Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 6. szám · / · Babits Mihály: Könyvről-könyvre

Babits Mihály: Könyvről-könyvre
Antológia

Régóta foglalkoztat a magyar lírai antológia problémája, megmagyarázom, miért? Ha minden irodalom lelke a líra, a magyarra valahogy kétszeresen áll ez. Különös viszonyaink ritkán adták meg költőinknek a nagyobb alkotásokra való koncentráció lehetőségét. Korai halál, véres háborúk, a kenyérkereset sanyarúsága nem hagytak más kiélést, mint rövid versekben. A regény csak a kiegyezést megelőző és követő hosszabb békekorszakban fejlődhetett ki igazán. Akkori, regényeinkben nyoma van a viszonyok súlyának. Kemény egyenetlen, Jókai pongyola, Mikszáth engedményeket tesz a publikumnak...Drámánk úgyszólván nincs, kettőn-hármon kívül. Egyedül a líra bő, tökéletes és gáncstalan.

De ez aztán oly gazdagság, amellyel bármely piacra büszkén állhatunk. Egy jó magyar lírai antológia oly versgyűjtemény lenne, melynek párját alig találhatnánk a világirodalomban. Ez az antológia még nincs meg. Nehézzé éppen az teszi, ami kívánatossá: a fák elfedik szem elől az erdőt. Ahol az alkotó ösztön csak a lírában találhat akadálytalan kielégülést: ott a lírai termés nemcsak nagy, de sok is: a remeket tökéletlen vagy jelentéktelen versek százaiból kell kiválasztani. Kevés kivétellel a magyar lírikusok sem egyenletesek. S hírnevük nem mindig remekeiken alapul: ez természetes a kicsi népnél, melynek irodalmi folyton szoros kölcsönhatásban van a politikával. S hozzá nálunk kevés az olvasó, aki tisztán a szépségért olvas. Az aktuális hatás adta fémjelzések babonaként mert semmi sem avul hamarabb, mint az aktuális. A történelmi és irodalom történeti szempontok háttérbe szorítják a tiszta szépség alkotásait annál inkább, mert az antológiákat többnyire tanárok csinálják, akiknek felfedezésekre kevés a szemük és bátorságuk. Hozzájárulnak ehhez az iskola követelményei: nem minden remekmű adható gyermekek elé.

Mindennek nagyközönségünk vallja kárát: egy Balassa, egy Csokonai, egy Vörösmarty, egy Ady "Összes Költeményei" oly őserdők, melyekben eltéved az avatatlan, viszont az antológiákban már az iskolából megunt vagy avult "irodalomtörténeti" darabokat kap csak -, úgy hogy költészetünk igazi szépségei rejtve maradnak a laikus előtt. S aztán itt az új tárna, új kincsek: a Nyugat generációjának költészete, ma már nem mellőzhető fejezete a magyar lírának - új labirintus, melyben a kritika és a köztudat alig kezdte meg a tájékozódást. Ezt is birtokba venni, elhelyezni az ősi kincstárba...Bizonyos, hogy soha korszerűbb nem lehetett egy oly magyar lírai antológia, melynek a szépség egyetlen válogató elve.

Ezt abból az alkalomból írom, hogy a lipcsei Insel-Verlag Bibliotheca Mundi sorozatában egy hatalmas Anthologia Hungarica jelent meg, Gragger Róbert, berlini tanár által válogatva. A könyv terjedelme és nyomdai kiállítása minden igényt kielégíthet, a szerkesztés merészen vállalja a nagy feladatot egész terjedelmében, kiterjed figyelme a népköltészetre, s az új lírára is, egész Kassákig, semmiféle hivatalos elfogultságot nem árul el, sőt láthatóan igyekszik mindenkinek igazságot szolgáltatni. Ez érdemekkel szemben áll a tömérdek sajtóhiba, melyek gyakran a ritmust és értelmet is megzavarják s szembetűnően nem a német szedő, hanem a magyar korrektor rovására mennek. A munka, így ahogy van, komolyan vehető kísérlet, s alkalmas arra, hogy részletes kritikájához fűzzük gondolatainkat a végleges magyar antológia tartalmáról, amely felé még jobban közeledni új munkákat várunk. Úgy halljuk, készülnek is már ilyen munkák, vajon megjegyzéseinkkel hasznukra lehetnénk!

A kötetet anonim és középkori versezetek vezetik be, részben fordítások, részben ethnografiai kuriózumok. Ezekből csak Szent Lászlóról szóló énekben érzünk igazán számba jöhető lírai alkotást. De (ha már egyáltalán felvettem volna ilyen darabokat) nem hagytam volna ki a vallásiakból az Elmegyek Meghalni kezdetű prózai költeményt, a virágénekekből a Madzsar Türkit (Fekete szemű., szemöldökű), s a kuruc kort megelőző vitézi énekekből a Túri György énekét, naiv jellegzetességével.

Balassából nehéz válogatni, mint minden oly lírikusból, kit inkább egész költészetének karaktere, mint egyes versei tesznek naggyá. Gragger szép verseket választott ki, s köztük néhányat a legszebbekből. Tudnék talán másokat is ajánl, így a Táncnótát (Egy szép táncot jókedvemből stb.) cserére: de a Borivóknak Való, a Boldogtalan Vagyok a Valedicit és a Kegyelmes Isten, mindenesetre megmaradnának.

Rimai versének szereplését semmi sem indokolja, Zrínyiből a szép, de elnyújtott Elégia helyett inkább a Feszülethez írt verset venném, vagy idill részletet, vagy a török ifjú dalát a Zrinyiász harmadik énekéből.

A kuruc daloknál, úgy látszik, Riedl hipotézise befolyásolta Gragger választását: a gyanús verseket kihagyta. Elég kár. Még ha bebizonyosodna is, hogy teljességgel Thaly művei a kérdéses darabok (ami én nem hiszek, legfeljebb felületes modernizálást tartok melyből az Ocskai éneke, Esztergom megvétele, a Kölesdi Harc, Balog Ádám nótája stb. hiányzana, mindig csonka marad. Ezzel szemben a felvett kuruc dalokat egy-kettő kivételével (Most Jöttem Erdélyből, Amott kerekedik) - bátran elhagyhatóknak érezzük.

Faludi, Baróti Szabó, Ányos és Dayka pláne két verssel) következnek. Elhagynám mind, az igaz-művész Faludit kivéve. Kívánnám azonban, s komoly hiánynak érzem Bacsányit: a Tűnődést. Csokonaitól néhány jelentéktelen darab szerepel pl. a Szeplő. Hiányzik azonban a Miért ne innánk? s az Egy tulipánhoz, Csokonai játékos művészetének ez édes gyermekei. Csokonainál felmerülhet ez a gondolat is: az antológia a tökéletes siker könyve s nem a nagyszerű szándékoké és villanásoké. A Tüdőgyulladásomról c. vers pl. minden nagyszerűségei mellett sem gáncstalan. A Magányossághoz írt óda tökéletes remek, a Tihanyi Ekhó már sokkal kevésbé. A jövendő antológia szerkesztője gondolni fog talán ezekre is: Parasztdal, A Békekötéskor, a Lapon Éneke (a Lélek Halhatatlanságából.)

A Kazinczy-versek, kivált a Bordal, nem méltók ide. Ezeknél jobb a régi anthológai-darab: Keresztes Bálint. Én Kazinczytól epigrammát vennék: szeretetet inkább Szemerétől.

Berzsenyi következik. A Magyarokhoz, a Közelítő Tél, Osztályrészem, Fohászkodás, Levéltöredék, Életfilozófia, csakugyan nem hagyhatók ki egyetlen magyar antológiából sem. a többi, bármily szép, nem olyan, hogy még szebb ne akadna. A Felkölt Nemességhez címűnek ellen szólnak aktuális vonatkozásai. Én inkább az Ulmai Ütközetet és a Forr a Világ kezdetűt venném fel, aztán a Magányossághoz, Jámborság és Középszer, s Napóleonra címűeket.

Kölcsey örök darabjaiból (a Himnusz és a Vanitatum Vanitas mellől) Gragger egész érthetetlenül kihagyta a Zrínyi első dalát, holott a másodikat felvette. Egyik sem maradhat el: a magyar líra legnagyobb dicsőségei közé sorakozik mind a kettő. Elhagynám azonban a Holdhoz és Géniusz száll...féléket. Hiába kerestem az Elfojtódást és a Búsan csörög...kezdetű dalt.

Vörösmartynál legfeltűnőbb hiány a gondolatok a Könyvtárban, kétségtelenül a leghatalmasabb magyar versek egyike. Viszont bátran kimaradhatott volna minden szépsége mellett is a Cserhalom utóhangja, a Magyar Költő, Gábor diák, sőt talán a Keserű Pohár és Tót Diák Dala is. Helyettük okvetlen felvenném ezeket: Idához Késő vágy, Ábránd, Himnusz, Madárhangok, A szegény asszony könyve, talán az Unalomhoz, Petike, Rossz bor, országháza címűeket is. A remek epigrammákból Gragger csak kettőt vesz, kár! a Puszta Sír, Pázmány, Szív, Bús Kert a tökéletes antológiából nem maradhatnak ki.

Feltűnően tökéletlen a kiválasztás Petőfinél. A Temetőben, Csokonai, Mért nem születtem? a Hazáról semmi esetre sem valók ide. A két népdalt is (Befordultam...és A virágnak...) alighanem kihagynám, és a Cipruslombok mutatványait is. A Távolból című sincs Petőfi legmagasabb szintjén s a Felhőkből is mást vennék (Emlékezet, a bánat? Egy nagy Óceán...) Petőfi költészetének aranyéve, a házasságát követelő esztendő nincs eléggé képviselve. Íme még néhány cím, innen és amonnan: Szerelmem zúgó tenger, Szép Napkeletnek...Hideg, hideg van ott kinn, az Év Végén, még alig volt reggel. Itt van az ősz, Homér s Osszián, Véres napokról álmodom...embarras de richesse. Petőfinél tipikusan az az eset, hogy leghíresebb versei nem mindig egyúttal a legjobbak. Az antológia-szerkesztő feladata föltárni a híres ember alatt a nagy költőt. - Még az kérdem: a Tündérálom helyett nem volna fontosabb és jellemzőbb a Bolond Istók?

Aranynál bármily szépek, mégsem állíthatók az első sorba oly versek mint a Névnapi Gondolatok, V. László (e zsánerből elég a Szondi-vers), Both bajnok özvegye, Tengeri hántás, Epilógus. Viszont elmaradhatatlannak ítélem a balladák közül a Welszi bárdokat, Ágnes asszonyt, Hídavatást, s talán még a Toldi Estéjébe szőtt Szent László balladát is, egyéb versekből a Juliskához (Bús az ősznek...), Lejtőn, Balzsamcsepp, a Dalnok Búja, Gyermek és Szivárvány, Családi Kör stb. nagyobb joggal szerepelhetnének mint a közlőttek némelyike.

Tompától elég lenne az első három mutatvány (Őszi tájnak...Gólya, Madár fiaihoz). Gyulaitól minden esetre felvenném az Éji Látogatást is. Tóth Kálmán egészen elmaradhatna. Vajdának néhány verse a magyar poézis legmagasabb szirtjén áll, s ezekből nincs mind itt. Az Üstököst, a Magányt, a Nyári Lest, az Emléksorokat nem mellőztem volna (még inkább a Harminc év múlva címűről mondtam volna le.) Reviczky utolsó Verseinek egy vagy két darabja megérdemelné hogy a Pán Halála mellett szerepeljen. Komjáthyt túlbecsüli Grager: e költőnek csak szándékai nagyok, nem sikere.

Kiss József jelentőségéhez mérten szerepel. Endrődy és Szabolcska kissé azon túl is. Röviden jut viszont Kozma Andor: a választott vers nem reprezentálja őt méltóan. És miért marad ki Bárd Miklós sőt a sokkal jelentősebb Zempléni Árpád is? És miért szerepel Ignotus csak egy verssel, ahol kortársaitól többnyire kettő jön? A Bölcsődalnak legalább nem lenne szabad hiányozni.

Adytól cirka 20 verset találok, de a választás nem elégit ki. Hogy maradhat el pl. az Ős Kaján, onnan ahol helyet talál a Sírás az Életfa alatt, a Magyar messiások vagy a Holtan találkozunk? De éppúgy kimaradt a harc a nagyúrral, Új vizeken, Párizsban járt az ősz, Beszegetés egy szegfűvel, Hepehupás vén Szilágyban, Fölszállott a páva, Add nekem a szemeidet, Ádám hol vagy? Vezeklő Vigadozás, Séta bölcsőhelyem körül, A szivárvány halála, Magyar Jakobinus Dala, Az idő Rostájában (fontosabb mint a Sípja régi Babonának), Int az őrzőkhöz, Ifjú szívekben élek stb. stb.

Kosztolányit nem reprezentálja a között két régi vers. Kosztolányi remekei - úgy gondolom - a Hitves, a Boldog, szomorú dal. Ádám fiam útravalója, s hasonlók szép Ernő méltóbb versekkel szerepel, de ami ő utána jön az a könyv legszerencsétlenebb része. Valóságos mozaik, egy csomó költő, mind csak egy-egy verssel - s neveket, címeket, mintha csak véletlen hordott volna össze. A költő kiválasztásában Gragger láthatólag valami udvarias teljességre törekedett - de a teljességet sem érte el. Íme négy hiányzó, súlyos név: Gellért Oszkár, Füst Milán, Juhász Gyula és Karinthy Frigyes.

Gellért (aki fellépésével Adyt is megelőzte) az új nemzedéknek legtermékenyebb s egyszersmind legnagyobb értékű költői közé tartozik. Tavaly megjelent nagy versgyűjteménye meggyőzően demonstrálja ezt. Ez a könyv bőven tartalmaz oly darabokat, melyek igaz emberi tartalmukkal bármely antológiában méltóan büszkélkedhetnének, Juhász szintén a legelső jelentkezők között állt az első sorban, magyar mélabúja oly akkord, mely nélkül a kórus tökéletlen marad. Füst Milán a magyar szabad vers első művésze, hangjának bizarr mélységével egészen külön helyet igényelhet. Karinthy Martinovicsa és Dúdolója bizonnyal méltón kérhet helyet. E kiválókkal szemben áll Gyóni Géza, akitől alig lehetne oly verset találni, mely ezen a nívón megállhasson. A között sem olyan.

E nagy tévedésekhez sorakozik hogy Tóth Árpád csak egy verssel szerepel, mely bármilyen szép magában nem reprezentálhatja ezt a nagy és gáncstalan költőt, A Meddő Órán, a Lámpafény, az Éjféli Eső, a Rekettyebokorhoz szóló Elégia nélkül minden magyar antológia hiányos lesz. Igazságtalan az antológia Nagy Zoltánnal szemben is: tőle mást és többet kívánnánk. Többet Kaffkától is: legalább egyet szabad verseiből. Kemény Simontól, Kassáktól, végváritól szép darabokat találok, már Lesznaitól mást választottam volna.

E felsorolásban nyílt kérdésnek hagytuk azt a két problémát, ami minden antológiánál fölmerül: helyes-e felvenni nagyobb költemények lírai részleteit? s helyes-e felvenni elbeszélő költeményeket? Azt hisszük, az ily kérdéseket nem elv szerüleg, hanem esetenként kell eldönteni. Végül két fontos prolegomenánk van minden leendő magyar antológia számára. Az egyik ez: az antológia a Tökéletesség könyve legyen, kísérletek, tapogatózások, bármily nagy volna is történeti fontosságuk, éppoly kevéssé valók ide, mint fonnyadt virág a télire eltett gyümölcs közé. (Nem venném föl pl. a Ledőlt Diófához szóló ódát, mikor ez csak próbálgatása annak, amit Berzsenyi csinált meg.) A másik ez: az antológiának nem szabad az egyéni ízlés művének lennie. Ez nem annyit jelent, hogy nem szabad felfedezéseket tenni, de e felfedezéseknek számolni kell a legjobb olvasók köztudatával. Semmit sem szabad felvennem kizárólag azért, mert nekem tetszik. Aztán: sem fölvenni, sem kihagyni nem szabad valamit csupán azért, mert híres vagy "elcsépelt." Más kritériumra van szükség, s ez a kritérium nem is hiányzik. A versek szépsége nem annyira egyéni dolog, mint gondolná az ember. Az örök és tökéletes szavaknak saját ízük van, melyet ezer között is kiérzünk, az ilyen hangok mintha kiszakadtak volna az időből, s századokon át egymásnak felelnek. (Ezért nem hallja meg őket mindig a tudós - a történet kutatója, akit az idő hangjai érdekelnek.)