Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 15 -16. szám

Kosztolányi Dezső: Pacsirta
- regény -

Anya elhallgatott. Ákos várta hogy csak beszéljen. Jól esett a szava, minél kíméletlenebbül, annál jobban. Csak még erősebben vágná-verné.

Majd folytatta az asszony:

- Vagy férjhez megy. No mondjuk. Tegyük fel. Akárkihez, aki kéri. Mert ilyet mindig lehet találni. Azt hiszed, a mai házasság olyan mennyország? Hernádi Janka férjhez ment. Záhoczkyné mesélte, hogy múltkor kisírt szemmel jött a nőegyleti bálba. Elvette egy kártyás semmiházi, félév alatt elkártyázta a hozományt, most aztán ott vannak. Proszner Magdát veri az ura. Veri kérlek és iszik. Szílkuthy Biri esetét ismered. Ma itt volt és kitálalt. Kár, hogy nem hallottad. Ezt akarod annyira? Nem, csak maradjon nálunk, sohasem lesz boldogabb mint itt. Ha már az Isten így rendelte. Hisz annyira megszokott bennünket.

Az utcán közvetlen ablakuk alatt részegek kurjongattak, talán a párducok egy csoportja, mely arra haladt éji útján. Megvárták, míg elhangzik a lárma.

Valakyné töprengett, mindig visszatérve a kiinduló gondolatra.

- Képtelen dolgokat modottál. Nincs-e meg mindene, amit szeme-szája kíván? Kilenc ruhája van, kettőt az idén csináltattam és öt pár cipője. Ősszel kérte, vegyem meg a gyönyörű kék tollboáját, hát megvettem neki, azonnal, ebben a rettenetes drágaságban is, pedig 14 forintba került. Nem járatjuk-e tisztességesen, ahogy hozzánk illik? Takarékoskodtunk, az igaz mert nehéz az élet. De amit hoztam ehhez a házhoz, az övé, az ő hozománya, senki se nyúl hozzá. Minden krajcárom félreteszem, dolgozom öreg napjaimra, a jót is elvonom magamtól, hogy neki maradjon minden, amit kedvel, a legjobb. Vagy nem neveltettük? Elvégezte iskoláit, magam tanítottam zongorára, ebben nem sokra haladt, de mindenki elismeri, hogy finom, művelt leány. És hogy kézimunkázik. Sok szülő büszke lenne rá. Nézd ezeket a remek terítőket. Mind tőle való. Bűn volt amit mondottál. Bűn és ostobaság.

Most keresett valamit emlékeiben. Hosszú szünet után szól csak:

- Ötéves korában leesett a padlás följárójáról, bezúzta koponyáját, Koponya repedéstől, agyrázkódástól tartottak. Emlékszel, lehivattuk a pesti tanárt is. Két álló hónapig raktam a szegény véres fejecskéjére jeges tömlőt, elcsigázódtam, tönkre mentem. Engem vádolsz? Most is mindig vele jövök-megyek. Ő az egyetlen barátnőm. Mi lenne nélküle az életem. Csak azt tudom, hogy szeretem, és jobban már nem lehet szeretni senkit.

Új rohamot kezdett, az apa felé fordulva.

- És te is szereted őt apa, nagyon, szereted. Hiába beszélsz, öreg, kedves apuska. Akkor mikor az történt, magad sürgönyöztél a tanárért, éjfélkor futottál el, mint az őrült és ugráltál, mikor a tanár azt mondta, hogy már nincs is rá szükség. Pacsirta mosolygott. Milyen kedvesen mosolygott. Tavaly is mit csináltál, mikor elrontotta kicsit a gyomrát. És mindig magad kísérted iskolába, nagylány korában is. Ha pedig nem jött vissza pont félegyre idegeskedtél, hogy elveszett, attól féltél, hogy elgázolta a kocsi. Vastag ruhákat vettél neki, hogy meg ne fázzék és miattad járt vastag harisnyában is szegényke. Egészen mulatságos voltál. Kinevettünk a leányoddal. Jaj de jól kacagtunk sokszor. Nincs igazam?

Ákos bágyadtan mosolygott.

- Nem ez a hiba - folytatta az asszony -, hanem abban tényleg hibás vagy, hogy kerülöd az embereket. Utóbb egészen elvadultál, úgy élsz, mint egy embergyűlölő. Nem lehet ilyen elzárkózottan élni mint mi. Ő is szeretne társaságba járni, csak nem mondja. Miattad kuksol folyton itthon. Azt hiszi, hogy te ideges vagy, ezért nem megy sehová. Nélküled különben sem akar. Pedig látod mennyire szeretnek, tisztelnek, becsülnek. Környei, Pribóczay, Füzes Feri. Meg aztán mindenki. Határozzuk el, hogy hetente legalább egyszer társaságba járunk és elvisszük őt. Aki nem mutatkozik azt elfelejtik. Egy kis változatosság kell. Akkor minden másképp lesz. Jó?

Örült hogy felesége legyőzte őt érvekkel és most, hogy a nevetségesség utolsó derítő, jövőt nyitó motívumát is felhozta, Ákos visszavonult, boldogan megadta magát.

- Miért nem beszélsz? - unszolta az asszony.

Az öregúrnak már nem volt szüksége vigasztalásra. Megenyhült, el is álmosodott, talpa fázott az elhidegülő padlón. Lassan, immár egészen kijózanodva azoktól a hullámzásoktól, melyek vérét fölkorbácsolták, az ágy felé ment s ernyedten a dühkitöréstől végigfeküdt rajta.

Kellemes volt feküdni, már csak azért is, mert nem kellett szembenéznie feleségével. Szégyellte az előbbi komédiázást, a pipogya, érzelgős szószátyárkodást, melyet csak részeg engedhet meg magának, a józan pironkodik miatta. Valósággal elbújt az ágyban, paplanát szájáig felhúzva. Figyelt, mi történik.

Felesége azonban kifogyott a szóból. Ült a zsöllyében.

Most ő szerette volna, ha ura megerősíti abban, amit mondott vagy ellene támad. Új szavakat várt, új szempontokat, melyek támogatják az övéit vagy végképp megdöntik. Mert bármily szilárd hangon beszélt, belül egyáltalában nem volt biztos. A fortélyos ügyvédi érvelések, a ravaszul, gyanúsan lendületes, mindig nekifohászkodó védőbeszédek szerkezetében, építésében, úgy tetszett, mégis volt valami hézag, mely üresen maradt, valami rés, melyet ki kellett volna tölteni. De Ákos nem visszahangozta a jóságos szóáradatot, mellyel felesége elkábította őt.

Így magára maradt és kínzóbb gondolatok mardosták, mint urát, kit ő vigasztalt meg. Fölkelt, mintha kérdené, ki segíthet rajta, ki segíthet ő rajtuk. És minden eszébe jutott, mindenki eszébe jutott. Még Ijas Miklós is, egy pillanatra, ki oly szívesnek mutatkozott.

De a gondolatot azonnal elvetette. Ő még gyermek, alig huszonnégy éves.

Ákos némán feküdt.

Mégis csak a nőnek kellett újra megszólalnia. Mintegy önmagának mondta, összefoglalva mindazt, ami a vitának eredménye.

- Mi nagyon szeretjük őt, - hangsúlyozta - mind a ketten. És ha ezerszer is jobban szeretnénk, akkor...

- Akkor? - segített neki Ákos, lehúzva szájáról a paplant, mert kíváncsi volt - mi lenne akkor?

- Akkor - sóhajtott anya - mit csinálnánk Akkor? - kérdezte.

- Igaz - mondta Ákos zengéstelen, reménynélküli hangján -, mit csinálnánk? Mindent megtettünk.

Mindent megtettünk, gondolta az asszony, mindent, ami embertől telt, mindent elszenvedtünk.

És körülnézett. De Ákos megint hallgatott.

Látta, hogy immár egyedül áll a szobában, egyedül, szinte az egész világon, azzal, ami fáj és szívét olyan kétségbeesés szorította, hogy majd összeroskadt.

De tekintete ekkor önkénytelenül odatévedt az ébenfa-feszületre, mely az összetolt hitvesi ágyak fölött lógott, a falon.

A fekete fa-alapon csüngött a drága, elsanyargatott test, olcsó gipszből mintázva, aranyfüsttel befuttatva, úgy, hogy a sovány bordák, a kíntól kifelé roskadó mellkas, a halálos verejtéktől csapzott, dús férfi haj is aranyosan csillogott.

Évtizedek óta nézte őket az ájult Istenember, élete és halála határmezsgyéjén. Ismerte minden szavukat, minden mozdulatukat és ő, ki a szíveket és veséket vizsgálja, tudta, hogy most sem hazudtak.

Karjait hősiesen vetette szét a keresztfán, felistenítve minden emberi fájdalmat, az egyetlen mozdulattal, melyet csak ő tett, mióta áll a világ. De feje a mindjárt beálló dermedt közönyében bukott előre és arca már megkövült a kínszenvedéstől. Nem nyújthatta e nő felé sem segítő kezét.

Jelenléte azonban mégis nagy volt, igaz valóság ebben a polgári szobában, hol minden kicsiny volt s egy világtörténeti tragédia magasztosságát, a lángész és forró szeretet végtelenségét árasztotta az édes Jézus, ki a boldogtalanokért jött a világra és meghalt azokért, akik szenvednek.

Az asszony egy lépést tett a feszület felé. Szemében pedig most először csillant meg egy igen kis könny. Ismét ő kezdte.

- Imádkozni kell - mondta maga elé, inkább magának -, hinni kell Istenben, ki megváltott bennünket, mindnyájunkat. Én sokat imádkozom. Éjjel, ha fölébredek és nem tudok aludni, mindig imádkozom. És akkor olyan könnyű a szívem és hamar elalszom. Imádkozni kell, apa és hinni. Isten megsegíti majd őt és megsegít bennünket is.

Ákos erre nem szólt semmit. Nem, mintha nem értett volna egyet feleségével. Vallásos lélek volt ő is, különösen negyven éves kora óta, buzgó katolikus, ki minden Húsvétkor gyónt és magához vette az Úr szent testét, de Sárszegen az volt a szokás, hogy a férfiak szemérmes kegyelettel takarták el vallásos voltukat, mint a könnyüket, csak a nők mutogatták, de tőlük ezt meg is követelték.

Anya eloltotta a villanyt, lefeküdt az ágyba. Ő is magára vonta a paplant a szájáig.

Nem döntötték el azt, amit akartak. Semmi megoldásra sem jutottak, de legalább elfáradtak. Ez is volt valami.

Vagy három percig hallgattak.

Aztán Ákos fölült ágyában.

- Te - mondta jelentősen -, megint láttam.

Az asszony tudta, kiről van szó.

- Igen?

- Ott ült a Baross kávéházban. Köszönt.

- És te?

- Visszaköszöntem. Hogy ne higgye. Ivott.

- Már iszik is - biggyesztette el száját Vajkayné.

- Mindig mondtam - szólt Ákos, hogy nem lesz jó vége. Rossz bőrben van. Nem él az soká.

Évek óta tárgyalták Cifra Géza sápadtságát, soványságát, titkos betegségét, mely időnként váltakozott és mindig megjósolták közeli halálát is, márciusra, októberre. De a kis vasúti tiszt csak éldegélt, otromba barátaival, el nem múló náthájával és gyógyíthatatlan zavarával. Ákos gondolkozott.

- Az Isten nem ver bottal - tette hozzá és lefeküdt.

Majd megint fölült.

- Ég a pokol - mondta tréfásan.

A gyomra égett, kegyetlenül, nyelve tövéig. Szódabikarbónát vett be s oly ügyetlenül, hogy hálóingére hullt, bepiszkította állát. A fehér port rágta fekete fogaival.

Nem gyújtották meg a mécsest. De nélküle sem volt sötét. A leengedett redők résein átszüremkedett a világosság, a falon fényes léniák inogtak és az utcáról piacra haladó parasztszekerek zaja hallatszott be.

Megvirradt.

 

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet