Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 14. szám · / · Kosztolányi Dezső: PACSIRTA

Kosztolányi Dezső: PACSIRTA
- regény -
TIZEDIK FEJEZET

(melyben elkövetkezik az évek óta készülő nagy leszámolás és hőseink az élettől megkapják azt a vigasztalást és igazságszolgáltatást, melyre mindnyájan jogosan számot tarthatunk.)

A részeg emberek röpülnek.

Csak a józanok hiszik, hogy ide-oda imbolyognak, ők valójában láthatatlan szárnyakon szállnak, árkon-bokron s mindenhová előbb érnek, mint remélik.

Hogy közben múlik az idő, nem számít, mert nekik az nincsen és nyílván a többiek csalódnak, kik ilyesmikkel is törődnek.

Bajuk sem esik, mert a Szűz Mária kötényében hordozza a részeg embereket.

De a kapu kinyitása nehéz volt. Sokáig bajmolódott a kulccsal, ide-oda forgatva a zárban, de nem akart kinyílni. Még tovább vesződött azonban a szoba ajtajával, míg rájött, hogy azt be sem csukták, nyitva maradt.

Dörmögve haladt befelé, káromkodott, hogy ebben a házban semmi sincs rendben, kilophatják a szemüket is, elrabolhatnak mindent.

Csakugyan ilyen rendetlenség ritkán fordult elő.

Ez úgy esett meg, hogy felesége, mikor kilenc óra lett, nyugtalankodni kezdett, mert ebben az időben, mióta eszét tudta, mindig otthon volt már az ura. Kiment a Petőfi utcába és a sötétbe kémlelődve nézte, jön-e. Aztán visszajövet elfelejtette becsukni az ajtót.

Vajkayné idegeskedett. Nem értette, mi történhetett.

Ő egész nap itthon maradt. Miután Ákos délután egynegyed órára felnézett a kaszinóba, két látogatót is fogadott. Az egyik a mosónő, ki a nagymosást jött megbeszélni, a másik Szilkuthy Biri, Pacsirta egyetlen jó barátnője, csinos asszonyka, ki valami erdészhez ment férjhez, de azután az ura elhagyta a Széchenyi kávéház pénztárosnője miatt és most válni akartak.

Szilkuthy Biri Pacsirta iránt érdeklődött, kivel utóbb összebarátkoztak, sokat tárgyaltak suttogva a kerti padon, a vadgesztenyefa alatt. Anya megkínálta őt a színházi csokoládéval, melyet még nem fogyasztott el és csevegve, nevetgélve mind megeszegették, nyolcig.

Hogy elment, a leányszobában varrogatott, ingeket, blúzokat, melyeket Pacsirta vetetlen ágyára terített. Majd idegességében egy kocka fehércukrot vett a szájába, azt szopogatta. Nézte a képeket, melyeket annyiszor látott, Dobozyt és hitvesét, az első magyar minisztériumot, Batthyányt, a kapcsos albumokat, melyekben megtalálta a Vajkayak, Bozsók képeit, harmadiziglen, Pacsirtát is tíz, tizennégy éves korában, babával, léggömbbel, sziklán ülve merengő helyzetben, de gondolatatit semmi sem terelte el.

Fölkelt, átment az ebédlőbe, járt a gyári ebédlőszőnyeg cikk-cakkos mintáin, onnan a folyósora sietett s végigsétált a rongypokrócon is, mely a külső ajtóig futott.

Itt elfogta a félelem. Ezért a szobák közötti ajtókat is föltárta, úgy, hogy az egész lakás egybenyílt. Majd, hogy a sötétség ne bántsa, egymásután meggyújtotta a villanyokat az összes szobákban, a folyóson is. Erős fényár tündöklött az elhagyott házban.

Csakhogy ebben a kivilágításban a csönd még nagyobbnak rémlett, mint annak előtte. Semmi sem moccant. Hallgatózott, nem zörren-e a kilincs. Némaság ült mindenfelé. Figyelt, kifelé az utcára. Ott nem járt már senki. Pusztán lépteinek nesze reccsent a padlón, amint ide-oda ment. Ekkor megállt.

A hálószobába tartott. Ákos éjjeliszekrényéről kivett egy kulcsot, azzal a kivilágított lakáson áthaladt, az utolsó szobába, a tisztaszobába, hol a kopott, fekete zongora állott, a Bösendorfer, mely szüleinek nászajándéka volt, sok vihart, sok kedves batyubált látott és mint hű, öreg bútor már két nemzedéket kiszolgált.

Leült a zongoraszékre, kezét ölébe tette, tűnődött.

Mióta nem zongorázott? Nagyon régen. Valaha pedig szeretett. Pacsirtát is ő tanította zongorázni, de szegényke, a kedves, nem sokra haladt, semmi hajlama nem volt hozzá, tizennyolc éves korában lezárták a zongora födelét, kulccsal, hogy rend legyen. Azóta zárva maradt. Ő sem igen nyitotta ki.

Hogy rövidítse a várakozás perceit, és csillapítsa nyugtalanságát, föltárta a zongora fedelét, mely egy roppanással kinyílt, végigfutatta merev ujjait a billentyűkön, melyeket repedezett csontok födtek, nem sokkal öregebbek, mint az ujjai.

Egyetlen dalt tudott kívülről, még leánykorából: "Hullámzó Balaton tetején..." Azt játszotta most, gyarlón, hiányosan, meg-megállva, de így is hamar vége volt.

Aztán a hangjegyfüzetekben lapozgatott, kiemelte a sok kötet közül Beethoven szonátáit és az elsőt próbálgatta, mely merész, ugrándozó ütemeivel átszállva évek távolságán fájó zsongást ébresztett benne. Gyakran játszotta ezt mikor húszéves volt, nyári reggeleken. Most eleinte nem jól ment. De föltette szemüvegét, hogy jól lássa a kottát s addig ismételte, míg ujjai forogni kezdtek, és még ez a lehangolt zongora is acélosan zengett az összhangos bánattól. Valóságos gyakorlat volt ez, izgalmas hajsza. Mindig újra és újra, mindig jobban és jobban. Arcán, melyet a két égő lámpa között közel kellett tartani a hangjegyfüzethez, erőlködő figyelem, csodálkozás tükröződött.

Három óra lehetett, mikor azt érezte, hogy elfáradt. Be sem csukva a zongorát, az össze-visszahányt füzeteket, el sem oltva a villanylámpákat, a hálószobába ment. Elhatározta, hogy már nem várja urát. Lefeküdt.

Épp magára húzta a paplant, mikor valahol a közelben cigány zenélt és utána a környék kutyái ugattak. Nemsokára határozottan hallotta, mint már eddig sokszor, hogy zörögtek a kapun, mofoztak a belső ajtón, de most nem csalódott. Felkönyökölt az ágyban, a villanylámpa mellett.

Ákos belépett a hálószobába.

- Apa - mondotta kérdőn, feddőn, kissé ámuldozva.

Ura megállt a szoba közepén. Nem vette le kalapját. Fején tiszteletlenül, kackiásan sötétedett a fekete keménykalap. Szemüvege nem volt az orrán. Valahol elvesztette.

- Mi az? - kérdezte felesége, halkan.

Ákos még mindig nem szólt. Nézte az asszonyt. Szájában bűzös szivar csonkja füstölgött, mely sehogy sem akart szelelni, hiába rágta. Komor volt.

- Részeg - gondolta hirtelen az asszony és annyira megrémült ettől a gondolattól, meg a mereven álló rejtélyes alaktól, mintha éj idején vadidegen ember törne házukba, kit sohasem látott.

Azonnal leszállt az ágyról. Papucsot sem vett, odasietett hozzá, hogy támogassa.

- Ülj le.

- Nem ülök.

- Feküdj le.

- Nem fekszem.

- Hát mit akarsz?

- Itt maradok - dadogta Ákos, az ajtófélfához támaszkodva.

De mégis megindult. Az asztalig ment s ott tenyerével hatalmasan rácsapott az asztalra.

- Itt maradok - mondta fenyegetőn - azért is - ismételte - itt maradok.

Makacs volt, mint a gyerek. Felesége ráhagyta.

- Jó. Maradj itt.

- Gyufát - parancsolt.

Az asszony hozta a gyufát, a mécs mellől. Ákos a hulladozó szivarral föllehelte a tüzet, az lángra lobbant s megpörkölte a bajszát. Jobbra-balra köpködött. A szivart a földre lökte nyelvével és utána köpött.

Nyáltócsák fehéredtek a viaszkos, fényezett padlón.

- Szivart - parancsolt apa.

Felesége az egérszürke kabát belső zsebébe nyúlt, onnan előkereste a tárcát, kivett belőle egy szivart. Ákos leharapta, rágyújtott. Most sikerült elcsalnia Ákos fejéről a kalapot, kezéből a botot. De azért még mindig nem mozdult.

- Kicsit ittál, kedves - szólt felesége mosolyogva, békéltetőn, hogy magára eszméltesse és mikor látta, hogy ura megsértődik, hozzátette, enyhítőn - elszórakoztál kicsit - és rátekintett a holtrészeg emberre.

Az öreg kotorászni kezdett nadrágzsebeiben, sokáig, kecmeregve. Egyszerre mind a két zsebét kifordította.

Arany-, ezüst-, rézpénzek hulltak ki belőlük, csörömpölve szaladtak végig a padlón és a bútorok alá bújtak.

- Itt van - kiabált Ákos - pénz, - és belemarkolt egy újabb csomóba - nektek hoztam - és a földre vágta.

A pénzdarabok ijedten sikítottak.

Vajkayné is majdnem felsikított.

Valami nagyon baljósnak érezte ezt a rendetlenséget az ő tiszta lakásában, maga sem tudta, miért. A kártyanyereséget mind a ketten piszkos dolognak tartották, elítélték azokat, kik nagyban, komolyan kártyáznak.

Az asszony a pénzdarabok után nézett, melyek már sötét sarkokba gurultak és ott megnyugodtak. Csak ezt kérdezte:

- Kártyáztál?

Ákos rábámult és megindult, okvetetlenkedve, bakafántosan, hogy bebizonyítsa, mennyire nem részeg. És tántorogva érkezett az éjjeli szekrényig. Itt azonban egyensúlyát vesztve megtorpant és szájában az égő szivarral, teljes hosszában, arccal az ágyra vágódott.

- Meggyújtod az ágyat, - jajveszékelt anya - meggyújtod az egész házat.

- Hát aztán? - dörmögött Ákos - akkor legalább elég majd. Akkor legalább nem lesz ez sem. Mindegy, - mondta szomorún - mindegy.

- Ugyan kérlek - vágott szavába az asszony és söpörte a parazsat paplanról, párnáról.

Ákost, ki ismét szájába vette a szivart és pöfékelt, valahogy fölemelte a felesége s az asztalig tuszkolta. Egy zsöllyét tolt alá, melybe ura belepottyant.

- Hallatlan - mondta az asszony, hogy leültette. - Mi bajod? - kérdezte tőle.

- Hogy mi bajom? - szólt Ákos és vállat vont. - Hogy mi az én bajom?

- Igen, mi a bajod?

- Az a bajom, - kezdte és letörölte a hamut, mely bajszára hullt - az a bajom, - mondta mély, határozott hangon - hogy gazember vagyok.

- Te?

- Én hát - és bólintott.

- Mi jut eszedbe, - sopánkodott az asszony - te, kedves, aki...

- Hallgass, - rivallt rá az öreg - fogd be a szád. Gazember vagyok. Aljas, elvetemült gazember. Az vagyok.

Az asszony megsajnálta, odament, hogy átölelje. Ákos ellökte.

- Hagyj engem.

- Ostobaság -válaszolt az asszony gondolkozva. - Gazember? Miért lennél te gazember?

- Azért, - szólt Ákos és kiköpte a padlóra ezt a szivarját is, mely csípős mérgével marta nyelvét és ismét utána köpött - azért - ismételte fáradtan.

Csak most kezdett igazán szédülni. Ebben a zárt szobában, melyben még a tegnapi meleg rekedt meg, teljes erővel tört ki rajta a részegség. Feje oldalt csuklott, bóbiskolni látszott. De arca egyre halványodott. Oly gyengeséget fejezett ki, hogy felesége aggódva kérdezte tőle:

- Ne főzzek teát?

Intett neki, hogy főzhet.

Az asszony csak horgolt kendőjét kapta magára és úgy, ahogy volt, egy ingben, mezítláb kiszaladt a konyhába, edényekkel zörgött, gyorsforralót gyújtott. Forralta a teát.

Ákos ott ült a zsöllyében, majdnem mozdulatlanul. Mindkét kezével megfogta bársony karfáját, mert a zsöllye kissé fölemelkedett a levegőbe. Alig egy-két arasznyira. De aztán tovább szállott fölfelé, egy méterre, két méterre, egészen a mennyezetig és vissza, egyre gyorsabban. Majd körbe pörgött. Nem is volt kellemetlen ez a hintázás. Ákost elszórakoztatta. Bámulta a száguldozó tárgyakat, a görbe ajtókat, a táncoló tükröt, mely kótyagosan forgott a többiekkel. Öntudata kihagyott, visszatért.

Ilyen pillanatban megemberelte magát, fölkelt, hogy levetkőzzék. Levette kabátját, nadrágját, letépte nyakkendőjét, mely kapcsával inggombjába akadt. Holmiját pedig, bármennyire is ittas volt, az aggkor aggályos rendszeretetével rakta ki, mely dolgokra már jobban ügyel, mint nagyokra. Zsebórát, pecsétgyűrűt, kulcsot a tálcára tett, hogy reggel majd megtalálhassa, megint zsebébe dughassa úgy, mint eddig, házassága harminchat éve alatt

Felesége hozta a teásfindzsát, kannát, rumot.

- Idd meg ezt - mondta Ákosnak, ki már az ágyon ült, levetkőzve. - Mindjárt jobban leszel.

Ákos a findzsát teleöntötte rummal, egy kis teát is loccsantott belé, kavargatta. Az asszony az ágyba feküdt, mert a konyhában megfázott és át akart kissé melegedni.

Az öreg csak pár kortyot tudott inni.

- Most feküdj le - szólt az asszony.

Le is feküdt volna, ha nem jut eszébe az, ami minden este, lefekvés előtt, hogy a lakást megvizsgálja és keresse azt a rablót, kit sohasem talált itt. Ingben, gatyában az ebédlőben dülöngött.

A csillár villanyai mind égtek. Egy percig fel sem ismerte, hol jár. A folyosón is milyen illumináció volt, meg a leányszobában is. Csökönyösen botorkált tovább a zongoraszobába.

Itt még nagyobb fény fogadta. Két lámpa lángolt, melyet anya égve felejtett, a zongora két szélén, erősen megvilágítva a billentyűzetet, a föltámasztott zongorafödelet és a kottatartón össze-visszahányt hangjegyfüzetet.

Ákos elkacagta magát, oly erősen, hogy kacaja áthallatszott a nyitott lakáson a hálószobáig, hol az asszony aggódva leste, mi történt, homlokát ráncolva kérdezte magától, miért nevet az ura. Az gyorsan visszajött.

- Mi volt itt? - kérdezte azon a durva hangon, melyet megérkeztekor használt és ismét megállt a hálószoba közepén. Micsoda kutyakomédia? Bál volt itt? - és úgy nevetett, hogy köhögött, elfulladt a szava.

- Min nevetsz?

- Bál volt, - ismételte Ákos - bál volt a mi házunkban. Mulattál anya?

- Vártalak - mondta az asszony egyszerűen - és zongoráztam.

- Az ám, - szólt Ákos gúnyosan, vádlón - bál volt, bál.

De alig ejtette ki ezt, torkát görcs szorította össze, lehanyatlott a zsöllyébe és zokogni kezdett. Egész testét rázta a száraz zokogás, mely szájából vonyítva, könny nélkül szakadt ki, kutyaugatáshoz hasonlóan. Odaborult az asztalra.

- Szegényke, - jajgatott - szegényke, csak őt sajnálom.

Maga előtt látta Pacsirtát, úgy, amint az álomban: a palánk mögül nézett rá, eszelősen és kérte, hogy segítsen rajta. Nem bírta el ezt a képet, meg azt, amit érzett. Szinte csaholta keservét.

- Jaj mennyire sajnálom, jajaj.

- Miért sajnálod? - kérdezte az asszony.

Felesége nem akart belemenni a játékba. Szerepe különben is könnyebb volt. Bódultan hevert ugyan a szokatlan, kései lefekvés miatt, de azért rendelkezett ellenőrző értelmével, azonkívül nem látta azt az álomalakot, melyet az ura és nem olvasta Pacsirta levelét sem, mely mély benyomást gyakorolt Ákosra.

- Sohase sajnáld, - szólt az asszony, hogy nyugodt, majdnem hideg szavával hűtse - semmi okod rá. Elutazott. Majd visszajön. Neki is kell szórakozni. Ne légy oly önző.

- Milyen árva, - suttogta Ákos, maga elé meredve - milyen árva.

- Holnap megjön - mondta az asszony közönyt tettetve. Holnap este itt lesz. Akkor nem lesz árva. No, feküdj már le.

- Nem értesz te engem - felelt az öreg indulatosan. - Nem arról beszélek.

- Hát miről?

- Arról, ami itt fáj, itt - és szívét verte. - Arról, ami itt van. Erről itt. Mindenről.

- Aludj már.

- Nem alszom - mondta Ákos hepciásan. Azért sem alszom. Most végre beszélni akarok.

- Hát beszélj.

- Mi őt nem szeretjük.

- Kik?

- Mi.

- Hogy mondhatsz ilyet?

- Igenis - kiabált Ákos és kezével az asztalra vert, mint előbb. Gyűlöljük őt. Utáljuk.

- Megőrültél? - kiabált az asszony, ki még mindig az ágyban feküdt.

Ákos pedig, hogy kihozza sodrából feleségét és megbotránkoztassa őt, egyre emelte hangját, mely megbicsaklott, rikácsolt.

- Azt akarnánk, hogy ne is legyen itt, úgy mint most. És azt se bánnánk, hogyha szegény akár ebben a pillanatban meg...

Nem mondta ki a szörnyű szót. De így még szörnyűbb volt, mintha kimondta volna.

Az asszony kiugrott az ágyból, eléje állt, hogy megakadályozza a botrányt. Halottfehér lett. Felelni akart valamit, de a torkán akadt a szó, mert önkívületes izgalma ellenére gondolkodott azon a szörnyűségen, melyre ura célzott, hogy vajon igaz-e, nem-e. Döbbenten meredt rá.

Ákos azonban nem beszélt.

Felesége most már várta volna szavát. Szinte kívánta, hogy beszéljen, mondja ki, mondjon ki mindent. Érezte, itt a nagy, végső leszámolás órája, melyre sokat gondolt, de azt hitte, hogy még sem történik meg, legkevésbé pedig vele és ilyenkor. Leült, a szemben lévő zsöllyébe, minden ízében remegve, mégis elszántan s valamit, egy csöppet kíváncsian is. Nem is szólt közbe, mikor ura beszélni kezdett.

Ákos így folytatta:

- Hát nem jobb lenne az? Neki is szegénynek. És nekünk is. Tudod, hogy mit szenvedett? Csak én tudom, az én apai szívem tudja. Így-úgy, suttognak mögötte folyton, lenézik, kiröhögik. És mi, anya, mit szenvedtünk mi. Egy év, két év, vártunk, reménykedtünk, múlt az idő. Azt hittük, hogy csak véletlen az egész. Azt mondtuk, hogy majd jobb lesz minden. De mindig rosszabb lesz. Mindig rosszabb és rosszabb lesz.

- Miért?

- Miért - kérdezte Ákos is, majd egész csöndesen mondta - Azért, mert csúnya.

Elhangzott, először. Utána csönd támadt. Kopár hallgatás kongott közöttük.

Az asszony fölugrott. Nem, mégsem így képzelte el ezt. Ő, mikor a leányról beszélgettek urával és kíméletesen, burkoltan kerülgették a kérdést, azt gondolta, hogy egyszer majd csakugyan rátérnek részletesebben és pontról pontra kifejtik, talán napokig is vitatkoznak róla, ő, meg az ura és talán néhány rokon, Béla és Etelka, mintegy bizottsággá alakulva, de nem ily nyíltan, nem ily durva egyszerűséggel. Az, amit Ákos mondott, egyszerre véget vetett minden további ellentmondásnak, eszmecserének, lehetőségnek. De fájt neki. Fölháborította az ura kegyetlensége, az őszintesége. Egy nőt sértett meg az ő ura, az ő leányát sértette meg. És mintha csak ez a sérelem történt volna vele, haragosan, majdnem duzzogva rikoltott föl:

- Nem, nem.

- De igen, igen. Csúnya, nagyon csúnya, - kiáltott Ákos kéjelegve, - csúnya és öreg szegény, ilyen csúnya - és száját-orrát förtelmesen elhúzta - olyan csúnya, mint én.

Föltápászkodott a zsöllyéből, hogy megmutassa magát, igaz mivoltában és az asszony mellé állt.

Így meredtek egymásra Pacsirta agg szülei, egy ingben, mezítláb, majdnem meztelenül, a két kiszáradt test, melynek öleléséből valaha a leány született. Mind a ketten reszkettek az izgalomtól.

- Részeg vagy - szólt az asszony megvetően.

- Nem vagyok részeg.

- Az Isten ellen vétkezel.

- Ha sánta volna - ordított Ákos - ha púpos volna, ha vak volna, akkor sem volna ilyen csúnya - és most már sírt, bő könnyek mosdatták szivarhamutól mocskos arcát, gyötrődő lelkét.

Az asszony azonban kiegyenesedett.

- Kérlek - mondotta egyszerre oly keményen, oly szigorúan, hogy ezt nem lehetett róla föltételezni, szemében oly éles értelemmel, melyet eddig nem látott senki, nem ismert senki abban a környezetben, amelyben mozgott. - Kérlek - és fölemelte hangját - megtiltom, hogy így beszélj a leányomról. Ő az én leányom. Nekem kell megvédeni az én leányomat, a te leányodat, veled szemben. Szégyeld magad.

- Micsoda? - hebegett Ákos és visszahökkent.

- Nem engedem - szólt az asszony és az asztalra csapott. Ezt már még sem engedem. Kutyakomédia, mondtad az előbb. Nahát ez a kutyakomédia.

Ákos magára ocsúdott részegségéből, mely mintha világosodott volna.

- Jó - hagyta rá, beszéljünk okosan. Velem lehet okosan beszélni.

- Veled ma nem lehet okosan beszélni. Hajnalban jössz haza, fölfordítod a lakásom, elszemeteled a pénzt, fejemre akarod gyújtani a házat, össze-vissza beszélsz. Előbb aludd ki magad - és indult az ágy felé.

- Anya - marasztalta Ákos - maradj kicsit - mondta, szinte könyörögve.

Az asszony ott maradt.

- Mit akarsz tulajdonkép? - vallatta urát. Miért sírsz? Miért ordítasz? Nem értelek.

Keményen beszélt. Most szünetet tartott. És gyengébb hangon:

- Jól van, nem megy férjhez. És aztán? Sok lány nem megy férjhez. Harmincöt éves, még mindig jöhet valakije. Sohasem lehet tudni. Akkor, mikor legkevésbé várjuk. Szólítsam meg az embereket az utcán, vagy apróhirdetést tegyek az újságba? Egy Vajkay-lánynak. Ugyan eredj kérlek.

(Folyt. Köv.)