Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 6. szám

Szekeres János: A születések csökkenésének oka [+]

A születési számnak az az állandó csökkenő tendenciája, mely Franciaországban már a múlt század elején megindult, a század második felében egész Európában általánossá lett s a háború előtt - Bulgáriát kivéve - nem volt ország, ahol a visszaesés bizonyos mértékig ne lett volna érezhető. A születési arányszámnak ez az államok szempontjából aggályosnak látszó visszafejlődése újra a népesedéi kérdésre irányította a kutatók figyelmét s az elmúlt két évtizedben a kérdésnek, legalább is mennyiségileg, igen gazdag irodalma keletkezett. Ez az irodalom két kérdés, megoldását tűzte maga elé. Egyik feladata volna megállapítani azokat az okokat, amelyek a születési számcsökkenő tendenciáját meghatározzák, a másik kijelölni az eszközöket és módokat, amelyekkel a folyamatnak gátat lehetne emelni. Az egész probléma megfejtése tulajdonképpen az első kérdésen fordul meg, mert az okok megismerése meghatározza az utat is, amely a gyakorlati megoldáshoz vezet.

A két évtized munkája azonban nem hozta meg a megkívánt eredményt. A felállított elméletek megalkotói közül senkinek nem sikerült biztos kézzel megfogni a probléma lényegét s bár közülük egyesek kétségtelenül igen sok értékes megfigyeléssel gazdagították tudományukat, egységesen átfogó törvényt megállapítani, amely a társadalom minden rétegénél a születési szám alakulásának kielégítő magyarázatát adhatta volna, nem sikerült. A népesedés politika irodalmának ez az eredménytelensége többekben azt a meggyőződést érlelte meg, hogy egységes népesedési törvényt megállapítani nem is lehet. Ennek a véleménynek ad kifejezést Mayr [*] már 1897-ben megjelent munkájában: "Minél mélyebbre hatol a kutatás, annál világosabbá válik, hogy nincs egységes úgynevezett "népesedés törvény", hanem csak sokszorosan bonyolódott, történeti és relatív társadalmi mozzanatok kölcsönhatásában." Hasonló álláspontot foglal el Prinzing [*] , Steinmann-Bucher [*] , a magyarok közül Kovács Gábor [*] is, és ez a gondolat vonul végig Wolfnak [*] , a születési szám csökkenését tárgyaló összefoglaló munkáján.

Mielőtt a csökkenő termékenység okainak kutatását megkísérnénk, szükségesnek látjuk az ismertetett vélemények hatása alatt, feladatunk körét pontosan meghatározni. Ha ugyanis feladatunkká azt tűznénk ki, hogy minden steril és kevés gyermekű családnak olyan útvesztőjébe kerülnénk, ahol egységes irányelveket megállapítani nem lehetne. Feladatunk tárgyát azonban nem ez képezi, célunk kizárólag csak az, hogy a születési arányszám csökkenő irányzatának, mely a kultúrában haladó országoknál egyre érezhetőbbé válik, magyarázatát adjuk. A születési szám csökkenésének ez a társadalmi fejlődés előrehaladásával minden népnél egységesen megnyilvánuló tendenciája kétségtelenül éppen úgy, mint a természetben, mindenre kiterjedő és minden időben érvényes állandó törvényszerűségek uralkodnak. Nem fogadhatjuk el tehát Malthus törvényének olyan megszorítását, mely annak érvényét a primitív társadalmakra korlátozza. Ez a felfogás legkifejezettebben Wolfnál nyilvánul meg, aki a Malthus népesedési törvényére vonatkozó álláspontját idézett munkájának befejező részében következőleg foglalja össze. "A népesedési törvény ezek szerint tehát a jelenkorra vonatkozólag is kettős. Malthus törvénye érvényes a fejlődés magas fokán álló népekre. Az egész emberiségre vonatkozólag tehát kettős népesedési törvényt kell felállítanunk s megjegyezzük, hogy az egyik törvény érvényességi területéről a másikra a népek fejlődési folyamán, e fejlődés mértékével arányos - keskenyebb vagy szélesebb - híd vezet."

Kétségtelenül igaza van abban Wolfnak, hogy Malthus törvénye a születési arányszámnak fokozatos visszaesését s a fejlettebb társadalmakban a népesedésnek a termelés fejlődésétől mindinkább elmaradó alakulását nem tudja kielégítően megmagyarázni. Ezzel a megállapítással azonban logikailag semmiképpen sem függ össze az a következtetés, hogy az egész társadalomra érvényes törvényt ne lehetne felállítani s a különböző fejlettségi fokon levő társadalmakra külön-külön térvényt kelljen alkalmazni. Meggyőződésünk szerint úgy a primitív, mint a fejlettebb társadalmakban a születési arányszám alakulása egységes okokra vezethető vissza. Ha a különböző fejlettségi fokon lévő társadalmakat egymással összehasonlítjuk, hogy egy társadalmon belül a népességet a társadalmi rétegeződés alapján vizsgáljuk, azt látjuk, hogy születési szám alakulását a népesség gazdasági helyzetének s a kultúra és a társadalmi haladás folytán állandóan fokozódó igényeknek az egymáshoz való viszonya pontosan meghatározza.

A születési szám tehát ezek szerint mindenkor két tényezőnek, a gazdasági viszonyoknak s a társadalom nagy tömegeinek mindenkori szükséglete alapján fellépő kollektív igényeknek az eredője. Malthus a két tényező közül csak az elsőt veszi figyelembe, aminek az a magyarázata, hogy a primitív társadalmakban, amelyek népesedésének tanulmányozása alapján elméletét megalkotta, az igények kizárólag csak az elsőnek tanulmányozása alapján elméletét megalkotta, az igények kizárólag csak az elsőrendű szükségletekre irányulnak. A primitív népeknél s a fejlettebb társadalmakban is a népesség legalsó rétegénél a szükségletek köre nem terjed túl a létfenntartás eszközeinek megszerzésén. A társadalmi életnek ezen a kezdetleges fokán tehát az igények és az elsőrendű szükségletek egybeesnek s így a termelés alakulása teljesen meghatározza a népesség fejlődését. A kultúra haladásával azonban azoknak a szükségleteknek köre, melyeket a tömegek maguk részére biztosítani akarnak, egyre tágul s ha ezeket az igényeket a termelés fokozása kielégíteni nem tudja, a családok a gyermekszám korlátozásával igyekeznek standardjukat javítani s így a népesség alakulásának iránya eltér a létfenntartás eszközeinek fejlődésétől.

Ezt az eltérést, mely az igények növekedésének és differenciálódásának a születési szám korlátozására gyakorolt hatása következtében a tényleges népesség és a gazdasági viszonyok által megengedett népesség között mutatkozna, a halálozási arányszám javulása - amely mint látni fogjuk, tisztán gazdasági okoknak, illetőleg végeredményében gazdasági okokra visszavezethető tényezőknek az eredője s így a gazdasági élet fejlődésének megfelelően alakul - bizonyos mértékig ellensúlyozza.

Mielőtt e kérdés részletes tárgyalásába bocsátkoznánk, röviden ismertetni kívánjuk az elmondottak figyelembe vételével a foglalkozási statisztika alapján a születési arányszám alakulását s foglalkozunk azokkal a fontosabb elméletekkel, amelyek a házasságok termékenységének csökkenését magyarázzák.

A születési arányszám alakulásának tényezőit legpontosabban úgy ismerhetnénk meg, ha módunkban volna a népesség termékenységét a társadalmi rétegeződés alapján vizsgálni. A foglalkozási statisztika ugyanis nem adja teljesen megbízható képét a társadalmi rétegeződésnek, mivel annak megnevezései, különösen az iparban és kereskedelemben, gazdaságilag különböző súlyú egyéneket foglalnak össze. Az önálló és segéd személyzet megkülönböztetés nem jelent osztálytagozódást. A bankár, gyáros, nagykereskedő gazdasági helyzete nem hasonlítható össze a falusi szatócséval, az önálló, de egyedül vagy egy inas gyerekkel dolgozó kis mesteremberével, akiknél a nagy gyárak művezetőinek és szakmunkásainak életviszonyai sokkal kedvezőbbek, bár ezek a foglalkozási statisztika szerint a segédszemélyzethez tartozna. Kétségtelen, hogy ezek a szélsősége esetek nem teszik gazdasági tagozottság szempontjából sem illuzóriussá az önálló és segéd személyzet megkülönböztetést, teljesen megbízható alapon azonban akkor járnánk, ha vagyoni és jövedelmi statisztika alapján módunkban volna a társadalmi rétegződés pontos képét megrajzolni. Mivel azonban ilyen statisztikai anyag nem áll rendelkezésünkre, kénytelen leszünk a következőkben a foglalkozási statisztika nem egészen szabatos meghatározásaival operálni. [*]

Az őstermelés gazdaságilag legerősebb csoportjánál, a nagy- és középbirtokosoknál a születési arányszám a háború előtt az őstermelés többi csoportjához viszonyítva, nagyon alacsony volt. E csoport tagjainak magasabb képzettsége, szélesebb körű általános műveltsége nagyobb előrelátást biztosít, a meglevő élet standardhoz való ragaszkodás, a család gazdasági és ezúton politikai befolyásának megtartására irányuló törekvés a családokat arra tanítja, hogy a gyermekek számát korlátozzák s ezzel a birtok feldarabolását elkerüljék. A birtokos osztályt helyzetének nagyobb stabilitása következtében a háborús gazdasági leromlás kevésbé érintette, úgy, hogy a háború egész tartalma alatt a születéseknél alig találunk visszaesést. A háborút követő forradalom azonban, amely a birtok megtartását kétségessé tette, a születések számának alakulásánál erős reakciót váltott ki s 1919-ben a születések aránya közel felére esett. A későbbi évekre vonatkozólag adatok még nem állnak rendelkezésünkre. Mivel azonban tudjuk, hogy a birtokos osztály gazdasági stabilitását teljesen visszaszerezte s az igényeknek a gyermekszám korlátozására gyakorolt hatása csak lassan, a kultúra fejlődésével párhuzamosan halad, arra következtethetünk, hogy az arányszám e csoportnál 1920-tól kezdve újra emelkedést mutat s rövid idő alatt meg fogja közelíteni a háború előtti évek arányát.

A birtokos osztály gazdaságilag gyengébb rétegénél a kisbirtokosoknál és a kisbirtokos napszámosoknál a birtok szétaprózódásától való félelem szintén érezteti hatását. A gyermekszám korlátozása, a népesség alacsonyabb kultúrája s ennek megfelelően mérsékeltebb igényei következtében, a kisbirtokos osztálynál ma még csak szórványosan jelentkezik, kétségtelen azonban, hogy a műveltség szélesebb körű elterjedésével a racionális születési típus fokozatosan itt is mindinkább tért fog hódítani. A születési szám csökkenésének mértékét némileg mérsékeli az a körülmény, hogy az őstermelésnél a gyermek aránylag korán munkaerőt képvisel. Ez a meggondolás azonban az előrelátás növekedésével mindinkább veszít jelentőségéből a korlátozás, különösen azokon a vidékeken, ahol az erős kezekben levő nagybirtok a kisgazdaságok terjeszkedésének útját állja, elkerülhetetlenül be fog következni.

A háború súlyát a kisgazdaságok erősebben érezték, mint a nagybirtokok, ennek megfelelően a születések viszonyszáma kedvezőtlenebbül alakult, mint a háború előtt. Az 1919. évi visszaesést megtaláljuk itt is, mivel azonban az említett okok a kisbirtokos osztálynál kevésbé hatottak, a csökkenés mértéke sem öltött olyan arányokat.

Az őstermeléshez tartozó foglalkozási ágak közül a nagybirtokosok után legkisebb a születések száma a gazdasági tisztviselőknél, akiknek magasabb képesítésével járó nagyobb életigényeit a gazdasági viszonyok nem tudják megfelelően kielégíteni.

A gazdasági alkalmazottak másik csoportjánál, a cselédeknél, akiknek műveltsége csaknem az összes foglalkozási ágak között a legalacsonyabb és ennek megfelelően igényeik az élet fenntartásához megkívánt elsőrendű szükségletek körét nem sokkal haladják túl, a születési arányszám az országos átlag fölé emelkedik. A szaporodás azonban a gazdasági cselédeknél nem történik teljesen a primitív születési típus szerint, mivel az őket körülvevő környezet magasabb kultúrája, a viszonyaikhoz mérten fényűző élet szemlélése, hasonló gazdasági helyzetben lévő mezőgazdasági munkásokkal szemben az elsőrendű szükségleti cikkekre vonatkozó igényeiket növeli. A gazdasági életben történő mindazok a változások, amelyek a mezőgazdasági cselédek helyzetét érintik, közvetlenül hatnak a születési szám alakulására. A háború alatt a születési arányszám állandó visszaesést mutat a csökkenő folyamat változatlanul tart egészen 1918 végéig. A következő évben azonban a földszerzés lehetőségét előttük megnyitó forradalom hatása alatt a születések száma úgy abszolút, mint viszony számokban erősen felemelkedik.

Ezt az elmélkedést más okokkal, az otthonuktól hosszú időkig távolélő katonák visszatérésével megmagyarázni nem lehet. A háború befejezése a születési szám növekedésére minden foglalkozási csoportnál, ha nem is teljesen egyenlő mértékben, kedvezően hatott. A katonák visszatérése emelhette a születések országos arányát, nem vezethetett azonban olyan teljesen szabályszerűen jelentkező eltolódásokra, amilyeneket az egyes foglalkozási ágak között találunk. A különböző foglalkozási ágak születési arányszámának egymáshoz való viszony ugyanis azt mutatja, hogy a relatív növekedés 1919-ben kizárólag csak azoknál a foglalkozásoknál jelentkezett, amelyeknek gazdasági helyzetét a forradalom okozta változások megerősíteni látszottak.

Emelkedést mutat a születési arányszám 1919-ben a mezőgazdasági proletár népesség másik csoportjánál, a mezőgazdasági munkásoknál is. Itt azonban a hatás nem érvényesülhetett olyan kifejezetten, mivel a napszámosok igénytelen tömegeinél a gyermekszám korlátozása a legritkábban fordul elő. Erre az osztályra vonatkozólag lényegében ma is megáll, amit Sismondi [3] egy századdal előbb megjelent munkájában megállapított: "Midőn létezni engedtek egy osztályt, melynél megszokás a vagyontalanság, amelynek fogalma a gazdagságról csak a puszta létfenntartásig terjed, melynek fogalma a szegénységről az éhenhalás, midőn megengedték, hogy ez osztálynak létfenntartására szolgáló javak oly szűkön méressék, miszerint abból nem vonható el semmi, úgy azok, akik ebben az állapotban élnek, hozzátartozóikra nézve is csak hasonló vágyakat táplálnak, mint önmagukra nézve. Ha napról-napra tengődnek, meg lesznek elégedve, ha gyermekeik is csak napról-napra tengődhetnek. A szerencsétlen munkás, aki nem keres naponta többet nyolc sousnál, aki gyakran éhezik, nem mond le a család alapításról. Hozzászoktatták, hogy ne ismerjen messzebb jövőt a szombatnál, mely napon a heti béreket kifizetik. Oly gyakran volt kénytelen szenvedni a jelen fájdalmait, hogy nem gondol ama jövendőbeli fájdalmakra, amelyeket esetleg feleségének és gyermekeinek kell elszenvedni. Ha felesége is keres nyolc sous napszámot, ha gyermekeivel - amíg zsenge korúak - jogcímet nyer némi segélyre a társadalomtól s ha gyermekei hat-hét évesek, már maguk is kereshetnek valamit, akkor azok nem hogy csökkentenék jövedelmét, hanem azt inkább növelni látszanak."

Ez a leírás, ha talán néhol túlságosan sötét színeket is használ, általában találóan jellemzi a napszámos osztály helyzetét s tudatlanságával járó nagyfokú igénytelenségét.

Két évtized előtt a bányamunkásoknál is hasonló magas volt a születések aránya. A szakszervezeti mozgalom térhódítása s a gazdasági viszonyok ismeretének ezzel járó szélesebb körű elterjedése azonban az igények fejlődését meggyorsította, ami a primitív születési típus visszafejlődésére vezetett. A bányászat három csoportjánál az önállóknál, a tisztviselőknél és a segéd személyzetnél a születési arányszám alakulása pontosan alkalmazkodik a csoportok tagjainak kulturális színvonalához. Legkisebb a családok termékenysége a magasabb képesítéssel rendelkező tisztviselőknél s legnagyobb a keze munkájából élő kisigényű segéd személyzetnél.

A foglalkozási ágak következő főcsoportjánál, az iparnál az egyes kategóriák születési arányszáma teljesen hasonlóan alakul. Mivel azonban az ipari főcsoporthoz tartozó átlagos műveltsége magasabb kultúrfokot képvisel s így a tömegek kollektív szükséglete is nagyobb, a főcsoport születési arányszáma kisebb a bányászokénál. Az ipari foglalkozások tagjainak születési arányszáma, mivel az áralakulás az iparban mindenkor alkalmazkodik a meglévő gazdasági helyzethez és így e csoporthoz tartozók standardja jelentékenyebb ingadozást nem mutat, a többi foglalkozásokhoz viszonyítva a háború alatt változatlan maradt. A forradalom azonban, mely a tőke és munka harcában a dolgozó osztályoknak kedvez, növelte a munkásság gazdasági stabilitását s ennek megfelelően a születések relatív aránya 1919-ben emelkedett. Ez a viszonylagos emelkedés, bár kis mértékben, mutatkozott az önálló iparosoknál is, aminek az a magyarázata, hogy az önállók csoportjában túlnyomó számban vannak képviselve azok a mesterek, akik maguk is dolgoznak s így rájuk nézve a kapitalista termelési rend megingása nagyobb veszélyt nem jelentett.

Az önálló kereskedők helyzetét az 1918 őszén bekövetkezett változások már bizonytalanabbá tették s ez a bizonytalanság vissza is tükröződik a születési szám alakulásában. A másik két csoportnál, a munkájukból élő tisztviselőknél és segédszemélyzetnél, akiknek gazdasági helyzetére vonatkozólag a forradalom biztatást jelentett, az emelkedés közel olyan mértékben jelentkezett, mint az ipari munkásoknál. Az önálló kereskedők és a kereskedelemben alkalmazott segédszemélyzet kulturális viszonyai között alig van lényegesebb eltérés. A kereskedő népesség s különösen a segéd személyzet, mivel a falusi szatócs segédet ritkán alkalmaz, városi lakos s így a városok kultúrájának az igények fejlődésére gyakorolt hatása az egész csoportnál erősen érvényesül. A kereskedelemhez tartozó népesség kategóriánál ezek szerint a születési szám alakulásának egymáshoz való viszonyát elsősorban a gazdasági tényezők határozzák meg. A segéd személyzetnek és a tisztviselőknek labilisabb gazdasági helyzete az elért kultúrfok hatása alatt kifejlődő nagyobb előrelátás következtében már a család alapítás lehetőségét is megnehezíti s így a születéseknek a népességhez viszonyított aránya az önállóknál alakul kedvezőbben.

A közlekedés minden ágánál a magasabb képesítéssel rendelkező tisztviselő születési arányszáma alacsonyabb, mint a segéd személyzeté. A vasúti segédszemélyzet erősen kiemelkedő s a postai segédszemélyzet arányszámát jelentékenyen meghaladó születési arányának magyarázatát az adja, hogy a vasúti alkalmazottak túlnyomó része vidéken lakik, ahol igénye kevésbé fokozódik. Ehhez járul, hogy a vasúti vonal mentén lakó alkalmazottak foglalkozásuk mellett rendszerint gazdálkodást is folytatnak s így a gyermekek, akik, mint az őstermelésnél már említettük, munkaerőt képviselnek, a család gazdasági helyzetét nem rontják.

A közszolgálati alkalmazottak két csoportjánál ugyanazt az eltérést találjuk, mint a közlekedéshez tartozó népességnél. A magasabb kultúra s az igényeknek ezzel járó növekedése az önállóknál és tisztviselőknél leszorítja a születések arányát. A forradalom a két kategória közül a szolga- és segédszemélyzet gazdasági helyzetét erősítette s ennek megfelelően a segédszemélyzet születési aránya, a tisztviselőknél 1919-ben bekövetkezett csökkenéssel szemben, jelentékenyen emelkedett.

A születési számnak a foglalkozási ágak szerint való részletezése, amint látjuk, teljes mértékben igazolja azt a felfogásunkat, hogy a családok termékenységét a gazdasági viszonyok és az igények alakulása határozza meg. Még világosabb képet nyernénk, ha módunkban volna tovább kísérni a születési szám alakulását azoknál a foglalkozásoknál, amelyeknél a háború okozta leromlás legerősebben éreztette hatását. Kétségtelennek tartjuk ugyanis, hogy ezeknél a foglalkozási ágaknál s elsősorban a közalkalmazottaknál az életstandard süllyedését 1921-től kezdődőleg a születési arányszám csökkenése nyomon kíséri. A foglalkozási statisztikának a későbbi évekre vonatkozó adatai még nem állnak rendelkezésünkre, közvetve azonban a városok és vidék születési arányszámának egymás mellé állítása, mivel a városi lakosság a gazdasági válság súlyát erősebben érzi, bizonyos tájékozást nyújthat.

A következő összeállítás azoknak a városoknak és vármegyéknek adatai foglalja össze, amelyeket a trianoni békeszerződés Magyarországnak ítélt s amelyeknek adatai így folytatólagosan rendelkezésünkre állnak.
 

1000 lélekre esett születés

ÉvBudapestentj. Városokbanvármegyékben
 
1913.26.136.136.0
1914.25.932.636.9
1915.19.723.325.0
1916.16.517.317.3
1917.16.116.516.8
1918.16.116.216.0
1919.21.123.919.6
1920.22.625.928.0
1921.21.022.927.1
1922.20.124.531.2

A táblázatba foglalt adatok, amelyek a gazdasági életben történő változásoknak a születési arányszám alakulására gyakorolt hatását szemléltetik, megerősítik azokat a megfigyeléseinket, amelyeket a foglalkozási statisztika vonatkozó anyagának ismertetésénél szereztünk s így felfogásunk helyességét szintén igazolják. Úgy Budapesten, mint a törvényhatósági jogú városokban 1921-ben, amikor a háborút követő gazdasági eltolódások már éreztették hatásukat, a születések arányszáma csökkent, míg a vidéken, ahol a lakosság túlnyomó részének standardja változatlan maradt, a háború befejezése után mutatkozó emelkedő tendencia továbbra is érvényesült.

*

A születések csökkenésének okát kutató elméleteket rendszerint két csoportba foglalják s ezt a szétválasztást a könnyebb áttekinthetőség kedvéért mi is követni fogjuk. Az első csoportba azok az elméletek tartoznak, amelyek a termékenység csökkenésének a szervezet fejlődésével járó fiziológiai átváltozásokra vezetik vissza. Ennek az iránynak legjelesebb képviselői T. Doubleday [*] és Herbert Spencer, [*] akik leginkább a szocialista írók között találtak követőkre. Az elméletek lényegének megismerésénél Herbert Spencer gondolat menetét követjük, akinek átfogóbb okfejtése főbb vonásokban Doubleday nézetét is felöleli.

Spencer szerint a szerves fejlődés előrehaladása növekedő terjedelemben, növekedő szerkezetben, a tevékenység növekedő mennyiségében vagy változatosságában, vagy ezek kombinációjában jelentkezik. Az egyéniség ezen magasabbra vitele minden formánál új egyének létrehozatalában megfelelő halasztást jelent. A szerves fejlődés minden magasabb fokát egy alacsonyabb foka kíséri ama szerves bomlásnak, mely új szervezetek létrehozásában nyilvánul, amely mértékben az állat erőt nyer önmaga fenntartására és a környező veszélyekkel szemben, olyan mértékben kell szaporodási képességét elveszítenie. [*]

Ez a gondolat képezi Spencer termékenységi elméletének alapelvét s ezzel logikailag kapcsolódik össze az a megállapítása, hogy a fajfenntartási képesség növekszik az önfenntartás szokatlanul könnyűvé tételével s csökken, ha az egyén fenntartására szükséges erőkiadás emelkedik. [*]

Spencer szaporodási törvénye az egész szerves világra érvényes, minket ez alkalommal csak azok a megállapításai érdekelnek, amelyek kifejezetten az emberre vonatkoznak. Spencer munkájának az emberi nem szaporodásával foglalkozó fejezetében összehasonlítja olyan rokon fajok népesedését, melyek közül az egyik jó és bőséges életfenntartást könnyebben talál s megállapítja, hogy az emberi nemben, mint minden más nemben, a táplálék olyan abszolút, vagy relatív bőségét, mely nagy fölösleggel jár a szülői élet továbbvitelének költségei felett, a genezis magas arányszáma kíséri, viszont minden olyan tevékenység, amely az erőkiadást emeli, csökkenti ezt a felesleget s így a termékenységet leszállítja. Ezt a megfigyelését azzal is támogatja, hogy a nőknél a túlságba vitt szellemi munka terméketlenséget okoz s hogy a szokatlan szellemi tevékenységet kifejtő férfiak gyakran nem hagynak maguk után utódokat. [*]

Amint látjuk, Spencer felfogása a népesedési kérdésben sokban találkozik Malthuséval, csak amíg Malthus a szaporodás akadályait pszihológiai és külső korlátozásokban keresi, addig Spencer a fejlődő szervezet fiziológiai átváltozásaival hozza kapcsolatba.

Ha a szerves világ életében működő ösztönöket ketté választva, elfogadjuk az önfenntartási és fajfenntartási ösztönöknek szokásos megkülönböztetését s ezzel a nemi ösztönt a faj érdekeit szolgáló telisztikus ösztönnek tekintjük, meg kell hajolnunk Spencer gondolkozásának logikai ereje előtt s ellene legfeljebb azt hozhatjuk fel, hogy megállapításának csak a távoli jövőre vonatkozóan van jelentősége, mivel a nemi ösztön csökkenése csak lassú fejlődés eredménye lehet s így a születési szám rohamos visszaesésének magyarázatául nem szolgálhat. Magunk részéről azonban nem tudjuk elfogadni a legnagyobb tekintélyek súlyának nyomása alatt sem azt a feltevést, hogy bármely élőlényben oly ösztönök működhetnének, amelyek egy rajta körülfekvő cél, a faj fennmaradás érdekében lennének beállítva. Ez a téves felfogás nyilvánvalóan az okok és okozatok felcserélésének a következménye. A nemi ösztön eredetileg kizárólag csak az egyén érdekeit szolgálta. Ezt igazolja a kopulációnak - az ivari szaporodás első megnyilvánulásának - a protozoák életműködésére gyakorolt hatása.

Weismann [*] szerint az egysejtű lények potenciálisan halhatatlanok, az elmúlás csak a magasabb rendű organismusoknál, a metazoáknál lép fel kérlelhetetlenül. Ezt a megállapítást igazolni látszik Woodruff megfigyelése [*] , aki erre vonatkozólag az infuzóriumok egy bizonyos fajával végzett kísérleteket. Az infuzóriumokat minden oszlás után elkülönítette s friss vízbe helyezte s megállapította, hogy a 3029-ig generáció - amelynél kísérlete megszakította - éppen olyan életképes volt, mint az első s ezzel az egysejtű lények potenciális halhatatlanságát bebizonyítottnak tekintette. Ezzel szemben Freud [*] utal Maupas és Calkins megfigyeléseire, akik ugyanazzal az infuzóriummal végzett kísérleteik során azt tapasztalták, hogy ezek utódai fokozatosan elgyengülnek és a végén elpusztulnak, ha bizonyos felfrissítő hatások nem érvényesülhetnek. Ha azonban ezek az innfuzóriumok - folytatja Freud - bizonyos időpontban, amikor még nem gyengültek le, kettesével összeolvadhatnak "kopulálnak," azután egy bizonyos idő múlva újra szétválnak, akkor az öregedés jelei mindkét egyénnél maradnak s ezek a további oszlás után a degenerációnak semmi tünetét sem mutatják. Az a megfigyelés, hogy a kopuláció frissítő hatását bizonyos kémiai és mechanikus ingerek, mint a tápláló folyadék vegyi összetételének megváltoztatása, a hőmérséklet emelése, vagy rázás pótolhatják, arra enged következtetni, hogy a kopuláció, mely kétségtelenül a magasabb rendű állatok ivari szaporodásának első jeleként tekintendő, éppen úgy, mint a kívülről ható ingerek, nem a fajfennmaradás biztosítására, hanem csak az szegények felfrissítésére szolgál.

Amint az egysejtű lényeknél a kopulációt nem tekintjük a fajfenntartását célzó teleisztikus életműködésnek, éppen úgy a magasabb rendű organizmusok nemi ösztöne is eredetileg nem a faj, hanem az egyén érdekeit szolgálta s a két érdek csak a kiválasztás hatása alatt esett egybe. Azok az egyének ugyanis, amelyeknél a nemi egyesülés vágya mint egyéni szükséglet nem szerepet, utódokat nem hoztak létre s csak azok a fajok maradtak fenn, amelyeknél a nemi ösztön megfelelően érvényesült s amelyeknél az utódok ezt a szükségletet örökölték.

Ha az elmondottak alapján elismerjük, hogy a nemi ösztön nem előre elhatározott céllal szolgálja a faj fennmaradását, úgy el kell fogadnunk azt is, hogy annak visszafejlődését csak kívülről ható tényezők okozhatják. A nemi ösztön, mint minden más ösztön, ha kellő módon nem érvényesül, a fejlődés folyamán veszíthet intenzitásából, ennek a megállapításunknak azonban nincsen az emberi faj szaporodására kiható jelentősége. Az emberi társadalomban ugyanis a nemi ösztön a faj továbbviteléről a nem élet visszafejlődését s inkább valószínű, hogy a nemi ösztön intenzitása az emberiségnek a természet közvetlen hatása alól való felszabadulásával s a központi idegrendszer növekedő tevékenységével [*] a társadalmi fejlődés során fokozódik. Míg az állatvilág a külső viszonyok alakulásához csak szervezetének megváltozásával alkalmazkodhat, addig az ember a szellemi élet fejlődésének magasabb fokán önmaga tudatos akaratával irányítja szaporodásának mértékét, anélkül, hogy nemi ösztönének kielégítését korlátozná. Magunk részéről ezek szerint spencer szaporodási törvényét nem csak a csökkenő születési szám magyarázatául nem fogadhatjuk el, hanem annak érvényét az emberi társadalomban a termékenység visszafejlődésére vonatkozólag is a leghatározottabban kétsége vonjuk.

Helyesebb úton járnak azok az elméletek, amelyek társadalmi és pszichológiai okokra vezetik vissza a születési szám csökkenését. Ezek közül úgy a gondolatok gazdagságát, mint a követők számát tekintve, első helyen áll a jóléti elmélet, amelynek megteremtése az idősebb Bertillon [*] nevéhez fűződik.

Bertillon a civilizáció fejlődésében és térhódításában keresi a termékenység csökkenésének okát. Szerinte Franciaországnak akkor már aggasztóan jelentkező elnéptelenedése a gyorsabban szaporodó proletár tömegeknek a gazdasági felemelkedésére s a növekedő jólét hatása alatt a termékenység korlátozásának mind szélesebb körű elterjedésére vezethető vissza. Ezt a felfogást képviseli Levasseur [*] és Németországban a jóléti elméletnek két legkiválóbb képviselője Mombert [*] és Brentano. [*]

Paul Mombert nemzetközi statisztikai adatok alapján tanulmányozza a jólét növekedése és a házasságok termékenységének csökkenése között mutatkozó összefüggéseket s vizsgálódásának eredményét a következő három pontban foglalja össze:

"1. Majdnem az összes európai államokban, nevezetesen Németországban is az utolsó évtizedben a házasságok termékenységének csökkenése állt be, noha a házasságkötések számának s a korosztályok megoszlásának változásai az ellenkező irányban tendáltak.

2. A növekedő jólét és az emelkedő kultúra mellett a házasságok termékenysége csökken akkor is, ha ezek a tényezők csak csekély mértékben változnak.

3. Mindez nemcsak a német nagyvárosokra, hanem egész Németországra érvényes, s kimutattuk, hogy Poroszországban 1880-1900 között a házassági termékenység ott esett legjobban, ahol a jólét és kultúra szempontjai, a takarékbetétek legjobban növekedtek.

A jólét befolyása ugyan nem érvényesülhet mindenütt teljes mértékben, mert ezt más ellenhatású tényezők részben kompenzálják. Ezek elsősorban a szülőképes korban lévő asszonyok kormegoszlásában észlelt eltérések, alacsony fokon álló rétegek bevándorlása és - némely vidéken - a bányásznépség emelkedése. E három tényező rendszerint elegendő a fenti szabályoktól való összes eltérések megmagyarázására."

A jólét úgy Mombert, mint Brentano értelmezése szerint közvetve hat a házasságok termékenységének csökkenésére. "Nem az a döntő - mondja Mombert idézett munkájában, - hogy a jólét maga emelkedik, hanem, hogy annak emelkedése bizonyos meghatározott befolyást gyakorol az emberek gondolkozására és akaratára." Emellett a pszichológiai momentum mellett Brentano rámutat a jóléttel járó néhány külső tényezőre is. Ilyenek volnának szerinte a késői házasság, a városi élet s ezeknek kísérői, a nemi betegségek.

Kétségtelenül helyes a jóléti elmélet híveinek az a megállapítása, hogy a születési arányszám visszafejlődése pszichológiai okokra, a nemző akarat csökkenésére vezethető vissza. Ugyanígy, minden ellenvetés nélkül elfogadhatjuk azt is, hogy a jólét emelkedése s a születési arányszám csökkenése a legtöbb esetben egymással párhuzamosan halad. Teljesen helytelen azonban szerintünk a jóléti elméletnek ebből levont az a következtetése, mely a jólét és születési arányszám csökkenése között okozati összefüggéseket tételez fel.

Ez ellen a feltevés ellen szólnak azok a nem ritkán előforduló kivételek, amikor a jólét emelkedését a születések csökkenése nem követi. Ha ezekkel a jelenségekkel szemben el is fogadnánk Mombertnak azt a magyarázatát, hogy ilyen esetben más tényezők paralizálják a jólét hatását, az okozati összefüggést akkor is megdönti az a kétségbe nem vonható érvényességű megfigyelés, hogy a jólét csökkenésével - amint azt a háború után tapasztalhattuk - a születések aránya természetszerűleg nem emelkedik, hanem ellenkezőleg a visszafejlődés állandó tendenciáját erősen meghaladó nagyfokú visszaesés mutatkozik.

Meggyőződésünk szerint a jólét, mely gazdasági emelkedést jelent, nem vezet a gyermekszám korlátozására. A gazdasági haladás maga különösen ha határozott állandó tendenciát mutat, fokozza a népesedés fejlődését, csak a kultúra haladása következtében fellépő magasabb igények, amelyeknek kielégítése az adott gazdasági viszonyok mellett nehézségekbe ütközik, okozzák a családok csökkenő termékenységét.

A jóléti elmélet hívei között szokták felemlíteni J. Wolfot is, bár ez ellen ő szerintünk joggal, a leghatározottabban tiltakozik. J. Wolf nem a jólét, hanem kizárólag a kultúra emelkedésében keresi a születési arányszám csökkenésének magyarázatát. A kultúra hatását azonban, felfogásunktól eltérően, nem vezeti egységes tényezőre. az igények növekedésére és differenciálódására, hanem annak egyes társadalmi megnyilvánulásait ragadja ki s tekinti közvetlen oknak. Ezek az okok volnának szerinte a jobb élet standardra, a gyermekek jobb ellátása, a családi vagyon megtartására, az asszony testi épségére és kereset képességének fenntartására irányuló törekvések, a rendszeresebb háztartásnak megfelelően növekedő előrelátás, a gyermek munka lehetőségének csökkenése, a lakosságnak a városokba való tömörülése, az egyháztól való emancipáció, a preventív technika fejlődése és a fokozódó drágaság. Az okok ilyen erős széttagoltsága mellett természetszerűleg nem kaphat egységes képet. A társadalom különböző rétegeinek eltérő születési arányát mindig más és más okokkal kénytelen magyarázni s ezek között az okok között az összefüggést nem veszi észre. Legnagyobb hibája azonban, hogy a modern társadalomban teljesen figyelmen kívül hagyja a gazdasági erők hatását s azoknak érvényességét csak a primitív társadalmakra vonatkozóan ismeri el. Így jut el a már említett nézetéhez, mely szerint Malthus törvénye csak a fejletlen népeknél érvényes, a kultúra magasabb fokán azonban a népesedés alakulását annyi tényező befolyásolja, hogy egységes törvényszerűséget megállapítani nem lehet.

A felsorolt tényezőkkel az elméletek ismertetése során részletesebben fogunk foglalkozni s módunkban lesz kimutatni, hogy mindazok a jelenségek, amelyeknek hatása a születések csökkenő tendenciáját tényleg befolyásolja, a gazdasági viszonyok és a kultúra haladása következtében fokozódó igények kölcsönhatásának az eredői.

A jóléti elmélethez hasonlóan pszichológiai alapon magyarázza a születési szám korlátozását a szociális capillaritas elmélete, amelynek elvét Dumont fejti ki részletesen 1890-ben megjelent munkájában. [*] Dumont az elmélet elnevezését a fizikából a hajcsövesség elméletétől vette át. A társadalmi capillaritás elmélete szerint mindazok az egyének, akik fönnmaradásukat már biztosították, arra törekednek, hogy ember társaikat megelőzve a társadalmi életben minél magasabbra emelkedjenek. Az egyéneknek ez a törekvése csak úgy juthat célhoz, ha minden felesleges tehertől óvakodnak. "A jó házassággal szerzett vagyon és összeköttetések használhatnak becsvágyának, a gyermekek azonban, különösen ha sokan vannak, feltétlenül késleltetni fogják." A capilláritás elvéről maga Dumont is elismeri, hogy nem érvényesül a primitív népeknél s a magasabb fejlettségű társadalmakban az alacsonyabb osztályoknál. Érvénye csak a nyugati műveltségű államokra vonatkozik s ott is az államformáknak megfelelően igen különböző.

Ezzel a megszorítással elfogadhatnánk a capillaritás elvét, mely ilyenbeállításban nem más, mint a gazdasági és kulturális erőviszonyoknak egy meghatározott magasabb kultúrfokon álló csoportnál jelentkező megnyilvánulása. Alacsonyabb kultúra mellett az egyének megelégszenek, ha maguknak és családjuknak a megszokott élet standardot biztosíthatják. Igényeik csak a szükségletek megszokott körére terjednek s távolabbi célokra nem törekednek. A kultúra emelése azonban a lehetőségeknek új, eddig nem ismert perspektíváját nyitja meg előttük, amelyekről való lemondás éppen olyan nyomasztó hiány-érzetet vált ki, mint a primitív népeknél a megszokott szükségletek nélkülözése. Ezek az új, mindig növekedő és mindig differenciálódó igények, amelyek a társadalmi fejlődésnek legerősebb hajtóerői, a társadalom kultúrában magasabb osztályainál tényleg a gyermekszám korlátozására vezetnek. Azok az erők azonban, amelyek itt működnek, ugyan azok, mint amelyek az egész társadalom is érvényesek, csak a fejlettebb kultúra elérése a nagy tömegekhez viszonyítva felfokozta e csoport tagjainak igényét s azokat távolabbi célok szolgálatába állította.

A születési szám csökkenését Hansen, [*] J. Cauderlier, [*] Friedrich Prinzing, [*] Bertillon, [*] Karl Oldenberg [*] és mások bizonyos mértékig az urbanizálódással hozzák kapcsolatba. Kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy csaknem az összes európai államokban a születési arányszám erősebben hanyatlik a városokban, mint a vidéken s így a lakosságnak a városokba való tömörülése tényleg kedvezőtlenül befolyásolja a népesség alakulását. Magyarországon a XIX. század végén a század elejéhez viszonyítva közel kétszeresére emelkedett a városi népesség aránya s az urbanizálódásnak ezt a menetét a háború jelentékeny mértékben meggyorsította.

A városi lakosságnak alacsonyabb születési arányszámát meggyőződésünk szerint azok a tényezők határozzák meg, amelyeknek hatását a foglalkozások részletezésénél megismertük. A városok magasabb kultúrája magával hozza az igények növekedését s az állandóan fokozódó szükségletek kielégítését a családok a gyermekszám korlátozásával igyekeznek biztosítani.

A régebbi írók közül többen a városi népesség kiesebb termékenységét a venereás betegségek nagyobb elterjedésével hozták kapcsolatba. Az újabb orvosi irodalom a venereás sterilitásoknak nem tulajdonít olyan jelentőséget, mint az a múltban történt s még kevésbé tételezhetjük fel, hogy a betegségek terjedése olyan arányú volna, hogy a születési szám alakulását lényegesen befolyásolhatná. A rendelkezésünkre álló, bár erősen hiányos s így nem mindenben megbízható, statisztikai adatok azonban tényleg igazolni látszanak azt a nagyon valószínű feltevést, hogy a betegségek elterjedése jelentékenyen nagyobb a városokban, mint a vidéken. Ezt az eltérést ugyan azoknak a tényezőknek kell tulajdonítanunk, amelyek a város és vidék eltérő szaporodási típusát meghatározzák. Az előrelátás növekedésének hatása alatt ugyanis a városi lakosság túlnyomó része későbben köt házasságot s így a fertőzés lehetőségének nagyobb tér nyílik.

Más írók a városi lakosság kisebb termékenységét a preventív technika fejlődésével s a preventív eszközök nagyobb elterjedésével akarják magyarázni. Ezzel a felfogással szemben hangsúlyozni kívánjuk, hogy a preventív eszközök terjedése nem oka, hanem következménye annak a mindig nagyobb tömegeknél megnyilvánuló törekvésnek, mely a gyermekszám korlátozására irányul. A gyermekszám korlátozása nem a modern társadalom sajátos jelensége s amint J. Wolf idézett munkájában kimutatja, feltalálható a társadalmi fejlődés minden fokán. A különbség csak az, hogy a modern társadalom preventív eljárását a primitív népeknél a magzatelhajtás és az újszülöttek megölése helyettesíti.

Teljesen téves tehát azoknak a hite, akik a preventív eszközök eltiltásával vélnek eredményt elérhetni. A családok, ha egyszer tudatára ébredtek annak, hogy a nagy gyermekáldás háztartásuk keserves fáradtsággal megszerzett életszínvonalát veszélyezteti, mindig találnak rá módot, amellyel a fogamzásnak elejét vehetik, vagy a graviditás folyamatát megszakíthatják. Az erőszakos beavatkozással legfeljebb azt lehetne elérni, hogy a házastársak a higiénikus és veszélytelen eszközök helyett más eljárásokhoz folyamodnának s ha ilyen módon a koncepciót elkerülni nem tudnák, a fejlettebb társadalomban is előtérbe kerülne a primitív népeknél elterjedt magzatelhajtás, amelynek a nő is áldozatául eshetne. A másik elkerülhetetlen következménye lenne a venereás betegségek nagymérvű elterjedése, amely a gonorrhoeás sterilitások révén éppen a kitűzött céllal ellenkező eredményre vezetne.

Az ismertetett elméletekkel ellentétben. A. Wagner [*] azt hangsúlyozza, hogy a születések visszafejlődése csak optikai csalódás, mert nem a termékenység csökken, hanem a népesség kor szerinti megoszlása változott meg. P. Mombert idézett munkájában részletesen foglalkozik a kérdéssel s kimutatja, hogy Wagner feltevését az adatok nem igazolják, mivel Németországban az 1890. és 1900. évek között a házas és szülőkorban lévő nők száma nemcsak hogy nem csökkent, hanem inkább még emelkedett. Ennek a megfigyelésnek helyességét támogatják a magyar népszámlálások adatai is melyek szerint a 15-49 éves korban lévő nők aránya következően alakult:

1890-ben 48.46%

1900-ban 48.94%

1910-ben 48.32%

Az első évtizedben, - ha nem is olyan mértékben, mint Németországban - nálunk is emelkedés mutatkozik. A következő évtizedben ugyan találunk némi visszaesést, az azonban korántsem olyan arányú, hogy a születések csökkenésének magyarázatául szolgálhatna.

A statisztikai írók közül számosan, így k. Seutemann, [*] F. von Juraschek, [*] S. Budge, [*] G. von Mayr [*] stb. a születések csökkenését a halálozások, különösen a csecsemő halálozások csökkenésével hozzák összefüggésbe, azt állítva, hogy igen gyakran a magas születési és házassági szám, tehát a nagyobb termékenység, egyenesen a magasabb halandóság eredménye. Ezzel a felfogással szemben J. Wolf a magyar, francia, olasz és norvég adatok alapján kimutatja, hogy a gyermek halandóság és a születések csökkenése nem halad párhuzamosan s utal az egyes ausztráliai állomra, ahol a születések száma között tényleg kimutatható bizonyos összefüggés, ez az összefüggés azonban nem okozati, hanem mindkét jelenség egy közös oknak, a gazdasági viszonyok alakulásának és a kultúra fejlődésének az eredménye. Attól függetlenül azonban, hogy az elmélet teljesen hibás feltevésből indul ki, a fenti álláspont helyességét megdönti az is, hogy az elmaradt születéseknek csak egy kis töredékét tudja magyarázni.

Közel áll a most megismert elmélethez azoknak a felfogása, akik a születési arányszám hanyatlását a házasságkötések csökkenésével akarják magyarázni. Nemzetközi statisztikai megvilágításban ez az álláspont is tarthatatlannak bizonyul, mivel olyan országokban is, így Olaszországban és Spanyolországban, ahol a házasságkötések aránya visszaesést nem mutat, vagy Belgiumban, ahol a házasságkötések arányszáma egyenesen emelkedett, a születési szám visszafejlődése határozottan kimutatható. Az elmélet ellen tanúskodik a magyar termékenységi statisztika is, amelynek múltja ugyan még rövid ahhoz, hogy a kérdést önmagában véglegesen eldönthesse, a rendelkezésünkre álló néhány év adata azonban bizonyos következtetésekre mégis feljogosít.

Az alábbi táblázat szerint a nő halálával megszűnt házasságok termékenysége a háború alatt a következően alakult:

Év100 házasságra esett születés

1903421

1904416

1905410

1906406

1907406

1908408

1909404

1910406

1911413

1912408

1913411

1914408

Az egyes években mutatkozó kisebb eltéréseket nem véve figyelembe az adatok azt látszanak igazolni, hogy a termékenység a családokon belül is állandóan hanyatlik. A kérdésnek különben a felvett probléma szempontjából ránk nézve nincsen nagyobb jelentősége, mivel a házasságkötések számát is ugyan azok a tényezők determinálják, mint amelyek a születési arányszám alakulását meghatározzák.

*

A születési szám visszafejlődésének okaira vonatkozó feltevésünket az elméletek kritikai megvilágításában vizsgálva arra a megállapodásra jutottunk, hogy a termékenység csökkenésére vonatkozó statisztikai megfigyelések s az ezekből eredő megállapítások, amennyiben azok tényleg a visszafejlődés általános jelenségére vonatkoznak, kifejtett felfogásunkkal teljesen összhangban állnak s két tényezővel, a gazdasági viszonyok és az igények alakulásával mindenkor megmagyarázhatók. Ha ismerjük a gazdasági életben történő változásokat, s figyelemmel kísérjük a kultúra fejlődését és térhódítását, a születési szám alakulásának tendenciáját előre a leghatározottabban megjósolhatjuk. A születési arányszám kizárólag e két tényezőnek a függvénye s csak a két tényező viszonyának a megjavítása emelheti a születési arányszám alakulásának irányvonalát. Ebből a szempontból ítélve meddő törekvésnek kell tekintenünk mindazokat a kísérleteket, amelyek a családoknak nyújtott apró kedvezményekkel és előnyökkel akarják a születések alakulását kedvezően befolyásolni. A sokgyermekes családoknak nyújtott jutalmak, adó elengedések stb. nem tekinthetők másnak, mint szociálpolitikai kuruzslásnak, amelyek az ország gazdasági életét nem javítják s így a születési arányszám javulását nem befolyásolhatják. Még naivabbaknak kell minősítenünk azokat a kísérleteket, amelyek kitüntetésekkel, vagy politikai előnyökkel kívánnak célt érni. Ha azok, akik ezeket az eszméket felszínen tartják, nem érzik át logikailag a gondolat tarthatatlanságát, a történelem folyamán gyakran megismétlődő kísérletek sikertelenségéből tanulságot meríthetnének.

Az ókori történetnek a népesedési politika szempontjából legérdekesebb dokumentuma Augustus törvénye a lex Julia de maritandis ordinibus. A törvény fontosabb intézkedéseit Ferrero [*] következőleg foglalja össze: "A lex Julia kötelezővé tette a házasságot minden polgárra - a férfiakra hatvan, a nőkre ötven éves korukig - és bátor, de forradalmi tranzakcióval oldotta meg a szabadosok és a szabados nők egyesülésének súlyos kérdését." A középosztály tagjai közül Rómában és Itáliában igen sokan választották a iustae nuptiae helyett az együttélést. Különben is Rómában nagyobb volt a férfi-polgárok száma, mint a nőké s így ha akart sem tudott mindenki szabad nőt venni feleségül. Augustus növelni akarta a házasságok számát, tehát el kellett ismerni és bátorítani kellett ezeket az egyesüléseket, mely törekvésében azonban szembe találta magát a történelmi hagyományokkal. "A lex Julia úgy akarta összeegyeztetni a hagyományt a szükségletekkel, hogy minden polgárnak megengedte a szabados nőkkel való házasságot - tehát gyermekeik is törvényesek lettek - csak a szenátoroknak, fiaiknak, lányaiknak és férfi ágon született unokáiknak és dédunokáiknak nem." A törvény, hogy rendelkezéseinek érvényt szerezzen, különböző jutalmakat és büntetéseket alkalmaz, "Javasolta, hogy minden örököst, vagy végrendeleti megbízottat mentsenek fel a cölibátus vagy az özvegység kötelezettsége alól, ha a végrendelkező erre kötelezné. Ha az apa vagy gyám nem egyezne bele a házasságba, vagy nem adná ki a hozományt, a fiú, vagy a lány, a gyámfiú, vagy a gyám lány a pretorhoz fordulhat megvizsgáltatni a visszautasításokat és ha ez az ok igaztalan, akkor a pretor kényszerítse az apát vagy a gyámot a beleegyezés, vagy a hozomány megadására." A házasságra kitűzött jutalmak a két nem és a különböző társadalmi osztályok szerint eltérők voltak. "A nős és családos szenátorok kiváltságai közül hármat tudunk: a konzulok közül annak volt elsőbbségi joga a vesszőköteghez, melyiknek több gyermeke, vagy egyáltalán gyermeke volt, vagy legalábbis nős volt, ha a másik csak orbus (feleséges, de gyermektelen) vagy agglegény volt. A nőseknek és a családapáknak bizonyos előnyeik voltak az állásukban elhunyt hivatalnokok helyettesítésénél és a tartományok elosztásánál. Minden polgár a törvényes időnél annyi évvel korábban pályázhatott a hivatalokra, ahány gyermeke volt. A magánjog terén a lex Julia nemcsak bizonyos dekorációval, a stóla viselésének jogával ékesítette a három gyermekes anyát, hanem polgári egyenlőséggel is koronázta, fölszabadítva a nőt a gyámkodás utolsó szálai alól." A büntetések közül abban az időben, amikor a szórakozásokról és látványosságokról egyenesen az állam gondoskodott, nagy jelentősége volt annak a rendelkezésnek, amely a nőtleneket kizárta a nyilvános ünnepélyekből és előadásokból. A másik súlyos rendelkezése volt a törvénynek az az intézkedés, amely kimondta, hogy az agglegények nem fogadhatnak el örökséget idegen örökhagyóktól.

Augustus a puritán párt nyomása alatt tovább haladt a megkezdett úton s a házi tűzhely tisztaságának megvédésére kiadta a lex Julia de pudicitia et de coercendis adulteriist-t. "A lex de adulteriis meghagyta a római páter famíliásnak azt a jogát, hogy leányát és a házasságtörőt a bűn felfedezése után rögtön megölje, meghagyja a férjnek is azt a jogát, hogy megölje a házasságtörőt, ha a tulajdon házában érte rajta és ha színész, énekes, táncos vagy elítélt, vagy a család egyik felszabadultja volt. Feleségét csak akkor, ha a tulajdon házában érte rajta. A házasságtörés felfedezése után a férjnek, - és ha a férj nem cselekedett, az apának - ha római polgárok voltak, hatvan napig joguk volt, hogy a római polgárnő házasságtörő asszonyt és bűntársát feljelentsék a pretornál vagy a quaestionál. Ha a férj vagy az apa nem emeltek vádat, a hatvan napon túl még négy hónapig akárki vádat emelhetett, mert a házasságtörési perek judica publica voltak, mint az apagyilkosság vagy családi perek. A házasságtörést rettentő büntetések sújtották: a férfit életfogytiglan száműzték és javainak felét elkobozták, a nőt életfogytiglan száműzték, hozományának felét és vagyonának harmadát elkobozták, azontúl pedig nem élhetett együtt férfival csak ágyasságban."

Augustus törvényei, mint Tacitus feljegyzi, nem voltak hatással sem a római erkölcsök megjavítására, sem a születések számának kedvezőbb alakulására. Egyetlen eredményük volt, hogy a házasságtörési perek, amelyek éppen Rómában a családok békéjét és nyugalmát alapjukban megrendítették, óriási mértékben elszaporodtak. A törvény nem is volt hosszú életű, annak rendelkezéseit a következő Caesarok fokozatosan megszüntették.

Hasonlóan eredménytelen és Augustus törvényénél is rövidebb életű volt XIV. Lajosnak 1666-ban megjelent ediktuma. Ez a rendelet, melyet Colbert fogalmazott a korai házasulóknak és a sokgyermekes családoknak nyújtott kedvezményekkel kifejezetten a népesség növekedését célozta. A rendelet szerint az, aki 20 éves kora előtt házasodik meg, 25 éves koráig, a 21 éves korukban nősülők pedig 24 éves korukig mentesülnek minden adó és teherviselés alól. A sokgyermekes családok tehermentesítésére a családfő társadalmi állásának megfelelően különböző jutalmak és kedvezmények szolgáltak. A nemesek tíz gyermeknél 1000, 12 gyermek után pedig 2000 frank évi járadékot élveztek, a polgárság ennek felét, a köznép pedig mentesült minden teher és közszolgáltatás alól. A rendelet megjelenése után rövidesen kiderült, hogy a kilátásba helyezett jutalmak és kedvezmények nem fokozzák a népesség fejlődését s 1683-ban a rendeletet el is törölték.

Amint XIV. Lajos ediktumának bevezető soraiból is megállapíthatjuk, ez a két kimagasló kísérlet a népesedés politikai történetében nem áll magányosan. Különböző korok mindig megújuló bizalommal tértek vissza e gondolathoz s az elért kudarcok dacára a népesedés politikában ma is kísértenek hasonló próbálkozások. A tüneti kezelés mindig vonzó, nem kíván nagy, megerőltető áldozatokat s a gazdasági élet egyensúlyának megzavarása nélkül kielégítő eredménnyel kecsegtet. Mivel a javasolt eszközök tényleg a bántalom látható megnyilvánulásának kiküszöbölésére irányulnak, e gondolatok mindig találnak hívőkre, s így mesterségesen, vagy öntudatlanul homályba burkolják a baj lényegét.

A születési szám csökkenését csak olyan eszközökkel lehet meggátolni, amelyek a két tényező összhangjának zavartalan fejlődését biztosítják. Az igények természetes fejlődését késleltetni egyenlő volna a társadalmi haladás megakasztásával, amelyik ország erre az útra térne, az kérlelhetetlenül háttérbe szorulna a népek versenyében. Célra egyedül csak olyan fejlődésképes gazdasági politika vezethet, amely mindenkor biztosítani tudja a nép széles rétegének fokozódó igényeit.

 

[+] Részlet a szerzőnek Haladás és népesedés című készülő munkájából.

[*] Georg v. Mayr: Statistik und gesellschaftslehre, 1897.

[*] Friedrich Prinzing ért. Zeitschrift für Socialwissenschaft, 1910.

[*] Steinmann-Bucher ért. Archív für exakte Wirtschaftsforschung, 1912.

[*] Kovács Gábor: Vér és kenyér, 1918.

[*] Julius Wolf: Der Geburtenrüchgang. Die Rationalisierung des Sexuallebens in unserer Zeit, 1912.

[*] Az összeállítást, amely a fontosabb foglalkozási csoportoknak születési arányszámát s a foglalkozásokra eső születéseknek egymáshoz való viszonyának alakulását tünteti fel, a kötetben fogjuk közölni.

[3] 3 Sismondi János: A nemzetgazdaságtan újabb elmélete, 1893.

[*] Thomas Doubleday: The true law of population, shewn to be connected with the food of the people, 1847.

[*] Herbert Spencer: Principles of Biology, 1894.

[*] I. m. 326. és 362. pontja.

[*] I. n. 352. pontja.

[*] I. n. 366. és 367. pontja.

[*] Weismann: Über die Dauer des Lebens, 1882. Über leben und Tod, 1892. Das Keimplasma, 1892.

[*] Alexander Lipschütz: Warum wir sterben, 1914.

[*] S. Freud: jenseitz des Lustprinzips, 1920.

[*] Alfred Hegar: Der Geschlechtstrieb, 1894.

[*] Louis Adolphe Bertillon: Mouvement de la population dans les divers États de l`Europe, 1877.

[*] 14 Emile Levasseur: La population Francaise, 1882.

[*] Paul Mombert: Studien zur Bevölkerungsbewegung in Deutschland, 1907

[*] Lujo Brendtano: Die Malthussche Lehre und die Bevölkerungsbewegung der letzten Dezennien, 1909.

[*] Arsčne Dumont: Depopulation et Civilisation, 1890.

[*] Hansen: Die drei Bevölkerungsstufen, 1889.

[*] J. Cauderlier: Les lois de la population et leur application Belgique, 1898.

[*] Friedrich prinzing: handbuch der medizinischen Statistik, 1906. Die Abnahme der ehelichen Fruchtbarkeit auf dem Lande in Deutschland, ért. A Zeitschrift für Socialwissenschaft, 1911.

[*] Jacques Bertillon: la depopulation de La France, 1911.

[*] Karl Oldenberg: Über den Rückgang der Geburten und Sterbeziffer, ért. az Archív für Socialwissenschaft und Socialpolitik, 1911.

[*] 23 Adolph Wagner: Agrar- und Indrustriestaat, 1902. Grundlagen der Volkwirtschaft, 1893.

[*] Karl Seutemann: Kindersterblichkeit socialer Bevölkerungsgruppen insbesondere im Preussichen Staat und seinen Provinzen, 1894.

[*] F. von Juraschek: Die Entwicklung der Fruchtbarkeit der Völker Europas im 19. Jahrhundert, 1907.

[*] Siegfried Budge: Das Malthussche Bevölkerungsgesetz und die teoritiche Nationalökonomie der letzten Jahrzehnte, 1912.

[*] Georg von Mayr: Statistik und gesellschaftslehre, 1914.

[*] Ferrero: Augustus köztársasága, 1916.