Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám

Földi Mihály: Viaskodás egy arcképpel

Három-négy év óta dédelgetek magamban egy irodalmi tervet. Alig halad előre s nem vagyok benne ma sem biztos, hogy jó-e. regényírás közben csirázott ki bennem az a gondolat, hogy bizonyos témáknál, amelyeknél elsősorban, sőt csaknem kizárólagosan egy ember érdekel, nem veszem igénybe a regényírás kipróbált eszközeit, a téma beállítását, a mesét, a jelentek fejlesztését, a hatások fokozását, az érdeklődés mesterségbeli ébrentartását, a belső szerkezetet s külső kompozíciót, hanem a történelmi életrajzok mintájára lélektani, és hogy úgy mondjam, köznapi életrajzot írok valóságos emberekről vagy képzelt alakokról. A legzajosabb történelem is gyakran unalmas a gondolkodó számára, a legszínesebb mesének is számtalanszor nincs varázsa az elmélyedő emberre, s minden szerkesztés, minden kompozíció, minden beállítás sokszor hazugságnak látszik az író s néha talán az olvasó szemében is. Az életnek nincsenek vagy csak ritkán vannak kikerekített meséi és sok ember jár-kel közöttünk, akik események, káprázatos történetek lehetőségeit hordozzák magukban, anélkül, hogy az élet alkalmat adna nekik igazi hősi szerepre: néma hősök, nagyok nagy történetek nélkül, központok kör nélkül, valóságos testek megrajzolható vetület nélkül. Nem volna-e szép feladat becsvágyó toll számára, a pszichológiai életrajz, a művészi monográfia felszerelésével közeledni ily élő vagy képzelt emberekhez s költött nevekkel megírni életüket, világukat születésüktől halálukig, úszva velük az élet árjában, amelynek nincsenek művészi partjai, kiemelkedőbb hullámai és színpadi drámái...

Arcképek volnának e lélektani életrajzok, melyek közül egyet e perctől kezdve nem is titkos tervem szerint Osvát Ernőről mintáznék. S mert már leírtam a nevét, ellenállhatatlan kényszer arra indít, hogy most mindjárt ide sorakoztassam súlyos kritikai ellenvetéseimet szép, nekem legalább kedves szándékommal szemben. Először is, nem új ez a kísérlet. Már végrehajtották s talán oly jól, hogy számomra felülmúlhatatlan az irodalmi ősnek munkája. Walter Pater imaginárius arcképei rávetik sötét fényüket évek óta vajúdó csemetéimre. Aztán a sok művészi gáncs. Nem vétek-e a művészetnek minden időkön s minden formákon diadalmaskodó örök törvényei ellen, amikor a szorosabb értelemben vett szépirodalomra akarok kényszeríteni olyan műfajt, amely lényegében legjobb esetben az esszéhez tartozik, ha ugyan nem válik teljesen korcs kísérletté azzal, hogy lemond a hatás és érték bevált eszközeiről s egy emberélet történelem szerű, szinte kronologikus és egy lélek pszichológia boncolásával akar pótolni mindent, mit az érdeklődés belletrisztikában keres. Vagy mégis, - hátha új lehetőségek felé tapogatózna?

Valahányszor egy-egy pillanat mámora ilyen új lehetőségek varázsával kecsegtetett, elém állt döbbenetes erejével az arckép, melyet Osvát Ernőről akartam, még csak akartam festeni. Még el sem készült, már is élt, az élő Osvát mellett, fölött az én arcképem Osvát Ernője komoly, mosolygott, nézett és felrázott. Hallgató szájából - mint az élőéből is annyiszor - azt véltem hallani, hogy nincsenek új lehetőségei az írásnak s a múlt homokjába már beleírtak minden mai és holnapi szándékot. Áshatod a technika csodáival, kaparhatod tíz körmöddel a történelem sivatagát, tökéletes alkotásra sehol sem, sohasem fogsz bukkanni. Szándékok, csak szándékok vannak, amelyeket néha, nagy ritkán az emberi erőfeszítés remekműveinek érezhetünk, de az abszolút tökéletesség nagy álma összeroskad az emberi lehetőségek korlátai között. Vigasztalás és megnyugvás sétálni a múlt árnyaival, akik mind örök monumentumai a láng észig fokozódott tökéletességnek, a legnagyobbak számára sem tart fenn más utat az ismeretlen értelmű végzet, mint azt az egy keskenyet, töviseset, glóriásat, lemondót és bölcset, mely e hősi árnyak közé vezet. Elismerés? Hírnév? Siker? nem tudom, ki mondta, hogy a hírnév a legtöbbször olyan tulajdonságaik miatt ragadj századok szárnyára a kiválóságokat, amelyek egyáltalán nem foglalják magukba lényegüket s amelyeket igen gyakran szégyenkezve rejtegettek...In hoc signo...nem, nem győzhetsz...de: érdemes elbukni.

Ha vagy valaki.

*

Ez a soha ki nem fejtett értékbölcselet - a szándékok aggodalmas, néha talán túlzó megbecsülése, az erőfeszítések, a legnemesebb verejtékek tisztelete s a legnagyobb nagyság elmaradhatatlan hiányainak állandó éles látása - áradt mindig felém Osvát Ernő elejtett szavaiból, vagy még inkább: a hallgatásából. Mert hallgatni és mosolyogni, szótlanul nézni gyakran kifejezőbben és veszedelmesebben tud, mint szavakkal beszélni. Ültünk és mentünk már néha egymás mellett s órák hosszat alig pár szó esett közöttünk. Ő hallgatott. S engem elnyomott hangos némasága.

Kissé sokat beszélek magamról, pedig nem szeretem az én-formát. Legkevésbé ezen a helyen, ennél az alkalomnál, amelynél a férfi dicsérete, akinek huszonöt esztendő írói jubileumát ünnepeljük, könnyen öndicséretté színeződik. Ezüst lakodalmakon szoktál felköszönteni fiúk és vők az apát olyan hangon, hogy velük azok dicsérete domborodik ki, akinek életet adott s akiket maga köré választott.

Nem ilyen ezüst lakodalmat ülünk, de az apák és fiúk ösztönszerűen jutottak e sorok írójának eszébe. A legtöbb mai fiatal embernek két apja van, egy testi meg egy szellemi. Ez is egyik jelensége korunk egység vesztő szétesésének. S még jó annak, aki egy emberben tudta megtalálni a szellemi apját, ha ugyan egyáltalán sikerül neki ez a titokzatos felfedező út az apa után...A magányos kutató, aki itt néhány emlékét sorakoztatja fel a gondolatok hűs burkában, tizenhét esztendő volt, amikor Osvát Ernő elé került. Hosszú kézirat volt nála, Ignotus adta át neki, elolvasásra. Száz oldal is volt, nyomtatásban lett harminc. Ha szabad megemlíteni: a "Peterzilka bácsi" című elbeszélése.

Előttem akkor a "Nyugat" volt az irodalom élő ítélőszéke, a modern magyar irodalom legfelsőbb fóruma. Reszketett a térdem, amikor befordultam a Mérleg-utcába, homlokomról dőlt a verejték, torkom száraz volt, mint a kő. Az elbeszélésről nem szólt egy szót sem, csak annyit közölt, hogy ki fogja adni. Jóval később, amikor elküldött az üllő-úti nyomdába korrigálni, mondott ennyit: "Tud korrigálni?...Helyes. Csak kérem, egy szót se változtasson a kéziraton!" Az elbeszélést tehát - a fenti értelemben - tökéletesnek tartotta, képességeimet azonban nem. Fel tudta tételezni, hogy két-három hónappal a megírása után már változtatnék rajta s ez a változtatás már rontana. Azontúl is az volt róla mindig az érzésem, hogy a jó munka születését véletlennek tartja, melyet támogatnak a született képességek s elősegítenek az erőfeszítések, de amelynek előállását nem biztosítja semmi. Mindent meg kell érte tenni, de lehet, hogy az eredmény senkit sem fog kielégíteni.

Súlyos, sokszor leverő ez a gondolkodás, engem néha napokig megfojtott vele. Pedig mindent elkövetett, hogy a sikerektől, elismerésektől független alkotó kedvet állandóan életben tartsa. Engem, a tizenhét-tizennyolc éves éretlent, például, igazi szellemi pártfogásába vett. Önmagát adta oda segítő társamul. Érdeklődött az életem iránt, sötét mellék utcákon órákon át sétált velem, kávéházakban üldögélt fejletlen társaságomban s volt türelme hosszan hallgatni, helyeslően bólogatni, riadtan kritizálni. Nyugodtan ide lehet ezt írni, mert nemcsak velem, sok mással is megtette. Szókratészi nevelő munka ez, hasznosabb minden tanulásnál és töprengésnél. Önmagát találja meg általa az ember. Hasznos a tanítványnak, a hálátlanság útja gyakran a mesternek. Mihelyt megtalálja egyénisége szikla börtönét az önmagára ébredt fiatal író, sokszor elzárkózik a vezető elől s jó, ha ellene nem fordul...Apák sorsa. Amely azonban nem tragikusabb a fiakénál.

Örök, soha meg nem unt játék fűzi össze, állítja szembe az embereket: az öröm és fájdalom játéka. E sorok írójának, nyilván másoknak is, sok örömet szerzett, sok fájdalmat okozott Osvát Ernő. Első munkám közlésén kívül ő utaltatta ki nékem az első előleget és első honoráriumot. Száz koronát - ötven forintot - arany értékben! Akik akkor is éltek és dolgoztak, tudják, mi volt ez, az egészen maiaknak meg sem lehet magyarázni. Szédült örömben járkáltam én, a "csodálatosan" nyugodt egyensúlyozott, gyerek fejjel bölcs elbeszélések írója, száz békebeli koronával a zsebemben. Enyém volt az egész világ! S néhány hónap múlva, amikor első könyvem megjelent, az első ujjongás rohanó félórái után szorongó szívvel botorkáltam Osvát Ernő mellett a körúton. Ezt mondta körülbelül: "Ne kábítsanak el a dicséretek, ne hidd, hogy remekművet alkottál. Igazi műveidet ezentúl fogod megírni..." Nem mondta, hogy talán. De én ezt a gyilkos szót beleéreztem a mondatába akkor, amikor mások kijelentéseire és írásaira hallgatva azt hittem, hogy eredményt értem el.

Azóta de sokszor felrémlett és hányszor lesújtott. A fájdalom védekezésében néha emancipálni akartam magam a hatása alól és tiltakoztam befolyása ellen. Hiú erőlködés. Van talán valami igazság egyik kitűnő írónknak abban a megjegyzésében, hogy Osvát Ernő úgy van az írókkal, mint Isten a világgal, aki tudvalevően megteremtette a világot, aztán özönvizet bocsátott rá. Néha az volt az érzésem, hogy Osvát elfordul kissé azoktól az íróktól, akiket magával ragad a mindig váratlan siker gyakran zavaros áradata. elfordul tőlük fokozódott szeretettel a félhomályban lappangók felé. Sokszor igazat adtam neki, sokszor nem tudtam megérteni. A siker a legtöbb esetben felhígítja az írót, főként a mai élet, amely siker nélkül is számtalanszor gyors és könnyű termelésre kényszerít. Ilyenkor néha megokolatlan szigorúságnak éreztem kezében az igazság pallosát, mely mindig készen áll az ítélkezésre s amely mozdulatlanul is gyakran sújt és felment. Bíráltam ilyenkor kényelmesnek vélt helyzetét, amely bírói szék s amelyet nem ingat meg az élet, az éles zűrzavara, hogy vádlottá is tegye egyszer a kritikust. de...hamar elhallgattam. Nem kellet-e rendkívüli erő e bírói szék elfoglalásához és megőrzéséhez huszonöt esztendőn át?

Vezéri képességek vannak benne, az erkölcsi hatalom pedig nem mindig elég meleg és gyöngéd ahhoz, hogy állandóan rokonszenves legyen. Megvan benne az igazságnak az a hite, amely tud dönteni és a hatalomnak az a hideg ereje, amely tud egy cél érdekében választani, kitartani, embereket megnyerni és elejteni...Fanatikus hívei vannak, feltétlen ellenfelét nem ismerem. Belőle is árad valami makacs tüzű, soha nem csökkenő fanatizmus: az irodalom szeretete. Különös vezér, rejtélyes ember! Láthatatlan vezér, akit lelki szemeivel lát egy sereg író és költők tudatlanul ismer egy egész ország. Rendkívüli hatású. Írók és költők bölcsőjénél állt s alkotások születését irányította, ellenőrizte. Benne él a modern magyar irodalom számos művében és sok ember, amikor megkönnyebbül az élet kínjától egy szép vers olvasásakor, nem is tudja, hogy ezzel az enyhülettel Osvát Ernőn át gazdagodott a magyar élet. Azt merném mondani, hogy hatása nagyobb minden mai írónál: az írók a közönségükre hatottak, az ő hatása az íróknál kezdődik.

*

Kevés mai emberről van több mondanivalóm, mint róla s kevés emberről írva viaskodom többet, mint amikor az ő fejéhez nyúlok. Sokat, nagyon sokat néztem ezt a fejet, sokszor rémlik elém magányos órákon. Néha úgy éreztem, hogy olvasok a vonásaiból, mint nyitott könyvből, néha megfejthetetlen pecsétek meredtek belőlük felém. Voltak percek, hogy közvetlenül a szívem mellett éreztem, s mások, fájók, amikor arra döbbentem, hogy végtelen távolság választ el tőle...Van egy tekintete, amelyet csak benne láttam eddig a felnőttek Magyarországban s amelyet végtelen kincsnek tartok. Éles tisztaságú szemüvege mögött olykor felcsillan a szeme s tiszta érdeklődés. mohó kíváncsiság, feltétlen áhítat árad belőle. észrevesz olyankor egy jó sort, egy őszinte embert, egy új figyelemre méltó tehetséget: csak gyermekekben láttam még ilyen abszolút érdeklődést. Kellett is az életéhez a gyermekek megmentett hite, önfeláldozó áhítata.

Ez a gyermeki hit borotva éles ésszel társul nála. Egyike a legokosabb embereknek, akik e korban magyar földön éltek, komoly vitában félelmetes ellenfél. Tud nyugodtan várni, meg tudja figyelni a másik érveit, gondolkodás módját, kíméletlenül meg tudja vizsgálni eszméi szövetét s a kellő pillanatban széttépi. De ritkán vitázik, rábízza az időre, hogy megérlelje gyümölcsét s megadja igazát. Mindig van egy igaza, a tudatosak és mégis a hívők közé tartozik. Bámulatos az emlékező tehetsége, weiningeri értelemben zseniális. Ez a hit, ez a tudatosság, ez az önuralmat biztosító erő avatta a modern magyar irodalom láthatatlan vezérévé.

És az, hogy fölül áll embereken és irányokon. Őt is, a nyugatot is utolérte a nagyság végzete: országos hírűvé vált olyan tulajdonságai révén, amelyek nincsenek is meg benne. Azt mondják rá, hogy "nyugatos". Semmi sem áll tőle távolabb, mint egy iránynak a szolgálata. Minden irányé és minden tehetségé. A klasszicizmustól az expresszionizmusig híve és barátja minden iránynak és írónak. Ezért is tudott e széthúzó időkben központtá válni.

És mert tudott lemondani. Le tudott mondani a személyes szereplés becsvágyáról, oda adta magát mások munkájának és érvényesülésének. Kísértetiesek lehettek azok az esztendők, amelyekben ez a folyamat kikristályosodott benne. Ismerhette a betűk mérgét, ezt a pótolhatatlan narkotikumot, sikere is volt az írással. A vizionárius Ibsen-tanulmány...motívumok...gondolat szilánkok...regénytöredékek...Néha jegyezni láttam, néha arra célzott, hogy dolgozik. Látszólag megvan benne az alkotás minden feltétele, ihlett hangulat, érdeklődés, tudás, a kifejezés pontossága...s aztán eljött az idő, amelyben percekig tartott, amíg fantasztikus tollal papirosra rajzolta a nevét. azt érezte, hogy írásai nem érnék el a legmagasabb nívót s megfojtotta magában a kételkedő írót, hogy egészen szerkesztő lehessen?

Mindnyájunkat köré vonz ez az irodalmi öngyilkosság.

*

Kritikai képességeinek láttára tanultam meg többre becsülni félértékű alkotásoknál az egész kritikát. Síkra száll olykor új emberekért, akikért én nem tudnák lelkesedni, ő megbecsüli friss műveikben a szándékot. Kipróbált értékekre, amelyeket én feltétlen csodálattal tömjéneztem körül, ő gyakran rávilágította a kritika reflektor lámpását. S ma már néha azt gondolom, nem hasznosabb munkát végezne-e az, aki a megírt irodalom s az olvasók közé állva felfedné a hasztalan alkotott szépségeket, terjesztené a meg nem hallgatott igazságokat, mint aki új köntösbe igyekszik bújtatni régi értékeket? Megírtak talán már mindent, ami szép és igaz, csak nyomuk nincs az életben. nem kellene inkább régi vallások új papjává szegődni, mint új vallásokat alapítani? Ezt a papot is elnémította magában Osvát Ernő, hogy szolgája legyen a nagy és kis vallás-alapítóknak.

Úri gesztusokkal tölti be maga választotta hivatását. Soha nem bántak úgy nálunk fiatal írókkal, olyan megbecsüléssel és komoly szeretettel, mint ahogy ő fogadja a jelentkezőket. És kitartással, türelemmel és önfeláldozással. csak írók lehetnek érte hálásak, ők tudják, mit jelent az, éjszakákon át kéziratot olvasni. Olvasni, olvasni, olvasni...amíg egy fejezetet, egy embert talál.

Úri gesztusokkal és - szegényen. A Nyugat hozta divatba az irodalmat, a Nyugat adott élet lehetőséget mindenféle irányú írónak s a Nyugat óta törekszenek arra, hogy valamiképpen honorálják az írókat, mindet, ne csak a két-három népszerűt. Osvát Ernőnek kevés, nagyon kevés honoráriumot fizetett az élet és irodalom. Ő ráfizetett. A vagyonával is, meg azzal is, amit nem kapott. Rajta át békéltem meg a magyar írók sorsával. nem tudom, ő mondta-e, vagy én találtam-e ki vigasztalásomra: magyar írónak lenni luxus, passzió, olyan gyógyíthatatlan szenvedély, mint a kártya, a lóverseny, az ital vagy a nő. Az ember elkölti rá, amije van, s aztán avval intézi el szegénységét, hogy - elveri a pénzét a szenvedélyére.

A magyar irodalom művelése szegénységi fogadalommal jár. Ezt a keresztet viselni az ő példája tanít.

Éjszakai vagy kora reggeli órákon, amikor szemben állok a betűk rémével, gyakran gondolok rá. Az írás lázában lehull rólam a ruha, viaskodva állok a mondanivaló s a forma boszorkány-konyhájában. Körülöttem könyvek, ablakom alatt az élet zajongása. Érdemes? Miért? Lehetséges? Meddig?

Előre jutunk-e?

Minden kétségen, minden lázon, minden konfliktuson és félreértésen, a testi élet minden zavaros füstjén át felém világit az arca. Két okos szeme, hallgató szája, erős álla. az irodalom arca: mindent - talán semmiért.

Mindent megtenni, s talán semmit sem kapni.

Az élet úgyis elmúlik.