Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám


BECK Ö. FÜLÖP
PLAKETTJE

Tisztelt Közönség!

Író a szerkesztőjéről másképp nem beszélhet, csak szubjektív, magán keresztül, tehát lírai módon.

Önök itt most azzal a nagy szeretettel, amellyel a Nyugathoz ragaszkodnak, azzal a bizalommal, amellyel az önök előtt minden esetre ismeretlen szerkesztő e jubileumán megjelentek, voltaképp egy intim családi jelenetet provokáltak. Mert ez a mai délután valami más, mint amire ez a hajlék épült: nem szellemi produkciók kirakata, hanem szívbeli érzések különös, különös publikálása.

Engedjék meg, hogy saját életem tükrén át megmutassam önöknek azt az embert, aki most 25 éve kezdte - nem azt, hogy kilépjen az önök színe elé, s minden tapsokon keresztül eljusson a jubileumi tapsviharhoz, - hanem azt, hogy elbújjon az emberek szeme elől, lemondjon az írás, a szó, a cselekvő egyéni közlésmód minden eszközéről s huszonöt év nehéz munkájában mások által cselekedjen, száz és száz ifjú lélek felszabadításával, egy egész korszak megteremtésével s erre a jubileumra csupán egy kopott gérokk tisztességét, és egy óriási pápaszem lencse párjának kísértetes tekintélyét hozza el.

*

Most 30 éve, 1893-ban határoztam el, mint kisdiák, hogy író leszek. Azonban hét év múlva, 1900-ban, mikor Budapestre kerültem az egyetemre, még semmi, semmi kilátás nem volt rá, hogy ez meg is történhessék.

Önök nem tudják, mi az, íróvá, művésszé lenni.

Önök nem tudják, hogy művésszé lenni, az nem pályaválasztás. hanem tébolyda-keresés. Az őrültség törvényesítése, szabadlábon, közveszélyre, családnak, barátnak, feleségnek bánatára.

Kezdő írónak lenni, ma sem tréfa, ma, amikor végző írónak lenni is keserves. De abban az időben sem volt. Mert akkor sem volt papír a fiatal író számára, akkor sem volt honorárium s ami mindennél fontosabb: nem volt semmi, de semmi célkitűzés a magyar irodalom köztudatában, nem volt benne az, hogy szabad valamit keresni...Célkitűzés volt: Arany János, valami olyannak lenni, mint ő volt, hát istenem, olyan nagy nem lehet többé senki, de az ő nyomdokain...Minden gondolat, amit nem Beöthy Zsolt körvonalazott nép nemzeti határaiban, minden rím és szókötés, ami még nincs benne Négyessy Poétikájában, belső konvulzió s külső katarakta és erőszakos forrongás volt a fiatal író számára.

Ma, amikor első parancsa egy kezdő művészi léleknek: megkeresni a maga hangját, a maga színeit, a maga egyéniségét és menekülni a már ismert egyéniségek szuggesztiójától, - ma szinte nem is érteni ennek a rettenetes korszaknak agyszorító zordonságát, amely egy zárda örömtelenségével uniformizált minden vágyat s akaratot, néhány kikövült s bálvánnyá nőtt előkép mintájára...

És az évek csak telke, csak teltek, egyre teltek az én életem szegény évei, - s minden további sikertelen év hatványozott kínokat hozott.

*

Eltelt 1904, 1905, 1906...27-28 éves lettem s közben körülöttem egy új generáció sarjadt, amelyről különös emberi begubózásomban semmit sem tudtam. Sehova sem jártam, egy boldog kis madárfészekben éltem az élet berkének rejtekén, amely életet s életerőimet virulens tettvágyban táplálta: tehetetlenül, de lelki sóvárgásokkal éreztem magam hozzákapcsolva valami ismeretlen, új lehetőségek világához s csak a gyújtószikra hiányzott, hogy kirobbanjon belőlem a felraktározódó energia.

És ahogy én: úgy ültek akkor vihar előtt a fulladt szélcsöndben a jövő madarai. Ady Endre ugyanúgy vergődött s szenvedett és verdeste magát az Élet rácsain. Babits távoli hegyek tenyerében, könyvek zugában vívódott. Ady viaskodott, Babits búsodott: én hajótörött voltam...

Hajótörött a tengeren tizenöt évig úszik egyetlen szál deszkán, a saját mániáján, s egyetlen harmatcsepp nem akar esni abból a kegyetlen nagy égből...

*

1908.

Azt mondja húsvét után egy szenvedő társam az az Újság redakciójában, az egyetlen újságíró, ez is lelke velejében igaz író, akivel szív-húr-rezgésekkel kötődtem egybe, adjak egy elbeszélést, Osvát Ernő érdeklődik irántam, mert olvasott valami közömbös dolgot tőlem.

Ahogy ezt mondta: ez volt az első sikerem az életben.

A hangsúlyban volt valami. Mintha a legnagyobbat mondta volna, amiről szó lehet. Amiről ma egyáltalán beszélni lehet. Amit remélni, várni, elérni csak lehet. Valami olyan súlyos és sorsdöntő pillanat volt, valahogy úgy megnőtt előttem a lehetőség...akkor indult meg a Nyugat, ott már éltek, napvilágon voltak, új neveknek egész áradata egyszerre, Ady Endre már nagy láng s mellette Révész Béla, Kaffka Margit és Gellért Oszkár, Bíró Lajos, Csáth Géza, szép Ernő és Kosztolányi Dezső, Jób Dániel és Kemény Simon, Nagy Lajos és Színi Gyula, soha nem hallott új nevek, készen s oly vígan ficánkoltak kora sihederek, elébem csaptak... Nem az én mezőmön, de mezőn, nem az én utamon, de életúton...

1908.

Harmincadik éves vén ember és hónapokig nem bírok írást cselekedni, amit odaadjak a drága Elek Artúrnak, hogy vigye az ismeretlen Osvát Ernőnek...A Nyugat szürke fedelei egyre-másra jönnek, kirakatokba, szerkesztőségbe, nézem, forgatom, szikratávíró ujjakat emelek az ég felé s nem jönnek az ideák, amelyeket elfogjak, amivel közéjük csaphassak.

Elmúlik a nyár, messze jártam, nagyon messze, már második fiamat tettem koporsóba. Egy elroncsolt, egészen borultra s kétségbeesettre fordult írói élet utolsó vonaglása volt, hogy egy enyhe kis paraszti tréfát novellává írtam s átadtam Elek Artúrnak egy késő szeptemberi napon, hogy vigye hát el amaz Osvát Ernőhöz.

De mindjárt el is menekültem. Tudtam, hogy napokig nem fogok bejönni a szerkesztőségbe, hogy a választ meg ne kaphassam.

De nem. Másnap reggelre kész volt egy új írás: ha sorsdöntő volt az átadott kézirat, ez viszont sorsmentő volt. Az új írás kellett hogy igazoljon az előbbiért...

Elek Artúr rögtön vitt másnap a szent New Yorkba, ahol várt a főpap...

Ott találkoztam először Osvát Ernővel. Sötét sarokban ült egy kávéházi márvány asztal mellett, asztalán nagy rongyos papír boríték, írásokkal tele, a körülötte lévő székeken hetven újság, angol, francia, német (egész Európa minden ifjú tehetségét számon tartotta) e célból inspekciót tartott éjjel-nappal, rossz fogaival harapva a szivart s odaadó szemekkel falva a betűt.

Hallatlan udvarias volt, nem egy társaságbeli úriember udvariassága, egy apa gyöngédsége, aki fogadja a megjött fiút...

Nagy pápaszeme volt s már deresedett, kévékben kefélte fel a hajak ezüstjét, mintha ezüst termett volna magas homlokán. Nézett s mosolygott. Soká nézett s nem szólt, csak megfigyelt a pápaszemén át s valami rögtön buggyant bizalom, valami együtt fakadt közös titok, valami egymásra találtak ősismeretsége volt azonnal jelen.

Még meg sem szólalt. Már megelőztem. Zsebembe nyúltam s odaadtam az új írást.

El voltam szánva, hogy ha a régit "levágja", ezt nem kapja meg, de a lénye rögtön lefegyverzett s már a másikat, a többet, jobbat adtam neki magamból.

Fölvillant, felragyogott a szeme, szinte kigyúlt s karvaly horgas ujjakkal, egy morfinista szenvedélyével vette át az új dózist s már olvasta, leakasztotta füléről a szemüveget, hogy jobban lásson s közben olvasta.

Az írás valami nagyon mulatságos történet volt, odalestem, kíváncsian, elmosolyodik-e, élvezi-e?...

Az arca feszült volt, görcsösen feszült, minden idegszál, minden izom megfeszült rajta, - a szeme kidagadt, a szemüveg lencséjén túl fantasztikusan kidagadt, vámpír szemek, kis arany karika, nagy fehér gömbök, mohó falánk, meredt szemek...izzadt az arca s vibrált olykor, a túl feszült idegszálak remegtek meg néha arcizmain...

Mint egy nagy kielégülés után, lankadatlan lélegzett föl, hogy befejezte. Rám nézett, komolyan, élesen...

S én, akinek az írását ez napig mindenütt visszaadták, ugyanolyan komoly, harcos, vad lázzal néztem vissza rá.

Akkor levette a szemüvegét s letette az asztalra.

Benyúlt a zsebébe s azt mondta kurtán:

- Kedves barátom, engedje meg, hogy az előbbi írását kicseréljem ezzel.

Elém tette a régit s zsebre vágta az újat.

A régi elbeszélés egy volt a sok közül, ami eltűnt sok írásom bozótjában, az új, az a Hét krajcár volt.

-

Így történt.

*

Milyen jó nekem. Osvát Ernő már jubilál, én azonban még fiatal író vagyok, én csak 1933-ban jubilálhatók: még van előttem valami jövő.

*

S addig a magyar irodalom körül is történhet valami.

*

Ámbár hiszen, mintha azóta történt is volna valami, mióta Osvát Ernő a Hét krajcárt elolvasta.

Mert ha visszagondolok a nyugat előtti magyar irodalmi életre s a Nyugat másfél évtizedére: milyen változás.

1900-ban, mikor Budapestre jöttem, az itteni irodalmi életet a Prém József neve karakterizálta, mellette költők voltak Lampérth Géza s Jakab Ödön...Irodalmi nívó az Új Idők, szerkesztette Herczeg Ferenc...Jókai, Mikszáth s Gárdonyi, mint az utolsó bölények a kiirtásra ítélt rengetegben, valami egészen magányos jelenségek voltak. Szürkék és tehetségtelenek iskolakönyv poézise a színen, önképzőköri vers élmények, március 15-i ódák, soha egyetlen új hang, Petőfi-társaság ülést tart minden hónap első vasárnapján, Kisfaludy-Társaság minden hónap második szerdáján, ingyen, de üres teremben...S kint, az élet rétjén lebunkózottak véres tetemei, Reviczky hullája, Vajda János erdei ágakra kifeszített bőre, Tolnai Lajos börtönből alig menthetett rosszhírű cégére... s pláne a bélyegesek, az újságok által felfalt talentumok külön szektája, Ignotus izzása, a Bródy Sándor új utakon csapázó, hallatlan erőfeszítése, valami új Szépért, jóért s igazért, aminek jönnie kellett, a nagyszerűen elvetélt s befulladt Kóbor Tamás, a pusztában elpendülő rímek Makai Emilje, a nekünk idegen mámorban felvillanó kedves Heltai Jenő...felszikrázó fényfoltok egy rothadó világ színén, amely még nem érett meg arra, hogy megteremje s kidajkálja az újat.

A nyugat: korszak.

Teremtő korszak. Szép tíz év.

Ezer forrás nyílt meg, ezer madár szólalt meg, ezernyi ezer érzés, a magyar múlt s a magyar jelen, a magyar puszta s a magyar város, a magyar falú s a magyar, az egyetlen Budapest millió érzésvibrálása.

Ez volt és ez van és ez talaj a jövőnek s vágjátok ki a Nyugat tizenöt esztendejét a magyar irodalomból s mehettek vissza megfulladni a Szaharában.

*

És hogy ez megtörtént, Uraim és hölgyeim, mélyen tisztelt Közönség, egy légió újonnan megjelent tehetségen kívül, amely még a kövekből is szószéket vert volna magának s az önök állandó s lankadatlan figyelmén kívül, mely megelevenítette volna a száraz fát is...mindezen kívül egy kopott redingójú papnak, régi rabbik unokájának, egy szigorú, egy becsületes pápaszemnek igen nagy mértékben munkája és érdeme. Egy rendkívüli lénynek, aki mint a természet erői titokban munkál s zajtalan, - akit ezennel átadok az irodalom történetnek és az önök szeretetének s kérem önöket, hogy mint olvasók és élvezők köszöntsék ugyanúgy, mint mi írók a harcos barátok...Köszöntsük ma egyszer azt, aki tizenöt év alatt egyetlen sort sem írt a Nyugatba, hogy egyetlen sornyi helyet se vegyen el a fiatalok elől, - köszöntsük tisztelt Közönség ma egyszer végre Osvát Ernőt.