Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám

Halász Gyula: Osvát Ernő és a "letűnt nemzedék"

Amit Brandes mond a zseniről, a tehetségről is elmondható. A tehetséget is nehéz eltitkolni: föl-föl villámlik egy-egy ötlet, szó vagy fordulat alakjában, amely úgy és azon a helyen senki másnak nem tolult volna a tollára.

Osvát Ernő, a felfedező, nemcsak az ismeretlenből felbukkanó új tehetségeket rajzolja bele a magyar irodalom térképébe - számon tartja azokat a magányos szigeteket is, amelyeket ugyan valaha talán messziről megpillantottak az irodalom történet nautikusai, de amelyek távol esnek a mindennapos forgalom vonalától és lassan-lassan feledésbe merülnek.

Osvát Ernő, a felfedező, nem éri be vele, hogy hírt hozzon a mélységből vagy a messzeségből fölmerülő vulkáni szigetekről és elfeledett termékeny földekről. Ő tudja jól, hogy a legkáprázatosabb pompájú szigetek fölött is összecsaphatnak megint a tenger hullámai...nem fárad bele, hogy elzarándokoljon ismét és ismét a legparányibb kincses szigetre egyetlen szál virágért, amelynek magvát úgy lehet ő hintette el az új talajba - az egyetlenbe, amely ilyen virágot fakaszthat szemünk és szívünk gyönyörűségére.

Osvát Ernő jubileumán emlékezetem visszaszáll egy másik írói jubileumhoz, amelyet ugyancsak a Nyugat (és csak a Nyugat) tartott számon, s amely ő nélküle (akinek neve pedig akkor nem is volt rajta a lapon, mint szerkesztőé) bizonyosan észrevétlen marad. De nem is erről a csöndes évfordulóról szeretnék szólni - hiszen az évforduló, ha félszázados is, csupán egy pont az élet szakadatlan vonalában s a pontnak nincs kiterjedése - hanem arról a fordulatról, amikor Halász Imre "...ősz fejjel új összeköttetésbe lépett a magyar írással," s amelytől fogva ő, a letűnt nemzedék fia "...természetes helyén ült" a fiatalok között, "akik között a legidősebb is fia lehetne."

Hadd mondjam el ma ő helyette, aki ha élne, bizonyosan hálásan tenne róla vallomást a mai ünnepnapon, hogy ez a fordulat, amely (Ignotus szavával szólva): "a vén hársfát váratlanul újra kivirágoztatta" - Osvát Ernőnek köszönhető. Ő és Ignotus voltak azok, akik a "dolga végzett munkást," aki már akkor elérkezett a "magyar ügy névtelen szolgálatában megtett vándorút hetven évvel jelzett határkövéhez" - kicsalogatták nyugalmas visszavonultságából és szuggesztív erejükkel, barátságukkal és szeretetükkel rábírták, hogy "végigjárja még egyszer a megtett hosszú utat," fel a hegyoromra, és megpihenjen a múlt borongó emlékein. Ők voltak azok, akik megszerették a hetvenéves Halász Imrének azt a gyönyörűséget, hogy "az ösvényen, mely a végállomás felé vezet, visszapillantson még egyszer a hanyatló nyári nap verőfényében ragyogó tájra."(Ő maga mondja így könyvében.)

1910. májusában adta kezembe apám első Nyugat-cikkének huszonnégy nagy ívlapra írt kéziratát, vigyem el a mérleg-utcai szerkesztőségbe. Útközben, a villamoson, olvastam el, és - büszke voltam rá, milyen fiatal, milyen erőteljes az én jó apám. "Fiatalságára" ő maga is büszke volt - jól esett neki, mikor hallotta, hogy a fiatalok kortársukat sejtették benne. "Látjátok, mégis csak vittem valamire ötven év alatt" - beszélte mosolyogva. - "1865-ben, mikor első cikkem megjelent a Pesti Naplóban, ősz szakállú professzornék képzeltek."

Az első nyugat-cikket ("Széchenyi nyomdokain") más cikkek követték, könnyen és kedvvel írt írások, a cikkekből kötet kerekedett, amelyet szerzője ezzel a Végszóval bocsátott ki kezéből 1911-ben:"...vészterhes fellegek torlódását sejtem a jövő láthatára alatt."

Három évre rá kitört a vihar. A végzet úgy akarta, hogy a Letűnt nemzedék életírója, aki megérte aggódó jóslata bekövetkezését, ne érje meg azt a végső napot, amikor az őrjöngő fergeteg, - akárcsak a rettentő délsarki hóviharok - utolsó menedékünket, magát a sátrat elragadja fejünk fölül. Ha ma visszagondolok a Nyugat legöregebb munkatársának utolsó magányos, szomorú éveire, mély megindulással érzem át, milyen jótékony erő tartalékra lelt, mennyi bátorítást és vigasztalást meríthetett a munka öröméből, annak a munkának az öröméből, amelyre Osvát Ernő és a maga újraéledt, visszafojthatatlan íráskedve serkentette. hajlott éveiben, a legsúlyosabb válság idején, ifjúi optimizmussal költözött lelkébe: az erő optimizmusa.

Hogy mit jelenthetett számára öregségében ez az alkotó munka, mi tudtuk legjobban: gyermekei és barátai, akik emlékeztünk élete delén kisdiák-fiához írt versére, amikor az "lapszerkesztésbe fogott gyermek ésszel." Az író sorsának tragikuma csendül ki belőle, aki kénytelen - "lemondani az alkotásnak égi gyönyöréről s kiábrándulva veszni nyomtalanul."

"...Fidiász szobrát, ha összezúzzák,
Mi lesz belőle? - hitvány törmelék"

Az évtizedeken át szétszórt vezércikkek ezrei ez a törmelék.

A szobornak egy kis ép töredékét - két kötetet és egy kiadatlan harmadikat - Osvát Ernő mentette meg.