Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 22. szám · / · Figyelő · / · Kosztolányi Dezső: Forgács Rózsi

Elek Artúr: "Az olasz új írói nemzedék szelleme" Mario Puccini tanulmánya

A modern olasz irodalom, mióta Fogazzaroval és Vergával egykorú és egyívású nemzedék kihalt, kevés örvendetes jelenséggel ajándékozta meg a világot. A háború előtt D'Annunzio már úgy szólva vetélytárs nélkül uralkodott. Nyomában nagy sereg fiatal utánzó törekedett a mester dicsősége felé. Közülük került ki Marinetti és futurista tábora. A háború szomorú esztendeiben mintha övék lett volna az egész olasz irodalom hangja. Dervisi üvöltésük visszhangzott mindenhonnan. A háború óta csöndesebbek ezek a hangok, D'Annunzio is szinte megnémult. Egy újabb nemzedék kezd megszólalni, más hangbeosztással és más lélegzetvétellel. Ennek a nemzedéknek törekvéseit és céljait, egy kissé a keletkezése történetét is, fejti ki a - Bilychnis - című folyóiratban közölt tanulmányában Mario Puccini. ("Lo spirito della nuova generazione dal superornismo all' uneiversalismo cristiano.")

Puccini maga is az ifjak és újak közül való. Tulajdonképpen a háború óta kezdett írni, legalább is azóta jelent meg könyveinek túlnyomó része. A háborút maga is végigküzdötte, kivette részét a lövészárkok életéből és a halállal szemközt megvizsgálta önmagát, addigi életét, megvizsgálta addigi törekvéseit, mérlegre tette régebbi érzéseit, vágyait, mintaképeit és leszámolt velük. Hasonló lelki folyamaton ment keresztül Puccininek számos vele egykorú írótársa. Amit írott leszámolásában elmond, az tehát rájuk is vonatkozik.

A legnagyobb változást, amit bennük a háború okozott, úgy határozza meg Puccini, hogy esztétikai ideáljuk szinte észrevétlenül egybe vegyül az etikai ideáljukkal. Ez a folyamat az ellenkezője annak, amely a háború előtti írókban ment végbe. A háborúelőtti olasz íróifjúság emberi ideálja az Übermensch volt, a testi erő és erőszak előbbre valóságának megtestesítője. A költői nyelv, mely az igazi költőnek csak eszköz, önmaga céljának lett kezükben, mint mesterükében, D'Annunzioéban az élet féktelen fölélése volt életprogramjuk. A nagyvárosok zsivajos környezete működésüknek tere. Az új nemzedék - írja Puccini és több jel arra mutat, hogy elsősorban önmagának fejlődését rajzolja meg ezekben a sorokban - nem nagyvárosokban nevelkedett, hanem félre eső és csöndes kicsiny városokban, a család fegyelmében, a kisváros kicsinyes törekvései között. A családi kör vallásosságra nevelte őket, de csak formákat tudott adni nekik. Az ifjak hitetlenül jártak templomba, ami egyáltalán eljártak és gondolattalanságukban fokonként ateistákká lettek. Amíg életük gondolattalanul múlt, nem érezték ezt az állapotot, de mikor azután elkövetkeztek az eszmélkedés órái, nagyon rájuk nehezedett életük ürességének és sivárságának érzete. Ekkor rázta őket új életre a háború és mindaz a testi-lelki szenvedély ami velejárt. A lövészárkokban megnyílt a szemük. Mikor körülnéztek a rémekkel bélelt éjszakában csak magukat látták a kötelesség helyén és a magukhoz hasonlókat. Az öregebb nemzedék, a hangosaké, az energoumenosoké nem volt sehol. Hangjuk is elnémult. A nagy próbán gyöngéknek bizonyultak - szinte megsemmisültek.

Az új nemzedék amelynek nevében most Puccini kibontja a zászlót, hívő lelkek nemzedéke. Hasznosak akarnak lenni, költészetüket meg akarják osztani a tömeggel, melyet a régebbi nemzedékek lenéztek, amelyből mindig kiemelkedni törekedtek. Hogy ez lehetséges legyen, kerülik a bonyodalmat és világosak és érthetők kívánnak lenni. A világosság, a rend és a gazdaságosság poétikájuknak hármas elve. Belőlük remélik kifejleszteni stílusukat. Mintaképüknek Leopardit és Manzonit, a későbbiek közül Giovanni Bergát választották, csupa életre-halálra költő embert, akiknek szent volt az, amiben hittek és minden sorsuk életüknek egy-egy darabja. Istenhívők ők is, miként Manzoni, ha nem is éppen a katolikus egyház módjára (noha Puccini katolikus). Vallásosak, de a szónak etikai értelme szerint. Ezeket fejti ki, inkább ígéri programírásában Puccini. Az irodalmi programok iránt nem nagy bennem a bizalom. Victor Hugo óta hány irodalmi manifesztumot olvashattunk, Marinettiék förmedvényéig! Az írói program a kész alkotásban szólal meg vagy sehogyan. Puccini írói világnézete is határozottabban elénk rajzolódik költői alkotásaiból, mint lelkes hangú manifesztumából. Van egy regénye - "Dove é il peccato é Dio" (ahol a bűn, ott az Isten) a címe - amely program-írásának mintha a rejtett háttere volna. Bizonyára sok benne az önéletrajzi vonatkozás - a kis olasz tengerparti város benne egy papnak szánt kisfiú, aki nem képes az Istenben hinni és ennek magyarázatát abban véli megtalálni, hogy öreg nagyanyja hitetlen és bűnös életet él, aki minden úton-módon arra törekszik, hogy "békében éljen az Istennel", s végül is csak azután akad rá, hogy önmaga bűnbe esett - sok benne a maga életéből vett emlék és megfigyelés, melyek a regény pszichológiájával megérzékítik a program-fejtegetés gondolatmenetét. Melegszívű ember írása a regény, csakúgy mint a manifesztum. Fiatalos hevülettel igaz férfihoz méltó ideálok felé törekvőé.

Hogy társai, az "új nemzedék" képviselői milyenek, még nem tudni. Hangjuk még nem hallatszik át a határon. De vigasztaló puszta hírnek is, hogy a háború véres vetéséből odaát, boldog Itáliában, olyan nemzedék nőtt, amely szándékaival az emberiség legnagyobbjaihoz igazodik és költészetében a világirodalom halhatatlan ideáljaihoz keresi a kapcsolatot.