is volna egy dráma keretében a színpadon.

Természetes, hogy ezekkel a tulajdonságokkal Móricz Zsigmond szükségszerűen jutott el a drámához. A ki így látja az életet, férfiak küzdelmét-küszködését pénzért, nőért, hatalomért, emberségért, nők véres versengését férfiért, hímért, kanért, - anya, feleség, szerető küzdelmét, - aki így látja a szerelmet, nemek egymásmarcangolását, aki így látja, így alakítja, az végül is eljut a drámához melyben mindez végigviharzik a színpadon valami hatalmas, ellenállhatatlan emberfergetegben.

A mi színdarabot eddig írt Móricz Zsigmond, úgyszólván geniejének játékos feleslegéből tellett. Valahogy pihenésének gyümölcsei ezek, rajtuk csillog játékos jókedvének, pihenő nyújtózkodásának, szeretetreméltó egyéniségének opálfénye. Nem hiszem, hogy egyetlen drámája úgy rázta volna meg az írót, úgy hasadt volna ki belőle, mint pl. az Árvalányok vagy Karak szultán című hosszabb novellái. De azért nem felületes játék játszódik ezekben sem, minden darabja mélyén komoly problémák húzódnak meg, de életes fényükből egy-két gyér sugár ha átvilágít azon az akácerdőn, melyet Móricz Zsigmond játékos kedve a darab meséje s a komoly problémaháttér közé varázsol. A vadkan az más. Ez már nem pihenő játék, itt már nem szordínózott "háttér" a szociális probléma, hanem áttöri a színfalakat, végighömpölyög véres árjával a színpadon, itt már máglyák lobognak - várak piacán, emberi szívekben -, szenvedélyektől gyúlnak ki tornyok és szemek... ez már dráma, pompás, tökéletes dráma, amilyet Bánk bán óta a magyar irodalom nem produkált. (Illetőleg. Én nem tudom, milyen dráma a Bánk bán, huszonöt esztendeje nem revideáltam róla való ítéletemet, úgy, hogy amikor mértékül veszem, az irodalomtörténet érték-megállapítását fogadom el alapul.)

*

Két főszereplője van Móricz Zsigmond drámájának. (Melyet én kéziratból ismerek, hálás köszönet érte az írónak.) A férj Révay Ferenc és a feleség Forgách Zsuzsanna. Minden egyéb csak kórus és arra való, hogy reliefet adjon e két főszemély alakjának. A szelídlelkű és megértő és semmit sem értő Bakits Péter a vadkan-férj mellett. S a világ kincseit úrnője számára összeharácsoló rablóvár körül a parasztlázadás tűzfénye, amint felfokozza a gyehennát, mely az egymást marcangoló emberpár szívében lobog. S éhségtől ordító parasztasszonyok, amint túlordítják a marakodó macskaasszony és vadkan-férj szenvedélykiáltásait. A nemek halálos gyűlölete ütközik e drámában. A leggyönyörűbb, őserdőkéjjel teljes egymásbaborulásig fokozódó gyűlölet, mely lávaerővel söpör el mindent hömpölygő útjából, erkölcsi dogmákat, társadalmi parancsokat, harmadik embernek egész felesleges bölcsességét, gyöngédségét, szerető alázatosságát. Őserdőszerelem van e drámában s minden, amit ez a mélységekből felkavar, a felkorbácsolt szenvedély szadisztikus őrjöngése. Magamegalázása. És a féltékenység drámája, melyet igazán még meg nem írtak, mert az Otelló bizonnyal nem az. Talán a Le cocu magnifique, talán Hebbel Kandaulese, aki meztelen feleségét megmutatja barátjának. Gazdag orkesztrálású dráma, holott csak két ember izzó dialógusa viszi három felvonáson keresztül és a Búzakalász című színdarab második felvonásának zárójelenetében van az a kisded mag, melyből ez a dráma ilyen emberi világokat átfogóvá kiterebélyesedett.

*

Mondjam el a darab meséjét? Tördeljem részekre, mikor minden tökéletesen a maga helyén van s egyetlen fölösleges szó, fölösleges gesztus nincsen benne. Bakits Péter, aki az asszonyt reménytelen szerelemmel szereti - gyöngéden, távolról, önnön gondolataitól is óva, Velencéről beszél az asszonynak. "Mikor Velencébe jártam, megszálltam a Rialto nagy utcában, Fehéroroszlán híres nagy fogadóban a tengeren..." Zsuzsanna (sóhajt): "Azt én is szeretném látni, Velencét és a tengert." Bakits: "Bizony sehol annyi paráznaságot nem láttam, mint azon városban, Velencében." Révay (nevet): "Ilyeneket ne beszélj, mert lám, még nem is tudta, máris odavágyott." Bakits: "Ott farsangba sok ezer maskara jár az utcákon, álorcák alatt, úr, pap, barát szörnyű paráznaságokat művel, ott az asszonyoknak törvényes privilégiumok van kereskedni magukkal." Révay: "Soha itthon nem tartom, már holnap utazni akar." Zsuzsanna (ingerülten): "Ne csúfolódjék kegyelmed velem. Szép-e a tenger?" Bakits: "A tenger?"... Révay: "Tengert emleget az asszony és sodomitaságon jár az esze." - És így vetkőzteti le és így ostorozza végig a szerelmes Bakits előtt, holott tudja, hogy nem igaz, titkos csókok nyomát látja az asszony arcán, paráználkodások bíborát fehér testén és látja és látja és tudja, hogy nem igaz, hogy övé és senki másé. De hátha igen, hátha van egy titkos gondolat, mellyel másfelé vágyódik, hiszen csupa dac ez az asszony, felegyenesedő gőg, asszonyi méltóságára tartó szépség... meg kell törnie, alázkodnia, kapcarongyává omlania. Nem, nem lehet ezt másképp elmondani, mint ahogy Móricz drámájában veretes szavaival kihozza, nem lehet másképp megéreztetni azt a becstelen hímgőgöt, mely nem tűri, hogy az asszonya arcára más is csaljon mosolyt, mint az ő szava, az ő nézése, az ő ajándéka. Arcába csap, ha nem táncol előtte, mert még a fájdalmának is tőle kell erednie, de kifosztja a parasztságot búzájából s Bécsbe küldi, hogy selymet vásároljon érte asszonya testére. Milyen pompás is az a jelenet, mikor az asszony megtudja, hogy mindez a lázadás, parasztasszonyok éhségforradalma miatta van, az ő fejér atlaszáért, aranypaszomántjáért, veres tafotájáért fosztotta ki őket az ura. És milyen kedves, mikor Zsuzsanna azt mondja a gyöngéden szerelmes Bakitsnak: "Te nem úgy szólsz hozzám, mint egy férfi, aki leereszkedik a kis cselédjéhez... s ha veled beszélek, tisztának érzem magam és gondolkodom, jobban, mintha magamban vagyok, mert a te tekinteted segít... Ha nem szólasz is, már elém nyújtod a pillantásodat s én arra úgy tudok kapaszkodni, mint a kis méhecske, míg a nap meg nem szárítja szárnyamat..." "Míg a nap meg nem szárítja szárnyamat..." hát éppen ez az, a Bakits csak addig számít valamit s azon túl s mindörökké minden odaadás a vadkané. Szegény Bakits. "Ha az enyém volnál Zsuzsanna..." mondja csendesen és Zsuzsanna, (aki a Bakits halk, szinte gyámoltalanul vallomásos szavait mély lankadtsággal hallgatta s tudat alatt bírálta el sorsát és életét, e szóra ellenségesen felriad). "Én nem vagyok senkié, csak a magamé..." (Némi gúnnyal, az asszony zsarnoki önzésével a hódolóval szemben). "Talán ha kegyelmed volna az enyém!..."

*

És három felvonáson áll szemben egymással gyilkos szerelemmel a férfi és az asszony. Csaknem ugyanabban a pózban, az izzásnak ugyanazon fokán. Az ember visszafojtott lélegzettel lesi, mi jöhet még, milyen mélységei az emberi szenvedélynek tárulnak még fel s micsoda csúcsokon békülnek el? És végig ugyanaz a póz, ugyanaz az izzás és pillanatról-pillanatra mégis mind érdekesebb lesz a dráma, izgatóan érdekfeszítő. Emberábrázoló, lelkeket idéző tehetségénél, a dialógus páratlan erejénél fogva. Remekmű ez, a Móricz Zsigmond Vadkan-ja és dicsőség a színháznak, mely az előadás nehéz feladatát méltóan megoldja.