Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 15 -16. szám

Nagy Zoltán: A disznó

Az idő már erősen délutánra hajlott, de a nap még sütött melegen. A tanya udvarán, melyet tágas négyszögben fogtak körül a nádfedeles, vertfalú, alacsony épületek, néhány tyúk kapargált. Kacsák billegtek álmos hápogással a trágyadomb mellett, mely körül most is mély, soha fel nem száradó sár feketéllett. A házon túlról, valahonnan a rétről, libagágogás hallatszott, a szemközti istállóból egy-egy tompa dobogás, néha valamelyik béres távoli kiáltásának egy töredékét hozta erre a szél, különben teljes csend feküdt mindenütt a mezőkön.

A hosszú cselédház egyik alacsony ajtaja előtt, az eresz árnyékának kékes-fekete csíkjában, két béres asszony ült, foltozni való zsákokkal kezükben. Nagy néha tettek egy-egy öltést a görbe zsákvarró tűvel, minden pár öltés után letették az ölükbe a munkát és kibámultak az istálló és a magtár között a nyári mezőre.

Messze, azon a tenyérnyi széles fehérlő ösvényen, mely a mezők tikkadt nyári zöldjén kanyarogva vágott neki a távoli akácfasornak, egy ember jött. Azt nézték.

- Mégis Péter lesz, - mondta az egyik asszony.

A másik szeme fölé ernyőzte a tenyerét, aztán helybenhagyta.

- Igen-csak Péter lesz.

Az ember egyre közeledett az egyenesen a tanyának futó ösvényen, nemsokára már jól lehetett látni. Mezítláb jött, de a vállára vetett botja végén ott lógott a csizmája, ami nyílván mutatta, hogy valami ünnepélyes dologból jön.

Egyenesen a tanyába tartott, megállott az asszonyok előtt, kivette szájából a pipát, mely nem is égett és egy hegyeset köpött. Alacsony, vézna, kissé karikalábú emberke volt. A feje jóval nagyobbra sikerült, mint ahogy ehhez a hitvány testhez illenék. Az arcvonásai mélyen bevésve a naptól-széltől cserzett sötét bőrbe, a homlokon korai ráncok szántottak fekete vonalakat. Az orra alól két hegyesre viaszkolt egérfark-bajusz kanyarodott a széleskarimájú, zsíros, piszkos kalapja alá.

- Adjon Isten! Hát kend hol lopta eddig a napot, mikor minden rendes harmados kapált egész nap a tengeri-földjén.

Megint kivette a pipát a szájából.

- Dolgom volt a városban. Onnan jövök. A szolgabírótól, attól a málészájútól, hogy az Isten akárhová tegye! Meg az írnokától, attól a száraz égimeszelőtől, hogy a szent törje össze darabokra. Hogy az az én jó Istenem minek is teremtett szegény zsellérembert erre a világra. Jobb lett volna kóbor kutyának születni, mert annak legfeljebb azt mondják, hogy coki. Rogyjon rájuk az a sárga ház, azt kívánom. Hogy hát azt mondja, mit kerestem én az erdőben? Hát mit kerestem volna? Hát kell nekem az az erdő? Égjen meg valamennyi, minden kerülőjével együtt! Hát bántottam én az erdőt? Hát szegényebb lett a nagyságos úr avval a kis facsemetével, amit véletlenül kivágtam? Úgy is kiszáradt volna, mert megrágta már a hernyó egészen. Hát hogy kapáljak én, ha nincs nyele a kapának? Hát talán a nagyságos úr az asztalosnál csináltatta azt a pár fát, amit véletlenül hazavittem? Hát nem ingyen termett neki, éjjel mikor aludt, oszt nem is tudott róla? Hogy hát minek mentem éjszaka? Hát hiszen nem érek én rá nappal, mondom, hisz nekem nappal kapálni kell. Meg hogy vastag volt az a pár fa kapanyélnek! Hát mit láttam én abban a sötétben, hogy milyen vastag. Már hogy én fizessek büntetést? Én Póka Péter? Még hozzá 30 pengőt? Azért a pár rongyos fáért? Hisz nem ért az ötöt sem, meg vissza is vitték a zsandárok már régen. Adják ide azt a pár darab fát, megfizetem az öt pengőt becsülettel, tengeritörés után. Annyi annak az ára. Hogy fogjam be a számat! Már mért fogjam? Hát nem azért teremtett az Isten szájat az embernek, hogy beszéljen vele? Hogy ne karattyoljak, hanem fizessek! Hát honnan a fenéből fizessek én harminc pengőt nyolc nap alatt? Nem tudok én még nyolc pengőt se harminc nap alatt. Hogy hát akkor leülöm! Már mér ülnék? Hát meggyilkoltam én valakit? Tessék nekem ideállítani, mondja a szemembe, hogy én voltam, akkor lecsukhatnak. Hogy lóduljak dolgomra, oszt itt legyen a pénz idejébe! Hej, hogy az a faluvégi keserves bádog Krisztus ríkassa meg a neve napján! Hát én most már mit csináljak?

- Hát mit csinálna kend? Megfizeti a büntetést oszt máskor jobban vigyáz, hogy éjjel az erdőbe ne tévedjen.

- Úgy bizony - helyeselt a másik asszony. - Mit is jár kend éjszaka mindenfelé? Éjszaka minden becsületes embernek otthon a helye.

- Mármint otthon? - bámult rá Péter elképedve.

- Otthon bizony! Dejszen volna csak az én uram, majd megtanítanám móresre. Most aztán fizethet.

- Ejnye, hogy a szent tapassza be a szátokat, mit acsarkodtok itt rám? Mi gondotok vele? Ha akarom fizetek, he nem akarom, nem fizetek.

- Úgy is mondhatná, hogy ha akarom fizetek, ha nem akarom, akkor is fizetek.

- Már hogy én fizetek? Én Póka Péter? Hát azért is megmutatom, hogy nem fizetek. Törjön le a lábam, ha valaha egy lépést is teszek arra felé, amerre csak egy fia hivatal is van. Száradjon el a kezem, ha én egy garast is fizetek! Az én pénzemet ugyan nem látja az az égbenéző! Az enyémet ugyan nem! Adjon Isten.

Azzal elment. Erősen rágta a pipája szárát és töprengett. Holnap vásár lesz, - gondolta magában - még holnap kifizetem. Mert a következő vásárra már le is telik a nyolc nap, a féreg essen beléjük. El kell adni a disznót, nincs más mentség. Csak hogy mit fog szólni hozzá Zsófi? Csak legalább fehércselédet ne teremtett volna az Isten erre a keserves világra. Itt van ez az Ágnes is! Hogy ráripakodott! Még hogy maradjon éjszaka otthon. Még ez henceg, ez a göthös! Megcsóválta a fejét méltatlankodásában. Ezzel az Ágnessel valami ügye volt nemrégiben, ami miatt el kellett mennie hazulról éjszaka. Erre mondta, hogy most már otthon maradhat. Hogy mióta lett ilyen rátarti? A kocsis az oka mindennek. Dejszen meg is súgja az ispán úrnak, hogy jó lesz utána nézni, mennyi abrakot kapnak a lovak, mert a kocsis tegnap is egy véka zabot adott el a vasúti bakternek. Hogy honnan vette a zabot? Ő bizony nem tudja, instálja a tekintetes ispán urat, nem ő! Biztosan termett neki. Hogy hol termett? Hát a kalapja karimáján. Biztosan ott. Mert egyéb földjéről nem tudok.

Kiért a tanyából a mezőre. Végtelen körben terült el a látóhatár. Balkéz felől messze, egészen az erdő alatt, a legelésző gulya fehérlett. Kolomp kondult néha arrafelől, olyan hangon, mintha csak álmodná az ember. Jobbra kezdődtek a tengeri földek, előtte gyérfűvű legelő, mely kissé távolabb lassú lejtőnek indult és nem messze vadvizes zsombékos rétbe ment át. A rét közepén nagy tócsa tükre ragyogott a napfényben. A tócsa körül disznók turkáltak. Egyenesen ide tartott, hogy megnézze a disznót, akit esetleg, talán, el kell adni a holnapi vásáron. Azaz dehogy is kell eladni! Hát mér adná el? Várjon a szolgabíró karácsonyig. Csak éppen megnézi. Ott van a többivel, mert a tekintetes ispán úr megengedte, hogy a Péter disznója az urasági kondával járjon az öreg Máté bácsi felügyelete alatt.

Máté bácsinak a kondást hívták. Ez értett legjobban a disznókhoz azon a környéken, ami nem csoda, mert idestova 50 esztendeje mindig a disznók körül foglalatoskodik. Most is ott ül a konda között egy kiemelkedő száraz parton. Töpörödött öreg emberke volt, így messziről alig látszott belőle egyéb a nagy fekete báránybőr sipkánál, amelyet az öreg télen-nyáron, éjjel-nappal hordott.

Péter egyenesen odament, kivette szájából a pipát, egy hegyeset köpött és azt mondta:

- Adjon Isten.

Az öreg nagyot nyögve felállt, felkapta a bunkós botját és nagy nyugalommal két öreg koca felé hajította, akik pár lépésnyire tőle dulakodni kezdtek.

- Hé-hó ! Nem mentek széjjel, te! - azzal Péter felé fordult és apró mélyen bent ülő szemeivel rápislantva csendesen mondta:

- Adjon Isten.

Péter körülnézett a szerteturkáló disznókon.

- Hát a Miska merre van?

Miskának hívták a Péter disznóját.

Az öreg elővette a pipáját, felvett a földről egy kis száraz gallyat és piszkálni kezdte.

- Megvan öcsém, ne félj semmit. Vigyázok én arra, mint a két szemem fényére.

Péter kihúzta a dohányzacskóját és odanyújtotta az öregnek.

- Tömje meg Máté bátyám!

Megtömték a pipájukat mind a ketten, rágyújtottak egy kénes masinával és szippantottak egy párat belőle. Aztán az öreg a pocsolya felé fordult és elkiáltotta magát:

- Miska te!

A pocsolya vize megmozdult, nagyot loccsant, valami fekete tömeg emelkedett ki belőle, mely lassan röfögve előrejött és egy sekélyebb helyen, ahol csak csülkéig ért a víz, megállott. Hatalmas fekete kan volt, fejét most felfelé tartotta és lapos ormányát idegesen mozgatva szimatolt a levegőben. Apró szemei félig be voltak hunyva, nagy fülei mozdulatlanul lógtak, kurta, karikába csavart farkát fürgén csóválta, míg hasáról lassan csepegett a vízbe a fekete sár, mely oldalán szivárványos fénnyel tündökölt az erős napsütésben.

- Derék egy dög! - mondta Máté bácsi. És Péter szívét valami keserű-édes érzés bizsergette a szakértői dicséretre.

- Ennek van csak jó dolga ebben a melegben. Telezabálja magát, ezen a fáin legelőn, aztán befekszik hűsölni a pocsolyába.

- Már az igaz öcsém, - tódította Máté bácsi - jobban megy a dolga manapság az állatnak, mint az embernek. Hát nézd meg ezt a Miskát, mit kívánhat ez még Istentől? Jobb dolga van ennek, mint a váradi püspöknek.

- No-no, - mondta Péter, aki akadékoskodó ember volt - már mért volna jobb dolga? Hiszen he kedve szottyan, a váradi püspök is csináltathat magának egy ilyen pocsolyát, akár tiszta márványból, hentereghet benne egész nap.

- Dejszen be is csuknák rögtön, mint bolondot, mindjárt nem volna váradi püspök. Ergó: a váradi püspök nem mehet henteregni a pocsolyába, akárhogy kívánja is, ergó-morgó: ennek a Miskának jobb dolga van, mint a váradi püspöknek.

Erre nem tudott felelni Péter. Hiába, nagy eszű ember az öreg Máté. Csak nézte gyönyörködve a sártól csepegő hatalmas állatot, mely kéjesen behunyt szemeivel, mint a megelégedés szobra feketéllett bele a mező zöldjébe.

Miska is nézte egy darabig a két embert a félig lehunyt apró szemeivel, aztán behunyta a szemeit egészen és félálomban fel-felröffenve gondolkodott. Jó meleg a napsütés, gondolta. De a pocsolya is jó. Az a jó puha sár a fenekén! Nincs oly puha és finom semmi a világon. Még a homoknál is jobb. Tán vissza kéne feküdni! De így szaglászni a széles mező levegőjében, az is valami. Kimondhatatlan jó illatokat lehet érezni, fűszagot, meg szélszagot, meg vízszagot, meg itt-ott egy kis vadhagymaszag és gombaszag is megüti az orrát és eszébe jut az a sok jó fű, gyökér, gomba, amit itt a mezőn enni lehet. Csak egy kicsit turkálni kell, de az még csupa jó. Az ember még csak úgy élvezetből is turkálna az orrával abban a jó porhanyó illatos földben, még ha nem is találna semmi ennivalóra. Tán ki kéne menni egy kicsit turkálni! De viszont a víz sem rossz. Hogy hűsíti az ember hátát! Az ember belefekszik, csak az orrát dugja ki és olyankor semmi bögöly nem bánt, semmi se szúr, semmi se viszket. Mégis vissza kéne feküdni a vízbe! Ámbár az nem mindig baj, ha viszket. Csak olyan helyen viszkessen, amit elér az ember a hátsó lábával, vagy legyen ott egy fa a közelben, amihez hozzá lehet dörgölőzni. Nincs tán annál nagyobb élvezet, mint vakarózni. Erre mindjárt érzett valami viszketést a hasán. Felemelte az egyik hátsó lábát és kéjjel röfögve vakarta. Aztán megint a sár gyönge puhaságára gondolt, meg a víz hűs simítására. Mégis csak vissza kéne feküdni. Úgy lehet feküdni egy ilyen nagyszerű pocsolyában, az ember elfelejt minden bajt, kutyát, tövist, éhséget és nem gondol az ember semmit, csak valami nagyon jót érez. Igen, vissza kéne feküdni! De ekkor a forduló szél újabb kimondhatatlanul részegítő illatot hozott feléje, úgy, hogy fejét kissé magasabbra emelve gyorsabban kezdte mozgatni, lapos orrcimpáit a levegőben szimatolva. Az odébb legelésző kocák nehéz szaga és süldők csiklandó illata jött feléje. Nem, ez jobb víznél. Kinyitotta a szemeit kissé és egy bokor felé nézett, melynek a tövén egy kis szőke süldőnek egy nagy fekete koca turkálta a földet. De lusta volt megmozdulni. A koca odavágott az agyarával a süldőre, felvisítottak mind a ketten, aztán átkerültek a bokor másik oldalára és eltűntek a Miska szemei elől.

Ha már kinyitotta szemét, legalább szétnéz, gondolta. A két ember felé nézett, amint kezeikkel hadonásztak. Mert nagy beszédben voltak és sűrűn mutogattak erre meg arra a láthatár szélei felé. A környék össze disznóit elmagyarázta már Máté bácsi, melyeket mind ismert, részint személyesen, de legalább család szerint, vagy hallomásból és mindezt azért, hogy a Miska kiválóságát kimutassa Péter előtt. Mert a második pipára való dohányt gyűrte már a maga zacskójába a Péteréből.

- Úgy ám öcsém - mondta. - Nincs ilyen disznó még a gróf úrnál sem. Azt mondom, hogy hagyd csak itt az én kezem alatt. Itt van a legjobb helye. Alig, hogy észreveszed, már törik is a tengerit, befogod hízóba, karácsonyra olyan zsírozó lesz abból, hogy na! Isten ellen való vétek azt most eladni.

- Hát ki akarja eladni? Csak nem ettem tán bolondgombát, hogy most adjam el? Aztán minek adnám? Hát kell nekem a pénz? Kell a fenének! Csak haza hajtom egy kicsit. Ép, hogy csak az udvaromon lássam. Meg aztán meg akarom mutatni az asszonynak, hogy lássa ő is, micsoda derék állat lett belőle a bátyám keze alatt. Holnap visszahozom.

- Hát csak hajtsd öcsém, a tiéd! Én csak gondviselője vagyok. Hé Miska te!

Miska megrezzentette a füleit és odasandított. Hallotta, hogy a nevén szólítják, de lusta volt megmozdulni. Nézte a kezüket nincs-e benne valami jó, például finom zöldessárga húsú disznótök. Csakugyan, megennék egy jó disznótököt, gondolta magában, de nem mozdult, mert nem volt a Máté bácsi kezében semmi.

Erre Péter is kiabálni kezdett:

- Miska te! Csű, csű!

Közben kissé előrehajolva rázta a tenyerét, mintha valami volna benne.

- Csű, Csű!

Miska meglebbentette az egyik fülét és szaglászni kezdett. Csű-csű! Mintha már hallotta volna ezt valamikor. Ez a hang valami különösen jó emléket keltett fel benne, de még nem tudott rá visszaemlékezni. Lehunyta a szemét, s úgy gondolkozott, de nem mozdult, akárhogy kiabált Péter.

- Dejszen van annak esze - mondta Máté bácsi. - Nem jön az csak úgy ingyen. Törj csak le egy cső tengerit, öcsém, majd megy mindjárt utánad. Ne innen törjél, ez még zöld, odébb a másik táblából.

Persze, hogy nem innen tör. Hisz ez a tábla éppen az ő harmados tengerije. Persze, hogy a másikból tör. Az a Kocsisé. Igaz, hogy az övé már érettebb, de jó lesz majd az is a disznónak.

- Nem akar eső lenni - mondta és körülnézett, mintha az eget nézné, hogy felhős-e. Pedig csak azt nézte, nem jön-e arra valaki. Senkise jött. Bement a Kocsis tengerijébe, aztán pár perc múlva visszajött egy cső félérett kukoricával.

- Csű! Csű! - kiabálta megint Miska felé és rázta, mutogatta a tengericsövet. - Kucú! Kucú! Csű! Csű! Miska megint odasandított és meglátta Péter kezében a tengericsövet. Erre a segítségre egyszerre világosság támadt a Miska agyában. Hát persze! Ez az! Ezt kereste az emlékezetében az előbb is. A ropogós sárga tengeri! Mégis csak az a legjobb eledel a világon. Jobb az még a töknél is. Régi emlékek keltek homályosan az agyába, a meleg ól, a rothadó szalma a lába alatt és előtte tengeri és ő harapja, falja, ropogtatja a foga alatt, gyorsan, gyorsan, míg nem jönnek a többiek, alig győzi nyelni. Ah a tengeri! Csövön is jó pont. Szépen körülrágja az ember, a vége felé ráteszi az első lábát, az utolsó szemet is leeszi. Még a csutkáját is meg lehet rágni. Vörös tengeri is van, már evett olyat. Annak a szaga valamivel mélyebb s hangsúlyosabb. Az is jó.

- Csű! Csű! - Rázta Péter a tengericsövet. Miska arra fordította egészen a fejét, szimatolt a levegőben, aztán hirtelen elhatározással nekiindult. Kikapaszkodott a pocsolyából és lassú ügetéssel szaladt egyenesen Péter felé.

Péter elindult a mezőn, át a falu irányába. Először hagyta, hogy Miska beleharapjon a tengericsőbe, azután azonban mindig úgy tartotta, hogy nem érte el. Ment gyors egyenletes léptekkel ki egy dűlőútra. Miska feltartott fejjel poroszkált utána, ínyében az első falás fogatvásító ízével, csendes röfögéssel, kitartóan loholva a csalogató cél után, minden percben remélve, hogy most, most megáll és ő belevághatja a fogát a tengeri szívós húsába és marhatja, rághatja, habzsolhatja, miközben egészen megtelik orra az étvágygerjesztő szagával.

Esteledett mire hazaértek. Péter behajtotta Miskát az udvar végében lévő disznóólba, megigazította az ajtaját és rátolta a fareteszt. Azzal ment be a házba.

A pitvarban sötét volt már, a világosságról jövet alig látott valamit. Zsófi a kis széken ült a berakott tűzhely mellett, mikor belépett, mintha valamit hirtelen a tűzhely háta mögé dugott volna. Valami bögrefélét sejtett Péter, de nem látott tisztán a sötétben. Hirtelen elöntötte a harag.

- Mi az? Tán megint kávét iszol? Az Istenit neki, valahány préda asszony van a világon! Hát így pocsékolod az én keserves keresetemet?

- Fogadj Isten - nyelvelt vissza az asszony. - Vagy nem azt mondta kend, hogy jó estét kívánok?

- Még mókázol? De hiszen majd megtanítalak én! Kávé kell neked? Mi vagy te, mondd, grófné vagy te?

- A' bizony, grófné! Kend meg a gróf. A vak is látja, ha ránk néz.

- Ne komédiázz! - rivallt rá Péter. - Kávét ittál, vagy nem ittál kávét?

- Ivott a fene! Honnan innék? Épp a kend feleségének telik egy kis kávéra.

- Azért mondom! - dörmögte fenyegetően Péter, de nem nézte meg a bögrét. Eszébe jutott a disznó, meg hogy, hogy mondja meg az asszonynak, hogy el akarja adni, erre aztán hirtelen elpárolgott a haragja. Nem jó lesz most összeveszni az asszonnyal. Bement a kamrába, vágott magának egy kis szalonnát, meg egy darab kenyeret, aztán leült a pitvarban és enni kezdett. Közben törte a fejét, hogyan keríthetné a szót a disznóra.

- Kisisten János volt itt - szólalt meg az asszony - meghozta a véka zabot.

- Jól megmérted?

- Még ugyan tetejesen adta. Meghozta az a kamatját.

- A fene aki megette! - dörmögte tele szájjal Péter. Nem tetszett neki sehogy sem, hogy Kisisten János minden lépten ott jár a portáján, mikor ő nincsen otthon. Hol kölcsönkér, hol megadja. Aztán még tetejesen! Nem tetszett neki a gavallériája. Mert járt Zsófi után lánykorában, még azt is mondják, hogy nem hiába. A fene meg jobban bánja, ami elmúlt, elmúlt. De most már coki! Azért nagyon könnyített volna a lelkén, ha alaposan odamondhatott volna az asszonynak, de nem akart veszekedni. Mert úgy is hátra van még a feketeleves, a disznó dolga. Csak rágta keservesen a szalonnát és töprengett, de sehogy sem tudott kitalálni valami beszédet, amiről kilyukadhatott volna a disznóra.

De Miska kirántotta a bajból. Dörömbölni kezdett az ól deszkafalán és egy nagyot sivított.

- Hát ez mi? - kérdezte az asszony.

- Hát mi vóna? A disznó.

- Hát hazahajtotta kend?

- Persze, hogy hazahajtottam! Csak nem fogok még reggel előbb a legelőre menni érte, aztán úgy onnan a vásárra?

- A vásárra? Hát el akarja adni?

- Eladni? Elment az eszed? Annyit mondok ne kezdj velem! Ki ne nyisd a szádat, ha azt akarod mondani, hogy eladjam! Vigyázz magadra, míg szépen vagy!

- Még kendnek áll feljebb? Hát én hajtottam haza a legelőről? Én akarom a vásárra vinni?

- Fogd be a szádat! A vásárra viszem, punktum. Tudni akarom, hogy mit ér. Csak hallani akarom, hogy mit kínálnak érte. Aztán szépen hazahajtom megint. Nem árt azt tudni, hogy mit ér az ember jószága.

- De hátha nagy árat ígérnek érte? Akkor sem adja oda kend?

- Nem én, még ezer pengőért sem!

- Elég bolond kend. Miért nem adná oda, ha jól megadják az árát?

Kisisten János is eladta tavaly a disznóját az egyik héten, mikor nagy ára volt, a következő vásárra lement az ára, vett helyette másikat, még maradt is ötven pengője. Mostanában nagy ára volt a disznónak. Én bizony odaadnám, ha kendnek volnék.

- Odaadnám, odaadnám! Hisz én se vagyok bolond, hogy oda ne adjam, ha teszem azt kétszáz pengőt beígérnek! De azon alul egy fillérrel sem!

Becsukta a bicskáját és felállott. Nagy kő esett le a szívéről, hogy a disznó dolga rendbe jött. De azért valami új nyugtalanságot érzett. Nem tetszett neki, hogy az asszony csak úgy magától belemegy a dologba. Mi lehet ennek a háta mögött? Nem sokáig kellett töprengenie, mert mindjárt kibujt a szeg a zsákból.

- Akkor én is beviszem azt a pár tojást - mondta az asszony. - Aztán ha jó vásárt csinál kend a disznóval, hát megvesszük azt a szoknyánakvalót. Mert ez már csupa rongy.

- Mi? - csattant fel Péter - szoknyáravalót? Elhallgass míg szépen vagy. Mindig csak cifrálkodáson jár az eszed? Összetöröm a csontodat, ha még egy szót szólsz!

De nem törte össze. Pedig szólt Zsófi még egynéhány szót. Ebben a néhány szóban részletesen benne foglaltatott, hogy melyik asszony milyen szoknyát, milyen kötőre valót, milyen fejkendőt vett a faluban és mindegyik vásárlás hiteles és kimerítő története után hozzátette, hogy ő már harmadéve nem vett semmit, hogy már a folt is elszakadt. Ebből kiindulva összehasonlítást tett Péter és a többi gazda között, hogy ki milyen asszonytartó. Az összehasonlításból kiderült, hogy nem Péter a legjobb asszonytartó, sőt és igazán Isten verése rajta, már mint Zsófin, hogy épp ilyen emberhez kellett neki kerülni. Pedig mennyien jártak utána lány-korában. Bezzeg, ha ő akarná, hát kaphatna ő szoknyát, hármat is, meg kötőt, fejkendőt, mindent, akár az ispán úrtól is, de hát ő nem olyan asszony. Az a baj éppen, mert az olyat megbecsülik az emberek. Csak az ilyen jár rongyosan, mint ő. Péter se hagyta magát, közbe-közbe alaposan megmondta a véleményét a falubeli összes asszonyokról, az asszonytartókról és különösen magáról Zsófiról. Ez a véleménye nem egészen egyezett a Zsófi véleményével. Már régen lefeküdtek, mikor még mindig kiabáltak egymás felé a sötétben.

Miska ezalatt az ólban hasalt a száraz szalmán és orrát az előrenyújtott két első lábára fektetve, behunyt szemekkel, csendesen szuszogott. Mikor bejöttek este a kapun, mindjárt ismerősnek tetszett neki az egész udvar, a kiszáradt eperfa a ház végében, a szélben csendesen nyikorgó kútágas, a vályú a kút kávája mellett. Halvány emlékek keltek az agyában. Mintha már járt volna itt régen, nagyon régen. Igen jó érzés vett erőt rajta és kissé elérzékenyedett és mindez olyan furcsa volt, mert minden új is volt meg régi is volt és valami biztonság érzését adta neki, amit nem is tudott magának megmagyarázni. Mikor aztán a disznóólhoz értek s Péter biztatására bedugta a fejét az ól ajtaján és egy percre megállva körülszaglászott a sötétben s váratlanul elnyomta az összes illatokat s száraz szalma és a korhadó fa átható szaga: akkor egyszerre egészen jól visszaemlékezett, hogy milyen jókat evett ő ebben a meleg, sötét, kellemes bűzökkel telt otthonos vacokban. Fürgén bebújt az ólba és örvendező röfögéssel forgolódott a sötétben. Végig szagolgatta a deszka falakat, a földet, a zizegő szalmát és eszébe jutott, hogy a szegletben egy favályúnak kell lennie. Izgatottan szaladt oda és csakugyan, ott volt a vályú, annak korhadó fája terjesztette azt a rothadás-szagot, amely csodálatos, kellemes volt az ő orrának, dacára annak, hogy nem emlékeztette semmiféle ennivalóra egyelőre. De csak egyelőre. Mert ahogy tovább szívta be táguló, reszkető orrcimpákkal, emlékezetében valami más különös illat kapcsolódott hozzá lassanként, először homályosan, alig érezhetően, aztán mind jobban, erősebben, míg végre hangosat vakkantva felismerte, hogy a moslék összetett, étvágygerjesztő szagára emlékszik. Ah, a moslék! És a krumplihaj benne! Moslékot fog enni nemsokára. Már régen nem evett moslékot. Leült és két első lábára támaszkodva eleresztette a fejét és elábrándozott. Tengeriszagot és napraforgó szagot álmodott, vagy talán az ól deszkái közti széles réseken belehelő szellő hozta valahonnan a szomszédból, alig érezhetően, ezeket az illatokat. Mert a szomszéd udvarról a száraz kórókból font kerítésen át két öles napraforgó lógatta az ól tetejére barna tányérját és a padláslyukban piros tengericsövek lógtak bokrétába kötve.

Mily jó is a jó meleg ólban egyedül lenni, gondolta. Az ól be van zárva, senki sem jöhet be, se kutya, se macska, se disznó. Csak most érezte, hogy mennyire megunta az utóbbi időben a disznók társaságát, mióta a kondában mindig együtt voltak. Jobb egyedül, sokkal jobb. Ha majd hozzák a moslékot, nem kell sietni az evéssel. Egyedül és biztonságban élvezheti. Amit nem tud megenni, megmarad későbbre. Ámbár miért ne tudná megenni? Mindet meg fogja enni!

Hirtelen kinyitotta a szemét és hangosan felröfögött. Csiklandó, izgató szag csapta meg az orrát, hogy egészen felébredt. Valami süldő szaga. Szimatolva hegyezte a füleit és most már hallotta is a kerítésen túlról a halk röfögését. Ott egy kis süldő turkálja a kerítés tövét! A szaga után ítélve egészen fiatal szőke kis süldő lehet! Felállott és hangos röfögéssel tudatta tetszését. A süldő hangja egyszerre gyöngédebb lett, de mintha távolodott volna. Izgatottan szaladt neki az ól hátsó falának, a dörömbölő hangra kijózanodott kissé és nagy tűzzel turkálni kezdte a földet a deszkafal tövében. Hej, ha most innen kiszabadulhatna! De a föld egészen kemény volt, hamarosan belátta, hogy nem tud olyan lyukat túrni, amelyiken kibújhatna. Gondolkozni kezdett, hogy mit csináljon és fejét feltartva nagyot lélegzett, hogy újból megtöltse orrát a részegítő illattal. De csalódottan eresztette le a füleit, mert már semmi szagot nem érzett. Figyelt egy darabig, de a röfögést sem hallotta. A kis süldő, úgy látszik, szabadon járkál a szomszéd udvarban és már elment a kerítéstől és a szél is megfordult. Talán csak álmodom, gondolta magában. Lehasalt a szalmára és behunyt szemmel szunyókálni kezdett. Lassanként egészen elaludt.

Álmában gyönyörű szépet álmodott. Azt álmodta, hogy egy nagy tölgyerdőben turkál egyedül, ahol a földet egészen eltakarja a lehullott ropogós makk barna szőnyege. A makktakaró alatt meg csupa szarvasgomba nőtt a földben, úgy hogy minden harapásnál egyszerre falja a makkot és a szarvasgombát. Az egészben pedig az a legszebb, hogy mialatt az erdőben turkál és habzsolva eszik, ugyanaz alatt az idő alatt egy gyönyörű pocsolya pehely puha sarában hentereg és mindez egyszerre van, ami felett azonban egyáltalában nem csodálkozik. Jókedvűen dörmög, mert valami bolondos vidámság tölti el. Tudja, hogy valami nagy öröm érte épp az imént, de nem tud rá visszaemlékezni, hogy mi. Csak érzi, hogy a lábai mily erősek, hogy a sertéje milyen hosszú és kemény, különösen a hátgerincén végig, az orrával meg csak úgy széttúrja az útjába kerülő nagy köveket, mintha a legporhanyóbb földben túrna. Azonkívül sokkal nagyobb lett, már felér a tölgyfák koronájáig. Nincs is ily nagy és erős disznó még egy a világon. Már két napja eszik és az étvágya egyre pompásabb. Igen, megeszi az egészet, nem hagy semmit a többieknek. Aztán hirtelen eszébe jutott az öröm, ami az imént érte. Az agyara elkezdett nőni, mind a két oldalon alul is felül is, úgy, hogy négy hatalmas villogó fehér sarló nyúlik ki a szájából magasra. Beleakasztja a fák tövébe, hogy kipróbálja az erejét és a hatalmas tölgyek úgy dőlnek le, mint a nádszál. Nagyszerű! Nincs még egy ilyen disznó a világon! Ő az első a disznók között! Csak jönnének a többiek! Most jöjjenek! Most jöjjön az a fakó, sutafarkú kan, akivel a tavasszal összeverekedett. Akkor könnyű volt, most jöjjenek! És íme, egyszerre hatalmas konda bukkant fel a hajlásban. Szebbnél szebb kocák és süldők, feketék, szőkék és vörösek és vagy tíz hatalmas kan, köztük legelöl a fakó. Ügyesen melléjük somfordált, mintha csak turkálna, aztán hirtelen két hatalmas döfés a hasába és már fel is fordult! Azután a másik, a harmadik! Az agyara egyre vájkál a szakadó, puha húsban, vérszag tölti el az orrát és fújva szalad egyiktől a másikig. Nincs többé! Ott fekszik mind! A kocák, a süldők ujjongó sivalkodással veszik körül, hízelkedőn röfögnek, az oldalait szaglásszák és kéjesen visonganak. Ez most mind az övé! Lesz itt mindjárt lakodalom! Különösen az a kis szőke süldő, az igazán a kedvére való. Az lesz az első. Aztán az a vörös koca is szép. Egyik szebb mint a másik. És azalatt tovább fog hemperegni abban a puha sárban és szünet nélkül falni a makkot és szarvasgombát és feltartott szimatoló orrát egészen meg fogja tölteni a konda százféle, kimondhatatlanul kéjes bűze.

Álmában halkan szuszogott és félhangosan fel-felröfögött. A hold besütött a deszkák résén az ólba és éles fehér vonalakat rajzolt a szalmára. Kint ragyogó holdfényben feküdt az udvar, a kórókból font kerítés fekete árnyéka éles vonalakat vágott bele. A ház tűzfala fehéren tündökölt, a padláslyukból kilógó tengericsövek szikrákkal voltak telehintve. Péter álmatlanul forgolódott a szoba sötétjében. Már megbánta, hogy így összeveszett az asszonnyal. Ennek is Ágnes az oka, az paprikázta úgy fel, az istenit annak a rühes kocsisnak! Belekötött volna az élőfába is. Aztán meg hogy el kell adni a disznót! Hej, a keservit, most már aztán se Zsófi, se Ágnes, se disznó.

Későn aludt el és alig pitymallott, már megint talpon volt. Mérgesen felrázta az asszonyt, aztán kiment az udvarra, hogy a disznó után nézzen. Kint még egészen szürke volt az udvar. Az ég palakéken feszült felette, néhány sötétebb felhőcsíkkal, de kelet felől már hideg zöldbe ment át. A fák koronája éles körvonalakban, majdnem feketén rajzolódott bele. Egy percre szétnézett, aztán visszament a konyhába, a sarokból kihúzta azt a dézsát, amelyikben a moslékot gyűjtötték, kivitte az udvarra és beleöntötte a vályúba. Aztán összeszedett egy pár dinnyehéjat, még egy disznótököt is vágott, mely a ház mögött pár szál kukorica között termett és mindezt lette a vályú mellé. Hadd egyék a disznó, mielőtt a vásárra megy. Mert hátha megmérik, hány kiló. Azután kinyitotta az ól ajtaját.

Miska már régen fent volt és a reggeli vakaródzását végezte. Mihelyt kinyílt az ajtó, nagyokat röfögve kibújt és szaladt egyenesen a vályúhoz, aztán bele az orrával a moslékba, hogy csak a szeme látszott ki. Az is csak azért, mert nem tudta levenni a tekintetét a dinnyehéjról és a tökről, mely ott feküdt a vályú mellett. Sietve habzsolta a pompás étket, mert hátha itt lesznek mindjárt a többi disznók? Sose lehet tudni. Amit már megevett az ember, az a biztos. Aztán a vályú másik vége felé nézegetett és úgy tetszett neki, hogy ott sokkal ízesebb lehet a moslék, azért hírtelen odaszaladt és ott kezdett habzsolni., de megbánta, visszament az előbbi helyére. Majd otthagyta a moslékot és a dinnyehéjat kezdte enni meg a disznótököt, aztán újra visszatért a vályúhoz, megelégedve avval, hogy egyelőre szemmel tartsa a többi ennivalót. Mindjobban ízlett neki a moslék, amint kevesbedett, hangosan csámcsogott, nagyokat fujt az orrával, hogy csak úgy bugyborékolt tőle, aztán az egyik első lábával belemászott a vályúba a moslék közepébe és úgy falta a finom ételt.

Péter egy darabig gyönyörködve nézte, hogy, hogy eszik, aztán indult vissza a házba, hogy a tarisznyáját elkészítse.

- Hé, az anyád! - kiáltotta mikor bement és egy mérgeset rúgott az ágy deszkájába, melyen Zsófi tátott szájjal horkolt. - Hát nem elaludt megint! Nem elég egyszer felrázni, ha ott nem strázsálja az ember, döglenék az napestig. Nem hallod? Ugorj, azt mondom, mert mindjárt felkeltelek! - Éktelen dühös volt, hogy, hogy tud így aludni, mikor ő egy csöppet sem álmos.

Zsófi nyújtózott kettőt, ásított hármat, azután felült.

- Mit lármázik kend? Éjszaka van még.

- Éjszaka van az eszed tokjában! Hol a kenyér? Lódulj egy-kettő, aztán indulás.

Zsófi még morgott valamit mindenféle bolondokról, akik aludni sem hagyják az embert, meg a vásárról, amelyik nem szalad el, de azért felkelt és álmosan motozott a sötét szobában. Miska épp bevégezte a reggelijét, mikor jöttek. Most már jóval világosabb volt az udvaron, az égen a zöld sáv elterpeszkedett nyugat felé és keleten halvány vörös szín váltotta fel. Zsófi összehúzott szemmel nézett szét. Nagy darab fehércseléd volt, három olyat ki lehetett volna faragni belőle, mint Péter, aki a válláig ért fel és még hitványabbnak látszott mellette. Péternek a vállán már ott lógott a tarisznya, a pipa is a szájában volt, bár egyelőre nem égett, csak szipákolt rajta, próbálgatva hogy szelel-e.

- Na, mi lesz? - sürgette ingerülten.

- Mindjárt, mindjárt! Csak nem hagyhatom tárva-nyitva a házat? Meg még szólni kell Darázs Eszternek is.

A Darázs Eszter feje épp feltűnt a kerítés felett. Zsófi odament és a Darázs Eszter felügyeletére bízta a gazdátlanul hagyott házat és udvart néhány szóban, melyben alkalma volt megemlíteni, hogy szoknyát venni megy a vásárra. Ebből nagy tanácskozás fejlődött ki a kartonok színéről, moshatóságáról és hagyulásáról, meg a városbeli boltosok becsületéről. Darázs Eszter a Későn jött Tóni boltját ajánlotta, mint ahol ő is vette azt a szoknyát, mely a lánya esküvőjén, most két éve, rajta volt, Péter az ól mellett állt, jó távol és egy vesszőt faragott a bicskájával, méltóságán alulinak tartván, hogy az asszonyok lefetyelésére figyeljen. Amit nagyon helyesen cselekedett, mert ugyan dühbe jött volna, ha hallott volna valamit belőle. És nincs az embernek elég mérge úgy is?

Szerencsére Darázs Esztert elhívták, így vége szakadt ennek is. Zsófi a balkarjára fűzte a kosarát, melyben a tojás volt, jobb kezében egy kis mázos csuprot tartott, melyben egy marék kukorica zörgött és elkezdte rázni a Miska orra előtt, hangosan kiabálva hozzá. " Csű! Csű!" Miska megindult a csalogató szag után, annyival is inkább, mert Péter hátulról kezdte hajtani. Így vonultak el a kis utca végén.

Péter szórakozottan ütögette a disznó hátát a vesszőjével és szívta pipáját, mélyen elgondolkozva. Elmúlt vásárok emlékei jártak az eszében, különösen a Kék Macska pálinkaszagú ivószobája, meg a múltkori áldomás, mikor Márkus a négy ökrét eladta és minden falubelit meghívott rá, aki csak a vásárban volt. És egyszerre csak érezte a nyeldeklőjén a pálinka bizsergető melegségét és elhatározta, hogy ha jó vásárt csinál a disznóval, megissza az áldomást. De csak egyedül! Mit itassa a többit ebben a drága világban? Majd elküldi az asszonyt a kőlábas boltba sóért, ő meg beül a Kék Macskába egy sarokba és úgy szalonnázik, pálinkázik ott, hogy a váradi püspök se különben.

Egy-kettőre a mezőn voltak, a gazos dűlőúton, negyedóra múlva már a kövesút mellett futó keskeny gyalogösvényen lépkedtek. Szekerek mentek el mellettük nagy zörgéssel, gomolygó porfelhőt hagyva maguk után. Már a másik határban jártak, mikor utolérte őket Kisiten János szekere. Jánosnak jó kedve volt, két csikót vitt a vásárra, ott ficánkoltak a saroglyához kötve. Lassított, mikor elhajtott mellettük és rájuk köszöntött a zörgésen át:

- Adj isten, Péter! A vásárra hajtod őket? Az egyiket megvenném! Azzal nagyot nevetve a lovak közé csapott, nem várva be a Péter feleletét. Amit nagyon bölcsen cselekedett, mert Péter éppen nem volt tréfaértő kedvében. Már éppen Zsófin akarta kitölteni a haragját, mikor Miska elterelte róla a figyelmét:

Miska pompásan érezte magát az egész idő alatt. A teljes pihentség jókedvével ébredt, utána az a remek reggeli, igazán semmi sem lehetett inkább kedvére, mint ez a kis séta. Dörmögve friss ügetéssel loholt Zsófi után, hol a csupor felé emelve orrát, hol a földet szaglászva, beletúrva itt-ott az ösvény melletti bokrok aljába. De épp ekkor valami változatossághoz kapott kedvet azért hírtelen megállott egy útszéli fűzfa mellett és elkezdett az oldalával hozzá dörgölődzni.

- Miska te! Nem mész tovább? - rivallt rá Péter és ütni kezdte a vesszővel. De Miska fel se vette. Nyugodtan dörgölődzött tovább, aztán a másik oldalát fordította a fa felé és azt vette munkába, rá se hederítve a Péter acsarkodására.

- Ugyan már na! - csitította Zsófi. - Hadd vakarózzék egy kicsit! Pár perc nem a világ!

De Péter egyre dühösebb lett, végre is belerugott a Miska oldalába. Nagyot visított erre Miska és elindult. Nemcsak elindult, hanem teljes erejéből futni kezdett. De nem előre kezdett futni, hanem vissza a falu felé, mert megfordult vakaródzás közben. Péter ledobta a tarisznyáját a földre és éktelen káromkodással utána iramodott. Miskának egyre jobban tetszett a mulatság és lekerült az útról a mezőre. Milyen jó is így futni ezen a pompás legelőn! Az ember érzi, hogy milyen erősek és fürgék a lábai. Igen ő erős disznó. Hol is volt az, hogy ő erős disznó? Valahol volt, hogy ő a legerősebb a világon, de már elfelejtette, hogy hol. Cikk-cakkban szaladt egy tengeritábla felé.

- Még bemegy a tengeribe! - sipította Zsófi Péter felé.

- Ne ordíts! Mit állsz ott mint a bálvány? Kerülj elébe!

Közben Miska egy vakondtúrást talált és igen kíváncsi lett, hogy mi jó lehet az alatt a porhanyós földhányás alatt. Széttúrta hirtelen és nem találván egyebet a vakondlyuknál, elkezdte tovább túrni a nedves barna földet. Így utolérték és elkezdték terelni nagy kiabálással az országút felé. Miska végre is nekiindult, csendes lépésben, a földet szagolgatva. Ez a kis futás nagyon jó volt, de elég is volt. Az úton Zsófi megint elkezdte rázni a csuprot a Miska orra alatt. Egy darabig békén haladtak az akácfák árnyékában. Nem is volt vele semmi baj egészen addig, míg a régi téglavetőhöz nem értek. De itt szimatolni kezdett: vízszagot érzett. Megállt vagy kétszer, megint nekiindult, aztán egyszerre csak meglátta az elhagyott téglavető egyik beomlott szélű kubikgödrében a reggeli napban csillogó víztükröt. Egy vígat röfögött, aztán usgyé, vesd el magad! egyenesen neki a gödörnek, bele a vízbe. Egy perc se telt bele, már csak az orra látszott ki. Nem olyan jó, mint a másik, gondolta magában. A víz mélyebb, nem lehet jól lefeküdni, egy kicsit tartani kell az embernek a fejét. Aztán a sár sem olyan puha, hanem ragadós és nehéz. De azért ez is jó. Egyszerre nagyot csobbant a víz mellette, aztán az orra előtt csapott fel. Megütközve, nézett szét. Péter ott ordítozott a parton, földhöz vágta a kalapját, aztán elkezdett tégladarabokat hajigálni Miska felé. Miska bosszankodva röfögött. Miket talál ez ki! Nincs ennek egy csepp esze sem! Mire jó ez a hajigálás? Hát nem látja, hogy zavarja az élvezetét? Ahelyett hogy idefeküdne mellé ő is! De ekkor egy kő a vízből kiálló orrát találta, hogy hangosan felvisított. Most már egészen el volt rontva a mulatsága. Azért felkelt és szép csendesen kimászott a gödörből, megöntözve a becsepegő vízzel a kiégett füvet egészen az út széléig. Ott megállt és vakaródzni kezdett. Most hagyták egy kicsit. Péter két kötélvéget talált egy kőrakás mögött, azokat összekötözte, aztán hurkot csinált a végére és hirtelen elkapva a Miska hátsó lábát, amelyikkel éppen vakaródzott, ráhurkolta nagy diadallal, úgy hogy mikor Miska elindult, egyszerre csak három lábon találta magát, mire meglepetésében éktelen sivalkodásban tört ki. Aztán megint megkerült a negyedik lába, de minden lépésnél rántani kellett rajta egy nagyot, úgy hogy Péter csak úgy bukdácsolt utána. Lassanként mégis összetanultak valahogy és idővel baj nélkül beértek a vásárba.

A hatalmas vásártér félig domboldalon feküdt, egy pillantással át lehetett tekinteni az egészet, amint az utcasorból kibukkantak. Fehérre meszelt fakorlátok osztották különféle mezőkre és mindegyik mező zsúfolva volt. Mindjárt az elején több sorban ültek a földön a csirkés, libás, zöldséges asszonyok és gyümölcsös kofák, azontúl különféle iparosok és kereskedők fabódéi előtt zajlott a vásáros nép. Átellenben kifogott szekerek álldogáltak mindenféle terménnyel megrakva, mellette a lóvásár barnállott az összezsúfolt lovaktól, a dombtetőn pedig ökrök és tehenek hatalmas szarvai görbültek össze-vissza folyton mozgó erdővé. Közben mindenütt bámészkodó, hadonászó, kiabáló, parolázó emberek. Az ökörvásár kerítése mellett csendesen lebegett a szarvak erdeje felett két csendőr fekete kakastolla. Ökörbőgés, lónyerítés, disznóröfögés, libagágogás, vásári kikiáltók harsány szava hallatszott ki az általános zsibongásból, melyen keresztül tompítva szűrődött át a vásár túlsó sarkából a komédiások kintornája és közönséget csalogató csengője.

Elintézte a cédulaházban az elintézendőket, aztán behajtotta a disznót a disznóvásárba. Mikor beértek a korlátok közé, kissé elszontyolodott. Zsúfolva volt a disznóvásár, nem is látott még ilyen felhajtást. Egészen a túlsó szélen kaptak már csak helyet, a korlát mellett, mely a disznóvásárt a lóvásártól elválasztotta. A homokos domboldal egészen össze-vissza volt már túrva. Zsófi leült egy füves helyre, Péter meg elindult, hogy körülnézzen a disznóvásárban. Vagy egy félórát ődöngött, aztán visszajött. Nem kél a disznó, jelentette sötéten, egészen leesett az ára. A hentesek, kupecek csoportokba verődve beszélgettek, ami nem jó jel. Néha megkérdezik egyik-másik sertés árát, de nem szólnak rá semmit. Az emberek mérgesek, de még kitartják az árakat. Várni kell, majd jobb lesz dél felé. Ő elmegy a bódékhoz, megnézi a kapákat, mert ha elkél a disznó, kapát kell venni. Nyél az van otthon, a fene aki kitalálta! Aztán szétnéz a szíjgyártók környékén is. Zsófi csak maradjon itt és jól felsrófolja az eszét. Kétszázötven pengő a disznó ára, abból ne engedjen, mert apróra töri a csontját. Azzal elment. Zsófi lehúzta a kendőt a homlokára és szunyókálni kezdett. Miska turkált egy kicsit a homokban (egész új szagú volt), aztán leült kifeszített első lábára támaszkodva. Fejét leeresztette, hogy két oldalt kidagadt a tokája és füleit lustán lebegtetve igen buta képet vágott. Egy kicsit nézegetett a hunyorgó szemével a többi disznó felé, de vagy semmi érdekeset nem látott, vagy elálmosodott a napsütésben, elég az hozzá, hogy egyszerre csak lefeküdt az oldalára, hasával a nap felé, mind a négy lábát kinyújtotta, hosszú bozontos füleit előrecsapta és eltakarva vele szemeit, sütkérezni kezdett.

Délre járt az idő, mire Péter visszakerült. Bejárta már az egész vásárt, elbeszélgetett a kifogott szekerek között, parolázott vagy tíz ismerőssel az ökörvásáron, még a komédiássátornál is bámult egy darabig. A komédiások mind kijöttek, ki dobbal, ki trombitával, elhúztak vagy két csárdást, olyan keservesen nyekergetve, hogy alig lehetett ráismerni. De azért nagyon szép volt. Két nő is volt köztük, mindketten rózsaszínű testhezálló trikóban. Az egyik fiatalka volt, gubancos kenderszőke hajjal, ez a nagydobot ütötte, miközben egy darab kenyeret majszolt. A másik a cintányért verte igen dühös arccal. Ez hatalmas, kövér nő volt, vastag kerek combokkal. Péter nagy érdeklődéssel nézte egy darabig, aztán köpött egy hegyeset és tovább ment. A gyümölcsös szekerek környékén összeszedett egy pár dinnyehajat, aztán visszament Zsófihoz.

- Na, mi újság? - Kérték már?

- Fenét kérték. Egy kupec tudakolta az árát, meg egy ispánforma ember, de mikor megmondtam, nem szóltak semmit, hanem elmentek.

- Hát mér nem nyitottad ki a szádat? Kelletni kell a jószágot! Na hiszen, épp rád lehet bízni valamit!

- Hát mér nem tartotta itt az orra? Ha olyan ügyes kend?

Péter nem felelt. Odalökte a dinnyehéjakat Miska elé, aki örvendezve kapott utána, aztán leült, elővette a tarisznyáját és szalonnázni kezdett. Később lefeküdt a gyepre, szemére tette a kalapját és aludt egy kicsit. Félóra múlva megint felült és álmosan dörzsölte a szemeit. A vásár egészen megcsendesedett, sok helyen már cihelődtek az emberek, egy-egy hazainduló szekér porzott el az úton. A mellettük lévő lóvásár egészen megritkult. A lovakra járt a legjobb idő, fel is ment az áruk reggel óta. Bezzeg, mikor tavaly a lámpásos csikóját árulta, akkor meg a lovakat nem vették és a disznót kapkodták a kupecek. Ilyen a világ sora!

Ahogy így nézelődik a korláton át a lóvásár felé, egyszerre csak látja, hogy Kisiten János javában szalajtatja a két csikóját egy hegyes hasú bőröves kupec előtt. Aztán összeállnak, a csikókra mutogatnak, ugyan nagy beszédben vannak. Nyújtogatja a kupec a kezét parolára, de János még nem csap bele. Péter gondolt egyet és felállt. Ennek alighanem áldomás lesz a vége! Még habozva köpött vagy kettőt, aztán odaszólt Zsófinak:

- Megnézem már, hogy boldogul János avval a kupeccel. Nem árt, ha szól az ember egy-két szót.

Azzal átbújt a korlát alatt, egyenesen a csikókhoz ment és elkezdte nézegetni. Közben a kupec felé sandított, hogy látja-e. Fogdosta a ló lábát, nézte a száját, mintha vevő szándéka volna.

- Hát hogy gondolkozik dél óta, szomszéd, - fordult oda Jánoshoz - mert én még állom a szavamat.

János arra felé fordult, hogy megnézze, ki szólt hozzá, de a kupec hírtelen elkapta a kezét:

- Hát isten neki, gazduram, ha már ilyen vastagnyakú emberre akadtam. Legyen a magáé az utolsó szó. Fogd csak azt a két csikót, vigyed - szólt oda a mellette álldogáló legénynek. Azzal paroláztak erősen és már vette is ki a mellénye alól a degesz bőrtárcáját. Péter érdeklődéssel nézte, míg leszámolta a pénzt a János kezébe. János kivette a zsebeiből a zacskót, széthúzta a korcát, belegyűrte a bankót, aztán megint visszatette. Péter le nem vette a szemét a pénzről, míg el nem tűnt az egész a János inge alatt. A kupec odább tapogatott egy öreg lovat.

- Jól elkőtt - szólalt meg Péter kis szünet után. - Éppen jó időben szóltam azt a pár szót.

- Úgyis megvette volna - mondja János kedvtelenül. Aztán elhallgat.

Péter kétfelé törölte bajszát a kezével.

- Hát hol isszuk meg az áldomást, János? A Kék Macskákban igen fájin italt mérnek.

- Miféle áldomást?

- Tán csak fizetsz egy kupicát ilyen jó vásár után? Mikor magam is segítettem felverni az árát!

János hallgatott egy darabig nézett a korláton át Zsófi felé, aztán mintha valami eszébe jutott volna.

- Hiszen arról szó sincs, mintha egy-két kupicát sajnálnék magamtól meg a komámtól. De jövő héten te fizetsz.

- Hát persze hogy én! - kapta fel a szót örömmel Péter. - Jövő héten eladom a disznót és olyan áldomást csapunk, hogy na! Erre gyere itt a kijárás.

Azzal mentek egyenesen a Kék Macska irányában. Zsófi kiabálni kezdett utánuk, de Péter úgy tett, mintha nem hallaná.

- Az istenit a részeg disznójának - dörmögte dühösen Zsófi. - Most én őrizhetem itt ezt a dögöt, ő meg leissza magát! Megállj, lesz még ennek böjtje is!

Késő délutánra járt, mikor Péter meg János kiléptek a Kék Macska ajtaján. Három lépcsőn kellett lemenni, ami nagy sor volt most Péternek. A legfelső lépcsőn csendesen inogva készült, hogy lemenjen, de alig hogy egyet lépett, már egészen lent találta magát egy sürgönypóznába kapaszkodva. János lassan, egyenes tartással ment le a lépcsőn, ő keményebb legény volt. Lent megállt Péter előtt és paroláztak.

- Hát elmégy, testvér - kérdezte Péter. - Ne menj, én mondom. Ne váljunk el soha többé az életben. Mert abból jön ki a szomorúság.

- Még dolgom van a kerékgyártónál, meg a szekeremet is a kovácsnál hagytam. De jövő héten te fizetsz. - Azzal elment.

Péter még ott álldogált egy darabig és tűnődve motyogott magában. - Jó ember...Jó ember ez az ...izé...hogy is hívják...- Azzal elindult. Lassan, dülöngélve ment és időnként megállt. A szekerek helyén megállt egy öreg ember előtt, aki a lőcsnek dőlve pipázott.

- Máté bácsi! - szólt hozzá nagy örömmel. - Jó hogy jön kend! Hallotta már, hogy milyen áldomást fizetett János?

- Máté bácsi már elment, még tavaly - szólt az öreg. - De azt látom, hogy jó volt az áldomás.

- Elment? - csodálkozott Péter. - János is elment. Elment Máté bácsihoz. Jó ember...Nagyon jó ember...izé...Gazdag ember!...Nem hiszi kend? Ha én mondom! Van annak...van annak földje...meg feles földje is...meg tehene...Meg két lovat most adott el...

- Attól telik az istálló - mondta az öreg. - Meg legalább megmarad a széna.

- Na ugye! Hadd öleljelek meg testvér, amiért ilyen jól megmondtad! Az Isten áldjon meg minden jó embert...Gazdag ember...Mindenki gazdag ember...Csak én vagyok szegény...

az öreg szabódott az öleléstől.

- Na menj csak öcsém, már várnak.

- Nem várnak - mondta Péter sötéten. - Nem vár engem senki...Árva vagyok én, nincs nekem senkim...Se apám, se anyám, se feleségem, még csak egy fia disznóm sincs...Mindig is árva gyerek voltam...Mindenki árva...

Egészen elérzékenyedve folytatta útját. Jó sokára ért el a lóvásár korlátjához, arra még ráborult egy kicsit és valami nagyon szomorút gondolhatott, mert csak úgy jött belőle a sóhajtás.

Mire a disznóvásárba ért, már majdnem üres volt az egész. Az emberek megunták az üldögélést és elhajtották a jószágot. Zsófi egészen egyedül volt már abban a sarokban. Egy ispánforma ember Miskát nézegette, amint farkával csapkodva turkált a dinnyehéjak maradványai között.

Péter egészen elképedt, mikor meglátta a disznót meg az asszonyt. Hát ezek hogy kerülnek ide? Na megállj, fortyant fel benne a harag. Még eladná a disznót az a bestia! Az én disznómat!

- Jöjjön már, - rivallt rá Zsófi - 150 pengőt ígérnek a disznóért.

Péter szótlanul bámult rá meg az ispánra. Veres bajusza van, gondolta magában. Veres bajusza...De azért jó ember lehet...

- No adja vagy nem adja! -Sürgette a veres. - Ne töltsük az időt hiába!

- Mi? - kérdezte tágra nyitott szemmel Péter.

- Hogy mi az ára a disznónak?

- Hogy mi az ára? Ezer pengő az ára! - kiáltotta egyszerre harsány hangon. - Az én disznómat nem kapja meg az úr ingyen! De annyiért sem állok szóba! Most szóljon, mert mindjárt felemelem az árát! Kétezer pengő! Aki a Póka Péter disznóját akarja, az fizesse meg! Mert én vagyok Póka Péter! Van nekem otthon egész kondával! Még földem is van...meg feles földem is...meg most adtam el két csikót...mert Máté bácsi azt mondja, hogy megmarad a széna

- Fogd be a szádat, részeg disznó, mert megtanítalak! - rivallt rá Zsófi. A veres már az első mondat után otthagyta őket.

- Háromezer pengő! - ordította utána Péter. - Háromezer ötszáz! Mert én vagyok Póka Péter! - ismételgette a mellét verve.

- Na hiszen, nagy dicsőség! - sápítozott Zsófi. - Az istenét a részeg csavargójának! Most mit csináljak? Vége van a vásárnak, már be is pakoltak a boltosok. Na, induljon kend, mert olyat rúgok rajta, hogy egyszeribe haza repül!

Lódított egyet Péteren, aki szó nélkül elindult az így tudtára adott irányban. Aztán csörgetni kezdte Miska előtt a tengerit a csuporban. "Csű! Csű!" kiabálta dühösen, míg balkezével időnként lökött egyet Péteren, hogy el ne tévessze az utat. Nagy üggyel-bajjal haladtak a vásárról hazatérő nép között, a szekerek által felvert porban. Péter csendesen dörmögött, időnként mellére ütött és felkiáltott: "Én vagyok Póka Péter" néha egy elhaladó szekér lőcsében kapaszkodott meg egy percre, hol meg egy tehén oldalának esett, de azért csak haladtak lassan valamit. A város végén, egy kis ér magas fapadlós hídján, mely után erős lejtőben nagyot kanyarodott az út, egyszerre csak megállt Péter a karfának dőlve és mereven nézett az út mellett terpeszkedő ormótlan sárga házra, mely előtt urasan pipált a szolgabíró hajdúja.

- Ez az! - szónokolta le a magas hídról, a lent elhaladó szekereseknek, míg egyik kezével görcsösen fogta a karfát és a másikkal tétován hadonászott. - Ez az, emberek!...ez az a ház!... Rogyjon rájuk!... Itt mondják a szegény zsellér embernek, hogy harminc pengő meg nyolc nap... Már mér fognám be? Ha a hernyó megrágja a kapanyelet, azért én fizessek?... Borzasztóság a városban amit az urak művelnek a szegény emberrel... Én mondom én Póka Péter!... Hát mi vagyok én? Kutya vagyok én? És még ha az is volnék! A kutya is ember! Annak is négy lába van, egyik sem sárgarépa, hús az is a maga bőrében! Ha eladom a zabot a bakternak akkor már jó lesz? Jó a fenét! Azért azt mondom: Coki! A szegény ember mindig csak kapáljon, az urak meg teleírják a papírost... Ó aki nem gróf! Én mondtam, megmondhatják neki... Én vagyok Póka Péter!

A lent tovahaladó szekerekről nevetve néztek fel az emberek. Egy suhanc leütötte a fejéről a kalapot, az ostornyéllel, mikor mellette elhajtott a hídon. Nagy nehezen tudta csak Zsófi elráncigálni a karfától és lelökdösni az útra egy kőrakás mellé, ahol azon módon elfeküdt. Akkor még vissza kellett menni a kalapjáért, azután meg Miska után kellett még szaladni, aki ezalatt csendes turkálva egészen a szolgabírói hivatal faláig kalandozott és ott szagolgatta a faltövén zöldellő fecskefüvet. Mire mindezt összeszedte, Péter már javában horkolt a kőrakáson és semmi rázásra, ütésre, rúgásra nem akart magához térni. Kétségbe esve nézett körül, hogy már most mit csináljon.

Szerencsére épp arra hajtott Kisiten János és megállította a szekeret. A szekéren egy új szóró-rosta állt, annak a tetejébe is mindenféle holmi volt rakva. Látszott, hogy bevásárolt János a két csikó árából.

- Mi baj, szomszédasszony - kérdezte.

- Baj, az csak van elég. Jaj istenem, uram, hogy vigyem haza ezt a részeg disznót? Csak nem fogom a hátamon cipelni hazáig?

János lekászálódott a szekérről.

- Ne félj semmit míg engem látsz! Fogd meg csak a híres uradat, tegyük fel ide a saroglyába. Így ni. Te csak hajts haza - szólt oda a bakon ülő suhancnak. - De el ne veszítsd a komámat. Majd felébred a levegőn, mire hazaér. Mond meg otthon, hogy én is mindjárt otthon leszek. Hajts!

A szekér elporzott.

- Hát kend miért nem ült fel - kérdezte Zsófi.

- Hát csak elkísérem a komámasszonyt! Meg nem is volt már hely a szekéren. Rázd meg csak azt a csuprot és menjünk!

Elindultak az úton hazafelé. Miska kevés dolgot adott, ment a bögre után, csak néha állt meg egy-egy túrásra, de mindjárt megint elindult, mikor János rákiáltott. Kiértek a mezőre. Mind ritkábban hajtottak el mellettük a vásárról hazatérő szekerek, lassanként egészen egyedül maradtak az úton. A nap már egy messze jegenyesor mögött ragyogott, a fák végtelenbe nyúló árnyéka szürkén feküdt az úton. János az asszony mellé került.

- Csak azt nem értem, hogy ilyen derék asszony létedre hogy hagyod magad egy olyan kis embertől kordában tartani?

- Mit veszekedjek? Hadd beszéljen. Azért csak az van, amit én akarok.

- Hát aztán mit akarsz?

- Azt, hogy nyughasson kend! Veszi el a kezét? Nézze meg az ember!

- Pedig én inkább hozzád való volnék. Látod, épp egyforma magasak vagyunk! - Egy kicsit magához ölelgette, hogy megmutassa, hogy egyforma magasak.

- Nyughasson már ha mondom! Van kendnek hites felesége!

- Jó asszony! Hát aztán? A töltött káposzta is jó, még sem eszel mindennap töltött káposztát.

Zsófi elnevette magát.

- Hát azt tudod-e - kérdezte János - hogy miért jó a juhhúsos kása?

- Hát miért?

- Azért, mert azt csak egyszer eszik az ember egy évben, szüretkor. Mit húzódol úgy? Nem eszlek meg!

- Nahát, igazán gonosz ember kend! Nem hiába, hogy annyit beszélnek magáról!

- Miért volnék gonosz ember? Mert nem adom a gulyát egy tehénért? Bolond volnék, ha adnám!

Kitört a kacagás Zsófiból, hogy meg kellett állni. Tréfásan hátba vágta Jánost, azután jó darabig nevettek még együtt.

- Na elég volt a tréfából, így sosem érünk haza! - mondta végre.

- Hát persze, hogy elég volt! Én már nem is tréfálok. Van is kedvem tréfálni, mikor olyan fáradt vagyok, hogy na! Ne siess úgy, gyere üljünk le ebben tengeritáblában!

- Nahát, disznó egy ember kend! - nevetett Zsófi.

- Miért volnék disznó? Mert azt tartom, hogy az a jó, ami jó? Ha ez az, hogy disznó, hát akkor legyek disznó! Ki tudja, mit hoz a holnap? Betegség, baj! Addig élem világom, míg lehet! A disznónak több esze van mint az embernek. Belefekszik a pocsolyába, mert jól esik neki, nem töri a fejét rajta, hogy mit szól hozzá ez meg amaz! Azt hiszed, bele nem feküdnék a pocsolyába ha jól esne? Bele én!

Zsófi megint nevetett egy sort, maga sem tudta már min. Csak nevethetnékje lett egyszerre. Oldalról nézegetett János felé. Derék szál ember, gondolta magában. Aztán nézett az úton előre meg hátra, hogy nem jön-e valaki.

A régi téglavetőnél letértek az útról és egyenesen a pocsolyának hajtották Miskát. Most nem dobálta senki, nyugodtan hentergett, még el is unta a végén és kiment turkálni. János és Zsófi ott ültek egy kőrakás mögött és hallgattak.

- Már mehetnénk is. - szólalt meg János hosszú hallgatás után. Zsófi szó nélkül feltápászkodott és kezdte Miskát hajtani kifelé az útra.

Öreg este volt, mire hazaértek. Zsófi sietve behajtotta disznót az ólba és mérgesen babrált a retesszel, mely sehogy sem akart mozdulni. Aztán ment be a házba.

Péter ott ült az ágy szélén és mérgesen dörmögött:

- Hol járkálsz te falu-farka? Nem győz az ember hazavárni. Keresd meg a tarisznyámat, mert nem lelem.

Zsófi szó nélkül felvette a tarisznyát, mely ott feküdt az asztal alatt és odaadta neki. Aztán bement a pitvarba és a sötétben mozdulatlanul állt egy darabig.

Mikor visszament, Péter már feküdt ruhástól az ágyon és erősen horkolt.

- Ez is olyan disznó mint a többi! - mormogta Zsófi. - Minek iszik ha nem bírja!

Azzal ő is lefeküdt. Sokáig forgolódott álmatlanul és hallgatta az éjszakai csend neszeit. A rét felöl hallatszott a békák zsibongása, messze kutyák ugattak, kacsák hápogtak a szomszédban valahol. A disznóól felől egy-egy hangosabb pöfögés vagy tompa dörömbölés hallatszott. Végre ő is elaludt.

Miska ide-oda járkált, szaglászott az ólban. A vásárban jól kialudta magát a napon, egy cseppet sem volt álmos. A vásár sokféle emléke járt az agyában, azután szórakozottan rágni kezdte a vályú pudvásodó fáját. Egyszerre füleit hegyezve, felszimatolt. Megint azt a süldőszagot érezte, amit tegnap és csakhamar hallotta is a röfögést, egész közel. Izgatottan mozgott ide-oda, megint túrni kezdte a kerítés tövét, aztán jobbra-balra nézegetve, hátrált egy kicsit, míg érezte, hogy az ól falához ér. De az ól fala most engedett a nyomásnak. Meglepve fordult hátra és örömében hangosan felvisított. Az ól ajtaja félig nyitva volt. Nagy sebbel-lobbal kibújt, káprázva állt meg a ragyogó holdfényen és felszimatolt az ól tetejére hajló napraforgó felé. De akkor újból felhangzott a szomszédban a süldő halk röfögése. Szuszogva, fújva szaladt a kerítéshez, egy perc alatt utat tört magának a száraz kórókon át és egyszerre csak ott állt előtte. Csakugyan egészen fiatal süldő volt, göndör-szőke finom sertével, rózsaszínű orrcimpákkal, melyekkel most kissé megszeppenve szimatolt feléje. Miska hangos röfögéssel állt egy darabig, aztán felszagolt és lassú lépésekkel közeledni kezdett hozzá.

A veteményes kert felől a kapor fűszeres szagát hozta a szél, a fák koronái halkan zúgtak, a békák zsivaja kitartóan zsongott messziről és az eresz alatt összeverődtek néha a holdfényben a csillogó tengericsövek.