Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 3. szám · / · Figyelő

Gonda Károly: Goethe-könyv

1877-ben megnyitván előadássorozatát Goethéről a berlini egyetemen, Hermann Grimm azt is említette, hogy Goethéről már szinte túl sokat is mondtak. A rá vonatkozó közlések könyvtárat tesznek ki, naponta sokasodnak, egy hét nem múlt el az utóbbi időben, mondta, hogy itt vagy ott Goethéről valami novum ne merült volna föl. És ez mind mégis csak kezdete a nagy munkának, mely beláthatatlan jövőbe fog nyúlni, Goethenek csak első századja folyt le és majd egy század sem takaríthatja meg magának azt a fáradságot, hogy Goethe alakját mindig újra meg újra fölépítsék. Ugyancsak Grimmnél olvassuk, hogy Goethe Németország szellemi életében úgy hatott, mint valami nagyszabású természeti tünemény a fizikai életében hatott volna. Németország szénbányái a tropikus hőség koráról regélnek, amikor Németország földjén pálmák nőttek. Föltáruló barlangjai jégkorszakról értesítenek, amikor ott rénszarvasok voltak otthonosak. Roppant időközökben ezen a mai állapotában örökre változatlannak tetsző talajon főbenjáró átalakulások mentek végbe. Tehát azt a hasonlatot lehet fölállítani, hogy Goethe Németország szellemi életére olyanforma hatást tett, mint egy tellurikus esemény, mely égalji hőmérsékletét ennyi s ennyi fokkal növelte. Ha ilyesmi történnék, úgy más vegetáció, a gazdaság más üzeme és így a németség egyetemes egzisztenciájának új alapja jönne létre, mondta Grimm. Az ilyen kijelentések pedig nem ritkák a német irodalomban. A közvéleményben Goethe így él.

*

Grimm ideje óta pedig a Goethe-könyvek nagy száma még jobban földagadt. Az összes részleges kérdések tisztázva vannak, mondhatni, az egész ténytudást teljesen és tökéletesen meghódították a német filológia tudós nemzedékei. Természetes, hogy ma a Goethe-monográfusok a Goethével kapcsolatos nagy elvi kérdések megoldását tekintik feladatuknak. Egészen másra van szükség, mint az érdekes kis intimitások föltalálása. Goethe a nagy, Németország egész szellemi világára elemien kiható erőt jelenti. Az átfogóan gondolkodó irodalom-historikusoknak és esztétikusoknak való hős Goethe, akinek életében minden emberihez volt valami köze és akinek művészetében nagyon sok minden fér és forr össze. A sokat markoló igazságok kevés érdemleges józan dolgot szoktak mondani az esztétikában. De Goethénél a finom kis megjegyzések annyit érnek, mint mikor az egyszeri kisfiú játékedénykéivel ki akarta meregetni a tengert. Goethéről ma már csak nagyon nagyot érdemes és kell mondani. A XX. század művelt gondolkodó embereinek Friedrich Georg Gundolf írta meg az igazi Goethe-könyvet sok nagy, súlyos filozófiai mondanivalóval. Az ilyen Goethe-könyvre szükség volt. A könyv szerzője módszeres, erős gondolkodó Bergsoniánus. Gondolatmenete, gondolatrohama az intuíció csapásaival tör előre, szakadatlan lendülettel, nem pedig éles és tiszta logikai tagozással, melyet így gyakran erőfeszítéssel kell követni, de az gyümölcsöző, mert igazán megérteni, közvetlen lelki élményben megismerni tanít Gundolf. Egészen új a módszere és fölfogása. Könyvének címe csak: "Goethe". Közelebbi megjelölés, élete művészete nincs. A bevezetés fölvilágosít, hogy miért. Mert Gundolf Goethének a gesamte Gestalt-jával akar foglalkozni. Meg akarja éreztetni annak a fejlődését és a lényegét és történetének az elan vital-ját, a lüktetését. Két nagy eszme vezérli, legalább mi tanulságképpen főleg ezeket vonhatjuk le, hámozhatjuk ki.

Goethe életének folyamatát genialitásának démonja intézi, abban minden összejátszik, semmi sem vész kárba. Minden esemény, benyomás táplálja, használ valamit. Mintegy arra született, hogy alkosson, harmonizáljon, kiformálja a természetet. Természet és műveltségnek egyezkedése a Goethe-i alkotás. Ehhez szervesen csatlakozik a másik nagy filozófiai tanítás, mely szerint a zseni világa külön világ. A zseni nem azt, nem úgy veszi észre, érzi, gondolja, mint mi, azután pedig különleges kifejező ügyességével művészivé idomítja. Ez áll azoknak túlnyomó többségére, akiknek a művészet a mesterségük. De a zseni nem mesterségnek választja ezt, hanem hivatása hívja, az arra rendelt erők birtoka. Goethének másképp mutatkozik meg a világ, mint a közönséges halandóknak, minden, ami ővele történik, amivel nexusba jut, a sajátos Goethe-i valóságnak elemévé válik. Eszerint dolgozza föl Gundolf tudományos vizsgálata az összes biográfiai adatokat, melyeknek puszta lelketlen esetlegét is az evolúció szükséges láncszemeivé kovácsolja. Mihelyst Goethének születéséről tudósít, fölveti a kérdést, mi rejlik a kisdedben, ami már csíra, amiből lesz valami Goethei. Goethe itáliai útjának is így magasabb jelentését kutatja. Minden abból a szempontból érdekli, mint teljesíti a törvényt, a művek és fejlődési stációk elemzéseit ez a fölfogásmód fűzi egységgé, mely megmutatja, mint tesznek eleget azok a megnyilvánulások, kiváltódások lelke, jelleme fátumszerű indikációinak.

*

Így tárulnak föl, suhannak el előttünk magas szempontból vetítve a grandiózus szellemi film képei. Merev elveket nem szögez le Gundolf. Ennek megvan az a haszna, hogy a változatos, mozgalmas életet nem hamisítja meg erőszakosan rászabott fogalmi szisztémával, de viszont sohasem éri el azt a plasztikai erőt, mely a gondolat komplexitását egyszerű, kemény, tömör formákba ötvözi. Pedig szép az, mikor éteri finom eszme van földiesen józan ízű szavakba rejtve. Macaulay essaystilje a jó példa erre. Gundolfnál egyáltalán nincsenek olyan mondatok, melyek mintegy fején találják a szöget, minden lap csupa szubtilis körülírás, árnyékolás. Egymás hegyin-hátán tolong a sok jelző, néha öt-hat is esik egy főnévre. Azonban a közlés nem változtat a lényegen, Gundolf stílusa csak nagyon keveset von le Gundolf Goethe-könyvének az érdeméből. Gundolf adta nekünk a Goethe-könyvet.